A Kerguela szigetektől az Eduard-herczeg szigetéig.

A «Halbrane» fedélzetén, valamint a hajó minden részében bámulatos tisztaság volt, erre Guy Len kapitány igen sokat adott. A kapitány szobája a hajó baloldalán volt, ha ablakát kinyitotta, a hajó fedélzetén mindent láthatott, s az őrködő matrózoknak onnan adta rendeleteit.

A hajó jobb oldalán volt a hadnagynak a szobája. Mind a két szoba rendkivül egyszerűen volt bebutorozva: keskeny ágy, a szoba padlójába beékelt lábú asztalka, közepes nagyságú ruhaszekrény, tengeri útaknál szükséges holmik, úgymint higany-hőmérő, légsulymérő, távcső, sextans. Mindkét oldalon volt még egy-egy kabin; az egyikben ebédelni szoktak, a másikat nekem ajánlotta fel Guy Len. Az én szobácskám öt láb széles, nyolcz láb hosszú volt; nem igen jutott eszembe, hogy kicsinyeljem, a butorokkal is beértem, elvégre nincs mit válogatnom, s míg Tristan d’Acunhába megérkezünk, akár még kevesebbre is szabtam volna vágyamat.

A nagy árbocz mellett, tehát csaknem a hajó közepén volt a konyha, a konyhától néhány lépésnyire láttam a hajó-hidat; a hajó fenekét viaszos-vászon takaró fedte el, s onnan lépcső vitt le a legénység szobáiba.

Mindössze nyolczan voltak: Holt Márton (vitorla-mester); Hardie (hajótatarozó), Rogers, Drap, Francis, Gratian, Bury és Stern matrózok, (a legfiatalabb 25, a legidősebb 35 éves) egytől-egyig angolok, edzett hajósnép, s hozzá szokott a hajón uralkodó vasfegyelemhez.

Jó eleve kijelentem, hogy az, a ki őket szemöldökének egyetlen rándításával igazgatta, nem Guy Len, a «Halbrane» kapitánya, hanem West Jem, a hadnagy volt. West Jem akkor épen a harminczkettedik évében járt.

Soha világéletemben ennél az embernél erősebb akaratú, aczélnál keményebb jellemmel nem találkoztam. West Jem a tengeren született, ott élt az apjával, az anyjával; a tenger levegőjénél egyéb levegőt nem szívott; mikor egy-egy kikötőben vesztegelt a hajó, csak néha-néha, s akkor is csak ha kellett, hivatalos ügyben szállott partra, s mihelyt elvégezte a dolgát, sietett vissza a hajóra, az ő külön világába. Testestől-lelkestől hivatásának élt; kezdette mint hajósinas, azután lett belőle matróz, de csak a könnyebb munkákat végezte, azután részt vett mindennemű szolgálatban, később a vitorlák és szivattyuk felügyelője, majd főcsolnak-mester, végül hadnagy lett a «Halbrane»-on, s immár hat éve szolgál ebben a minőségben Guy Len kapitány oldalán. Többre nem is vágyakozott, esze ágában sem volt, hogy garasait összekuporgassa, nem vásárolt árut, hogy busás hasznát lássa, de bezzeg annál jobban értette a maga dolgát. Derekabb, hozzáértőbb tengerészt képzelni sem lehet, mint a minő West Jem volt. Ismerte a hajózás nehéz mesterségének minden fogását, egy futó pillantás, melyet a tengerre vetett, elég volt arra, hogy a tennivalóval rendben legyen, kimérte a távolságot, megküzdött a legpogányabb viharral.

Így külsőleg inkább sovány volt, mint kövér, arczát megbarnította a nap heve, izmait rettenetesen szivóssá és ellentállóvá tette az örökös munka; szeme olyan éles volt, mint a sasé; szakálát, bajuszát leborotváltatta; s a ki csak egyszer látta az arczát, sohasem feledheté: olyan kifejező, olyan daczos, törhetetlen akaratot árult az el.

Keveset beszélt, s csak akkor, ha valamit kérdeztek tőle. Parancsszavai értelmesek, de rövidek voltak, sohasem ismételte meg, no de arra nem is volt szükség - a legénység tüstént megértette és teljesítette.

Végül a hajó szakácsáról, a szerecsen Endicottról is meg kell emlékeznem. Az afrikai partvidéken született; ez időszerint harmincz éves volt; nyolczadik éve szakács a «Halbrane» fedélzetén. Hurliguerlynek, a csolnak-mesternek kitünő barátja.

A «Halbrane» kedvező körülmények között folytatta az útját. A déli szélesség negyvennyolczadik fokán ez idő tájban még javában tart a tél; hideg kelet-dél-keleti szél fújt állandóan, de a tenger nyugodt volt.

