Az Államok-sziget

Az Államok-sziget, amelyet Államok-földnek is neveznek, az Újvilág délkeleti peremén fekszik. A Magellán-szoros körüli szigetvilág utolsó és legkeletibb tagja ez, amelyet a plutói korszak földmozgásai hoztak létre alig hét fokra a sarkkörtől, az ötvenötödik szélességi kör tájékán. Mivel két óceán mossa partjait, sűrűn haladnak el mellette azok a hajók, amelyek északkeletről, vagy - a Horn-fok megkerülése után - délnyugat felől egyik tengerről a másik felé tartanak.

A Le Maire-szoros, amelyet a hasonnevű holland hajós fedezett fel a XVII. században, az Államok-szigetet választja el a Tűzföldtől 25-30 kilométer szélességben. Az Államok-sziget partjait ostromló hullámverés elkerülésével a hajóknak erre rövidebb és könnyebb útjuk kínálkozik. A szorost keletre vagy tíz mérföld hosszan, a Szent Antal-foktól a Kempe-fokig, a sziget határolja, s azoknak a gőzösöknek és vitorláshajóknak amelyek ezt az utat választják - s nem dél felől kerülik meg a szigetet -, kevesebb veszéllyel kell szembenézniük.

Az Államok-sziget keleti és nyugati csücske, azaz a Szent Bertalan- és a San Juan-fok között harminckilenc mérföld a távolság; a sziget szélessége pedig a Colnett- és a Webster-fok között tizenegy mérföld.

A sziget partvonala rendkívül tagolt. Egymást érik a kisebb-nagyobb öblök, bevágások és beállók, ahová a bejutást gyakran szigetecskék és sziklaszirtek akadályozzák meg. Nem csoda, hogy számtalan hajótörés történt e partokon, melyeket hol meredek szirtfalak, hol óriási sziklák szegélyeznek, s ezeket a hullámok még szélcsendben is veszettül csapkodják.

A sziget lakatlan volt, bár nem lakhatatlan, legalábbis a meleg hónapokban, azaz novemberben, decemberben, januárban és februárban. E hónapok ezen a szélességi körön a nyarat jelentik. A nagy belső alföldeken egész nyájak elegendő táplálékra találhattak volna, főképp a Port Parrytól keletre elterülő vidéken, a Conway- és a Webster-fok között. Mikor az antarktiszi nap felolvasztja a vastag hótakarót, a kiserkedő fű szép zöld itt, és a talaj télig megőrzi jótékony nedvességét. A Magellán-szoros éghajlatához szokott kérődzők kitűnően megélhetnének itt. De mikor hidegebbre fordul az idő, feltétlenül enyhébb vidékre kellene őket hajtani, akár Patagóniába, akár a Tűzföldre.

Mindamellett fellelhető itt néhány vadláma pár, ez a rendkívül igénytelen dámszarvasféle, amelynek elég jó a húsa, ha megfelelően sütik meg. Hogy ezek az állatok nem halnak éhen a hosszú téli időszak alatt, annak köszönhető, hogy megtalálják a hóréteg alatt a gyökereket és mohákat, úgy látszik gyomruknak ez is elegendő.

A sziget közepén elszórtan lapályok terülnek el, s néhány ritkás erdő fái nyújtogatják csenevész ágaikat, melyek tavasszal inkább kisárgulnak, mint kizöldellnek. Javarészt sarkvidéki bükkfák ezek, törzsük néha a hatvan láb magasságot is eléri, ágaik vízszintesen terjeszkednek; megterem még a nagy ellenálló képességű borbolya és a vintera is, amelynek tulajdonságai a vaníliacserjéhez hasonlóak.

