A segélythozók.

A quivasok hatalmába került francziákat múlhatatlanul meg kell menteni.

Esperante azonnal lóra ültette volna embereit, ha biztosan tudta volna, hogy Alfoniz és bandája hol rejtőzködnek. Gomo úgy beszélte el, hogy a Frascaes-gázlónál történt az orvtámadás, de onnan ki tudja merre felé vették az útjokat. A missziótelep felé bizonyosan nem, mert egyszer már rosszúl jártak. Esperante atya belátta, hogy előbb ki kell kémleltetnie, hogy hol tanyáznak a quivasok, csak azután indulhat ellenök.

Hat órakor két lovas indiánus indult kémszemlére. A Frascaes-gázló felé vették útjokat.

Mintegy három óra múlva tértek vissza, s jelentették, hogy Alfonizéknak csak hűlt helyét találták.

Így hát nem tudhatták, merre távoztak a rablók: átkeltek-e a folyón, s nyugati erdőségekben lappanganak, vagy a folyó mentén lefelé haladva a Manoir-fok felé igyekeznek.

Esperante atyának nem volt nyugta. Nyomban új kémeket indított útnak, hogy a Savannak környékét vizsgálják meg azon a helyen, a hol az Orinoco ered.

Hajnaltájban tértek azok vissza. Santa-Juanától huszonöt kilométernyire hatoltak elő, s útközben bravos-indiánusokkal találkoztak, a kik elmesélték, hogy Alfoniz és czinkostársai a Sierra Parima felé vették útjokat.

Esperante atya lóra ültette katonáit, s mihelyt a nap előbukkant a hegyek mögül, elindult hazulról. Harczosainak száma felrúgott százra, mindenik jól fegyelmezett, s a puskával való bánásmódhoz kitünően hozzászokott guaharib volt. A derék ficzkók amúgy is esküdt ellenségei voltak a quivasoknak, s azzal a szándékkal keltek útra, hogy mind egy szálig kiirtják a quivasokat.

A misszió-telep igazgatását Esperante atya távolléte alatt reábizta Angelosra.

Esperante atya az igénytelen misszionáriusi ruhát mással cserélte fel, s a mint ott lovagolt kis csapata élén, olybá tünt fel, mintha hadvezér lett volna.

Útközben nem szólott senkihez egy szót sem. A Gomo elbeszélése zsongott szüntelen a fejében. Nem tudott annak sajátságos hatásától megszabadulni. A vidék, a hol haladtak, tele volt mocsárral, az esős évszak gyakori maradványai ezek a Sierra Parima völgyeiben. Nem voltak mélyek, s így a lovak könnyedén átláboltak rajtok.

Sok helyütt félre nem ismerhető nyoma volt annak, hogy nem régiben jókora csapat vonult ott keresztül.

Most már nem haladtak tovább a Torrido mentén, hanem a quivasok nyomait követték.

Délben is csak félóráig pihentek, s Esperante atya jeladására folytatták tovább az utat. Mindenki erejétől telhetőleg sietett, mert nem akarták, hogy a rablókat kiszalaszszák a körmeik közül.

A Lesseps-foknál - ezt a nevet Chaffanjon adta a Sierra Parima egyik kiemelkedő helyének - némi nyomait találták a quivasok táborozásának. A fű le volt taposva, tüzek hamva, s eldobott ételhulladékok árulták el, hogy nem régen lehettek itt a rablók.

A mint alkony táján újra megállapodtak, hogy a lovakat megetessék, s ők is pihenjenek, Esperante atya gondolatokba merülve járkált fel és alá embereitől kissé eltávozva.

– Martial őrmester, ... Martial, az én őrmesterem itt Santa-Juanában!... - mormogá fogai között.

Aztán meg Kermor ezredes fia!... Fia? Vajjon ki lehet az a fiatal ember? Hiszen Kermor ezredesnek nem volt fia!... No de mindegy; a francziáknak nem szabad a rablók áldozatául esniök, szent kötelesség őket minden áron megmenteni.

– Tovább... csak tovább!