A «Halbrane» fedélzetén nagyon egyformán teltek a napok; ez az egyhanguság másnak talán unalmasnak tetszenék, de én szerettem; mintha reggeltől estig és estétől reggelig tartó álom karjában ringatóznám, mint a «Halbrane» a tenger kebelén. Csak azt szerettem volna tudni, hogy Guy Lent mi változtatta meg irányomban olyan váratlanul. A hadnagytól hiába kérdeztem volna meg, mert ő aligha törődött ilyesmivel. Hja, ez nem vágott az ő szakmájába. A szószátyár Hurliguerlytől pedig szörnyű mód óvakodtam.

A kapitánynyal az ebédnél és vacsoránál mindennap találkoztam, s ha nem csalódom, gyakran vetett reám kérdő, vizsgálódó pillantást, mintha valami kérdés fúrta volna az oldalát.

Hurliguerly gyakrabban kérdezte tőlem, hogy meg vagyok-e a hajó konyhájával elégedve, s nem volna-e kedvem valami különös, az ő reczeptje szerint készült ételre?

– Köszönöm, uram, - felelém egy napon neki erre a sokszor megismétlődő kérdésre, - nagyon meg vagyok vele elégedve.

– Meghiszem azt, Jeorling úr! Már én csak a mondó vagyok, hogy a világ legnagyobb boldogsága az, ha valaki a «Halbrane» fedélzetén élhet. A kapitányunk keveset beszél, de pompás egy ember; a hadnagyunk sem koptatja tulságosan a száját, hanem párját kellene keresni!... Meglátja, megfogja bánni, hogy Tristan d’Acunhán kiszáll... Különben is tiz-tizenhárom nap mulva már Eduard-herczeg szigetére érkezünk, onnan pedig már csak tizenöt napi út Tristan d’Acunha.

Az időjárás állandóan kedvező volt. Másodnapra a Crozet-csoporthoz, ehhez a puszta sziget-tömeghez érkeztünk, nem sokkal utóbb balra elhagytuk a czethalászok által «Fehér galambok»-nak nevezett szigeteket.

20-ikán reggel Guy Len kapitány megjelent a fedélzeten, s minekutána az iránytű állását megnézte, s rövid ideig a hajó menetét vigyázta, egyszer csak felém tartott, s halk hangon megszólított:

– Jeorling úr,... valami mondani valóm volna...

– Hallgatom, kapitány úr.

– Eddig nem szóltam,... nem szeretek sokat beszélni... no meg kérdés: vajjon érdeklődött volna-e az iránt, a miről esetleg beszéltem volna?

– Elhiheti kapitány úr, hogy én az ön beszédét mindenha nagy érdeklődéssel hallgatom.

Guy Len kapitány úgy látszik, még most is azon gondolkozott, vajjon elmondja-e azt, a mi a szivét nyomta, vagy hallgasson. Én legalább ezt olvastam ki az arczából. Végre megszólalt:

– Jeorling úr, nem gondolkozott azon, hogy mi késztetett engem az utolsó pillanatban arra, hogy önt felvegyem a hajómra?

– Gondolkozni gondolkoztam, de nem tudtam okát adni. Meglehet, hogy ön, mint angol, nem akart engem, az amerikait -

– Szó sincs róla, Jeorling úr, sőt épen azért egyeztem bele, mert ön amerikai.

– Mert amerikai vagyok? - kérdém én csodálkozva.

– Főleg pedig azért, mert Connecticutból való -

– Nem értem...

– Mindjárt meg fogja érteni, ha azt is elmondom, hogy ön - vallomása szerint - Nantucket szigetén járt, s így bizonyára ismeri Pym Gordon Arthur családját.

– Ah, azét a hősét, a kinek csodálatos kalandjait Poë Edgar, a mi nagy regényírónk elmeséli?

– Úgy van... Poë Edgar Pym Gordon Arthur naplójegyzeteiből merítette az adatokat... a déli sark vidékén tett utazásáról szól...

E szavak hallatára még furcsább szemekkel néztem Guy Len kapitányra. Most már igazán nem tudtam, hogy hányadán vagyok vele.

– Most már tudja, hogy mit szeretnék tudni - szólalt meg csaknem sürgető hangon a kapitány, - nos?

– Úgy van,... tudom már,... de nem tudom, hogy jól értettem-e?

– No hát azt kérdeztem, hogy ön, mint connecticuti születésű, bizonyára ismerte Pym Gordon Arthur családját, hiszen a hős apja a sziget egyik legismertebb kereskedője volt. Fiának kalandjait pedig Poë Edgar úgy írta meg, a mint a hős szájából hallotta.

