ÉJI TÁBOROZÁS

Így tehát Jasper Hobson nem tévedett a leszakadás helyének kérdésében. Valóban a földszoros volt az, amely engedett a földrengésnek. Nyoma sincs sehol az amerikai szárazföldnek, sehol sziklafal, sem vulkán a sziget nyugati részén. Csak a tenger mindenütt.

Az a kiszögellő rész, amely a sziget délnyugati részén a jégalapzat leválása folytán alakult ki, most eléggé hegyes rajzú fokot képezett, a melegebb vizek olvasztó hatásának és minden veszedelemnek kitéve, nyilvánvalóan nem menekedhet a közeli pusztulás elől.

Kutatóink folytatták útjukat a törés vonala mentén, amely csaknem egyenesen futott nyugati és keleti irányba. A törés olyan sima volt, mintha csak valami éles szerszámmal végezték volna. Néhol meg lehetett figyelni a talaj rétegeződését. Ez a felerészben jégből, felerészben pedig földből és homokból álló part vagy tizenkét láb vastag volt. Teljesen, függőlegesen meredek, lejtő nélküli, s néhol a friss hasadások újabb keletű földomlásról tanúskodtak. Sőt Long őrmester két-három, a partról levált jégtáblát is észrevett, amelyek már félig elolvadtak a nyílt tengeren. Észrevehető volt, hogy a hullámverés csapdosása, a melegebb víz könnyebben szaggatja ezt az új partszegélyt, amelyet az idő még nem tapasztott össze a hó és a homok habarcsával, mint a tengerpart többi részét. Ahogyan tehát itt a dolgok álltak, az nem volt valami megnyugtató.

Paulina Barnett asszony, Hobson hadnagy és Long őrmester, mielőtt pihenőre tértek volna, még meg akarták vizsgálni a sziget déli részének ezt a gerincét. A hosszan elnyúlt ívben pályáját futó nap nemigen nyugszik le éjjeli tizenegy óra előtt, így tehát még eléggé világos lesz. A nap ragyogó korongja lassan vándorolt a nyugati láthatáron, és rézsútosan eső sugarai óriásira felnagyítva vetették lépteik elé utasaink árnyékát. Voltak olyan percek, amikor élénk beszélgetésbe elegyedtek, majd hosszú időközök teltek el anélkül, hogy akár csak egy szót is szóltak volna egymáshoz, szótlan kérdéssel fordultak a tenger felé; a jövőre gondoltak.

Jasper Hobsonnak az volt a szándéka, hogy a Washburn-öbölnél éjszakáznak. Ha ezt a pontot elérik, összesen mintegy tizennyolc mérföldet tesznek meg, vagyis - ha helyesen számította - körútjuk felét. A hadnagy úgy gondolta, hogy néhány órára megszakítják útjukat, s mikor útitársnőjük kipihente fáradalmait, a nyugati parton haladnak tovább a Reménység-erőd felé.

A Rozmárok öble és a Washburn-öböl közti útszakaszon semmi említésre méltó esemény nem történt az új partszakasz felderítésénél. Jasper Hobson este hét órakor érkezett arra a táborhelyre, amelyet jó előre kiválasztott. Ezen az oldalon semmi sem változott. A Washburn-öbölből nem maradt semmi egyéb, csak az a hosszan elnyúló hajlat, amelyet a sziget partja képezett, és amely azelőtt észak felől határolta az öblöt. Az öböl változatlanul a Michel-foknak nevezett hegyfokig terjedt, s hét mérföld hosszú volt. A szigetnek ez a része látszólag mit sem szenvedett a földszoros leszakadása miatt. A kissé hátrább csoportosult, dús lombozatú fenyő- és nyírfa-sarjerdők még szépen zöldelltek ebben az évszakban. Jó néhány prémes állatot is láttak, amint átszaladtak a síkságon. Paulina Barnett asszony és két útitársa ezen a helyen állapodott meg. Ha észak felé nem hordozhatták is meg szabadon tekintetüket, itt legalább délen végigpillanthattak a láthatár felén. A nap annyira nyílt ívet vont az égen, hogy a nyugat felé magasodó talajemelkedés akadályozta sugarai nem érték el a Washburn-öböl partját. De azért ez még nem volt éjszaka, sőt még csak estszürkület sem, mert még nem tűnt el a sugárzó égitest.

– Hadnagy úr - szólalt meg most a világ legkomolyabb hangján Long őrmester -, ha valami csoda folytán itt most egy harang szólalna meg, mit gondol, hadnagy úr, vajon mit harangozna?

