Az első nyom.

A «Gallinetta»-nak és a «Moriche»-nak Parschal és Valdez voltak a kormányosai. Parschalt Helloch és Paterne úgy szerződtették, hogy útjoknak nem volt megszabva az időtartama. Az tehát egészen mellékes dolog volt a derék hajóslegényekre nézve, hogy az Orinoco forrásvidékeig mennek-e vagy más tájékra, ha megkapják a busás bért, egyébbel nem törődnek.

Egészen másképen állott a dolog Valdezzel. Martial ugyanis csak San-Fernandóig állapodott meg vele, mert Valdez san-fernandói születésű lévén arra számított, hogy odaérkezve nehány napig megpihen, s aztán egyéb útra vállalkozik még pedig lefelé az Orinocon.

Martial és Jean nagyon meg voltak elégedve az ügyes kormányossal, s örvendettek volna, ha az ő falcáján tehették volna meg az útnak másik, még pedig nehezebb felét. Felszólították tehát, hogy hajlandó-e tovább is szállítani őket? Valdez készségesen vállalkozott, ámde az evezősök közül csak öt maradt Valdez szolgálatában, a többiek San-Fernandóban egyéb munka után néztek. Valdez három mariquitari-t és egy spanyolt szegődtetett helyökbe, s így újra kiegészült a falca személyzete. A mariquitari-törzsből származó indiánusok kitünő hajósok voltak, s főleg az Orinoco forrásvidékét San-Fernandótól felfelé száz kilométernyire nagyon jól ismerték.

A spanyol - Jorres volt a neve - ezelőtt tizennégy nappal érkezett San-Fernandóba, s épen leste az alkalmat, hogy miként juthatna a Santa-Juana misszió-telepre Esperante atyához, ott is akart végképen maradni. Mikor meghallotta, hogy Kermor ezredes fia Santa-Juanába igyekszik, rögtön jelentkezett Valdeznál, hogy fogadja fel őt evezős-legénynek. A spanyol igen értelmes embernek látszott, erős, csaknem durva vonásai határozottságra mutattak, de volt valami az arczában, a szeme csillogásában, ami szinte félelmessé tette. Valdeznek szüksége volt reá és felfogadta.

Egyébként Jorres nem igen szeretett beszélni, magába zárkózott természetű volt.

Meg kell mellesleg jegyeznünk, hogy a két falca az Orinocon egészen Mavaca torkolatáig jutottak fel; ez a Mavaca az Orinocónak balparti mellékfolyója a Parima hegységtől háromszázötven kilométernyire.

A szél kedvező lévén a magas vizállás mellett a «Gallinetta» és «Moriche» kifeszített vitorlákkal meglehetős gyorsan haladott felfelé. Az evezős-legények is nyugton üldögélhettek a falca előrészében, nem kellett magukat megerőltetniök.

San Fernandóban minden szükséges holmit: élelmi szereket, ruhát, meleg takarókat, lőport bőségesen beszereztek az utasok, szóval minden eshetőségre elkészültek.

Első nap este öt óra tájban Mina szigetének a felső csúcsához érkeztek, kikötöttek és ott töltötték az éjszakát.

Másnap október 4-dikén, hasonló körülmények között folytatták az útat, s húsz kilométernyi útat tettek meg s a Piedra Pintada sziklahegyének a lábánál állapodtak meg, s ott fogtak éjjeli tanyát.

Az Orinoco felső vidékén utazók rendesen a parton ütnek sátrat, s ott töltik az éjszakát. Igen gyakran megtörténik, hogy hirtelen záporeső keletkezik, s akkor aztán bőrig átáznak. A mi utasaink okosabb dolognak tartották, ha a falcákban maradnak éjjelre.

Valdez és Parschal épen erről beszélgettek ezen az estén.

– Hiszen ha azok az arczátlan moszkitók nem volnának, elég kényelmes volna az éjjeli tanya a folyó partján, de hát a parton is csak úgy nyüzsögnek, mint itt a folyón - mondá Valdez.

– No meg a hangyák se kutyák - jegyzé meg Parschal. - Olyan czudar a csipésük, hogy az embert kirázza tőle a hideg.

– Ne feledkezzünk a chipitákról és a termitákról sem - veté közbe Valdez. - Olyan kicsi rovarok, hogy az ember alig látja, s mégis türhetetlenné teszik az életet. A szegény bennszülötteket; néha a kunyhóikból is kiűzik...

– Hát a földi bolhák, a vampyrok, a kigyók - tódította Parschal. - A culebra nevű kigyó megnő hat méternyire is...

Abban állapodtak meg az utasok, hogy mégis csak legjobb lesz, ha nem a parton fognak éjjeli tanyát.

