A rongyosok iskolája.

– Hát a tizenhármasnak mi a baja?

– Lázbeteg.

– És a kilenczesnek?...

– Szamárhurutja van.

– És a tizenhetesnek?...

– Annak is szamárhurutja van.

– És a huszonhármasnak?...

– Annál, úgy hiszem, skarlát fog kifejlődni.

És e feleleteket O’Bodkins úr egymásután feljegyezte egy bámulatos rendszerességgel vezetett könyvbe a 23, 17, 9, és 13 számok nyilt számlájára. Külön rovatok voltak e könyvben a betegség, az orvosi látogatás idejének, a megrendelt gyógyszerek és azok alkalmazása módjának megjelölésére, mikor majd a betegek a kórházba kerülnek. A nevek góth-betűkkel voltak beirva, a számok arab számjegyekkel, a gyógyszerek kerek irással, a rendelvények pedig angol folyó irással - az egyes fontosabb szók kék tintával voltak aláhúzva és a rovatokat vörös tintával húzott kettős vonalak választották el egymástól. Szóval az egész könyv a szépirászat mintaképe és a könyvvitel remeke volt.

– E gyermekek közül nehány komolyan beteg, - mondá az orvos. - Gondoskodjék, hogy meg ne hüljenek átszállítás közben.

– Igen... igen... majd elintézem! - felelé hanyagul O’Bodkins úr. - Mihelyt egyszer elmentek innét, semmi közöm többé hozzájuk. A fődolog az, hogy a könyveim rendben legyenek...

– És aztán, - monda az orvos a pálczája és a kalapja után nyulva - ha a betegség elragadja őket, úgy hiszem, az se lesz nagy veszteség...

– Nem, - viszonzá O’Bodkins úr. - Egyszerűen beirom őket az elhaltak rovatába és a számlájuk ki lesz egyenlítve. Már pedig úgy hiszem, hogy senkinek sincs joga panaszkodni, mihelyt a számlája ki van egyenlítve.

És az orvos eltávozott, miután O’Bodkins úrral kezet szorított.

O’Bodkins úr a «rongyosok iskolájának» igazgatója volt Galway városkában, a mely a hasonnevű öbölben és grófságban fekszik, a Connaught tartomány délnyugati részén. E tartomány az egyetlen, a hol a katholikusok földbirtokot birhatnak tulajdonul és az angol kormány ide, valamint a Munster tartományba igyekszik visszaszorítani a katholikus Irlandot.

O’Bodkins azok közé a tipikus alakok közé tartozik, a melyeket nem lehet az emberi nem legjobb indulatú osztályához sorozni. Az alacsony, zömök ember egyike volt azon agglegényeknek, a kik sohase voltak fiatalok és sohase lesznek öregek, mert mindig egyformák voltak és maradnak; a kiknek a haja ki nem hull, se meg nem őszül; a kik aranyba foglalt pápaszemmel jöttek a világra és a kiket ugyanazzal a pápaszemmel együtt kellene eltemetni; a kiket sohase bántott se kenyérkereseti, se családi gond és sohase birt elérzékenyíteni semmiféle szerelmi vagy baráti érzelem, semmiféle szánalom vagy rokonszenv, mert éppen csak annyi szivük van, amennyi a megélhetéshez szükséges. Vannak ilyen se jó, se gonosz lények, a kik egész életükben nem tesznek se jót, se rosszat, és a kik sohase szerencsétlenek - még a mások szerencsétlensége miatt sem.

Ilyen volt O’Bodkins és készségesen elismerjük, hogy valósággal arra született, hogy a «rongyosok iskolájának» igazgatója legyen.

Láttuk, mily bámulatos pontosságról és a «tartozik és követel» mily alapos ismeretéről tanuskodtak O’Bodkins úr könyvei. Két segéde volt: Kriss anyó, egy vénasszony, a ki a pipáját soha ki nem vette a szájából és egy tizenhat éves régi tanítvány, a ki a Grip névre hallgatott. Ez a jó, nyájas tekintetű, vidám arczú és - a mi az ireknél jellemző ismertető jel - fitos orrú fiu végtelenül sokkal jobb volt ama nyomorultak háromnegyed részénél, a kik az efféle iskolai kórházakba kerülnek.

A «rongyosok» azok az árvák vagy a szülőiktől elhagyott gyermekek, a kiknek túlnyomó többsége sohasem ismerte sem az apját, sem az anyját, a kiket az utczán vagy az országúton szedtek fel és a kik megint oda fognak visszatérni, mihelyt elérik azt a kort, hogy dolgozhatnak. Mily salakja ez a társadalomnak! Mily erkölcsi sülyedés! Mily gyüjteménye az emberi hernyóknak, a melyeknek az a rendeltetésük, hogy szörnyetegek váljanak belőlük! És mi is teremhet abból a magból, a melyet találomra szórnak a kövezet hézagai közé?

