Sam és Sib.

– Bet!

– Beth!

– Besz!

– Betsey!

– Betty!

Igy hangzottak a nevek, melyek szép sorjában eredtek az Ilonavár pompás terméből a mi különös szokása volt Sam testvérnek és Sib testvérnek, mikor falusi házuk vezetőjét szólitották.

Az Erzsébet névnek eme családias megröviditései azonban ép oly hatás nélkül hangzottak el e pillanatban, akár csak teljes nevén szólitotta volna valaki azok viselőjét.

Megjelent ellenben a szalon ajtajában Patridge intendáns, skót sapkáját kezében tartva.

Patridge két barátságos arczu urhoz intézte szavait, kik a nagy ablak mélyedésében ültek, mely három festett táblájával a ház homlokzatából kiszögellett.

– Az urak Besz asszonyt hivták, mondá, Besz asszony azonban nincs itthon.

– Hát hol van, Patridge?

– Miss Campbellt kiséri, ki a parkban sétálgat.

Az urak egyikének intésére Patridge méltósággal visszavonult.

Sam és Sib testvérek - tulajdonképen Sámuel és Sebestyén - miss Campbell nagybátyái voltak. Régi nemzetségü, a felvidék ősi családjából származó skótok, együttesen százhuszévesek, mindössze tizenöt havi korkülönbséggel az idősb Sam és fiatalabb Sib közt.

Hogy pár vonással ecseteljük a becsületesség, jóakarat és önfeláldozás e mintaképeit, elég megjegyeznünk, hogy egész életüket egyedül és kizárólag unokanővérüknek szentelték. Fivérei voltak az anyjának, ki már egy évi házasság után özvegységre jutva, fiatal korában áldozatául esett egy heveny betegségnek. Melvill Sam és Sib tehát egyedüli, természetes oltalmazói maradtak a kis árvának. Egyforma gyengédségtől áradozva, csak neki éltek, csak érte gondolkoztak és ábrándoztak.

Az ő kedvéért, bár nem bánták meg, agglegények maradtak, kedélyes természetü urak, kiknek itt a földön csak az oltalmazó és védő szerepe jutott. Nem elég már az, ha eláruljuk, hogy az idősebb az apát, a fiatalabb pedig inkább az anyát pótolta a gyereknél? Igy történt aztán gyakran, hogy miss Campbell ennek megfelelőleg következőkép köszöntötte őket: »Jó napot, Sam papa! Nos hogy van Sib mama?«

Kihez lehetett volna ezt a két bácsit inkább hasonlitani, mint - az üzleti tapasztalattól és találékonyságtól eltekintve - ama két jó, teljesen egybehangzó és egymást gyengéden szerető, fenkölt lelkületü kereskedőhöz, a londoni citybeli Cheeryble testvérekhez, a legtökéletesebb két alakhoz, melyek valaha Dickens képzeletéből eredtek? Találóbb hasonlatot nem lehet találni és ha a szerzőt azzal lehetne vádolni, hogy jellemképüket Nickleby Miklós legjelesebb müvéből kölcsönözte, ezt a plagiumot senkinek sem kellene fájlalni.

Melvill Sam és Sib, kik nővérük férjhezmenetele által a régi Campbell-család egyik oldalágával kerültek rokonságba, sohasem hagyták el egymást. Egy és ugyanazon iskolában, egy és ugyanazon osztályban hallgatták az előadásokat. Miután mindenről mindig egyformán gondolkoztak és gondolataikat mindig egyformán fejezték ki, az egyik könnyen folytathatta a másiknak megkezdett mondatát, a mikor, a főbb pontoknál, ugyanazon mozdulatok is emelték a nyomatékot. Egyszóval, ez a két lény tulajdonkép csak egy volt, bár személyes megjelenésükben volt némi különbség. Sam ugyanis valamivel nagyobb volt, mint Sib, Sib valamivel testesebb, mint Sam; ősz hajukat azonban bátran elcserélhették volna, a nélkül, hogy becsületes arczuk jellege megváltoznék, mert ezen a melvillei törzs utódainak egész nemessége ki volt fejezve.