Valójában ezek az erdők és alföldek alig egynegyedét teszik ki az Államok-sziget felszínének. A többit sziklás, főként kvarckőből álló fennsíkok, mély hegyszorosok és az ősi vulkáni tevékenységből származó vándorkő hosszú sorai alkotják; ma már hiába keresnénk a Tűzföldön vagy Patagóniában a kihunyt tűzhányók krátereit. A sziget közepe felé kiszélesedő síkok a sztyeppékhez hasonlítanak, amikor a nyolc téli hónap idején egyetlen dombocska sem töri meg a rájuk boruló sima hótakarót. Majd - nyugat felé haladva - a sziget domborzata változatosabb lesz, a partvidék sziklafalai magasabbak és meredekebbek. Ott komor kúpok emelkednek, magasságuk eléri a tengerszint feletti háromezer lábat is, és csúcsukról az egész szigetet szemügyre lehet venni. Az Újvilág északtól délig húzódó gigászi gerincoszlopának, az Andoknak utolsó csigolyái ezek.

Természetesen ilyen éghajlati viszonyok mellett, a könyörtelen szélviharok szeszélyének kitéve a sziget növényvilága néhány ritka fajtára korlátozódik, amelyek csupán a tűzföldi partoktól száz tengeri mérföldnyire elterülő Malvin-szigeteken, vagy a Magellán-szoros környékén honosak. Ezeknek a tátikáknak, zanótoknak, pimperneleknek, rozsnokoknak, veronikáknak nagyon gyér a színezőanyaguk. Alig nyílnak ki ezek a sápadt virágocskák az erdők lombozata alatt, a prérifüvek között, már el is hervadnak. A part menti sziklák lábánál, a lejtőiken megtapadt vékony humuszrétegen a természetbúvár még néhány mohafajtára bukkanhatna, a fák árnyékában pedig pár ehető gyökérre - például egy azaleafélére, amelyből a pecsera indiánok kenyeret készítenek -, de egyik gyökérnek sincs nagy tápértéke.

Folyóvizet hiába is keresnénk az Államok-szigeten. Se folyó, se patak nem fakad e köves talajból. Az év tizenkét hónapjából nyolcban azonban vastagon lepi a földet a hó, mely a melegben, pontosabban a kevésbé hideg évszakban - megolvad a nap ferdén tűző sugaraitól, s így állandó nedvességet biztosít. Ekkor itt-ott tócsák, tavacskák keletkeznek, amelyek egészen az első fagyokig megmaradnak. Történetünk kezdetén így zúdulhattak a világítótorony közelében levő sziklafalakról hatalmas víztömegek a kis Elgor-öbölbe, és a San Juan-kikötőbe.

Ha növény és állat mutatóba is alig akad a szigeten, a part menti vizek annál inkább bővelkednek halban. Ezért a gazdag zsákmány reményében a tűzföldiek néha átmerészkednek ide a Le Maire-szoroson keresztül, a hajóikat fenyegető komoly veszély ellenére is. Nagyon sok halfajta él meg itt: tengeri csuka, viaszlazac, csík, tonhal, aranydurbincs, géb, pérhal. A nagyobb halászhajókat is vonzhatná a zsákmány bősége, hiszen - legalábbis az év egy részében - a cetfélék, bálnák, ámbráscetek, sőt fókák és rozmárok is szívesen időznek e környéken. Ezeket a tengeri állatokat régen olyan felelőtlenül irtották, hogy ma már a veszélyes, nehezen megközelíthető antarktiszi vizekben keresnek menedéket.

Magától értetődik, hogy e sziget partján, ahol egymást követik a fövenyek, öblöcskék és sziklapadok, lépten nyomon kagylóhéjat és persze kagylót találni: kétteknős és feketekagylót, osztrigát, csészekürt- és parti csigát, s a rákfelék ezrével bújnak meg a szirtek között.

Ami a madárnépet illeti, megszámlálhatatlanul sok hattyúfehér albatrosz, nagy bekasszin, lile, kis sárszalonka, partfutó, zajos sirály hangos dolmányos sirály található errefelé.