Az Orinoco partjára jutottak. Sehol nem láttak élő lényt, a partmentén nem volt csónak sehol kikötve. Az Orinoco ezen a helyen sem nem mély, sem nem széles. Esperante atya neki vágott, s emberei nyomban utána haladtak keresztül a vizen. A tele hold nyájasan mosolygott rájok az ég boltozatáról.

Mintegy teljes óra hosszáig mehettek az Orinoco tulsó partján. Gomo előre szaladt, s a nyomot kémlelte, mely a quivasok útját jelezte.

Egyszer csak hirtelen megállott, s ijedten felkiáltott.

A fa tövében egy mozdulatlan emberi alakot pillantott meg. Vagy aludt, vagy meg volt halva.

Gomo integetett a kezével, s Esperante atya lovát megsarkantyúzva csakhamar ott termett.

– Ő az, ... ő az! - zokogta Gomo.

– Ő? - kérdé megütődve Esperante. Leugrott lováról, s a fához sietett.

– Az őrmester!... Az őrmester! - kiáltott fel, a mint a földön fekvő alakot megpillantotta.

A vén katonának a mellén egy golyó ütötte seb véres foltja látszott. Körülötte a fű véres volt... talán halálos volt a seb, mert Martial meg sem mozdult.

– Martial!... Martial! - kiáltott fel Esperante atya, s a szemét könyek borították.

Letérdelt melléje, fülét reá tette a szíve tájékára és hallgatózott:

– Él még!... Hála Istennek, él még!

Valóban Martial őrmester alig észrevehetőleg bár, de lélekzett még. A karját is megpróbálta fölemelni, de az erőtlenül aláhanyatlott. Egy pillanatra fölvetette a szemét, s reá nézett Esperante atyára, de fáradt szempillája rögtön lecsukódott.

– Ön az, ... ön, ezredesem... ott lenn van Alfoniz... e szavakat suttogta, s újra elhagyta eszmélete.

Esperante atya roppant izgatott volt, de nem ért reá, hogy gondolatait rendbe szedje. Intett, s az emberek egy kétkerekű taligát hoztak oda. Falevéllel megtöltötték, s a sebesültet gondosan elhelyezték rajta, Martial úgy feküdt ott, mint a halott. Esperante atya tovább folytatta az útját. Ő maga lehetőleg folyton a taliga mellett haladt, melyben az ő derék, öreg bajtársa feküdt eszméletlenül... Minő tömkelege az emlékeknek újult meg a lelkében Esperante atyának!... Ezelőtt tizennégy évvel búcsú nélkül hagyta ott, s ime Venezuela ember-nem-lakta vidékén találkozik vele újra!... Ki lehetett az a gaz, a ki golyót röpített e hűséges ember mellébe?... Talán maga Alfoniz?...

...Gomonak tehát mégis igaza volt, midőn azt mondotta, hogy Martial őrmester ott van az utasok között... Az ám, de Gomo valami ifjúról is tett említést, a ki magát Kermor ezredes fiának nevezi, ... s a ki - Gomo legalább úgy mondotta - az apját, Kermor ezredest keresi. Nem tudott megnyugodni Esperante atya. Újra vallatni kezdette Gomot:

– Ez a vén katona nem egyedül jött - úgy mondád, - valami ifjú jött vele -

– Igen, az én barátom, Jean.

– És mind a ketten Santa-Juanába igyekeztek?

– Úgy van, ... a Kermor ezredes dolgában.

– Az ifjú tehát Kermor ezredesnek a fia?

– A fia.

Esperante atyának elszorúlt a szíve e határozott felelet hallatára, majd elkezdett vadul dobogni, mintha szűk lett volna börtöne. A titokzatosságot, mely abban nyilatkozott, hogy Kermor ezredest a fia keresi, sehogy sem tudta magának megmagyarázni.

Ösztökélte a guaharibokat, hogy még gyorsabban haladjanak. A lovasok tova száguldottak, a gyalog katonák ott maradtak fedezetül a megsebesült Martial mellett.

Az egykori ezredes, kiből később hittérítő vált, bizvást számíthatott arra, hogy Alfoniz rablóbandáját szétszórja.