Meg kell-e jegyeznünk, hogy egyszerü, a napi divattól mindig kissé elmaradt ruhájuk szabása, mint a kitünő angol kelme választásában mindig egyforma izlésük volt? Csak az a kis különbség volt köztük, - de ki tudná ennek okát adni, - hogy Sam a sötétkék, Sib pedig inkább a gesztenyebarna szint látszott kedvelni.

E derék gentlemanokkal ki nem szeretett volna bizalmas lábon állni? Megszokván azt, hogy mindig egyenlő lépésekkel haladjanak, egykoron bizonyára nem messze állnak meg egymástól akkor is, mikor az örök nyugalom órája ütött nekik. A Melvill-család ez utolsó két oszlopa azonban elég erős volt még. Bizonyára jó ideig fentartják még fajuk régi épületét, mely a 14-ik századból ered, egy Bruce Róbert és Wallace epikus idejéből, a hőskorból, a mikor Skóczia még Angliával küzdött függetlenségeért.

De ha Samnak és Sibnek nem is volt alkalma, hogy a haza javáért harczoljon, habár kevésbé mozgalmas életük a békés nyugalom áldásai közt mult is, a mit a jelentékeny vagyon természetszerüleg nyujt, ezért őket sem megróni, sem elitélni nem lehet. Abban a törekvésükben, hogy jót tegyenek, tisztán csak elődeik hagyományait követték.

Mindketten egészségesek levén, egyikük sem illethetvén magát valami rendetlen életmód vádjával, bizonyára magas kort fognak elérni, a nélkül, hogy akár testileg, akár szellemileg elgyöngülnének.

Egy hibájuk mégis volt talán - de ki dicsekedhetnék azzal, hogy nincs hibája? - beszélgetésüket előszeretettel czifrázták különféle, az abbotsfordi hires várkapitánytól kölcsönzött képekkel és idézetekkel, kiváltkép pedig Ossian epikus verseivel, melyekbe valósággal belebolondultaknak látszottak. Ámde Fingal és Walter Scott honában ki illethetné őket ezért szemrehányással?

Hogy képüket az utolsó árnyékolással is kiegészitsük, meg kell még jegyeznünk, hogy szenvedélyes burnótozók voltak. Azt mindenki tudja, hogy az Egyesült Királyság dohánykereskedései jobbára egy erőteljes, nemzeti öltözetü skótot használnak jelképül, ki burnótszelenczét tart kezében. Nos, a Melvill-testvérek igen alkalmasak lettek volna arra, hogy jelképek gyanánt diszelegjenek a festett óntáblákon, milyeneket az illető helyiség védő fedelei felett lehet találni. A mellett, csodakép, csak egy szelenczéjük, persze rengeteg nagy szelenczéjük volt, bár igen sokat, talán még többet is burnótoztak, mint bárki más a Tweed mindkét partjain. Ez a hordozható butordarab mindig felváltva vándorolt az egyiknek és a másiknak a zsebébe és evvel bizonyos tekintetben még további összetartó kapcsot képezett a testvérek közt. Magától értetődik, hogy mindig ugyanazon időben, körülbelül tizszer óránkint, érezték szükségét annak, hogy a pompás, Francziaországból behozott Herba Nicotiana-nak porát élvezzék. A mikor egyikük kihalászta a szelenczét kabátja mélyéből, mindkettőjüknek kedve volt egy jó szippantásra és a mikor tüsszentettek, mindketten üdvözölték egymást: »Kedves egészségünkre!«

Mindent egybevetve, igazán csak felnőtt gyermekek voltak a Sam és Sib testvérek, az összes gyakorlati életkérdések tekintetében is; ipari, pénzügyi és kereskedelmi ügyekről egyáltalán fogalmuk sem volt és nem is akarták valakivel elhitetni, hogy értenek azokhoz; politikai tekintetben talán a Jacobitákhoz tartoztak, öröklött előitélettel viseltettek a Hannover-dynastia iránt és még mindig az utolsó Stuartról emlékeztek meg, mint a hogy valaki például Francziaországban az utolsó Valois emlékét őrzi kegyelettel; szivügyekben még kevésbé voltak szakértők.