– Azt, hogy itt a vacsora ideje - válaszolta Jasper Hobson. - És azt hiszem, asszonyom, hogy ön is osztja ezt a véleményemet.

– Teljesen - felelte útitársnőjük -, és mivelhogy csak le kell telepednünk itt, s máris asztalnál vagyunk, hát akkor üljünk le. Tessék, itt egy mohaszőnyeg, bizony egy kicsit már kopott, de úgy látszik, ezt számunkra terítette ide a gondviselés.

Előszedték az elemózsiás tarisznyát. Szárított hús, Joliffe-né konyhájáról került nyúlpástétom meg egy kis kétszersült képezte a vacsora étrendjét.

Mikor alig negyedóra múlva befejezték étkezésüket, Jasper Hobson visszatért a sziget délkeleti csücskére, míg Paulina Barnett asszony egy félig kopasz, satnya fenyő tövében üldögélt, Long őrmester meg már hozzá is fogott az éjszakai tanya felveréséhez.

Hobson hadnagy a sziget alapját képző jégtömeg állagát akarta megvizsgálni, s hacsak lehetséges, kideríteni, miképpen alakult ki. Egy kis, földomlás okozta partszakadék lehetővé tette, hogy egészen a tengerszintig ereszkedjék le, s onnan megszemlélhette a tengerpartot alkotó függőleges falat.

Ezen a helyen a talaj alig háromlábnyira emelkedett a víz színe fölé. Felső része elég vékony, kagylótörmelékekkel kevert homokrétegből állt. Alsó része pedig tömör, igen kemény, szinte fémszerű jég, amely így megbírta a sziget humuszrétegét.

Ez a jégréteg mindössze egylábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Ezen az újonnan létrejött törésfelületen világosan látható volt a jégmező egyforma beosztású rétegeződése. Ezek a vízszintes rétegek arra vallottak, hogy azok az egymást követő fagyok, melyek létrehozták, viszonylag csendes vizeken mentek végbe.

Tudjuk, hogy a fagyás a folyadékok felső részén kezdődik, aztán ha továbbra is kitart a hideg, a szilárd jégpáncél vastagsága egyre növekszik, s felülről lefelé halad. Legalábbis így van ez az állóvizeknél. Viszont a folyóvizeknél azt figyelték meg, hogy ott alul képződik a jég, és felfelé, a vízszint felé vastagodik.

De ennél a jégtömbnél, amely a Viktória-sziget alapját képezte, kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy az amerikai szárazföld partjain csendes vizeken képződött. A fagyás nyilvánvalóan a víz felső részén kezdődött, és ebből logikusan az következik, hogy az olvadás szükségképpen az alsó rétegben megy majd végbe. Ha majd melegebb vizeken olvadni kezd a jégtömb, egyre csökken a vastagsága, s akkor a sziget szintje alacsonyabbá válik, mint a tengeré. Ez jelentette hát a nagy veszélyt.

Mint már említettük, Jasper Hobson megfigyelte, hogy a sziget megszilárdult rétege, vagyis a jégtömb, csupán körülbelül egylábnyira emelkedett a tengerszint fölé. Márpedig tudjuk, hogy a vízen úszó jégtömbnek legfeljebb négyötöd része merül víz alá. Annak a jégmezőnek, jéghegynek, amely egylábnyira áll ki a vízből, négylábnyi vastagságú része van a víz alatt. Azonban meg kell még mondanunk, hogy az úszó jéghegy sűrűsége, vagy ha úgy tetszik: fajsúlya, a jéghegy képződésének módja vagy eredete szerint változó. Az a jég, amely tengervízből képződött, likacsos, áttetsző, kék vagy zöld színű aszerint, hogy milyen fénysugarak járják át, s könnyebb, mint az édesvízből lett jégtáblák; tehát a vízből kiálló része kissé magasabbra emelkedik a tengerszint fölé. Márpedig az kétségtelen volt, hogy a Viktória-sziget alapja tengervízből képződött jég. Tehát mindezt megfontolva, Jasper Hobson arra a következtetésre jutott, hogy - számolva a jégtömböt borító ásványi és növényi réteg súlyával - a jégtömb vastaggá a tengerszint alatt négy-öt lábnyi lehet. Ami pedig a sziget különböző kiemelkedéseit, a dimbes-dombos talajt illeti, ezek nyilvánvalóan csak a földdel, homokkal borított felületeket érintik, s így elfogadható az a feltevés, hogy nagy általánosságban, az úszó sziget víz alatti része nem vastagabb ötlábnyinál.

