AZ ELLENSÉG HATALMÁBAN

Miután Dragos és rendőrei visszavonultak, a győztesek előbb a harc színhelyén maradtak, készen arra, hogy egy újabb támadással szembeszálljanak. A szekér közben a Duna felé haladt. A gonosztevőbanda vezérének parancsa szerint csak akkor indult útnak, amikor már elég idő eltelt, és biztosak lehettek abban, hogy a rendőri erők eltávoztak.

Nemsokára elérték a folyamot, amely onnan nem egészen ötszáz méternyire folyt. A kocsi ott várt rájuk egy uszály előtt, amelynek sötét körvonalai a parttól néhány méternyire feketéllettek.

A távolság tehát nem volt nagy, munkás kezekben pedig nem volt hiány. Két kis sajkán pillanatok alatt a dereglyére szállították a kocsi rakományát. A szekér ezután el is indult, és eltűnt az éjszakában. A tisztáson lefolyt csata harcosainak nagy része is szétszéledt a vidéken, miután megkapta részesedését a zsákmányból.

Hogy a bűntényt ők követték el, annak már nem volt más nyoma, mint a dereglyén felhalmozott nagy csomagok. Az emberek közül csak nyolc szállt hajóra.

A hírhedt dunai banda ugyanis mindössze nyolc emberből állott. A többieket csak esetenként toborozták a banda helyi „tartalékaiból”. Ezek az emberek a bűncselekmény tulajdonképpeni végrehajtásából mindig kimaradtak, és csak hordároknak, őröknek meg testőröknek alkalmazták őket, vagyis szerepük csak akkor kezdődött, amikor a zsákmányt a folyóhoz kellett cipelni.

Igen ügyes szervezési mód volt ez! A banda így végig a Duna mentén sok olyan segítőtársra számíthatott, akik közül csak nagyon kevesen tudták, hogy miféle bűntettekhez nyújtanak segédkezet. Ezek az emberek nagyrészt a lakosság írástudatlan rétegeiből toborzott, faragatlan fickók voltak, akik azt hitték, hogy közönséges csempészetben segédkeznek, és többre nem is voltak kíváncsiak. Soha még csak eszükbe sem jutott, hogy összefüggés lehet az ő részvételükkel lebonyolított vállalkozások vezetője és a hírhedt Ladko között, aki - bár nekik nem árulta el nevét - szinte különös örömöt talált abban, hogy a bűntények helyén valami áruló nyom maradjon személyazonosságáról.

Ezeknek az embereknek a közömbössége nagyon meglepő, ha meggondoljuk, hogy a gaztetteket végig a Duna mentén, tehát óriási területen elszórva, követték el. Két bűntény között így mindig volt idő arra, hogy a kedélyek megnyugodjanak. Ladkónak gyászosan hírhedt nevét inkább csak a rendőrségen emlegették, ahová a partvidéki lakosság panaszai mindenfelől befutottak. A városokban a polgári lakosság a lapok vastag betűs címfeliratai nyomán még bizonyos érdeklődést is tanúsított Ladko iránt, de a nép nagy tömegének, elsősorban a parasztoknak szemében ő is csak olyan gonosztevő volt, mint a többi: aki egyszer bajt csinál, de azután nem is hallanak róla többé.

Bezzeg a dereglyén maradt nyolc ember jól ismerte egymást! Ők nyolcan valóban egy bandát alkottak. Dereglyéjükön állandóan fel- és lehajóztak a Dunán. Valahányszor hasznot hajtó rajtaütésre kínálkozott alkalom, kikötöttek a környéken, összeszedték a lebonyolításhoz szükséges embereket, majd miután a zsákmány az úszó rejtekhelyen már biztonságban volt, új rablókalandra indultak.

Amikor a dereglye már megtelt, lehajóztak a Fekete-tengerre, ahol a meghatározott napon egy gőzhajó cirkált. Ennek a kapitánya velük cimborált. A rablott, sőt gyakran gyilkosságok útján szerzett holmikat erre a gőzhajóra rakták, ahol egyszeriben tisztes, törvényes szállítmánnyá alakultak át. Ezt aztán csengő aranyakért lehetett eladni távoli vidékeken a becsületes emberek szeme láttára.

Kivételes eset volt, hogy a banda, mint az elmúlt éjszakán történt, az előző bűntényhez egészen közel eső helyen hallasson ismét magáról. Ezt a hibát máskor nemigen követték el, mert ez felkelthette volna a vidéken toborzott avatatlan cinkosok gyanakvását. Ezúttal azonban a bandavezérnek különös oka volt arra, hogy ne menjen távolabbi vidékre. Bár ez az ok nem az volt, amiről Dragos Ulmban beszélt Friedrich Uhlmann-nak, a rendőrtiszt személyének mégis köze volt hozzá.

Miután maga a bandavezér, akit akkor helyettese, Titscha kísért, Bécsben felismerte Dragost, helyi cinkosaik - akikkel csak a legszükségesebbet közölték - állandóan szemmel tartották, és arra is ügyeltek, hogy a dereglye mindig legfeljebb néhány kilométerrel a bárka előtt haladjon. Az ilyen, gyakran egészen nyílt terepen, amely most ráadásul csak úgy hemzsegett a rendőröktől, nem könnyű dolog az effajta kémkedés, és egyszer-egyszer meg is kellett szakítani. A véletlen úgy hozta hát magával, hogy Dragos Károlyt és útitársát sohasem pillantották meg egyszerre. Semmiből sem gondolhatták tehát, hogy a bárkának két utasa van, vagyis hogy ők tévedést követhetnek el.

A bandavezér ennek a kémszolgálatnak a megszervezésével mesterfogást akart végrehajtani. Arra, hogy a nyomozót eltegye láb alól, nem gondolt. Egyelőre csak az volt a célja, hogy hatalmába kerítse. Ha Dragos Károly az ő foglya, akkor mint egyenlő fél tárgyalhat majd a hatóságokkal, ha egyszer komoly veszély fenyegetné.

Napokon át nem kínálkozott alkalom az emberrablás végrehajtására. Vagy az volt a helyzet, hogy a bárka esténként valamely lakott helyhez túl közel kötött ki, vagy pedig a folyam mentén elhelyezett rendőrök közül tartózkodott egy-kettő a közelben. Márpedig ezekre a hivatásos bűnöző rögtön ráismer.