Másnap délután a Rio Ventuari torkolatáig jutottak el. Ez a Ventuari az Orinoconak jobb parti mellékfolyója. Alig volt még öt óra, s így még két óráig számíthattak arra, hogy napvilágnál folytathatják az utat. Valdez azt tanácsolta, hogy vessenek horgonyt és tartsanak pihenőt, mert innen feljebb nagyon sziklás az Orinoco medre, s igen óvatosan kell haladniok, félhomályban nem volna ajánlatos nekivágni.

A kis társaság közösen költötte el a vacsorát. Most már az őrmesternek sem lehetett ez ellen semmi kifogása. Elvégre a két franczia tudta, hogy Kermor Jean ki és mi, további titkolózásra épen nem volt szükség. Helloch és Paterne a fiatal leánynyal szemben tartózkodók voltak, nagy tisztelettel közeledtek hozzá, ámde Jean megmaradt a régi kedves, bizalmas ifjúnak. Nagyon örvendett, hogy el-elbeszélgethetett velök, s a beszéd tárgya mindig és minduntalan az volt, hogy a Santa-Juana-ban vajjon minő hírt fognak Kermor ezredesről hallani.

– A misszió neve már magában véve is jót jelent számunkra - jegyzé meg Helloch - mert, kegyedet is úgy hívják, kisasszony!

– Jean úr, kérem, ne tessék elfelejteni, hogy Jean úr a nevem - vágott közbe a fiatal leány. Martial őrmester keményen összeránczolta a homlokát.

Október 4, 5, és 6-dikán a hajósoknak kemény munkájuk volt. Az Orinoco tele volt zátonynyal, ki-kimeredő sziklákkal, számtalan apró szigetecskével. Itt-ott zuhatagok rohantak alá, s az evezőlapát nem volt elég arra, hogy a két falcát feljebb juttassák. Csak Cangreo szorosán felül kezdődött megint a rendes vizi út, s így október 6-dikán este Guachapana szigetéhez jutottak. Szüksége volt a kimerült evezős legényeknek pihenésre, mert három nap óta vontatták a falcákat.

A szigeten tíz-tizenkét nyomorúságos kunyhó volt, egyikben sem lakott senki. A termiták, ezek az apró gonosz rovarok, űzték el a szegény indiánusokat.

– Ez a parányok hatalma - jegyzé meg Paterne. - Veszedelmesebb az ilyen gombostűfej nagyságú állatkák miriádja, mint egy csorda tigris vagy jaguár, mert ezeket valahogy el lehet űzni, de a termiták ellen nincs védelem.

A pihenőt utasaink arra használták fel, hogy a puszta szigetecskét bekalandozták. Helloch nehány bizam-sertést, nehány vizi-madarat lőtt; Paterne-nek sikerült egy óriási teknősbékát keríteni hatalmába, fogtak halat is, így élelmiszerüket kimélhették.

A nyugodtan eltöltött éjszaka után újra felkerekedtek és folytatták útjokat. Guachapanán felül az Orinoco csak ötszáz méter széles, mindazonáltal számos apró sziget emelkedik ki a medréből, a benszülöttek «chorro»-knak nevezik ezeket az apró szigeteket; körülöttük nagy örvények kavarganak, s így a falcák megint csak ügygyel-bajjal haladhattak felfelé. Aznap csak Perro de Aqua szigetéig hatolhattak.

A rákövetkező nap folyton szakadt az eső. Huszonnégy órai egyhangú utazás után érkeztek Caridába.

Egy baré-indiánus alapított itt ültetvénytelepet. Mintegy tizenkét szolgája segített neki a föld megművelésében. Kukoriczát, manioc-ot, banánt, dohányt és ananászt termesztett.

A beszédes és nyájas indiánus meghívta az utasokat a maga házához, s amint végig nézett az evezős-legényeken, tekintete megakadt a spanyolon. Úgy nézett rá, mintha már valahol látta volna.

– Mondja csak, kedves barátom - így szólott hozzá - nem találkoztunk mi már valahol?

Jorres, a spanyol, komoran nézett reá.

– Itt bizonyosan nem, indiánus barátom - felelé kurtán-furcsán.

– Sajátságos, nekem mégis úgy tetszik, hogy nem csalódom. Caridában kevés idegen fordul meg, s így jól megjegyezzük az idegenek arczát még ha egyetlen egyszer láttuk is csupán.

– Meglehet, hogy San-Fernandóban látott - viszonzá a spanyol.

– Mikor volt ön San-Fernandóban?

– Ezelőtt... ezelőtt három héttel.

– Már pedig teljes két éve annak, hogy San-Fernandóban nem jártam, - mondá a baré-indiánus.

– Akkor hát nem is találkozhattunk - veté oda mogorván, sőt egy kissé nyersen a spanyol, kinek ez a faggatás épenséggel nem volt inyére.

– Hiszem... hiszem - és mégis...