Ez a megállapítás nagy aggodalommal töltötte el Jasper Hobsont. Mindössze öt láb! De ha nem is számítjuk az olvadásnak azokat az okait, amelyeknek ez a jégmező ki lehet téve, vajon a legcsekélyebb rázkódtatás nem idézheti-e elő a sziget területének kettétörését? Vajon a vihar vagy szélroham korbácsolta hullámok nem verik-e szét a jégmezőt, hogy hamarosan darabokra töredezve, teljesen szétmálljék? Ó, a tél, a hideg! Azt várta Hobson hadnagy! Sóvárogva várta, mikor fagy már be a higany a hőmérőbe! Csakis a sarkvidék borzalmas hidege, a sarki tél rettenetes fagya szilárdíthatja, vastagíthatja meg a sziget alapját, s egyúttal közlekedési utat is teremthet a sziget és a szárazföld között.

A hadnagy visszajött a táborhelyre. Long őrmester a szálláskészítéssel foglalatoskodott, mert - ámbár útitársnőjüknek nem volt kifogása ellene - nem volt szándékában szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Közölte tehát Jasper Hobsonnal, hogy jégkunyhót akar ásni a talajba, akkorát, hogy mindhárman helyet találjanak benne, amolyan „snowhouse”-t, amelyben megbújhatnak az éjszaka hidege ellen.

– Ha már az eszkimók hazájában élünk, hát akkor éljünk eszkimók módjára.

Jasper Hobson helyeselte, de azt ajánlotta őrmesterének, hogy ne ásson le nagyon mélyre, mert a jégtalaj vastagsága legfeljebb ötlábnyi lehet.

Long őrmester nekilátott a munkának. Kézibaltája és hókése segítségével csakhamar lekaparta a földet, és enyhén lejtő folyosófélét vájt, amely közvetlenül a jégpáncélig haladt. Majd szerszámaival nekiment ennek a morzsolódó jégtömegnek, amelyet hosszú évszázadok óta borított a föld és a homok.

Alig telt bele egy óra, és már kész is volt a föld alatti búvóhely, vagy nevezzük inkább jégfalú kuckónak, amely igen alkalmas kis lyuk a meleg megőrzésére, így tehát az éj néhány órájára elég lakályosnak mondható. Mialatt Long őrmester oly serényen dolgozott, mint egy termeszhangya, Hobson hadnagy odalépett útitársnőjéhez, és közölte vele a Viktória-sziget állapotát és állagát illető vizsgálatainak eredményét. Nem titkolta előtte azt a komoly aggodalmat, amellyel e vizsgálat eltöltötte lelkét. A jégalap csekély vastagsága, szerinte, nemsokára repedéseket okozhat a felületen, majd pedig olyan töréseket, amelyeket lehetetlen előre látni, amiből viszont az következik, hogy megakadályozásuk is lehetetlen. Az úszó szigetet, fajsúlyának változása folytán, vagy az a bármely percben bekövetkezhető veszedelem fenyegeti, hogy lassanként elmerül, vagy pedig az, hogy több vagy kevesebb apró szigetté esik szét, amely szigetecskék, szükségszerűen, nagyon is rövid életűek lesznek. A hadnagy mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a Reménység-erőd lakóinak a lehetőséghez képest nem szabad eltávolodniuk a háztól, s mindig együtt s egy helyütt kell tartózkodniuk, hogy valamennyiüknek egyforma esélye legyen.

Jasper Hobson éppen itt tartott fejtegetéseiben, amikor kiáltásokra lettek figyelmesek.

Paulina Barnett asszony és a hadnagy nyomban felállt, s körültekintettek, előbb a sarjerdő, majd a síkság és a tenger felé.

Senki.

De most a kiáltások megismétlődtek.

– Az őrmester! Ez az őrmesterünk hangja! - mondta Jasper Hobson.

És, nyomában Paulina Barnett asszonnyal, a táborhely felé futott.

Alighogy odaért a hókunyhó tátongó nyílásához, megpillantotta Long őrmestert, aki két kézzel kapaszkodott a kunyhó jégfalába vert hókése nyelébe, és segítségért kiabált harsányan, de a legnagyobb hidegvérrel.

Csak a feje és a két karja látszott ki az őrmesternek. Mialatt ásott, a jégtalaj hirtelen engedett alatta, és az őrmester derékig vízbe merült. Jasper Hobson csak ennyit kiáltott oda neki:

– Tartsa magát!

Majd a földhányásra hasalva, a lyuk széléig kúszott. Ott kinyújtotta kezét az őrmester felé, akinek most már, ezt a kezet megragadva, sikerült kimásznia a gödörből.