És a Melvill fivéreknek mégis csak az az egy kivánságuk volt, hogy tisztán láthassanak miss Campbell szivébe, hogy eltalálhassák legtitkosabb gondolatait, hogy ezeket, ha szükséges, határozott irányba tereljék, fejleszszék, ha czélszerünek látszik és hogy végül saját választásuk szerint való emberhez adják nőül, ki okvetlenül és mulhatlanul boldoggá tenné a fiatal leányt.

Ha hinni lehetett nekik - vagyis inkább, ha beszélni hallotta őket az ember - ugy látszott, mintha már megtalálták volna azt a derék férfiut, kinek az az irigylésre méltó feladat jutott.

– Ilona tehát sétálni ment, Sib testvér?

– Igen, Sam testvér; de már öt óra van és nemsokára vissza kell jönnie...

– És ha visszajön...

– Azt hinném, Sam testvér, hogy akkor itt lesz az ideje, a mikor komolyan beszéljünk vele.

– Pár hét mulva, Sib testvér, a mi leányunk betölti tizennyolczadik életévét.

– Vernon Diana kora, Sam testvér. Nem ép oly bájos ő, mint Rob-Roy bámulatraméltó hősnője?

– Kétségtelenül, Sib testvér és felléptének varázsa...

– Élénk szelleme...

– Eredeti eszméi mellett...

– Inkább Vernon Dianára emlékeztet, mint Mac Ivor Flórára, Waverley nagy, imponáló alakjára!

A nemzeti regényköltőjükre büszke Melvill-testvérek még több más nevet és női főjellemet idéztek a különféle müvekből, de nézeteik szerint mindazoknak háttérbe kell szorulniok miss Campbell mellett.

– Fiatal rózsatő ő, Sib testvér, ki egy kicsit hirtelen nőtt fel és kire jótékonyság lesz...

– Ha védőt, támogatót kap, Sam testvér és igy hát ugy gondoltam, hogy a legjobb védő...

– Természetesen csak egy férj lehet, Sib testvér, mert ugyanabban a talajban terjeszti gyökereit...

– És annak megfelelőleg növekedik, Sam testvér, a rózsatővel, melyet megvéd...

A Melvill-testvérek és bácsik egyaránt a »tökéletes kertész«-ből vett ez idézetre czéloztak. Kétségkivül bizonyos megelégedéssel töltötte el ez őket, mert jóságos arczaikon egyforma, megelégedett mosolyt szült. Sib testvér felnyitotta a közös burnótszelenczét és két ujja hegyével negédesen belenyult; aztán Sam testvér kezeibe vándorolt, ki jó csomót vett ki belőle és aztán csendesen zsebébe csusztatta.

– Megegyezünk tehát, Sam testvér?

– Mint rendesen, Sib testvér!

– A védő személye tekintetében is?

– Lehetne-e valjon egyáltalán rokonszenvesebb és Ilonához inkább illő személyiséget találni, mint a milyen az az ifju tudós, ki már ismételten oly elismerésre méltó érzelmeket tanusitott…

– És ép oly komolyan gondoltakat is?

– Ki kételkedhetnék benne? Tudományt és rangot szerzett az oxfordi és edinburgi egyetemeken...

– Természettudós, mint Tyndall...

– Vegyész, mint Faraday...

– A ki e világ összes dolgait alapjukban ismeri, Sam testvér...

– És a kit semmiféle kérdéssel nem lehet zavarba hozni, Sib testvér...

– Leszármazója a Fife grófság egy rendkivül tekintélyes családjának, birtokosa egy meglehetős nagy vagyonnak...

– Nem is szólva a, nézetem szerint, aluminium szemüvegei daczára igen megfelelő személyiségéről!...

A hős szemüvegei persze aczélba, ólomba, vagy akár aranyba lehettek volna foglalva, az ő értékét a Melvill-testvérek előtt ez sem nem emelte, sem nem csökkentette volna. Az efféle optikai segédeszközök egyébként rendesen jól illenek az ifju tudósok arczára, miután bizonyos méltóságteli komolyságnak jellegét nyomják rá.