Mindenesetre ebből a leírásból nem szabad azt a következtetést levonni, hogy az Államok-szigetre akár Chile, akár az Argentin Köztársaság nagyon fente volna a fogát. Mindent egybevetve csak egy óriási, szinte lakhatatlan szikláról volt szó. Kihez is tartozott a sziget történetünk kezdetén? Csak annyit lehet biztosan állítani, hogy a Magellán-szigettenger része volt, melyen akkor még nem osztozott meg Amerika két legdélibb állama.¹

A nyári időszakban tűzföldi és pecsera indiánok fel-felbukkannak errefelé, mikor az ítéletidő ide kényszeríti őket. Ami a kereskedelmi hajókat illeti, nagy részük a rendkívüli pontossággal feltérképezett Magellán-szorost választja, amelyen a gőzhajózás fejlődésének köszönhetően - egyforma biztonsággal haladhatnak akár keletnek, akár nyugatnak a két óceán között. Csak azok a hajók kerülnek az Államok-sziget felé, amelyek a Horn-fokot készülnek megkerülni, illetve amelyek onnan jönnek.

Meg kell jegyeznünk, hogy Argentína részéről szerencsés kezdeményezés volt megépíteni ezt a világítótornyot a világ végén, s ezért a többi nemzet hálás lehet neki. Valóban, semmiféle jelzőfény nem adott támpontot ekkoriban a hajósoknak Magellánia eme részén, a Magellán-szoros Virgenes-foki atlanti bejáratától a csendes-óceáni Pilar-foki kijáratáig. Az Államok-sziget világítótornya kétségtelenül nagy segítséget nyújthatott a hajósoknak ezen a zord környéken. Még a Horn-fokon sincs világítótorony, így az itteni annál több szerencsétlenséget előzhetett meg, hiszen az Atlanti-óceán felől érkező hajók nagyobb biztonsággal futhattak be a Le Maire-szorosba.

Az argentin kormány elhatározta tehát, hogy megépíti ezt a világítótornyot az Elgor-öbölben. Egyévi jól szervezett munka után 1859. december 9-én adták át az építményt.

Százötven méterre az öblöt lezáró betüremkedéstől egy négy-ötszáz négyzetméternyi felszínű, harminc-negyven méteres magaslat volt. Kőfal vette körül a dombot, s ez a sziklaterasz szolgált a világítótorony alapzatául.

A torony a szálláshelyül és raktárként szolgáló toldaléképület fölé magasodott.

Az épületben öt helyiség volt. Az egyik a toronyőrök szobája ágyakkal, szekrényekkel, asztalokkal, székekkel s egy széntüzelésű kályhával, amelynek csöve a tető fölé vezette ki a füstöt. A másik, szintén fűtött közös terem szolgált ebédlőként; asztal állt a közepén, s több lámpa világította meg, falai mentén szekrények sorakoztak, amelyekben különböző műszereket tartottak: távcsövet, barométert, hőmérőt, és pótlámpákat is arra az esetre, ha baleset következtében a világítótoronyban valamelyik kiégne. A szoba berendezéséhez tartozott még egy nagy, súlyos óra is, amelyet az oldalfalhoz állítottak. A harmadik helyiségben egy évre elegendő ellátmányt őriztek, bár a készletek feltöltésének és a váltásnak háromhavonta kellett történnie. Sokféle konzervet, sózott húst, marhahúst, szalonnát, szárított zöldséget, kétszersültet, teát, kávét, cukrot, több hordó whiskyt és pálinkát, valamint a legszükségesebb gyógyszereket tartották itt. A negyedikben volt a világítótorony lámpáinak üzemeltetéséhez szükséges olajkészlet, az ötödikben pedig az őrségnek a hosszú sarki télre elegendő tüzelőjét raktározták el.

Ezek voltak tehát azok az építmények, amelyek félkör alakban körbevették a töltésen a tornyot.