– Istenem! Hát magával mi történt, Long őrmester? - kiáltott fel Paulina Barnett asszony.

– Az történt velem, asszonyom - válaszolt Long, s közben úgy rázta meg magát, mint egy ázott pudlikutya -, hogy a jégtalaj betört alattam, s így kényszerfürdőt vettem.

– De hát miért nem szívlelte meg a tanácsomat, hogy ne ásson túl mélyre a földréteg alatt? - kérdezte Jasper Hobson.

– Bocsánat, hadnagy úr, de hiszen láthatja, hogy alig tizenöt hüvelyknyire bolygattam meg a jeget. Csakhogy azt kell hinnünk, hogy a jég alatt itt valami felpuffadás van, valami üregnek kell itt lenni. A jég itt nem feküdt a vízen, vagyis én zuhantam le, mintha egy alattam elrepedt plafonon estem volna át. Ha nem sikerül megkapaszkodnom a késemmel a falba, akkor ezzel a buta fejemmel a sziget alá kerülök, márpedig ez kellemetlen lett volna, ugye, asszonyom?

– Nagyon kellemetlen, vitéz őrmester úr! - válaszolt mosolyogva Paulina asszony, és kezét nyújtotta a derék embernek.

Az a magyarázat, amelyet Long őrmester adott, helyes volt. Ezen a helyen, valamilyen okból, bizonyára, mert levegő halmozódott fel, a jég boltozatot alkotott a víz fölött, így a vékony jégfal, amelyből még a hókés is lefaragott, csakhamar betört az őrmester súlya alatt.

Ez a légképződmény, amely bizonyára máshol is előfordulhat, egyáltalán nem volt megnyugtató. Hát hol lehet itt valaha is biztos az ember afelől, hogy szilárd talajra teszi a lábát? Hiszen akkor minden lépésnél beszakadhat. És ha arra gondolnak, hogy e vékonyka földes jégréteg alatt az óceán örvényei ásítanak feléjük, van-e olyan szív, ha mégoly rettenthetetlen is, amely nem szorul össze?

Long őrmester azonban ügyet sem vetett erre a kis fürdőre, és máshol akarta folytatni vájármunkáját. De ezúttal Paulina Barnett asszony sehogyan sem volt hajlandó ebbe beleegyezni. Egy éjszakát szabad ég alatt tölteni? Oda se neki! A szomszédos kis sarjerdő éppúgy megfelel neki éji szállásként, mint férfitársainak, így hát a legerélyesebben ellenezte, hogy Long őrmester újból hozzáfogjon az iménti művelethez. Végül is az őrmester kénytelen volt beletörődni és szót fogadni.

A táborhelyet tehát vagy százlábnyival odébb helyezték a tengerparttól, egy dombocskára, ahol néhány magányos fenyő- és nyírfacsoport tengődött, ez a csekély növényzet semmiként sem érdemelte meg a sarjerdő nevet. Este tíz óra tájt már javában pattogott a száraz rőzséből rakott tüzecske, éppen amikor a nap végső sugarai aranyozták be a láthatárt, amely fölött csak néhány óra múlva jelenik majd meg újból.

Long őrmesternek most hát jó alkalma nyílt arra, hogy megszárítkozzék, s ezt nem is szalasztotta el: kinyújtotta a tűz felé a lábát. Jasper Hobsonnal beszélgettek, míg csak a szürkület le nem szállt, hogy felváltsa a nappali világosságot. Időnként Paulina Barnett asszony is részt vett a társalgásban, s megkísérelte, hogy elhessegesse a hadnagy sötét gondolatait. Ez a csodaszép, csillagfényes éjszaka, mint a sarkvidéki éjek általában, amúgy is jó volt arra, hogy megnyugtassa a lelket. A szél neszelt a fenyőágak között, a tenger is, mintha csak szunnyadna a part mögött. Egy messziről gördülő enyhe hullám alig emeli az óceán felszínét, s hangtalanul enyészik el a sziget homokpartján. Sehol egy madárkiáltás a légben, egyetlen állat se nyikkan a síkon. Néhány gyantás fenyőtoboz ropogva lángol fel, majd néha-néha emberi szó halk morajlása hallik, de már tova is száll, ennyi csupán a hang, amely még fenségesebbé varázsolja e csodálatosan csöndes sarki éjszakát.

– Ki hinné, hogy így hajózunk az óceán hullámain! - szólalt meg Paulina Barnett asszony. - De igazán, hadnagy úr, valósággal erőlködnöm kell, hogy ezt felfoghassam, mert hiszen ez a tenger teljesen mozdulatlannak látszik, és mégis, ellenállhatatlan erővel sodor bennünket!