Végre augusztus 29-én reggel kedvezőnek látszottak a körülmények. A vihar, amely előző éjszaka a bandának megkönnyítette Hagueneau gróf villájának kirablását, bizonyára szétkergette a rendőröket, akik a partról főnöküket figyelték. Dragos Károly talán most egyedül, védelem nélkül van. Ki kell hát használni az alkalmat!

Mihelyt a villában rablott holmikat kocsira rakták, Titschát a két legelszántabb ember kíséretében elküldték, hogy hajtsa végre a feladatot. Láttuk, hogy a három kalandor hogyan tett eleget kötelezettségének, és hogy Dragos Károly nyomozó helyett hogyan került fogságba Serge Ladko révkalauz.

Titscha a feladat sikeres végrehajtásáról még csak néhány szóban tájékoztatta a vezérét a tisztáson, éppen akkor, amikor a rendőrkülönítmény odaérkezett. Nyilván többet is beszéltek volna a dologról, de egyelőre más teendőjük volt. Mindenekelőtt el kellett tüntetni, és biztonságba kellett helyezni a dereglye fedélzetén felhalmozott holmikat. A dereglye legénysége, az a bizonyos nyolc ember, ehhez most tüstént hozzálátott.

A csomagokat kézi erővel vagy pedig lefelé csúsztatva előbb a hajó belsejébe vitték. Ezzel a munkával pár perc alatt elkészültek. Ezután következett a rakomány elrendezése. Felemelték a hajófenék padlóját, ez alatt hatalmas rakodótér tátongott, ott, ahol más hajót már a víz nyaldos. E másik hajófenékbe leeresztett lámpa világánál rengeteg különféle holmi vált láthatóvá, amelyek már szinte megtöltötték ezt a titkos rakodóteret. Annyi hely mégis volt, hogy a Hagueneau-villából rablott zsákmány is beférjen.

Remekül álcázott alkotmány volt ez a dereglye, mely a rablóknak szállítóeszközül, lakásul és egyben titkos raktárul szolgált. A látható hajóhoz alulról egy másik, kisebb hajó illeszkedett, ez utóbbinak a fedélzete alkotta a látható hajó fenekét. Ennek a második, körülbelül két méter mély hajónak a vízkiszorítása olyan nagy volt, hogy a felső hajót egy-két lábnyira a víz szintje fölé emelte. Miután így könnyen kiderült volna a turpisság, úgy segítettek a bajon, hogy az alsó hajót holtsúllyal terhelték, hogy a víz alá merítsék. Így a felső hajó merülési vonala éppen olyan volt, mint bármely más hajóé.

A felső hajófenék mindig üres volt, és a másikból annyi holtsúlyt dobtak ki, amennyi rablott holmit raktak be. Így hát a hajó külső képe semmit sem változott.

Persze a dereglye, amelynek víz alatti része szabályos körülmények között alig egy lábnyi lett volna, több mint hét lábnyira merült le. Ez komoly nehézségeket okozott a hajózásnál, és a banditáknak ugyancsak hozzáértő révkalauzra volt szükségük. Volt is e célra kitűnő emberük, éspedig a ruszcsuki születésű Jacub Ogul. Ogul a dunai hajózás minden csínját-bínját ismerte, és a hajózható csatornák, átjárók és homokzátonyok ismeretében alkalmasint magával Serge Ladko révkalauzzal is felvehette volna a versenyt. Biztos kézzel vezette a hajót a folyam sodrában itt-ott felbukkanó szirtláncok között.

A rendőrség meg átkutathatta ezt a hajót, ahányszor csak akarta. Megmérhette külső és belső magasságát, és nem találhatta a legcsekélyebb különbséget sem. Körös-körül vizsgálhatták, és mégsem találhatták volna meg a víz alatti rejtekhelyet, mert az alsó hajó széltében és hosszában is jóval kisebb volt a felsőnél, úgyhogy képtelenség volt felfedezni. A rendőrség legfeljebb annyit állapíthatott meg, hogy a dereglye üresen haladt, és pontosan annyira merült be a vízbe, amennyire ezt súlya megkövetelte.

Éppen ilyen nagy gondot fordítottak a hajópapírokra is. Akár lefelé haladt a hajó, akár felfelé, a papírokból mindig az tűnt ki, hogy áruért megy, vagy kirakodás után kikötőjébe tér vissza. Tulajdonosként vagy a galaci Constantinesco, vagy a bécsi Wenzel Meyer nevű kereskedő szerepelt, ahogy éppen jobbnak látszott. A hivatalos pecsétekkel hibátlanul ellátott papírok olyannyira rendben voltak, hogy valódiságukat soha senki sem vonta kétségbe. De még ha ellenőrizték volna is a dolgot, csak azt állapíthatták volna meg, hogy mind Constantinesco, mind Wenzel Meyer valóban létező személyek a két fent nevezett városban. A valóságban azonban a tulajdonost Iván Strigának hívták.

Az olvasó talán még emlékszik arra, hogy ezt a nevet Ruszcsuk egyik legrosszabb hírű lakosa viselte, ugyanaz az ember, aki előbb hasztalan igyekezett megakadályozni Serge Ladko és Natsa Gregorovics házasságát, majd később eltűnt a városból. Bár azóta semmi bizonyosat nem tudtak felőle, vad hírek keringtek személyéről, és a közhiedelem minden gaztettel őt vádolta.

A közhiedelem ezúttal nem tévedett. Iván Striga hét magafajta bitanggal együtt szabályszerű kalózbandát alakított, amely azóta szüntelen fosztogatja a Duna partvidékét.

Iván Striga első célja az volt, hogy könnyűszerrel megszedje magát, a második pedig az, hogy minél nagyobb biztonságban garázdálkodhassék. Ezért nem titkolta nevét, és nem palástolta külsejét, mint a közönséges gonosztevők teszik, hanem mindig úgy intézte a dolgot, hogy áldozatai tudomást szerezzenek nevéről. Természetesen nem az igazi nevét hozta tudomásukra! Szándékos és agyafúrt óvatlansággal árulta el a nevet, amelyet most viselt: Serge Ladko nevét.

Az, hogy valaki más neve mögé rejtőzik, hogy így gaztetteinek következményei elől kibújjon, elég mindennapos csel. Striga ezt azzal toldotta meg, hogy igen okosan választotta meg álnevét.

Ladko neve, csakúgy, mint bárki másnak a neve, zavart okozhatott, és hacsak nem érik tetten, eltereli a gyanút az igazi bűntettesről. De ennek az álnévnek voltak különleges előnyei is.