– Nos hát, kapitány, tudja meg, hogy a hires regényiró ezt a csodálatos történetet csupán a fantáziájából merítette, s így nekem a legjobb akarat mellett sem lehetett módomban, hogy Pym Gordon Arthur családját személyesen ismerjem.

– Ön, tehát Jeorling úr, az egészet légből kapott mesének tartja?...

– Annak, a mint hogy önön kivül még nem volt találkozásom emberrel, a ki szószerint igaznak vette volna.

– Már pedig én szentül hiszem és hinni fogom mindig, hogy megtörtént dolog. A mi benne titokzatos, azt előbb-utóbb megfejtjük...

Ebből a néhány szóból eléggé megértettem, hogy Guy Len kapitány a képzelődők közé tartozik; jámbor megtévelyedett lélek. Elhatároztam, hogy nem ereszkedem vele vitába, hadd mondja azt, a mi neki tetszik. Miért ingerelném szegényt.

Tovább folytatta mindinkább ingerülten:

– Lehetetlenség, - mondom, - hogy ön Pym családját ne ismerte volna... mert ugyan ki tudná azt velem elhitetni hogy az önök Poë Edgarja ilyen történetet irjon meg, a nélkül, hogy biztos, csalhatatlan adatok birtokában lett volna. Figyeljen reám, én tényekkel... értse meg jól: kétségbevonhatatlan tényekkel fogom bebizonyítani, hogy a Pym Gordon Arthur alakja nem a légből kapott.

Vajjon mit akar mondani - tünődém magamban, - kétségbevonhatatlan tényekről beszél... hm!... Nagyon érdekesnek tetszett, de még inkább csodálatosnak.

A kapitány folytatá:

– Mikor Poë Edgar regénye 1838-ban megjelent, én New-Yorkban voltam. Rögtön Baltimoreba siettem, mert azt remélem, elismeri, hogy a Poë Edgar családja létezett, ha már a Pym-család létezését nem is akarja elismerni?

E közbe vetett, kissé indulatos kérdésre nem feleltem semmit.

– Megtudakoltam, hogy hol lakik a költő, oda mentem, de - Poë Edgar nem volt otthon, Baltimorét is elhagyta, sőt Amerika földjét is... Ez volt az én első csalódásom. Sajnos, úgy Pym Gordon Arthurra vonatkozólag sem tudhattam meg semmit, mert a déli sark merész utazója nem élt már ekkor, a minthogy Poë Edgar szerint Pym haláláról már a hirlapok is megemlékeztek.

A kapitánynak ebben a tekintetben tökéletesen igaza volt. Poë úgy irta meg a regényben, hogy Pym Gordon Arthur a csodálatos kalandok hőse meghalt. Irói fogás volt ez csupán.

– Nos hát nem tehettem egyebet, minthogy felkerestem azt a bizonyos Dirk Péter nevű embert, a ki Poë Edgar szerint Pym Arthurnak az útitársa volt, s a kivel a hős, a déli sark körül tett útjából visszatért. Úgy hallottam, hogy Illinoisban lakik. Rögtön útra keltem s Illinoisba mentem; az ám, csakhogy Dirk Péternek már hült helyét találtam; azt mondták, hogy Vandaliának egyik zugában éldegél, oda is utána mentem, de...

– Nem talált reá - tevém hozzá akaratlanul is mosolyogva.

– Úgy van, ez volt a második csalódásom, Jeorling úr! Dirk Péter állítólag régen elköltözött Vandaliából, sőt Amerikából is; hogy hová, azt nem tudta senki megmondani. Akadtam olyan emberre Vandaliában, a ki Dirk Pétert ismerte, a kinek csodálatos útjáról egyet-mást elmesélt, de a Pym Gordon Arthur eltünésének a titkáról egy árva szóval sem emlékezett meg.

Micsoda, ez az ember azt hiszi, hogy Dirk Péter élő személy, hogy most is él valahol?... Vigyázzunk, mert a «Halbrane» tulajdonosának a rögeszméje még engem is megszáll, ha ilyen kétségbevonhatatlan tényekkel áll elő.

Eszem ágában sem volt, hogy Guy Len kapitánynak ellentmondjak... Tettem magam, mintha szentül hinném minden szavát.

– Jeorling úr, ön bizonyára emlékszik arra, hogy annak a hajónak a kapitánya, a melyen Pym Arthur járt-kelt, egy lepecsételt palaczkot tett le a Kerguelák egyik hegycsúcsánál...

– Emlékszem...

– A multkor kerestem és megtaláltam, a palaczkba rejtett levél is nálam van. A levélben arról van szó, hogy a kapitány és az utasok mindent elkövetnek, hogy a déli sarktengerre eljussanak.