De valjon a fentnevezett egyetemek e tudora, e szenvedélyes természettudós és vegyész, ép oly kellemes lesz-e miss Campbellre nézve is? Ha miss Campbell némileg Vernon Dianához hasonlit, ugy mindenki tudja, hogy Vernon Dianának az ő tudós rokona, Raleigh iránt nem volt más érzelme, mint az állandó, őszinte barátságé és hogy a kötet végén nem is ment hozzá nőül. Szép dolog! Ez azonban távolról sem volt olyasmi, a mi a Melvill-testvéreket nyugtalanithatta volna. Ők itt a vén agglegények tapasztalatával intézkedtek, azaz, az efféle dolgokból nem értettek semmit.

– Már többször találkoztak egymással, Sib testvér, és a mi ifju barátunk Ilona szépsége iránt nem látszott elfogulatlannak.

– Ezt már szivesen elhiszem, Sam testvér. Ha az isteni Ossiánnak az a feladat jutott volna, hogy az ő erényeit, szépségét és kellemét magasztalja, okvetlenül »Moina«-nak, azaz »az egész világ által szeretett«-nek nevezte volna el...

– Ha ugyan, Sib testvér, nem a »Fiona« nevet, azaz »a gaeli idők páratlan szépsége« nevet nem választotta volna.

– De valjon nem a mi Ilonánkat jellemezte-e, a mikor igy szólt: »Elhagyja a védő fedelet, a hol titokban sóhajtozott és teljes szépségében jelenik meg, mint a hold korongja a kelet egy felhőjének szögletén...«

– És bájainak dicsfénye sugarak gyanánt övezi, Sib testvér, mig könnyü lépteinek gyöngéd zaja zene gyanánt érinti a fület!

A testvérek, idézéseiket félbeszakitva, a bárdok kissé ködös egéből, szerencsére, ismét visszaestek a valóság világába.

– Kétségkivül, vélekedett az egyik, ha Ilona a mi tudósunknak tetszik, meg sem eshetik, hogy ő is viszont ne tetszenék neki...

– És ha Ilona a maga részéről még nem is tanusitott iránta annyi figyelmet, Sam testvér, a mennyit az ő kiváló tulajdonságai megérdemelnek, melyekkel az anyatermészet oly bőven elárasztotta...

– Ugy ez, Sib testvér, csak egyedül onnan ered, mert még nem mondtuk meg neki, hogy itt az ideje, a mikor a házasság szent kötelékébe kell lépnie.

– Aznap azonban, a mikor az ő gondolatait e czél felé tereltük, ő, ha némi ellenszenv lakoznék is benne, nem a részére kiválasztott férj ellen, hanem a házasság ellen általában...

– Egy pillanatig sem fog késni, hogy örömteli »igen«-nel feleljen, Sam testvér.

– Ép ugy, mint a kitünő Benedictus, Sib testvér, ki, miután sokáig huzakodtak...

– A csomó megoldásánál a »Sok hühó semmiért«-ben mégis nőül veszi Beatrixet.

Miss Campbell két nagybátyja ily módon nézett a bekövetkezendők elé és tervezgetésüknek általánosan tetsző befejezését ép oly természetesnek gondolták, mint a hogy Shakespeare szinmüvében történik.

Teljes egyetértésben álltak fel helyeikről, finom, önelégült mosolylyal néztek egymásra és ugyanazon érzelemtől megihletve, dörzsölgették kezeiket. Ez a házasság most már bevégzett dolog. Miféle nehézségek gördülhetnének is eleibe? A fiatal ember, bár csak képletes nyelven, megkérte már tőlük a leány kezét és a leány okvetlenül oly választ fog erre adni, a miért nekik egy csöppet sem kell gondoskodniuk. Az előfeltételek mind teljesülni látszottak, legfölebb az esküvő határidejének megállapitásáról lehetne még szó.