Mindenekelőtt Serge Ladko nem kitalált személy. Élő ember, hacsak a Ruszcsukból történt távozásakor utána küldött golyó nem végzett vele. Bár Striga szívesen kérkedett azzal, hogy ellenségét eltette láb alól, ebben mégsem volt biztos. Egyébként meg ez alig volna fontos abban az esetben, ha a nyomozás szálai Ruszcsukba vezetnek. Ha Ladko meghalt, a rendőrség értetlenül áll majd az ellene emelt vádak előtt. Ha meg él, hús-vér embert találnak, akinek tisztessége annyira vitán felül áll, hogy a nyomozás ebben az irányban elakad. Azután bizonyára előveszik mindazokat, akik szerencsétlenségükre ugyanazt a nevet viselik, mint Serge Ladko. De míg a világ minden Ladkóját átrostálják, sok víz folyik le a Dunán!

Ha meg a sok, egy irányba mutató gyanú végül is kikezdené az igazi Serge Ladko jó hírének páncélzatát, hát annál jobb. Minden bandita csak örülhet annak, ha másvalakit zaklatnak helyette, s öröme még nagyobb, ha a gyanúba vett személyt amúgy is eszeveszetten gyűlöli.

De még ha egész okoskodása ésszerűtlen lett volna, akkor is valószínűvé tenné a dolgot Serge Ladko eltűnése, hiszen a révkalauz hazafias küldetéséről senki sem tudott. Miért távozott el oly titokban? A folyami rendőrség helyi kirendeltsége is éppen ezt a kérdést kezdte latolgatni akkor, amikor Dragos Károly úgy vélte, hogy megtalálta a rejtély nyitját. És ki ne tudná, hogy amikor a rendőrség latolgatni kezd bizonyos kérdéseket, annak rendszerint kellemetlen következményei vannak.

Így hát a helyzet a maga drámai bonyolultságában is világos volt. Sorozatos bűncselekményeket követtek el, s ezeket a tettesek céltudatos „óvatlansága” folytán a közhit egy Ladko nevű ruszcsuki ember számlájára írta. Az azonos nevű révkalauzt éppen eltűnése miatt kezdték gyanúba venni, egyelőre azonban még csak tétovázva. Ugyanakkor Ruszcsuktól sok száz kilométernyire sokkal komolyabb gyanúok alapján, Borus Demeter, a horgász álarca mögött, egy másik Ladko nyomára bukkantak. Ezalatt Striga minden rablókaland után felveszi igazi nevét, hogy szabadon közlekedhessék a Dunán.

Személyes biztonságának alapfeltétele azonban az volt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt eltüntessenek minden áruló jelet. Ezért, mint mindig, az újonnan szerzett zsákmányt aznap este is egykettőre lehordták a titkos raktárba. Ennek a rakodásnak a zaját hallotta az igazi Serge Ladko börtönében, amely a víz alatti raktár egy titkos fülkéje volt, ahol emberi erő nem segíthet rajta. A rakodás után a padlót ismét helyre rakták, és az emberek felmentek a fedélzetre, amelynek csapóajtaját szintén bezárták. Most már jöhetett a rendőrség!

Ekkor az idő hajnali három óra felé járt. A dereglye legénysége a két éjszaka fáradalmaitól elcsigázva, ugyancsak rászolgált volna a pihenésre, de erről szó sem lehetett.

Striga minél gyorsabban messze akart kerülni legutóbbi bűncselekményének színhelyétől, és ezért parancsot adott, hogy pirkadatkor induljanak útnak. Parancsát zúgolódás nélkül végrehajtották, mert mindegyikük tudta, Strigának komoly oka volt arra, hogy így rendelkezzék.

Mialatt a horgonyt felhúzták, és a dereglyét a folyó közepére taszították, Striga a reggeli emberrablás részletei után érdeklődött.

– Úgy ment, mint a karikacsapás - válaszolt Titscha. - Úgy kaptuk el ezt a Dragost elsőre a hálóval, mint valami csukát.

– Látott benneteket?

– Nem hiszem. Más gondja volt akkor.

– Nem kapálózott?

– Próbálkozott a kutya, de jól fejbe kólintottam, hogy veszteg maradjon.

– De remélem, nem ütötted agyon! - csattant fel Striga.

– Á, dehogy! Csak annyira vágtam fejbe, hogy elszédüljön, így könnyebb volt összekötözni. De még jóformán össze se csomagoltam, máris úgy lélegzett, mint annak a rendje.

– És most mi van vele?

– Lent van a hajófenékben. Persze a másodikban.

– Tudja, hogy hova vittétek?

– Na, akkor nagyon agyafúrt lenne! - hahotázott Titscha. - Gondolhatod, hogy jól bekötöztem szemét-száját! Csak akkor szedtük le róla, mikor már bent volt a kalitkában. Most már akár nótázhat, ha kedve tartja, meg gyönyörködhetik a tájban.

Striga mosolyogva hallgatott. Titscha így folytatta:

– Megtettem, amit parancsoltál, de mire megyünk vele?

– Ha mást nem, de azt elérjük, hogy vezér híján felbomlik a rendőrbrigád.

Titscha vállat vont.

– Majd kineveznek egy másikat helyébe.

– Lehet, de az talán nem lesz ilyen veszélyes, mint ez itt! Meg aztán most már tárgyalhatunk is, ha kell. Ha szükségünk lesz menlevélre, hát cserébe szabadon bocsátjuk. Ezért fontos, hogy életben maradjon.

– Életben van az!

– Adtatok neki enni?

– Az ördög vigye el!... - vakarta Titscha a fejét. - Erről tökéletesen megfeledkeztünk, de még senkinek sem lett baja attól, hogy tizenkét órán át étlen-szomjan volt. Mihelyt elindulunk, adok neki enni... hacsak nem akarod magad vinni neki, hogy saját szemeddel lásd.

– Nem! - kiáltott hevesen Striga. - Jobb, ha nem lát meg engem! Én ismerem őt, de ő nem ismer engem. Ezt az előnyt meg akarom tartani.

– Tehetsz fel álarcot!

– Egy Dragosnál ez nem elég! Nem kell, hogy az arcomat lássa, elég neki a termet, az alak, a legkisebb részlet, és máris felismeri az embert.

– No, akkor én szépen vagyok, ha én viszek neki mindig enni!