– Igen, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, s én bevallom, hogy ha ennek a mi vízi járművünknek padlózata szilárd volna, ha a vízvonal alatti része előbb-utóbb nem pusztulna el, ha a „hajótest” nem eshetne szét bármely pillanatban, és végül, ha legalább azt tudnám, hogy hová visz bennünket, akkor még örülni is tudnék annak, hogy így hajókázunk itt, az óceánon.

– De igazán, hadnagy úr - folytatta Paulina asszony -, hát van-e kellemesebb módja az utazásnak, mint a mienk? Még csak nem is érezzük, hogy megyünk. Szigetünk pontosan ugyanolyan sebességgel halad, mint az áramlat, amely viszi. Hát nem ugyanaz a jelenség-e ez, mint amikor léggömb száll a levegőben? Meg azután milyen kedves dolog is lenne így utazgatni, együtt a házunkkal, kertünkkel, parkunkkal, úgyszólván egész hazánkkal! Egy úszó sziget, de persze igazi sziget, szilárd alapzatú, elmerülhetetlen, ez volna a legkényelmesebb, legcsodálatosabb jármű, amit csak el lehet képzelni. Azt mondják, egykor függőkerteket létesítettek. Miért ne csinálhatnának egyszer majd olyan úszó parkokat, amelyek a világ minden részébe elvisznek bennünket? Ilyen óriási terjedelmű vízi járműre semmi hatással sem lennének a hullámok. Mit sem kellene félni a viharoktól. Talán még az is lehetséges volna, hogy a szélnek feszített óriási vitorlák segítségével irányítani is lehessen ezeket az úszó szigeteket? És aztán mily csodálatos látvány tárulna az utasok elé, a trópusi tájak növényzete! Sőt én még azt is el tudom képzelni, hogy ügyes, a tengeráramlatokat ismerő kormányosok segítségével tetszés szerinti szélességeken lehetne tartani az úszó szigetet, és akkor az örök tavasznak örvendhetne az utas!

Jasper Hobson csak mosolyogni tudott Paulina Barnett asszony lelkendező ábrándozásán. A bátor asszony annyi bájjal hagyta magát tovaragadni képzelete erejétől, hogy már-már ehhez a Viktória-szigethez hasonlított, amely csak suhan, de semmivel sem árulja el, hogy úszik! Annyi biztos, hogy - ha már ebbe a helyzetbe kerültek - egyelőre nem tehetett panaszuk amiatt, hogy ilyen különös módon járják a tengert, de csak abban az esetben, ha a szigetet nem fenyegeti a bármely pillanatban bekövetkezhető elolvadás veszélye, az, hogy alámerül a mélybe.

Elmúlt az éjszaka. Néhány órát aludtak. Mikor felkeltek, megreggeliztek, s pompásan ízlett nekik a falat. Tagjaik kissé megdermedtek a hideg éjszakában, de tüzet raktak, és a rőzselángok megmelengették zsibbadt testüket.

Reggel hat órakor Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és Long őrmester útnak indult.

A part, a Michel-foktól kezdve egészen az egykori Barnett-kikötőig csaknem egyenes vonalban haladt délről északnak, mintegy tizenegy mérföld hosszúságban. Semmi furcsaság nem volt észlelhető rajta, s úgy látszott, a földszoros leszakadása óta mit sem változott. Általában alacsony, tagolatlan partszegély volt. Long őrmester a hadnagy parancsára néhány jelet tűzött le maguk mögött a tengerparton, hogy később majd ezek segítségével lehessen felismerni a változásokat.

Hobson hadnagy még aznap este el akarta érni a Reménység-erődöt, s erre megvolt az oka. Paulina Barnett asszony meg azért sietett, mert már szerette volna viszontlátni társait, barátait, és ilyen körülmények között nem lett volna helyénvaló, ha a vezető soká marad el a kereskedelmi ügynökségtől.

Így hát gyorsan szedték a lábukat, ferdén átvágva rövidítették az utat, délben megkerülték azt a kis dombot, amely egykor a Barnett-kikötőt védelmezte a keleti szelek ellen.

Ettől a ponttól a Reménység-erődig már csak vagy nyolc mérföldet kellett gyalogolniuk. Délután négy óra előtt már meg is tették ezt a nyolc mérföldnyi utat, és Joliffe káplár örvendező hurrá-kiáltásokkal üdvözölte a hazatért felderítő csoportot.