Martial őrmester és unokaöcscse.

A három tudós augusztus 12-én szándékozott útra kelni, épen az esős évszak közepén.

Egy nappal a tudósok elutazása előtt a Ciudad Bolivar-szálló egyik vendégszobájában két utas beszélgetett egymással. Épen akkor érkeztek meg. Az Alameda-sétatérre nyiló ablakon át üdítő levegő áradt a szobába.

Az ifjabbik így szólott idősebb útitársához:

– Én most átmegyek a magam szobájába, kedves Martialom; a miket az elébb szivedre kötöttem, ne feledd el, vigyázz, el ne járjon véletlenül a szájad...

– Legyen nyugodt, Jean...

– No tessék, már újra megbotlott a nyelved, öreg Martial.

– A nyelvem?

– Az hát. Nem megmondtam, hogy engem tegezned kell.

– Lánczosadta, persze hogy tegeznem kellene mag- akarom mondani téged, de átkozottul nehéz dolog az, ha már az ember másként szokta meg.

– Nem volt elég hosszú idő, mig Caracasig jutottunk.

– Egész úton tegeztél az útitársak előtt.

– Igaz, ... igaz - felelé Martial őrmester.

– És most, mikor Bolivarba megérkeztünk, mikor tulajdonképen csak küszöbén vagyunk annak az útnak, mely, ha szerencsésen végződik, olyan nagy örömet, ha pedig nem, akkor olyan keserű csalódást fog szerezni, most...

Az ifjú nem merte tovább mondani, szeme könybe lábadt, keble hullámzott; nagy erejébe került, míg felindulását leküzdötte.

Majd mosolyra derült arczczal folytatá:

– Most feledkezel meg arról, hogy te nagybátyám vagy, én pedig unokaöcséd...

– Vén tökfilkó vagyok! - kiáltá Martial és az öklével egyet ütött a fejére.

– No no, ne légy olyan szigorú, öreg Martial, - engesztelé az ifjú; - miért is kerül neked olyan nagy megerőltetésedbe az, hogy tegezzél engem? Hiszen én téged már kis koromban is mindig tegeztelek, no nem?

– Igen, igen, de én téged nem - felelé az őrmester, és szerető, nyájas pillantással nézett az ifjúra, a kit ezentúl unokaöcscsének kell szólítania, a kit ezentúl tegeznie kell.

– Aztán a spanyol nyelvről sem szabad megfeledkezned, Martial - figyelmezteté az unokaöcs.

– Hagyj békét nekem a «spanyol csizmád»-dal, feltöri a nyelvemet az a rettenetes nyelv.

– Hiszen egész úton tanítottalak, igaz-e?

– Igaz a, csakhogy arabusul volt az nekem. Mióta csak az eszemet tudom, mindig francziául beszéltem, s most vén szamár-fejemmel nehéz azt a spanyol zagyvalékot megtanulni.

– Majd megválik, kedves öregem.

– Egyet-mást még csak össze tudok rakni abból az ötven szóból, a mit a tökfejembe valahogy belevertél. Hallgass csak ide: Spanyolul így kérek ennivalót: Deme usted algo de comer; inni: Deme usted de beber; éjjeli szállást: Deme usted una cama. Meg tudom kérdezni valaminek az árát: Cuánto vale esto? Meg is köszönöm a szivességet: Gracias. Jó napot kivánok: Buenos dias; jó estét kivánok: Buenos noches. A mi pedig nálam a legfontosabb, tudok amúgy istenigazában káromkodni: Carambi de carambo de caramba...

– Elég volt már a jóból! - vágott közbe Jean, s kissé kipirult az arcza. - Káromkodnod nem szükséges, arra nem tanítottalak, ne is igen hozakodjál elő gyakran vele...

– Micsoda, egy becsületben megőszült őrmestertől ilyet akarsz kivánni? Kenyerem javát megettem, de örökké csak hájfejű bundásokkal volt dolgom, s mi lett volna, ha közéjük nem csördítettem volna egy-egy mennydörgős mennykövet. Az ilyen hathatós beszédnek volt is aztán látszata. Őszintén megvallom, hogy az egész spanyol vartyogásban csak a czifra káromkodások tetszenek nekem.

– Ugyan, ugyan, Martial! - mondá elszörnyülködve az unokaöcs. - Hát ezért tanultad meg olyan hamar?

– Bizony azért. Neked nem tetszik, de Kermor ezredes, az én volt jó ezredesem sohasem vette tőlem zokon, ha ki-kiöntöttem a szívemet a kaszárnyában, már tudniillik a magam módja szerint.

A mint az őrmester az ezredes nevét említette, Jeannak elborult az arcza, s újra köny szökött a szemébe.