– Hát valakinek csak kell vinnie... különben is Dragos jelenleg nem nagyon veszélyes, és ha valaha megint veszélyessé válik, akkor mi már árkon-bokron túl leszünk.

– Úgy legyen - mondta Titscha.

– Egyelőre lent hagyjuk a fülkéjében - folytatta Striga. - De nem túl sokáig, mert még megfulladhat. Holnap reggel, mihelyt túl leszünk Budapesten, felhozzuk az egyik fedélzeti kabinba, de csak akkor, ha már én elmentem.

– Hát el akarsz menni? - kérdezte Titscha.

– Igen - válaszolt Striga. - Időnként kiszállok, hogy a partvidéken híreket szerezzek be. Tudni akarom, hogy mit beszélnek a legutóbbi esetünkről és Dragos eltűnéséről.

– És ha elkapnak? - ellenkezett Titscha.

– Az se baj! Senki sem ismer, a folyami rendőrség meg jókora kátyúban lehet. Aztán meg úgyis másnak adom ki magam!

– Éspedig?

– Azt mondom, hogy én vagyok a híres Borus Demeter, a jeles horgász, a Dunai Liga bajnoka.

– Micsoda ötlet!

– Remek ötlet! Borus Demeter bárkája most az enyém, a nevét is felveszem, mint ahogy Dragos tette.

– És ha halat akarnak venni tőled?

– Hát majd vásárolok, és azt adom el nekik.

– Te aztán mindenre tudsz válaszolni.

– Hát hogy a csodába ne!

A beszélgetés ezzel véget ért. A dereglye megindult az árral lefelé. Enyhe északi szellő fújt, aminek jó hasznát veszik majd, mikor valamivel Visegrád alatt a Duna megint kanyarodik egyet, és most már déli irányban folyik. Addig azonban az északi szél alaposan hátráltatta útjukat, és Striga, aki igyekezett messze kerülni gaztettének színhelyétől, parancsot adott, hogy két hosszú evezővel lendítsék előre a dereglyét a szél ellenében.

Három órába telt, míg tíz kilométert megtettek, és elérték a folyam első kanyarulatát. További két órát eveztek, míg túljutottak a kanyaron, és odaértek, ahol a Duna határozottan dél felé fordul. Valamivel Vác felett végre bevonhatták az evezőket, és most a vitorlának feszülő széllel a hajó gyorsabban haladt lefelé.

Tizenegy óra tájt elhaladtak Szentendre előtt, ide indult az előző éjszaka a két fuvaros. Kaiserlick és Vogel, vagy legalábbis ezt állították. Nem kötöttek ki, és a dereglye továbbereszkedett Budapest felé, amely innen huszonöt-harminc kilométernyire van.

Ahogy lejjebb értek, egyre rendezettebb partokat láttak. Egyre több árnyas, zöldellő sziget tűnt fel, és ezek között helyenként csak szűk, alig hajózható vízi utak, amelyeken legfeljebb csónakázni lehet, de rajta nagyobb uszályok már nem közlekedhetnek.

A Dunának ezen a szakaszán meglehetősen nagy a forgalom. Gyakran még torlódás is támad, mert a folyammeder meglehetősen összeszűkül itt. Elég, ha a révkalauz figyelme egy pillanatra elkalandozik, és máris könnyen homokzátonyra fut a hajó, vagy összeütközik egy másikkal. Kár rendszerint nem származik az ilyen balesetből, inkább csak időveszteség, no meg kiabálás, veszekedés.

A dereglye, amelynek Striga volt a kapitánya, a legjobban irányított hajók közé számított. Nagy alkotmány volt, több mint kétszáz tonna űrtartalmú, és magán a fedélzeten még egy másik faépítmény is volt, az úgynevezett viharfedélzet. A hajó hátsó részében ez alatt volt a legénységi szállás. A hajó orrában árbocrúdon lengett a nemzeti zászló, és a hajó tatján elhelyezett széles kormánylapát lehetővé tette, hogy a kormányos helyes irányban tartsa a hajót.

Ahogy a dereglye lefelé haladt, egyre nagyobb lett a forgalom a folyamon, mint a nagyvárosok közelében általában. A szigetek között könnyű gőzhajók és vitorlások siklottak, fedélzetükön kirándulókkal és turistákkal. Nemsokára gyárkémények füstje homályosította el a látóhatárt. Közeledtek Budapest külvárosaihoz.

Ekkor különös dolog történt. Striga jeladására Titscha a legénység egy másik tagjával együtt bement a hajó hátsó fülkéjébe. Hamarosan mindketten ismét előkerültek, és karcsú, sudár termetű nőt vezettek, akinek vonásaiból az arcára kötött kendő miatt alig látszott valami. A nő, akinek keze hátul össze volt kötve, két őre között haladt, és nem is próbálkozott ellenállással. Nyilván tapasztalatból tudta, hogy hasztalan. Engedelmesen lépkedett lefelé a hajófenékbe vezető lépcsőn, majd belépett a titkos hajófenék egyik fülkéjébe, amelynek csapóajtaját nyomban leeresztették. Ezután Titscha és társa tovább foglalatoskodott a fedélzeten, mintha semmi sem történt volna.

Délután három óra tájt a dereglye Magyarország fővárosának rakpartjaihoz ért. Jobb oldalt fekszik Buda, a régi török város, a bal parton pedig a modern Pest. Abban az időben Buda még ódonabb, még festőibb város volt, mint manapság. Az effajta városok a mindent egyenlősítő fejlődés során lassan elvesztik különleges jellegüket. Pest pedig, jóllehet máris fontos város volt, még nem ment át azon a csodálatos fejlődésen, amely utóbb Kelet-Európa legjelentősebb és legszebb világvárosává tette.

A Duna mindkét partján, főként a bal parton, árkádos és teraszos házak sorakoztak, s ezek közül a nap sugaraiban csillogó templomtornyok emelkedtek ki. A Duna partjai a hosszan kiképzett rakpartokkal itt valóban felemelő, nagyszerű látványt nyújtanak.

A dereglye legénysége azonban ügyet sem vetett erre a varázslatos képre. Minthogy a magyar fővároson át vezető útszakasz kellemetlen meglepetéseket tartogathat, ezek a mindenre gyanakvó emberek csak a folyamot figyelték, amelyen most sok hajó úszott felfelé és lefelé. Ez az éber figyelem tette lehetővé, hogy Striga még idejében meglássa a sok hajó között azt a csónakot, amely négy emberrel egyenesen a dereglye felé tartott. Miután megismerte a folyami rendőrség csónakját, egy szemvillanással figyelmeztette Titschát, aki szó nélkül lerohant a hajófenékbe.