– Micsoda, ön megtalálta azt a palaczkot?

– Megtaláltam.

– És a levél is benne volt?

– Természetesen.

Guy Len arczára néztem. Azt olvastam ki belőle, hogy meg van győződve arról, a mit mond. A rögeszmések csodálatos makacsságával ragaszkodott minden szavához.

– Igazán örökre kár, hogy Dirk Péterrel nem találkozott. Ő bizonyára elmesélte volna, hogy miként sikerült neki és Pymnek hazatérniök... Emlékszik az utolsóelőtti fejezetre?... Csolnakjuk himbálózik a tajtékos hullámok hátán,... aztán a vizzuhatag örvénye elragadja... s ebben a pillanatban egy fátyolos emberi alak tűnik fel előttük... aztán vége a fejezetnek, két-három gondolatjel és pontok...

– Bizony, nagyon sajnálom, hogy Dirkkel nem találkoztam. A kaland végét csak ő mondhatná el, s főleg azt, hogy mi történt tovább a többiekkel.

– Micsoda «többi»-ekkel? - kérdém önkénytelenül - kikről beszél ön?

– Nos hát annak az angol hajónak a kapitányáról és matrózairól, a melyen Pym Arthur megtette az útat. A hajó tudvalevőleg zátonyra jutott, s a hajótörötteket a «Grampus» felvette s Tsalal szigetére szállította.

– Guy Len kapitány, nem tartja ön valószínünek azt, hogy azok a szerencsétlen emberek mind egy szálig elpusztultak?

– Hátha még sem - veté közbe sejtelmes hangon a kapitány. - Miért ne kerülhették volna ki a halált, ha mind nem is, de néhányan közülök?...

– Alig hinném. Ne feledje el, kapitány úr, hogy ide s tova tizenegy éve már, hogy nyomuk veszett.

– Jeorling úr, ne feledje el, hogy Dirk Péternek és Pym Arthurnak sikerült a déli sarktenger vidékéről elevenen elmenekülniök, ha nekik sikerült, miért ne sikerülhetett volna az én honfitársaimnak is? Hátha még most is várnak szegények valahol a megszabadítóra.

– Önt a részvét, melyet a szerencsétlenek iránt érez, tévútra vezeti; a lehetetlenséget is lehetőnek tartja kapitány úr...

– Micsoda lehetetlenség! - tört ki hevesen Guy Len kapitány. - Én abban nem látok semmi lehetetlenséget; ha a világ bármely zugában élő boldogtalan embertársaink kétségbeesett szava segítségért, megszabadításért esedezik: szabad-e ezt a rideg szót dobnunk oda feleletül: «lehetetlenség.»

Guy Len kapitány dél felé nézett merően, hosszasan és kebeléből sóhajtás tört fel. Én azon tünődtem, hogy az emberszeretetnek minő megtévelyedése boríthatott árnyat annak az embernek a lelkére, hogy olyan hajótöröttek sorsa gyötri, a kik sohasem szenvedtek hajótörést, a kik egyáltalában nem is léteztek soha.

Ekkor Guy Len kapitány közelebb jött hozzám, reá tette kezét a vállamra, s a fülembe sugta:

– Jeorling úr, a «Jane» legénysége nem veszett el... én mondom, hogy nem veszett el!

Ezt mondá, és azzal ott hagyott engem a faképnél.

A hajónak, mely Pym Arthurt és Dirk Pétert a tengerből kihalászta és felvette, Poë Edgar regényében «Jane» volt a neve.

Hm, hát ez a bogara is megvan Guy Lennek!... A «Jane» hajó kapitányát is Guynak hivták, a mint hogy ez a név Angolországban általánosan használatos; a névrokonságon kivül azonban semmi köze sincs a «Halbrane» kapitányának a «Jane» kapitányához, hiszen ez a regénybeli hajó, valamint kapitánya csupán a Poë költői fantáziájának a szülöttei. Hátha ez a meghibbant elméjű Guy Len azt hiszi, hogy a «Jane» kapitánya esetleg rokona volt neki?... Meglehet; talán azért ébredt fel benne minden igaz ok nélkül az a páratlan részvét a képzeletbeli hajótöröttek iránt?

Szerettem volna tudni, hogy vajjon West Jemnek szólt-e ezekről a kétségbevonhatatlan tényekről a kapitány. Alig hinném. Az természetesen eszemágában sem volt, hogy a hadnagytól megkérdezzem.

Elvégre is mit törődöm mindezzel a badarsággal. Néhány nap mulva megérkezünk Tristan d’Acunhába, ott majd partra szállok. Hanem annyi bizonyos, hogy soha életemben több olyan emberrel nem találkozom, a ki a Poë Edgar regényét igaz történetnek veszi.