A torony nagyon szilárdan állt a lábán, az Államok-szigeten fellelhető anyagokból építették. A nagy keménységű köveket nagyon pontosan összeillesztett vas keresztrudak tartották össze, amelyeket fecskefarokkötéssel rögzítettek egymáshoz, s így olyan falat alkottak, amely ellenállhatott a vad viharoknak, s a világ két legnagyobb óceánjának e távoli találkozási pontján oly félelmetes szélvészeknek. Ahogy Vásquez is megmondta, a szél nem vihette el a tornyot. Mintha ő és társai lámpást tartanának kezükben, szilárdan ellenállva a Magellán-földi orkánoknak!

A torony harminckét méter magas volt, és hozzáadva a sziklaterasz magasságát is, a jelzőfény a tengerszint felett kétszázhuszonhárom lábra világított. Így tehát elvben tizenöt mérföldes körzetben észre kellett, hogy vegyék, hisz ebből a magasságból ekkora a látótávolság; valójában azonban hatósugara csak tízmérföldes volt.²

Ebben az időben a világítótornyok még nem széngázzal vagy elektromos árammal működtek. Különben is, e távoli szigeten, melynek körülményes volt az összeköttetése a legközelebbi államokkal is, önként adódott a legegyszerűbb és legkevésbé javításigényes megoldás: az olajvilágítás, amelyet a korabeli tudomány és ipar legkorszerűbb vívmányaival tökéletesítettek.

Mindent egybevetve, ez a tízmérföldes hatósugár elegendő volt. Az északkelet, kelet és délkelet felől érkező hajóknak bőven maradt terük, hogy a Le Maire-szoros felé vegyék az irányt, vagy hogy dél felől kerüljék meg a szigetet. Minden veszélyt elháríthattak, ha a tengerészeti hatóság által kiadott szabályzatot pontosan megtartották: az utóbbi esetben a toronynak észak-északnyugati, az előbbiben pedig dél-délnyugati irányban kellett lennie a hajóhoz képest. A San Juan-fokot és a Several - vagy a Fallows - földnyelvet idejében meg tudták így kerülni - az előbbit bal, az utóbbit jobb felől - anélkül, hogy a szél vagy az áramlatok a sziklákhoz csapták volna a hajót.

Ezenkívül, ha nagy ritkán egy hajó az Elgor-öbölben kényszerült volna kikötni, minden esélye megvolt, hogy a toronyfény irányában horgonyzóhelyhez jusson. Visszatértekor a Santa Fé még éjjel is könnyedén horgonyt vethet a kis öbölben. Mivel az öböl három mérföld hosszú volt a San Juan-fokig, és a fénykéve tíz mérföldre ér el, az ágyúnaszádnak hét mérföldje van a sziget partfaláig.

Egykor a világítótornyokat parabolatükrökkel látták el, amelyeknek az volt a nagy hátrányuk, hogy a kibocsátott fénynek legalább a felét elnyelték. De mint mindenütt, a haladás ezen a téren is éreztette hatását. Ekkoriban már fénytörő tükröket kezdtek el használni, amelyek a lámpák fényerejét csak nagyon kis mértékben gyengítették.

Magától értetődik, hogy a világvégi világítótorony mozdulatlan fényt szolgáltatott. Nem kellett attól tartani, hogy egy hajóskapitány összetévesztheti valamilyen más fényforrással, már csak azért sem, mert ezen a környéken nem is volt, sőt, ahogy már említettük, még a Horn-fokon sem. Éppen ezért, nem kellett alkalmazni azokat a szükségképpen kényes, és - a pusztán három őr által lakott szigeten - nehezen javítható berendezéseket, amelyek a fényt - megkülönböztetés céljából villogtatták volna.