Striga nem tévedett. A csónak már néhány pillanat múlva a dereglye mellé simult. Két ember kapaszkodott a fedélzetre.

– Ki itt a kapitány? - kérdezte egyikük.

– Én - válaszolt Striga, és elébük lépett.

– Neve?

– Ivan Striga.

– Nemzetisége?

– Bolgár.

– Honnan jön a dereglye?

– Bécsből.

– És hova mennek?

– Galacba.

– A hajó tulajdonosa?

– Constantinesco úr, Galacból.

– Mi a rakomány?

– Üresen megyünk vissza.

– Kérem az iratokat!

– Tessék - szólt Striga, és átnyújtotta a kért iratokat.

– Rendben van - bólintott a rendőr, és miután alaposan átnézte az iratokat, visszaadta Strigának. - Most pedig benézünk a hajófenékbe.

– Ahogy tetszik - mondta Striga. - De meg kell jegyeznem, hogy ez már a negyedik ellenőrzés Bécs óta. Ez nem valami kellemes dolog!

A rendőr egy kézmozdulattal jelezte, hogy ő nem tehet róla, mert csak kapott parancsot hajt végre, és szó nélkül indult a hajófenékbe. Amikor leért a lépcsőn, néhány lépést tett előre, körülnézett, majd ismét feljött. Semmiből sem sejthette, hogy lába alatt két emberi lény hever, az egyik oldalon egy férfi, a másik oldalon pedig egy asszony, mindkettő olyan tehetetlenül, hogy képtelen segítségért kiáltani. Az ellenőrzést nem is lehetett volna lelkiismeretesebben, aprólékosabban végezni. Nem kellett az után érdeklődni, hogy a rakomány honnan származik, hiszen a dereglye teljesen üres volt, és ez nagyon leegyszerűsítette a dolgokat.

A rendőr tehát ismét megjelent a fedélzeten, és minden további kérdezősködés nélkül visszatért csónakjába, majd folytatta ellenőrző útját, mialatt a dereglye lassan úszott tovább lefelé.

Amikor Budapest utolsó házai is elmaradoztak, a banditáknak eszükbe jutott a hajófenékben bezárt fogoly nő. Titscha és társa eltűnt a hajó mélyén, és nemsokára ismét megjelentek a néhány órával előbb levitt asszonnyal. Most megint visszavezették a hátsó fülkébe. A többi bandita ügyet sem vetett az egészre.

Csak éjszaka kötöttek ki a Budapest alatt körülbelül harminc kilométernyire fekvő Ercsi és Adony mezővárosok közötti partszakaszon, majd másnap hajnalban ismét útra keltek. Augusztus 31-én az utat néhányszor megszakították, és ilyenkor Striga partra evezett azzal a bárkával, amelyről azt hitték, hogy Dragosé. Egyáltalában nem bujkált, hanem bement a falvakba, az embereknek úgy mutatkozott be, mint Borus Demeter, a Dunai Liga neves bajnoka, akinek híre bizonyára hozzájuk is elérkezett. Beszélgetésbe elegyedett velük, és ügyesen az őt érdeklő kérdésekre terelte a szót.

De bizony édeskevés volt az, amit megtudott. Borus Demeter neve nem volt olyan ismert ezen a vidéken. Mohácson, Apatinban, Újvidéken, Zimonyban és Belgrádban, ezekben a nagyobb városokban bizonyára más a helyzet, de Striga nem akart a városokba bemenni, csak a falvakban kérdezősködött, ahol a rendőri ellenőrzés nem olyan szigorú. Sajnos, a parasztok többnyire semmit sem tudtak a sigmaringeni horgászversenyről, és nem nagyon hagyták magukat kikérdezni. De egyébként sem tudtak semmi érdekeset. Dragos Károlyról éppen olyan keveset hallottak, mint Borus Demeterről, és Striga hiába pazarolta rájuk diplomáciai fogásainak tárát.

Amint előző este megállapodtak, Striga egyik ilyen távolléte alatt Serge Ladkót felhozták a fedélzetre, és bevitték egy kis kabinba, melynek ajtaját gondosan elreteszelték. Ez talán túlzott óvatosság volt, hiszen a gúzsba kötözött fogoly moccanni sem bírt.

Szeptember elseje és hatodika között csendesen teltek a napok. A dereglye, amelyet az ár és a kedvező szél egyaránt előrehajtott, huszonnégy óránként körülbelül hatvan kilométert tett meg. Még ennél is nagyobb utat tehettek volna meg, ha időnként nem vesztegelnek, hogy Striga partra szállhasson.

A dereglye kapitányának parti kirándulásai a hírszerzés szempontjából továbbra is eredménytelenek voltak, de egy alkalommal legalább más tekintetben sikerült hasznosítania „szakmai képességeit”.

Szeptember 5-én történt. Aznap éjszakára a dereglye egy kis falu előtt horgonyzott le. Striga szokás szerint most is partra szállt. Öreg este volt már. Minthogy a parasztok rendszerint napnyugtával fekszenek, legtöbbjük már behúzódott a házába, és így Striga magányosan járkált. Ekkor egy elég tehetős gazdára valló házat pillantott meg. A ház tulajdonosa a környékbeliek becsületességében bízva, nyitva hagyta a kaput, mialatt ő maga a szomszédba ment, hogy elintézzen valamit.

Striga habozás nélkül belépett a házba, amelyben bolt volt, benne egy pulttal. Ennek fiókjából egy szempillantás alatt kiemelte a napi bevételt. De nem érte be ezzel a szerény zsákmánnyal. Figyelme egy fiókos szekrényre terelődött. Gyerekjáték volt feltörni az alsó fiókot. Innen kis kerek zacskót húzott elő, aminek csengése sokat ígért.

Striga a zsákmánnyal sietve visszatért a dereglyére, amely hajnalban már messze járt.

Ezekben a napokban ez volt egyedüli vállalkozása.