Nyolcz óra előtt nehány perczczel megállott Esperante atya. A tulsó parton meredt fel a Manoir-fok. A viz mentén nem láthattak egy árva lelket sem, falcának, csónaknak semmi nyoma.

Amott beljebb az erdő felé a kanyarodásnál füst szállott fel a levegőbe.

Biztosra vette ugyan, hogy a quivas-indiánusok, de előbb meg akart felőle bizonyosodni.

Nehány guaharib nagy óvatosan előre mászott a bokrok között, de három percz mulva visszatértek és jelentették, hogy csakugyan a quivasok ütöttek ott tábort.

Esperante atya megvárta, míg a szekerek megérkeznek s a fedezetükre hátrahagyott gyalog guaharibok. Martial állapota ez alatt az idő alatt nem fordult rosszabbra, Esperante atya, vagy ha jobban tetszik: Kermor ezredes megtette a szükséges intézkedéseket arra nézve, hogy az ellenséget körülzárja, s így ártalmatlanná tegye.

Nehány perczczel utóbb irtózatos kiáltás keletkezett, nyomban utána puskák ropogása hallatszott. A guaharibok megrohanták Alfoniz táborát, mielőtt a rablóknak elég idejük lett volna arra, hogy a védelemre elkészüljenek.

Számra nézve a két ellenség egyforma volt ugyan, de a guaharibok sokkal jobban fel voltak fegyverkezve. A rablóknak mindössze nehány revolverük volt. A harcz tehát nem tarthatott sokáig, s valóban igen hamar vége is lett.

A quivasok legnagyobb része jóformán meg sem kisérlette az ellenállást, hanem eszeveszett futásban keresett menedéket.

Ámde a guaharibok golyói rémítő pusztítást vittek végbe közöttük. Alig sikerült egynehánynak, hogy elmeneküljön.

Helloch és társai természetesen a támadókhoz csatlakoztak rögtön, mihelyt megpillantották Gomót, a ki így kiáltott fel:

– Santa-Juana!... Santa-Juana!

Ez volt a rövid ideig tartó viadalnak a bevezetése. Alfoniz a táborhely közepén a fehérarczú gazemberekkel dühösen védte magát.

Neki és társainak revolvere volt, a guaharibok közül egyiket-másikat megsebesítették. No de ezek a sebek szerencsére nem voltak veszedelmesek.

Esperante atya maga rohant a spanyol rablók kisded csoportjára.

Kermor Jean a hittérítőt megpillantva alig állhatott ellent annak a vágyának, hogy hozzá siessen. Helloch Jakab megragadta a karját, s visszatartotta.

Alfoniz két czimboráját mindjárt a támadás elején két jól irányzott golyó ártalmatlanná tette.

Esperante atya szemtől-szembe állott Alfonizzal, s intett a guahariboknak, hogy tegyék le a fegyvert.

Csend lőn abban a pillanatban, s Esperante atya megszólalt az ő hatalmas hangján:

– Alfoniz, nézz reám, én vagyok!

– A santa-juanai hittérítő, tudom!

S e szavakkal revolverét fölkapva czélba vette Esperante atyát, de mielőtt elsüthette volna, Helloch hátulról oda ugrott s megragadta a karját, így a golyó czélját tévesztve süvített el a hittérítő mellett.

– Úgy van, Alfoniz, - folytatá Esperante atya méltósággal - a santa-juanai hittérítő vagyok, de egyúttal Kermor ezredes is.

Alfoniz ekkor megpillantotta Jeant, s revolverét feléje irányította, de arra már nem volt ideje, hogy lőjjön, mert Esperante atya golyója szíven találta.

Jeanne Kermor ezredes kebelére borult.

Esperante atya az ifjúban nem ismerhetett leányára, azért így szólott:

– Nekem nincs fiam!

Ekkor Martial nagy ügygyel-bajjal fölemelkedett s gyönge de hallható hangon mondá:

– Nincs, ezredes úr, önnek csak leánya van, s ez a fiú az ön leánya.