A fényszóró kettős szellőzésű lámpákkal volt felszerelve, amelyekben a lámpabelek körkörösen helyezkedtek el. A láng, amely kis térfogatban nagy fényerőt szolgáltatott, így majdnem pontosan a lencsék fókuszában helyezkedett el. A lámpákat a Carcel-lámpáéhoz hasonló rendszer látta el bőségesen olajjal. Ami a fényszóró belsejében lévő fénytörő szerkezetet illeti, az egy lencsesorozatból állt, amelyet egy szokásos alakú központi üveg és körülötte egy sor közepes vastagságú gyűrű alkotott; az utóbbiak alakja olyan volt, hogy közös gyújtópontjuk legyen. Ilyen körülmények között a párhuzamos fénysugaraknak a lencserendszer mögül kibocsátott kévéje a lehető legjobb látási viszonyokat biztosítva hagyja el a szerkezetet. Az ágyúnaszád parancsnoka, aki viszonylag tiszta időben hagyta el a szigetet, megállapíthatta, hogy az új világítótorony telepítésében és működésében semmi kifogásolnivaló nem található.

Nyilvánvaló, hogy a torony jó működése csak a toronyőrök pontosságától és éberségétől függött. Ha kifogástalan állapotban tartják a lámpákat, ha gondosan cserélik a kanócokat, ha vigyáznak, hogy megfelelő mennyiségű olaj kerüljön a szerkezetbe, ha a lencsék karmantyúinak kiengedésével vagy meghúzásával megfelelően szabályozzák a szelelést - ha napfelkeltekor eloltják, napnyugtakor meggyújtják a fényt -, és ha sohasem lankad aprólékos figyelmük, akkor ez a világítótorony rendkívüli szolgálatot tehet a hajózásnak az Atlanti-óceán e távoli vidékén.

Egyébként Vásquez és két társa jószándékát és buzgóságát nem lehetett kétségbe vonni. Szigorú feltételeknek kellett megfelelniük, hogy éppen őket válasszák ki a nagyszámú jelentkező közül, de korábbi beosztásukban mindhárman bizonyították már lelkiismeretességüket, bátorságukat és kitartásukat.

Felesleges megismételnünk, hogy bár az Államok-sziget igen távol, ezerötszáz mérföldnyire volt Buenos Airestől, s máshonnan nem érkezhetett élelem vagy segítség, a három toronyőr mégis teljes biztonságban érezhette magát. Az a néhány tűzföldi, vagy pecsera indián, aki az enyhe évszakban néha átkelt ide, soha nem tartózkodott itt hosszú ideig, de ezek a nyomorultak amúgy is teljesen ártalmatlanok. Miután befejezik a halászatot, sietve visszatérnek a Le Maire-szoroson át a Tűzföld partvidékére, vagy valamelyik szigetre. Más idegenek jelenlétét soha nem észlelték a vidéken. A hajósok túlságosan is tartottak a sziget partjaitól; biztonságosabb és könnyebben megközelíthető menedéket találhattak a Magellán-szigettenger más pontjain.

Mégis megtettek minden óvintézkedést arra az esetre, ha gyanús alakok vetődnének az Elgor-öbölbe. A toldaléképületet belülről zárható vastag ajtók védték, és nem lehetett volna betörni a lakóhelyiség és a raktárak ablakaira erősített rácsokat sem. Ezen kívül Vásqueznek, Moriznak és Felipének több puska és pisztoly állt rendelkezésére, és töltényben sem szenvedtek hiányt.

Végül a torony lábához vezető folyosó végére vasajtót állítottak be, melyet nem lehetett volna betörni vagy szétzúzni. S hogyan is lehetett volna másképp a toronyba bejutni, hiszen még a csigalépcső keskeny lőréseit is szilárd keresztvasak védték, a fényszórót körülvevő körfolyosót pedig legfeljebb a villámhárító földelőhuzalján felmászva lehetett volna csak elérni?...

Ezek voltak tehát azok a rendkívüli jelentőségű munkálatok, amelyeket az argentin kormány felügyelete alatt vittek végbe az Államok-szigeten.