A hajón más dolgok foglalkoztatták Strigát. Időről időre eltűnt a hátsó fedélzet csukott részén, és belépett abba a kabinba, amelynek ajtaja éppen szemben volt azzal a kabinnal, ahova Serge Ladkót zárták. Ez a látogatás néha csak pár percig tartott, máskor meg elhúzódott. Amikor tovább maradt a kabinban, olykor a fedélzetre is kihallatszott a heves vita egy dühöngő férfi és egy asszony között, aki nyugodt hangon válaszolgatott. Az eredmény mindig ugyanaz volt: mialatt a legénység közömbösen tovább végezte a maga dolgát, Striga dühösen kirohant a kabinból, és sietve távozott a dereglyéről, hogy kifújja mérgét.

Főleg a Duna jobb partján próbált híreket szerezni. A bal parton ugyanis csak kevés a város és a falu, és ezek mögött, ameddig csak ellát a szem, a végeláthatatlan róna terül el.

Ez a róna nem más, mint a Nagy Magyar Alföld, amelyet onnan csaknem száz mérföldnyire az erdélyi hegyek határolnak. A vasútvonalak itt végtelen pusztaságokat, nagy kiterjedésű legelőket, és vízi vadtól hemzsegő hatalmas ingoványokat szelnek át. A puszta gazdagon terített asztal a maga négylábú lakói, az ezer meg ezer kérődző számára, amelyek a magyar királyság nemzeti vagyonának tetemes részét alkotják. Búza- vagy kukoricaföld alig akad errefelé.

Itt a folyam kiszélesedik, és medrét sok kisebb-nagyobb sziget teszi változatossá. A nagyobb kiterjedésű szigetek két ágra osztják a folyamot, és a folyam sodra az ilyen helyeken meglehetősen erős.

Ezek a szigetek nem termékenyek. A gyakori áradásoktól odahordott iszapos talajon csak nyárfák, rezgőnyárfák és fűzfák nőnek. De szénát bőven kaszálnak itt, és színültig megrakott bárkákon szállítják a partmenti tanyákra vagy a mezővárosokba.

Szeptember 6-án a dereglye naplementekor horgonyzott le. Striga éppen nem tartózkodott a hajón. Sem Újvidéken, sem a vele szemben fekvő Péterváradon nem kockáztatta meg a partraszállást, mert mindkettő elég nagy város, ahol veszélyek leselkedhetnek rá. Csak egy húsz kilométerrel lejjebb fekvő mezővárosban, Karlócán szállt ki, hogy körülnézzen. A dereglye a város alatt két-három kilométerre kötött ki, és abban állapodtak meg, hogy ott várják meg a kapitányt, aki bárkával teszi meg az utat visszafelé.

Este kilenc óra tájt Striga már a dereglye közelében volt. Nem sietett. Hagyta, hogy a bárkát az ár sodorja szépen lefelé. Jómaga meg elég derűs gondolatokba merült. Haditerve tökéletesen sikerült. Senki sem gyanakodott rá, és semmi sem akadályozta a szabad tájékozódásban. Igaz, hogy nem sok hírhez jutott. De az embereknek ez a tájékozatlansága, amely már a közönnyel volt határos, végeredményben kedvező jel volt. Kétségtelen, hogy ezen a vidéken nem sokat hallottak a dunai rablóbandáról, és Dragos Károlynak még a létezéséről sem tudtak, úgyhogy eltűnése sem okozhatott izgalmat.

Ugyanakkor a rendőri készenlét is szemlátomást erősen csökkent. Talán azért, mert a rendőrbrigád vezetője eltűnt, vagy talán azért, mert ez a vidék igen szegény. Striga már napok óta egyetlen rendőrforma embert sem látott, és errefelé még csak nyoma sem volt a folyami ellenőrzésnek, amely pedig két-háromszáz kilométerrel feljebb olyan szigorú.

Minden remény megvolt tehát arra, hogy a bárka szerencsésen elérje célját, a Fekete-tengert, ahol szállítmányát átrakhatják a már említett gőzösre. Holnap már túl járnak Zimonyon és Belgrádon. Onnantól kezdve majd inkább a szerb part mentén hajóznak, hogy ne érhesse őket kellemetlen meglepetés. Szerbiában úgyis bizonyára nagy lehet a fejetlenség a Törökország ellen vívott háború miatt, és nem valószínű, hogy a révhatóságok egy üresen lefelé haladó dereglyére vesztegessék idejüket.

Ki tudja? Talán ez Striga utolsó ilyen útja. Talán most már elvonul messzi tájakra, miután vagyont, tekintélyt szerzett, és talán boldogságot is - mondta magában, a dereglyén fogva tartott asszonyra gondolva.

Ezeken a dolgokon tűnődött, amikor tekintete a két egymás mellett levő ládára esett, melyeknek teteje oly sokáig fekhelyül szolgált Dragosnak és a bárka tulajdonosának. Hirtelen eszébe ötlött, hogy jóllehet, már egy hete birtokába kerítette a bárkát, még nem gondolt arra, hogy átkutassa. Legfőbb ideje, hogy pótolja ezt az elképesztő mulasztást.

Először is a csónak jobb oldalán levő ládának esett neki, és egy pillanat alatt feltörte. Nem talált benne mást, mint szép rendben berakott fehérneműt és felsőruhákat. Striga nem tudott mit kezdeni ezekkel a göncökkel, a ládát becsukta, és a másikat törte fel.

Ennek tartalma alig különbözött az előzőétől, és Striga már-már csalódottan abbahagyta a kutatást, amikor a láda egyik zugában érdekesebb tárgyon akadt meg a szeme. Ha a ruhadarabokból nem is tudhatott meg semmit, talán többre megy ezzel a vaskos levéltárcával, amelyben minden bizonnyal iratok vannak. Mert a papírok, ha némák is, néha többet mondanak, mint bármi más.

Striga kinyitotta a levéltárcát, és nem csalódott, mert rengeteg irat volt benne. Azon nyomban tüzetesen átnézte mindet. Nyugták, levelek kerültek kezébe, melyek mind Borus Demeter nevére szóltak. Azután a meglepetéstől tágra meredt szeme megakadt ugyanazon az arcképen, amely már Dragos Károly gyanúját is felkeltette.

