A marha-csorda és a villamos angolnák.

Másnap reggel elindultak Danacóból. Utasaink jó kedvűek voltak, s bizvást számítottak arra, hogy Santa-Juanába szerencsésen megérkeznek. Adja az Isten, hogy Esperante atya nyomra vezesse őket, s hogy a rabló quivos-okkal ne legyen találkozásuk.

Az elindulás reggelén Kermor Jeanne így szólott Helloch Jakabhoz, a mint egyedül voltak:

– Helloch úr, ön nemcsak az életemet mentette meg, hanem mindent elkövet, hogy atyámat föllelhessem. A szívem tele van ön iránt hálával. Sohasem fogom visszafizethetni azt, a mit érettem tesz...

– Kedves kisasszony, ne beszéljünk háláról. Honfitársak között csak kötelességről lehet szó. Ez nekem szent kötelességem, s én teljesíteni fogom a kötelességemet.

– Hátha új, s az eddigieknél nagyobb veszélyek várnak reánk, Helloch úr?

– Attól nem félek. Ha pedig a sors úgy akarná, egy okkal több, hogy a Kermor ezredes hős leánya mellett maradjak. Hogy én kegyedet elhagyjam... kegyedet - e szavakat olyan pillantás kisérte, mely a fiatal leánynak a szívéig hatott, - nem, arról ne beszéljünk...

– Helloch úr, ... csak azt akartam, csak azt kellett megmondanom... az ön nagylelkűségével visszaélnem hálátlanság volna. Egyedül akartam ezt az utat megtenni, ... a jó Isten utamba vezérelte önt... ó áldassék érette a jó Isten neve!... de mégis...

– Előre, kedves Jeanom, - hadd szólítsam úgy, mint ez előtt - előre a megkezdett úton! Ha csak a veszélyektől félt engem, s egyéb oka nincsen arra, hogy elváljunk -

– Istenem, hát hogy is gondolhat ilyet?...

– Nos hát, akkor fel új bizodalommal és új reménységgel! Többé szó se legyen arról, hogy elváljunk! Előre!

Jeannenak erősen dobogott a szíve, mikor a «Gallinettá»-ra visszatért; Hellochot pedig ezekkel a szavakkal fogadta barátja:

– Fogadnék arra, hogy Kermor ezredes leánya megköszönte az imént neked mind azt, a mit érette tettél, s kért, hogy ezentúl ne tedd ki magadat az út veszélyeinek...

– De én nem hallgattam reá és soha, de soha sem fogom őt elhagyni! - mondá Helloch rajongó lelkesedéssel.

– No no, merész egy szó volt! - jegyzé meg Paterne mosolyogva s a vállára veregetett barátjának.

A két falca egyelőre akadálytalanul haladott felfelé az Orinocón. Az előre jelzett akadályok majd később fognak következni. Számos apró sziget mellett eveztek el, s estére megérkeztek Bayannon szigetéhez. A két kormányos abban állapodott meg, hogy holdvilágos éjjel lévén, tovább folytatják az utat s csak holnap reggel kötnek ki, hogy megpihenjenek.

Helloch megkérdezte, hogy nem kell-e valahol zátonytól félniök.

Valdez megnyugtatta őt:

– Biztos út ez, uram, s főleg az éjjelt kell e kedvező széljárással kihasználnunk. Jókora utat megtehetünk egy éjszaka.

Nem is történt semmi baj, s reggel a két falca Tremblador sziget tájékán állapodott meg, a hol Chaffanjon annak idején egy értelmes és szolgálatra kész négerrel, - Ricardonak hívták - ismerkedett volt meg. Ez idő szerint Ricardo nem tartózkodott Tremblador szigetén, úgy látszik jobb földet szemelt ki, s oda költözött háznépestül.

– Sajnálom, hogy nem találkozhatunk Ricardoval - mondá Helloch, - ő bizonyára megmondta volna nekünk, hogy hol kószál Alfoniz mostanság.

Ekkor a spanyolhoz fordult, s kérdezé tőle:

– Mondja csak, Jorres, nem hallott maga San-Fernandóban valamit arról a cayennei szökevényről, a ki a rabló quivosok élére állt?

– Hallottam, Helloch úr - válaszolá a spanyol.

– Az Orinoco felső vidékén garázdálkodik vajjon?

– Alig hinném. Mindössze egy bandáról beszéltek.

– Úgy van, úgy, Jorres, s annak a bandának valami Alfoniz a kapitánya.

– Ezt a nevet most hallom először az életemben - mondá a spanyol. - Hogy mi a rabló quivos-okkal találkozzunk, arról nem is lehet szó, mert úgy hallottam, hogy az utóbbi időben Columbia felé vették az útjokat, s ott próbálnak szerencsét.

Lehet, hogy Jorresnek igaza volt, mindazonáltal utasaink nem feledkeztek meg arról, a mit Assomption kötött a szívökre. Résen voltak.