– Jean, hallgass reám! Ha az Úr Isten így szólana most hozzám: «Őrmester, egy óra múlva szemtől-szembe fogsz állani a te ezredeseddel, de nyomban reá a mennykő sujt a nyakad közé; mit óhajtanál inkább?» ... Én így felelnék: «Uram Istenem, hadd lássuk azt a mennykövet, de minél előbb!»

Az őrmesternek is megnedvesedett a szeme. Jean odament hozzá, letörülte a könyet az orczájáról, és hosszan nézett a becsületes, derék, hűséges Martial szemébe. Az őrmester kebelére ölelte unokaöcscsét, de az óvatosan figyelmeztette, hogy ne szeresse őt olyan nagyon.

– Hiszen, ha lehetne, nem szeretnélek, de nem lehet, nem lehet...

– Akarom, hogy ne szeress, legalább akkor ne mutasd, mikor mások is látják.

– S ha senki sem látja?

– Akkor csak szeress úgy, a mint eddig szerettél, öreg. Azt pedig még egyszer a szivedre kötöm, hogy unokaöcséd vagyok, bánjál velem nagybátyai szigorral!

– Szigorral? - Jóságos Istenem!... - sóhajtott Martial őrmester - szigorral?

– Természetesen. A világnak azt kell látnia, hogy a szigorú nagybátya magával hozta unokaöcscsét, mert nem akarta, hogy otthon egyedül maradjon és rakonczátlankodjék.

– Ugyan úgy-e?

– Az őrmester unokaöcscsét ránczba szedi, mert katonát akar belőle nevelni.

– Katonát?...

– Azt; már pedig a katonának mindenhez hozzá kell szoknia, különben ellágyul s nem vehetni hasznát.

– De hátha nem ad okot a szigorúságra?

– Majd megválik - jegyzé meg Jean mosolyogva, - én azt hiszem, gyámoltalan egy rekruta lesz belőle...

– Gyámoltalan rekruta!... Azaz, hogy -

– Ha mások füle hallatára annak rendje és módja szerint lehordottad...

– Négyszem között majd megkövetem alázatosan! - kiáltá Martial.

– Azt sem bánom, öreg Martial, de csak úgy, ha nem látja senki. Most pedig ideje már, hogy lefeküdjünk. Eredj a szobádba, én az enyémnek az ajtaját belülről bezárom.

– Ne álljak őrt az ajtód előtt? - kérdé Martial.

– Nincs rá szükség. Nem kell semmi veszélytől sem félnünk.

– Nem, nem, de mégis talán...

– Ugyancsak kizökkennél újra a szigorú nagybácsi szerepéből, öreg, mit gondolna a világ, ha látná, hogy őrangyala vagy az unokaöcsédnek?

– Lánczoslobogós, megint a szerep! Lásd, még most sem tudom elgondolni, hogy miért kellett neked hazulról eljönnöd?

– Mert kellett!

– Miért nem maradtál a chantenay-i vagy nantesi házban?

– Kötelesség űzött el hazulról, szent kötelesség.

– Egymagam is megfeleltem volna annak a kötelességnek?

– Nem.

– Erős koponyám, erős karom van, katonának kenyere az, hogy a veszélylyel szembeszálljon; neked nem való az...

– Csitt, öreg! Akartam, hogy veled jöjjek, unokaöcsédnek joga volt ehhez, tudhatod.

– Mit mond az ezredes, ha - ha feltaláljuk őt, ha erre minket megsegít az Isten, s téged megpillant?

– Nos hát, megszorítja az ő hűséges katonájának a kezét, megköszöni neki, hogy engemet is magával hozott, hogy teljesítette a kötelességét, a mint hogy én is teljesíteni akarom az én kötelességemet.

– Jól van no... jól van; az ujjad körül csavarsz megint, azt teszed velem, a mi neked tetszik - mondá az őrmester.

– Úgy van az rendjén öregem; a nagybácsik arra valók, hogy unokaöcscseiknek vakon engedelmeskedjenek - de ezúttal csak négyszem között. Most pedig jó éjszakát. Holnap korán reggel az Orinoco-gőzhajójának a fedélzetén kell lennünk, hogy útunkat megkezdjük.

– Jó éjszakát Jean!

– Jó éjszakát, barátom, egyetlen jó barátom! Viszontlátásig holnap reggel! Az Isten segítsen meg minket!

Martial csendesen kiment unokaöcscse szobájából, megvárta míg Jean belülről az ajtót bezárta, aztán hallotta, a mint az ifjú estéli imádságát félhalkan elmondá. Akkor aztán ő is bement a maga szobájába, s így fohászkodott fel:

– Úgy... úgy, - a Mindenható viseljen reánk gondot, mert nem kicsi munka vár reánk.

Kicsoda lehet ez a két franczia? Miért jöttek Venezuelába? Miért kell az ifjabbiknak az unokaöcs, s a nagyobbiknak a nagybácsi szerepét játszania? Mi czéljuk lehet, hogy az Orinoco-gőzössel a hatalmas folyón felfelé igyekeznek?