Striga első pillanatban semmit sem értett. Már az is elég furcsa volt, hogy a bárkán csupa Borus Demeter névre szóló irat volt, és egyetlenegy olyan sem, amelyen a rendőrtiszt neve szerepelt volna. E furcsaság magyarázata azonban kézenfekvőnek látszott. Talán Dragos nem azonos a Dunai Liga mesterhorgászával, mint azt Striga eddig gondolta, hanem baráti megegyezés alapján adja ki magát Borus Demeternek, és a vele kötött közös megállapodás értelmében tartja magánál az igazi Borus Demeter iratait is, hogy szükség esetén igazolhassa személyazonosságát. De hogyan kerül ide a Ladko név, ugyanaz a név, amelyet Striga ördögi ügyességgel tolt előtérbe gaztetteinek elkövetésekor? És hogyan kerül ide annak a nőnek arcképe, akiről Striga minden kudarca ellenére soha nem mondott le? Ki volt hát a jogos tulajdonosa ennek a bárkának? Kié ez a meghitt, nem mindennapi emlék? Vajon kié lehetett? Dragos Károlyé? Borus Demeteré? Vagy Serge Ladkóé? A három ember közül kettővel van dolga, de hát tulajdonképpen melyiküket tartja fogságában a dereglyén? Serge Ladkóról azt hitte, hogy agyonlőtte azon az estén, amikor a Ruszcsukot titkon elhagyó csónak két utasa közül az egyiket leterítette. De most nem bánná, ha akkor rosszul célzott volna, mert még a rendőrtisztnél is jobban szeretné a révkalauzt hatalmában tartani. Most aztán biztos, hogy végezne vele! Őt igazán nem tartogatná túszként. Elég lenne egy követ akasztani a nyakába, máris megszabadulna halálos ellenségétől, és ugyanakkor elhárulna útjából forrón áhított céljának legfőbb akadálya.

Striga most már tudni akarta, hányadán áll, és a most előkerült arcképet magánál tartva, megragadta a farevezőt, és a bárkát gyorsan lendítette előre.

A dereglye feketéllő körvonalai hamarosan kibontakoztak az éjszaka sötétjéből. Gyorsan mellé evezett, a bárkából a dereglye fedélzetére ugrott, és odasietett a kabinhoz, melynek bejárata szemben volt azzal a kabinnal, ahova oly gyakran ment be. A kulcsot bedugta a zárba.

Serge Ladko még csak nem is találgathatott csúnya kalandja elképzelhető magyarázatai között. Még annyira sem jutott e rejtély megfejtésében, mint rabtartója. A titok megfejthetetlen maradt előtte, és már nem is törte a fejét azon, hogy tulajdonképpen miért is rabolták el.

Amikor nyugtalan álmából börtöne mélyén felébredt, mindenekelőtt éhséget érzett. Huszonnégy órája nem evett már, és a természet mindig megköveteli jogait, bármilyen nagy megrázkódtatáson esik is át az ember.

Előbb türelmesen várt, de mikor az éhség egyre követelődzőbbé vált, elhagyta eddigi hidegvére. Hát csak nem akarják éhen veszejteni? Kiáltozni kezdett. Semmi válasz. Még erősebben kiáltozott. Megint csak semmi. Most már tele tüdővel ordítozott - de hasztalan.

Dühödten próbálta széttépni kötelékeit, de a kötelek ellenálltak, és hiába dobálta magát a padlón, hiába feszítette meg teljes erővel az izmait, nem engedtek.

A görcsös fetrengés közben arca valamit érintett a padlón. A szükség felfokozta érzékeinek működését. Serge Ladko most azonnal rájött, hogy az arca egy darab kenyérhez és szalonnához ért, melyet biztosan akkor tettek le melléje, mialatt aludt. Az ő helyzetében azonban még az sem volt nagyon könnyű, hogy hasznára fordítsa börtönőreinek figyelmességét. A szorult helyzet azonban mindenkit leleményessé tesz, és néhány hiábavaló kísérlet után végül is sikerült elfogyasztania az ennivalót, anélkül, hogy kezét használta volna.

Miután éhségét így lecsillapította, megint lassan, egyhangúan teltek az órák. A nagy csendben nem hallott mást, mint enyhe sustorgást, mintha könnyű szellő járna a falevelek között. Serge Ladko tudta, hogy a vízen sikló hajó orra ék módjára szeli a habokat, és ennek hangját hallja.

Hány óra telhetett el addig, míg végre egy csapóajtót emeltek fel a feje felett?... A bizonytalan fénytől megvilágított nyíláson át madzagon megint kenyeret és szalonnát engedtek le hozzá.

Ezután megint órák teltek el, majd ismét felemelték a csapóajtót. Egy férfi jött le, odalépett a magatehetetlenül fekvő Serge Ladkóhoz, akinek száját most megint jó alaposan bekötözték. - Szóval félnek, hogy kiabálni kezd, bizonyára valaki meghallhatná a közelben. - Így lehetett, mert ez az ember visszament a fedélzetre. A fogoly léptek zaját hallotta tömlöce mennyezete felől. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a száján. Azután elült a zaj.

A segítség reménye már messze lehetett, amikor pár perc múlva ismét lejött hozzá valaki, és se szó, se beszéd, szájáról levette a kötést. Nyilván azért nem bánják, ha most kiabál, mert úgyis hiába hív segítséget. Akkor meg minek?...

A harmadik étkezés után, mely az első kettőhöz hasonló volt, ismét hosszú várakozás következett. Most minden bizonnyal éjszaka volt. Serge Ladko éppen azt számolgatta, hogy körülbelül 48 órával korábban eshetett fogságba, amikor ismét megnyílt a csapóajtó. Egy létrát eresztettek le, és azon négy ember szállt le börtöne mélyébe.

Serge Ladkónak nem volt ideje arra, hogy kivegye ezeknek az embereknek az arcvonásait. Szemét-száját pillanatok alatt bekötötték, és most is éppúgy, mint mikor idehozták, vak és néma csomagként adták kézről kézre.

Megint ütődéseket érzett, amiről ráismert a csapóajtóra, amelyen nemrégen áttuszkolták. Most ellenkező irányba ráncigálták. Felfelé menet a létra megint jól megkínozta az oldalát, éppúgy, mint mikor lefelé eresztették. Azután rövid vízszintes „utazás” következett, majd ledobták a padlóra, és szeméről-szájáról megint levették a kötést. Alighogy kinyitotta a szemét, máris csikorogva rázárult az ajtó.

Serge Ladko körülnézett. Igaz, hogy cseberből vederbe került, de ez a börtöne mégiscsak sokkal jobb volt, mint az előző. Ide egy kis ablakon át özönlött be a fény, és így rögtön megláthatta a melléje helyezett ennivalót, amelyet eddig csak vaktában tudott megtalálni. A napfény visszaadta bátorságát is, és helyzetét már nem látta olyan kétségbeejtőnek. E mögött az ablak mögött ott van a szabadság, csak vissza kell szereznie!