A két falca haladt felfelé, egyik kis szigettől a másikig jutottak, s estére szerencsésen megérkeztek Caricha szigetéhez.

A szél elállott, s merthogy a hold sem bukkant fel, a kormányosok kikötöttek, mert nem volt tanácsos a sötétségben folytatni az utat.

Másnap virradóra fölszedték a horgonyt és a két falca elindult. A jobb parton távoli hegyek ormai kékeltek. Ezt a hegységet Duido-nak hívják. Mintegy huszonnégy órai nehéz, megerőltető utat tettek meg egyfolytában. A két falcát többször kellett vontatniok; olykor nagy záporeső szakadt le a nyakukba, no de egyéb baj nem történt. A Pintada Pietra sziklás hegylábjánál kötöttek ki.

E sziklahegy oldalában számos hyeroglif látszik szines alakok rajzával vegyesen. Minthogy a vizállás nem volt magas, Paterne közelről láthatta s igyekezett titkos értelmüket megfejteni, de nem igen sikerült. Estére a Cunucunuma torkolatánál állapodtak meg, hogy az éjszakát ott töltsék el. Ez a Cunucunuma az Orinocónak egyik jelentékeny, jobbparti mellékfolyója.

Paternenek nem szottyant kedve, hogy a Cunucunuma érdekében síkra szálljon, szemben a Guaviarral és Atapabóval. Hja, nem volt ott Varinas és Felipe, hogy érdekes szó-csatát kezdjenek.

Helloch is egyéb körülmények között a tudomány érdekében kivánatosnak és fontosnak tartotta volna, hogy a Cunucunuma partvidékét tanulmányozza, a minthogy tudományos búvárkodás czéljából küldötte ki őt a miniszter, de mióta Jeanne-nal találkozott, Santa-Juanát tartotta egyelőre a kitűzött czélnak, minden egyéb mellékessé vált.

Paterne szóba is hozta, hogy Helloch némileg megfeledkezett arról, a miért kiküldötték, de korántsem azért tette, mintha el akarta volna őt az időközben kitűzött czéltól tántorítani, csupán azért, hogy a maga lelkiismeretét megnyugtassa.

– Sebaj, barátom, - mondá ilyenkor Helloch - majd visszamenet kipótoljuk azt, a mit jövet elmulasztottunk.

– Mikor?

– Hát a mikor majd hazafelé tartunk. Teringettét, csak nem gondolod, hogy örökre itt rekedünk?

– Már mint én, ... én teljességgel nem gondolok semmire. Isten tudja, hogy mi vár még reánk?... Tegyük fel, hogy Kermor ezredest nem találjuk meg...

– Nos hát, akkor elég időnk lesz még a visszatérésre gondolni.

– Kermor ezredes leányával?

– Természetesen!

– Helyes, Jakab, de tegyük fel azt, hogy Kermor ezredest megtaláljuk, s a leánya nála szeretne maradni - a minthogy, az természetes is - jutna-e akkor eszedbe, hogy hazafelé vedd az utat?

– Haza felé?... mondá Helloch megzavarodva. Az arcza elárulta, hogy erre a kérdésre nem volt elkészülve.

– Egyedül, ... azaz hogy velem hazafelé venni az utadat?

– Mindenesetre, barátom!

– Te, hallod-e, ez a «minden esetre» aligha vehető komolyan.

– Bolond vagy!

– Igazad van; de te... te meg szerelmes vagy, s ez aligha nem egyértelmü az én bolondságommal, legfeljebb az a különbség, hogy a te bolondságod gyógyíthatatlan.

– Micsoda? - Te olyasmiről beszélsz...

– A mihez annyit értesz, mint a hajdu a harangöntéshez... Tudom, tudom. Mindazonáltal vedd tudomásul szeretett barátom, hogy van egy pár jól látó szemem, s te hiába töröd magad, hogy valamit titkolgass előlem. Tudós mivoltoddal az a bizonyos titkolt érzelem semmi összefüggésben nincsen, egyébként elismerem, nagyon érthető és természetes.

– Igazad van, öregem, - szólalt meg izgatottságtól remegő hangon Helloch - ostobaság volna előtted még titkolóznom. Szeretem ezt a hőslelkü leányt... érdeklődésem szerelemmé változott. Szeretem őt, és nem fogom soha elhagyni. Bármi történjék is, mellette maradok örökké!

– Jóra fog fordulni minden! - felelé Paterne Germain.

Egyebet nem is mondott, csak meleg baráti szeretettel megszorította a Jakab kezét.

Ezek a körülmények tehát okát adják annak, hogy a két franczia tudós miért nem tanulmányozta a Cunucunuma partvidékét, noha az méltán sorakozik az Orinoco legérdekesebb mellékfolyói közé. No, de majd visszajövet semmi esetre sem fogják elmulasztani.

Másnap délelőtt érkeztek a Cassiquiar torkolatához. Annak daczára, hogy erről a folyóról a geográfusok igen sok érdekes dolgot jegyeztek fel, utasaink még csak meg sem állottak. Nagyon közönyösen haladtak el mellette.