Erre a sok kérdésre egyelőre nem felelhetünk meg, majd a történet folyamán megtudunk mindent.

Tény az, hogy francziák, hogy Bretagneból, Nantes vidékéről valók. Sajátságosnak tetszik a közöttük levő viszony, valamint azt sem tudjuk, hogy mi fűzi kettejöket ahhoz a bizonyos Kermor ezredeshez, a kinek a nevét gyakrabban, még pedig megindultsággal emlegették?

Az ifjabbik nem lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél, középmagas termetű, jól kifejlődött, széles vállú ifjút mutatott: arcza komoly, s ha el-elmélázott vagy gondolatokba merült, csaknem szomorú volt. Édes mosolya, szelid tekintete, üde ajka és két gyöngysor foga csak megvesztegető bájt kölcsönöztek neki.

Az idősebb mintegy ötven éves férfiú volt, igazi tőrülmetszett franczia sergeant. Addig szolgált a franczia hadseregben, a míg ereje birta, aztán elbocsátották, s ő beállott Kermor ezredeshez, a ki neki a franczia-porosz háborúban megmentette az életét. Hűséges vén szolga lett belőle, a ki zsörtölődött, lármázott, bizalmaskodott az urával, de bármely pillanatban vérét ontotta volna a családért. Dada, pesztonka, lovagló-mester, inas, táncz- és énektanító volt egy személyben a kis gyermek mellett, s mindent elkövetett, hogy a lehető legnagyobb mértékben elkényeztesse őt.

Martial őrmester nem kövér, de roppant izmos, edzett katona volt, a hosszú katonai szolgálat alatt hideghez, meleghez egyaránt hozzászokott. Pattogott, káromkodott, mindennel elégedetlen volt, senkiben sem bizott, legkevésbbé pedig önmagában, de azért arany volt a szíve, s az ezredesért meg Jeanért bármely pillanatban embervért is ontott volna.

Megható hűséggel, gyöngédséggel őrködött az ifjú felett! A világért sem engedte volna meg, hogy unokaöcscséhez bárki is szóljon, s a ki csak egy árva szóval meg merte volna bántani, annak nyilván keresztül ment volna a lelkén is. Míg Francziaországból Amerikába érkeztek, a «Pereire» utasai valósággal megsajnálták a szegény ifjút, kire a morózus, vasvillaszemű nagybácsi olyan Argus-szemekkel vigyázott. Egyik másik már-már közbe akarta magát vetni, de Martial mord arcza és nyers szava rögtön vissza riasztotta jó szándékától.

Utasaink ha nem is nagy, de mindennel jól felszerelt podgyászt hoztak magukkal. A szükséges fehér- és ruhaneműeken kívül volt ott meleg gyapjútakaró, két pár revolver, puska, elegendő lőpor, mert hátha ilyesmire is lesz majd szükség útközben.

Hogyan?... Az Orinoco vidékén nem járhat az utas bátorságosan, holmi rablótámadástól vagy veszedelmes vadállatoktól is kell félnie?

Bizony félhet. Egészen az Apur torkolatáig semmit sem kell félni, de azonfelül egész San-Fernandóig ajánlatos, hogy az utasok vigyázzanak magukra, s a hirhedt quivos-indiánusokra. A folyó felsőbb része meg minden inkább csak nem biztonságos. Az itt lakozó bennszülöttek még egészen vadak.

Egyelőre azonban a három tudós csak San-Fernandóig akart menni, hogy a két francziának minő terve van a jövőre, azt nem tudjuk; ők maguk sem tudták.

Kermor ezredes ezelőtt tizennégy évvel hagyta el hazáját, Venezuela felé vette az útját a nélkül, hogy a világon bárkinek is megmondta volna, hogy mit keres Amerikában. E történet folyamán hihetőleg ezt is meg fogjuk tudni. Martial és Jean beszélgetéséből erre vonatkozólag édes-kevés volt a nyomravezető.

A nagybácsi és az unokaöcs ezelőtt három héttel ültek fel Saint-Nazaire-ban a «Pereire»-re, mely az Antillákhoz indult el. Innen egy más hajón a Caracas egyik kikötőjébe La-Guayrába jöttek, honnan vasuton érkeztek Venezuela fővárosába.

Caracasban nem a város szépsége, hanem egyéb ok miatt maradtak egy hétig. Szorgosan kitudakoltak mindent, a mire nekik későbbi utjokban szükségük lehet. Mindössze csak azt tudták meg, hogy mi módon juthatnak el a legkönnyebben San-Fernandóba. Ott majd - úgy remélte - biztosabb forrásokra akad, s ha kell, még tovább is hatolnak, akár az Orinoco forrásvidékéig.

Másnap Jean és Martial az Orinoco gőzösével a hatalmas folyón fölfelé szándékoztak menni, s első czéljuk San-Fernando volt.