Sokáig hasztalan töprengett a szabadulás módján, míg végül, amikor tekintete már vagy ezredszer járt végig a börtönéül szolgáló kis kabinon, a fal mellett valami lapos vasalásfélét pillantott meg. A vaspánt a padlón átjött fel, függőlegesen futott a mennyezetig, és valószínűleg a hajóbordákat tartotta össze. Ez a vasalás kicsit kiállt, és bár sehol sem volt éles, arra talán mégis jó lesz, hogy elkoptassa vele kötelékeit. Nehéz vállalkozásnak látszott, annyi bizonyos, de mégis meg kellett kísérelnie.

Miután nagy erőfeszítéssel sikerült egészen a vaspántig kúsznia, Serge Ladko azonnal dörzsölni kezdte hozzá a kezét gúzsba kötő béklyót. Miután testét a kötelékek csaknem teljesen megbénították, ez a munka rendkívül fáradságos volt, és karját csak úgy tudta ide-oda mozgatni - de még akkor is csak alig-alig -, hogy egész testével állandóan a vaspánt felé lendült. Ez bizony nagyon kínosan ment, és olyan kimerítő volt, hogy a révkalauznak ötpercenként abba kellett hagynia, hogy pihenjen.

Naponta kétszer, az étkezés idején, meg kellett szakítania keserves munkáját. Az élelmet mindig ugyanaz a börtönőr hozta, és bár álarcot viselt, Serge Ladko már ráismert ősz hajáról és rendkívül széles válláról. Különben is - bár arcvonásait nem figyelhette meg - úgy rémlett neki, hogy ezt az embert nem először látja. Biztosat semmit sem tudott, de a széles váll, a nehéz léptek, az ősz haj - mind ismerősnek tűnt előtte.

Az élelmet szabályos időközökben hozták be neki, de ezenkívül soha senki sem nyitotta ki börtöne ajtaját. A csendet soha semmi meg nem törte volna, ha időről időre nem hall ajtócsapkodást kabinjával szemben. Azután majdnem mindig két hangot hallott, egy férfi és egy nő hangját. Serge Ladko ilyenkor csak a fülét hegyezte, és kitartó küszködését megszakítva, igyekezett minél jobban kivenni a hangokat, amelyek homályos, de mélyreható érzéseket keltettek benne.

Mikor az ennivalót behozták, csak azt várta meg, hogy börtönőre eltávozzék, bekapta a falatokat, és összeszorított foggal máris folytatta munkáját.

Öt napja bajlódott már kötelékei meglazításával és még mindig nem tudta, hogy keserves munkájával elér-e valamit vagy sem, amikor szeptember 6-án besötétedéskor a csuklóját összefogó kötél hirtelen elszakadt.

A révkalauz alig tudta visszafojtani az örömkiáltást. E pillanatban nyílt az ajtó. Most is az a börtönőr jött be az étellel, aki máskor.

Mihelyt ismét egyedül maradt, Serge Ladko megpróbálta mozgatni szabaddá vált tagjait. Kezdetben képtelen volt erre. Kezét és karját egy hosszú héten át nem használhatta, és most mintha csak megbénultak volna. Lassan azonban visszatért tagjaiba az élet, és egyre jobban tudta mozgatni a kezét. Egyórás erőfeszítés után még nagyon nehézkes mozdulatokkal ugyan, de a lábát is szabaddá tette.

Most már szabad volt, vagy legalábbis megtette az első lépést a szabadulás felé. A második lépés: kijutni ezen az ablakon át, melyet most már elérhet. Az ablakon keresztül látta a Duna vizét, bár a part homályba veszett. A pillanat kedvező volt. Az éjszaka szuroksötét. Ember legyen a talpán, aki utoléri ebben a csillagtalan éjszakában, ahol tízlépésnyire sem lehetett látni. De különben is csak másnap reggel jönnek be a fülkéjébe. Mire észreveszik a szökést, ő már messze jár.

Az első kísérletnél súlyos nehézség, sőt mi több, áthághatatlan akadály elé került. Az ablak olyan szűk volt, hogy legfeljebb egy sovány és rugalmas fiú bújhatott volna át rajta, de nem egy olyan jól megtermett, vállas ember, mint Serge Ladko. Miután hiába próbálta magát átpréselni az ablakon, be kellett látnia, hogy ezzel az akadállyal nem tud megbirkózni. A fáradtságtól lihegve ereszkedett vissza börtönébe.

Hát nincs mód arra, hogy kikerüljön innen? A könyörtelen ablakon át hosszú ideig bámult a sötét éjszakába, majd újra összeszedte minden erejét, ledobta ruháit, és iszonyú lendülettel ugrott neki az ablaknyílásnak, hogy ha törik, ha szakad, átjusson rajta.

A vére is folyt már, csontjai ropogtak, mikor végül fél vállát, majd a karját átbújtatta az ablakon. Már bal csuklója is bepréselődött az ablakkeretbe. A jobb válla azonban úgy megszorult a nyílásban, hogy fel kellett hagynia minden további erőfeszítéssel.

Testének egyik fele már kint volt a szabadban, a víz felett, a másik pedig még az oldalát préselő ablakkeret foglya volt. Ebben a helyzetben nem maradhatott sokáig. Minthogy ezen az úton nem tudott menekülni, más módot kellett keresnie. Talán sikerül letépnie az ablakkeret egyik darabját, és így ki tudja bővíteni a nyílást.

De ehhez előbb vissza kellett volna jutnia börtönébe, és Ladko pillanatok alatt tisztába jött azzal, hogy hátrafelé sem tud mozdulni. Tehát sem előre, sem hátra, és hacsak nem kiált segítségért, ebben a kutyaszorítóban marad.

Hiába próbálkozott, minden hasztalan volt. Olyan erővel préselte magát az ablakba, hogy most valóságos csapdában volt.

Serge Ladko kicsit kifújta magát, amikor szokatlan zaj ütötte meg a fülét. Megremegett. Új, fenyegető veszély leselkedett rá. Olyasmi történt, ami még nem fordult elő ebben az időpontban, mióta e fülke foglya volt. Valaki megállt az ajtó előtt, tapogatózva kereste a zárat, majd végül beleillesztette a kulcsot.

A révkalauz a kétségbeesés emberfeletti erejével feszítette meg izmait...

Eközben kívülről a kulcs megfordult a zárban, a nyelv kattanva engedett.