Szép, lélekemelő ünnepély lesz az, melynek Glasgowban kell végbemennie; itt azonban, hogy legelébb szóba kerüljön ez a mellékkörülmény, nem a Saint-Mungo székesegyházban, Skóczia egyetlen templomában, mely az Orkádok Saint-Magnusával, a reformácziók idejében érintetlen maradt. Nem! Ez a templom nagyon tömör épület és igy kissé komor oly esküvőhöz, melynek, Melvill-testvérek képzelete szerint, az üde ifjuság teljes virulásához, a szeretet fénykoszorujához kell hasonlitania. Inkább a Saint-Andrew, vagy Saint-Énoch, sőt még talán a Szt.-György egyházat is alkalmasabbnak vélték e czélra, miután a város legelőkelőbb részében fekszik.

Sam és Sib testvérek oly módon fejtegették tovább terveiket, mely inkább monológhoz hasonlitott, mint párbeszédhez, mert beszélgetésüknek ugyanaz a sorrendje volt és teljesen egyforma gondolatokat fejeznek ki. Igy elbeszélgetvén, az ablaknak gránátalaku nyilásán keresztül nézték a park szép fáit, melyek alatt miss Campbell ép most sétálgatott, - a pompás zöld pázsitokat, melyek körül csörgedező patakok folydogáltak, - a szinte villodzó gázkörrel bevont eget, mely belső Skóczia felvidékeit látszik jellemezni.

Egymásra nem is néztek; ez haszontalan dolog lett volna; időnkint azonban, mintha valami belső ösztön buzditotta volna őket, megragadták egymást karjaiknál fogva, kezeiket szorongatták, mintha valami villanyos áramlat bekapcsolása utján gondolataiknak egymásra való áthatását akarták volna megkönnyiteni.

Ó, nagyszerü lesz ott minden! A nemes előkelőség jellegét kell az egésznek kifejeznie. A West-George-Street szegény embereiről, ha ugyan vannak olyanok - de hát hol nincsenek szegények - természetesen szintén nem fognak megfeledkezni a vidám ünnepélynél. Ha miss Campbell váratlanul az egyszerüség mellett nyilatkoznék és nagybátyja őt ily irányban igyekeznék befolyásolni, ezek életükben először komolyan ellenszegülnének neki. Sem ezen pontban, sem egyéb tekintetben nem hajlandók neki engedményeket tenni. A legnagyobb fény kifejtése mellett kell a nászlakoma vendégeinek, ősi szokás szerint, »a fapujkából« inniok. És Sam testvér jobb karja egyidejüleg nyult előre Sib testvér jobb karjával, mintha már most is egymást köszöntenék fel ama hires, skót pohárköszöntők egyikével.

Ép ekkor nyilt meg a szalon ajtaja. Rózsás arczu fiatal leány lépett be, kit a gyorsabb járás hevitett fel egy kissé. Kezében felbontott hirlapot tartott. Odalépett a Melvill-testvérek elé és mindegyiküket csattanós két csókkal üdvözölte.

– Jó napot, Sam bácsi, mondá.

– Jó napot, kedves gyermekem!

– Hogy van, Sib bácsi?

– Pompásan, gyermekem.

– Ilona, szólalt meg ujra Sam testvér, egy kis ügyet kell veled rendbe hoznunk.

– Rendbe hozni? Miféle rendbe? Mit terveztetek már megint titokban, kedves bácsik? kérdé miss Campbell, ki nem minden guny nélkül nézegetett az egyikről a másikra.

– Ismersz te egy Ursiclos Aristobulus nevü fiatal embert?

– Persze, hogy ismerek.

– Nem tetszik neked?

– Már miért ne tetszenék, Sam bácsi?

– Tehát tetszik neked?

– Már miért tetszenék, Sib bácsi?

– Nos, hát érett megfontolás után azt gondoltam én és a fivérem, hogy férjül fogjuk neked őt ajánlani.

– Én férjhez menjek? Én? kiáltott miss Campbell és oly szivből eredő nevetésbe tört, milyen még nem igen visszhangzott a szalonban.

– Tehát nem akarsz férjhez menni? kérdé Sam testvér.

– Mire való lenne az?

– Soha?... mondá Sib testvér.

– Soha, felelt miss Campbell, komoly arczot vágva, melyet azonban mosolygó ajkai megczáfoltak, - legalább nem elébb, a mig én...

– A mig te mit? kiáltott Sam és Sib testvér egyszerre.

– Nem elébb, a mig én - a zöld sugarat nem láttam.