Feljebb haladva Jean egy alantjáró, igen sűrű felhőre tette útitársait figyelmessé.

Parschal és Valdez figyelmesen vizsgálgatták.

Jorres is abban az irányban kezdett kémlelni, mintha magyarázatát kereste volna a jelenségnek.

– Porfelhő! - jegyzé meg Valdez.

Parschal is annak tartotta.

– Az ám, de vajjon mitől támadt! - kérdé Martial őrmester.

– Gyalogolók serege talán - vélekedék Parschal.

Mindnyájan figyelték a folyton közeledő porfelhőt, s a mint kétszáz méternyire látszott, valami vöröses nagy tömeg bontakozott ki belőle.

– Talán quivos-indiánusok? - találgatta Helloch.

– Ha azok volnának, óvatosságból a balpart felé kell irányítanunk a falcákat - jegyzé meg Valdez.

A két kormányos nyomban megváltoztatta a falcák irányát..

Jorres nem látszott egy cseppet sem nyugtalannak. Elővette az evezőlapátját és folytatta tovább a munkát. Bezzeg utasaink nem voltak ilyen nyugodtak. A rabló-indiánusok támadása komoly veszélylyel fenyegethette mindnyájukat. No de az Orinoco széles volt, s hahogy az ellenkező oldalon bukkan fel a rablók csapata, egyelőre nincs mitől félniök. A mint a balparthoz érkeztek, a két kormányos megerősítette a falcákat a fatörzsekhez, az utasok pedig megtöltötték puskáikat.

Nemsokára elvált, hogy mi okozta az óriási porfelleget. A tulsó parttól alig husz méternyire látszott már a por, s ugyanekkor irtózatos bőgés töltötte meg a levegőt.

– Nincs mitől félnünk! - kiáltott fel e hangok hallatára Valdez. - Marha-csorda közeledik.

– Igaza van Valdeznek - szólalt meg Parschal is, - ni már látszanak is.

Csakugyan egy óriási marha-csorda kelt útra, s egyenesen az Orinocónak tartott nyilván azzal a szándékkal, hogy átúszszanak rajta. Efféle marha-vándorlás az Orinoco forrásvidékén nem tartozik a ritkaságok közé. Ha egy-egy legelőt már lekoppasztottak, ösztönszerűleg mást keresnek. Ilyenkor a folyamok partvidékét keresik fel, mert itt gazdag fű terem. A vizáradások szokták a folyók völgyeit megtermékenyíteni.

A gulyások nem tudják megakadályozni az állatokat, s így kénytelen-kelletlen bár velök tartanak, s ott állapodnak meg, a hol az új, a gazdag legelő kinálkozik.

Utasainknak módjában állott ezt a sajátságos vándorlást végignézniök, a nélkül, hogy valami veszélytől kellene tartaniok.

Az ökrök a folyam partján hirtelen megállottak, de a bőgés még fület sértőbbé vált, mert az elülállókat a többiek nyomták, szorították. A gulyásoknak ostorcsapással kellett a kolomposokat nógatniok, hogy belemenjenek a vizbe. A gulyások közül az egyik beleugratott lovával a folyóba, s az ökrök utána mentek.

A folyó közepéig szépen, nyugodtan úsztak az ökrök, de itt hirtelen nagy összegabalyodás történt.

Az ökrök fájdalmasan bőgtek, ide-oda fordultak, közülök többen a vizbe fordultak, a többi ökör siralmasan bőgött, s maguk a gulyások is megrémültek.

Vajjon mi lehetett ennek az oka?

– A caribok, ... a caribok! - kiáltának fel a benszülött evezős legények.

– A caribok? - kérdé Helloch csodálkozva.

– Úgy van, uram, - jegyzé meg Parschal, - a caribok és az átkozott parayo-k.

A caribok nem egyebek, mint azok a veszedelmes angolna-fajta halak, melyeknek villamos ütése állatban és emberben egyaránt kárt tehet. Ezek az eleven «leydeni palaczk»-ok nyüzsögnek ezrével sőt százezrével az Orinoco e részében, s ime most megtámadták az átúszó nyájat. Itt is, ott is a vizbe bukott egy-egy ökör, s a többiek irtózatos bőgéssel úsztak tovább, miglen nagy nehezen felkapaszkodtak a meredek partra, hol gyilkos ellenségüktől nem kellett félniök.

– Efféle szinjátékot bezzeg nem láthattunk volna a Loire vagy a Garonne partján - jegyzé meg Paterne. - Igazán érdemes volt végignézni.

– Ezer kartács és puskaagy!... No hiszen, adtunk volna mi azoknak a puskázó halaknak - kiáltott fel Martial őrmester.

A két falca újra tovább haladt. A szél ezalatt csaknem egészen elállott; a viz folyása erős, itt-ott csaknem sodró volt. Csak nehezen és igen lassan haladhattak. Rájuk szakadt az éj, midőn Esmeralda falvánál megállapodtak.