«Mint egy önmagától fellebbenő szemfedő.»

A «Halbrane»-t a kedvező szél és a tenger árja segítette útjában. Ha ez tovább is így tart, két hét alatt bizonyosan megérkeznek Tristan d’Acunhába. Guy Len nem törődött a hajó járásával, reá bizta egészen West Jemre. Hiszen e tekintetben nyugodt lehetett. Hurliguerly szerint egész hadi flottát el tudott volna a «Halbrane» kapitánya kormányozni, akár behúnyt szemmel is, pedig, a mint tudjuk, West Jem sem éjjel, sem nappal nem szokta a szemét behúnyni.

Guy Len többé nem hozta szóba a Pym históriáját, sőt úgy viselkedett, mintha egyátalában nem is beszélt volna róla nekem. Helyesen cselekedett, hiszen nagyon nehéz dolog is lett volna az, hogy velem azokat az agyrémeket elhitesse. Mert bármint hányom-vetem is a dolgot: a Pym és Dirk déli-sark utazása a Poë Edgar költői képzelő tehetségének sajátságos - mondhatnám: káprázatos terméke.

Guy Len a fedélzeten is ritkán jelent meg, s fenállt a hajó-hidon, szeme dél felé révedezett: hosszan, merően nézett oda... Ki tudja, mit keresett?... Ki tudja, mit látott?...

Szeptember 3-dika van ma. Ha valami szerencsétlenség nem éri a «Halbrane»-t, három nap mulva ott kell lennünk Tristan d’Acunhán. Délelőtt a fedélzetnek azon a részén sétálgattam, mely a széltől eléggé védett volt. Kilencz és tiz óra lehetett, West Jem a korlátfához támaszkodva távcsövével nézte a tengernek egyik pontját, mintha valami mozgó tárgyat vigyázott volna.

Magam is kezdettem érdeklődni. A matrózok találgatták, hogy vajjon mi lehet. Egyik azt mondta, hogy czethal, a másik valami hajóroncsnak tartotta. Ámde a bölcs Hurliguerly, a ki később csatlakozott a matrózokhoz, úgy vélekedett, hogy sem czethal, sem hajóroncs, hanem uszó jégtömb.

– Lehetetlenség! - vetém közbe csodálkozva.

– Hurliguerlynek igaza van - szólalt meg West Jem - úszó jégtömböt hajt a tenger-ár. Megtörténik néha, hogy még távolabbra is elhozza az ár.

Ezen közben a kapitány is feljött a fedélzetre. A csoportba verődött matrózokhoz közeledett. A hadnagy átadta neki a távcsövet.

Guy Len néhány perczig nagyon figyelmesen nézte azt az úszó, fehér tömeget, s aztán megszólalt:

– Úszó jéghegy, a mely szerencsénkre olvadóban van. A «Halbrane» egyébként könnyen megadhatná az árát, ha éjjel egy ilyen jég-tömegbe ütköznék.

A mint a hajó és a jégtömb egymáshoz közeledtek, a kapitány megparancsolta, hogy oda kell irányítani a hajót. Nyilván az volt a czélja, hogy közvetlen közelből vegye szemügyre... Értem... Ez a jég a déli sark felől jön, s Guy Len arra számított, hogy talán valami jel lesz rajta, mely «rögeszméjé»-nek malmára hajtja a vizet.

Alig volt már két kábel hossznyira a «Halbrane» az úszó jégtuskótól. Szabad szemmel is lehetett jól látni... S ime a tetején valami fekete tárgyat pillantottunk meg... Közelebb... közelebb jutva, előbb egy láb, aztán a másik, végül az egész emberi alakot megismertük. Fekete ruhában volt, ott feküdt a nyitott jég-koporsó hátán.

A matrózok rémülten kiáltottak fel.

Guy Lenre néztem. Olyan sápadt volt az arcza, mint a hulláé.

Rögtön kiadta a parancsot, hogy azt a holt embert fel kell hozni a hajóra. Esetleg nem is halt még meg egészen. A kapitány nagyon szivére vette a szerencsétlennek a sorsát.

Hurliguerly és egy matróz csolnakba ültek s rövid idő mulva a hulla ott volt a «Halbrane» fedélzetén. Csonttá volt fagyva; letették az árbocz tövébe. A kapitány oda ment és kémlelve nézte az arczát, mintha fel akarta volna ismerni. Durva posztóból volt a ruhája, sűrű molton-inge és bőrből készült öve, arcza, karja csupa csont és bőr... Bizonyára az éhség ölte meg.

A kapitány letérdelt a hulla mellé, felemelte a fejét, felnyitotta a szemehéjját, s aztán szivet tépő hangon kiáltá:

– Patterson!... Patterson!

West Jem parancsára az egyik matróz kikutatta a zsebét, s abból holmi apróságon kivül egy bőrkötésű jegyzőkönyvecskét húzott ki. Át akarta adni a hadnagynak, de Guy Len elvette tőle:

– Add nekem ide!

Az átázott papirlapok tele voltak irva, de az irást elolvasni alig lehetett. Csak az utósó lapon volt olvasható.

Képzelhetni, hogy minő ámulat fogott el, mikor a kapitány reszkető hangon ezeket a sorokat olvasta fenhangon:

«A «Jane»... nyolczvanhárom... itt... tizenegy év óta... Kapitány... öt matróz életben... Jertek... mentsetek meg!»

A sorok alatt pedig ez a név: Patterson.

– Patterson!... Most már emlékszem én is; így hívták a «Jane» hadnagyát; a Jane kapitánya pedig Guy Vilmos volt... A hajótörött «Grampus» két életben maradott szerencsétlenjét: Pym Arthurt és Dirk Pétert ez a hajó vette fel... A «Jane»-t pedig Poë Edgar szerint a feketearczúak robbantották fel.

E szerint még sem költött történettel van dolgom?... Ime újabb bizonyíték. Ezt a jegyzőkönyvet a saját szemeimmel látom... Hm, tehát élő személy volt Pym Gordon Arthur!... Azt hiszem, megbabonáztak vagy a fejemnek szét kell repednie...

West Jem vette a kezébe a jegyzőkönyvecskét, s neki is sikerült néhány sort kibetűznie:

«Junius 3-dika óta visz az ár Tsalal szigetétől... A «Jane» kapitánya, Guy Vilmos és... öt matróz még életben... A jégtábla úszik alattam... nincs mit ennem... Junius tizenharmadika óta éhezem... ma 16-dika... közelg a halál...»

Ez a nyitott jég-koporsó tehát harmadik hónapja úszik a halottal a tenger hátán!

Mi mindent tudhattunk volna meg ettől a Pattersontól, ha élve sikerült volna őt megmentenünk!... Csodálatos történet! Tizenegy esztendeig éltek a szerencsétlenek olyan vidéken és olyan körülmények között. El kellett hinnem, akármint tiltakozott ellene a józan eszem. Még csak azt szerettem volna tudni, hogy Guy Len, a «Halbrane» kapitánya miért érdeklődik olyan szokatlanul a Guy Vilmos sorsa iránt. Ezt is megtudtam.

A kapitány reám szegezte átható szemét s kérdezé:

– Még most is kételkedik?

– Nem,... de... csak Guy Vilmos? - dadogtam én.

– Guy Vilmos a «Halbrane» kapitányának Guy Lennek a bátyja! - kiáltott fel, hogy a matrózok is mind meghallották.