Ezzel végződött a párbeszéd, melynek az utasok, nem tulajdonítottak semmi különös jelentőséget. Ugyan mi oka is lehetne Jorresnek arra, hogy az indiánus előtt titkolózzék s találkozásukat letagadja..

Jorres rendkívül hasznavehető ember volt, nem riadt vissza semmiféle munkától, szívesen és kitartóan dolgozott; Valdez módfelett meg volt vele elégedve. Legfeljebb az tünt fel a viselkedésében, hogy visszahúzódott a többi evezős legényektől, de fülelt minden elejtett szóra.

Helloch meg-megfigyelte e sajátságos embert, s szerette volna tudni, hogy miért igyekszik épen a Santa-Juana misszióba.

Egy alkalommal meg is kérdezte Jorrestől.

A spanyol nyugodtan, a megzavarodás legcsekélyebb jele nélkül így válaszolt:

– Engem már gyermekkoromban papnak szántak. A cadixi kolostorban noviciuskodtam is, de hirtelen belém bújt az utazás ördöge, ott hagytam a kolostort és beállottam matróznak. Sok éven át jártam ide s tova, de végül beleuntam, s legégetőbb vágyammá lett, hogy valamely misszióhoz álljak be, talán vehetnék hasznomat. Hat hónappal ezelőtt Caracasba vetődtem, s itt egy San-Fernandóba igyekvő árúszállító hajón kerestem szolgálatot. A Santa-Juana misszióról már régóta sok dicséretes dolgot hallottam, s így Esperante atyához jutni édes kivánság fogott el. Aztán San-Fernandóban a Kermor ezredes fiának merész vállalkozása, az Orinoco forrásvidékének a fölkeresése épen kapóra jött nekem. Jelentkeztem Valdeznál, s így kerültem a «Gallinettá»-ra.

Ez a történet nagyon egyszerű és nagyon valószerű volt. Meglátszott a spanyol elbeszéléséből, hogy tanult ember, s nem egyszerű hajóslegény. Helloch elhatározta, hogy fel fogja mentetni a szolgálattól, s kalauzi minőségben igyekszik hasznát venni.

Mióta azonban észrevette, hogy Jorres különös figyelemmel vizsgálgatja Jeant, elhatározta, hogy még szigorúbban fogja szemmel tartani, mert attól tartott, hogy Jorres kezdi sejteni azt a titkot, melyről csak négyen tudtak.

Jean szeretett volna egyet-mást Esperante atyáról hallani, a kinek a nevét mostanság igen gyakran hallotta emlegettetni.

– Ismeri ön Esperante atyát? - kérdé a spanyoltól.

– Ismerem! - felelé kissé habozva Jorres.

– Látta is?

– Láttam, Caracasban.

– Mikor?

– 1879-ben, mikor egy árúszállító hajón matrózkodtam.

– Esperante atya akkor járt először Caracasban?

– Azt hiszem... először, akkor indult el, hogy a Santa-Juana missziótelepet megalapítsa.

– Milyen idős lehetett akkor Esperante atya - kérdé Helloch.

– Körülbelül ötven éves, magas termetű, roppant nagy testi erejű, körszakálla már szürkéllett, most bizonyosan fehér lesz. Igen szilárd akaratú férfiúnak látszott, a minthogy a hittérítőknek mind ilyeneknek kell lenniök, a kik az életüket is bátran koczkára teszik, csakhogy az indiánusokat megtérítsék...

– Nemes hivatás - jegyzé meg Jean.

– Én a legszebbnek tartom - mondá a spanyol.

Így beszélgetve érkeztek meg az indián telepítvényes házához. Egyszerű hajlék volt az, de az Orinoco forrásvidékén bizvást kényelmesnek lehetett mondani. A házi gazda nagyon szeretetreméltó volt, de a felesége egy kukkot sem értett a vendégek beszélgetéséből; csekély műveltségű, félig vad indiánus asszony volt. A vendégek ittak a házi gazdának saját termelésű és gyártmányú pálinkájából, a *tafiá*ból, szivták a dohányát, s merthogy mindakettő a háztól telt ki, illő volt megdicsérniük.

Jean nem dohányzott, s a pálinkát is, mely Paterne Germain szerint «pokoli tüzet lehell ki» csak ajkával érintette. A vihar- és pálinkaedzett őrmester egészen türhetőnek mondotta.

Aztán elbúcsúztak, s Helloch megigérte, hogy majd visszajövet hosszabb ideig fognak vendégszerető hajlékában időzni.

Az indiánus visszakisérte vendégeit a falcákhoz, s midőn Jorrest újra megpillantotta, így szólott:

– Mégis csak amondó vagyok, hogy én azzal az emberrel már találkoztam az életben.

– Miért ne vallaná be a spanyol, ha úgy volna - jegyzé meg Jean.

– Alighanem csak feltünően hasonlít ahhoz, a kit ön látott kedves barátom - tevé hozzá Helloch.