Mintegy harmincz gyermek volt a galwayi iskolában. Az életkoruk három és tizenkét év közt váltakozott; rongyokba voltak burkolva valamennyien és folyvást éheztek, mert hiszen csak az emberi könyörületesség hulladékaiból kellett táplálkozniuk. Többen közülök, mint az imént láttuk, betegek voltak, és valóban e gyermekek nagyszámmal járulnak a halandósági statisztikához - a mi utóvégre is, az orvos véleménye szerint, nem nagy veszteség.

És az orvosnak igaza van, ha semmiféle gondozás, semmiféle erkölcsi oktatás se képes őket abban megakadályozni, hogy gonosztevők legyenek. Pedig lakik lélek e szomorú hüvelyben és jobb vezetés és a misszionáriusokéhoz hasonló önfeláldozás mellett, a lelkeket talán fogékonyakká lehetne tenni a jó iránt. De a szerencsétleneknek mindenesetre másféle nevelőkre volna szükségük, mint ama szalmabábok egyikére, a melyeknek szánalmas típusa O’Bodkins úrban testesült meg és a milyeneknek mását gyakran megtalálhatjuk másutt is, nem csupán Irland inséges grófságaiban.

Senki fia a rongyosok iskolájának legfiatalabb növendékei közé tartozott. Még nem volt ötödfél éves. A szegény gyermek! Bizvást a homlokán viselhette volna e siralmas jelszót: üldöz a balszerencse! Miután Thornpipe kegyetlen kezei közül nehány könyörületes lélek kiragadta volna, eljutni Galwayba, a «rongyosok iskolájába» - valóban szomorú sors! És ki tudja, ha innét kikerül, nem fog-e még szomorúbb sorsra jutni?...

Kétségkívül emberbaráti érzés indította a lelkészt arra, hogy elvegye a gyereket az utczai komédiástól. Többféle sikertelen tudakozódás után le kellett mondani a reményről, hogy a szegény fiu szüleit kinyomozza. «Senki fia» csak arra emlékezett, hogy egy gonosz asszonynál élt egy leánykával együtt, a ki őt néha megcsókolta és egy másik kicsikével, a ki meghalt... Hol volt ez?... Nem tudta. Senki se tudta volna megmondani, vajjon talált gyermek volt-e vagy ellopták-e szülőitől.

Westportban, hol az egyik, hol a másik háznál viselték a gondját. Az asszonyok nagyon megsajnálták és szánakoztak a sorsa fölött. A «Senki fia» név rajta száradt. Egyes családok egy hétig, két hétig maguknál tartották. Így tartott ez három hónapig. De a község nem volt gazdag és számos szerencsétlen ember eltartásáról kellett gondoskodnia. Ha lett volna gyermekmenháza, Senki fiát ott helyezték volna el. De ilyen menház nem létezett Westportban. Kénytelenek voltak tehát elküldeni őt Galwayba, a «rongyosok iskolájába» és most már kilencz hónap óta tengődött ott, nyomorult pajtásai közt. Vajjon mi lesz belőle, mikor azt az iskolát elhagyja, ha ugyan valaha el fogja hagyni? Vannak a sorstól kitagadott teremtmények, a kikre nézve már legzsengébb koruktól fogva a lét, a maga mindennapi szükségeivel az élet és halál kérdése - és a kérdés nagyon is gyakran válasz nélkül marad!

Senki fia tehát kilencz hónap óta a félig hülye Kriss asszony, a sorsába belenyugodott szegény Grip és O’Bodkins úr gondjára volt bizva, a kiről tudjuk, hogy csupán a bevételeket és kiadásokat egyensulyozó gép volt és egyéb semmi. Azonban egészséges testalkata lehetővé tette a szegény fiunak, hogy az elpusztulás ennyiféle rémének ellentálljon. Még nem szerepelt az igazgató főkönyvének vörheny-, skarlát- és egyéb gyermekbetegségek rovatában, máskülönben a számlája már ki lett volna egyenlítve... ama közös sírgödörben, a melyet Galway a «rongyosai» számára engedélyezett.

De ha Senki fia az egészség tekintetében sértetlenül kiállta az efféle megpróbáltatásokat, mi mindentől nem lehetett tartani szellemi és erkölcsi fejlődését illetőleg? Hogyan fog ellentállhatni a testileg és lelkileg megromlott gyomokkal való érintkezés befolyásainak, e gyermekek közt, a kiknek egy részéről nem lehetett tudni, hol és kitől születtek, míg a másik rész többsége oly szülőktől származott, a kik messzefekvő fegyenczgyarmatokban éltek vagy éppen kivégeztettek.

Volt most is köztük egy olyan, a kinek az anyja a Norfolk-szigeten, az ausztráliai tengerek közepén, «töltötte ki az idejét» és a kinek egy gyilkosság miatt halálra itélt atyját a hires Bercy hóhér küldte a másvilágra a Newgate-börtönben.

E fiu vezetékneve Carker volt. Már tizenkét éves korában arra látszott rendeltetve lenni, hogy a szülők nyomdokait kövesse. Nem lehet csodálkoznunk a fölött, hogy a «rongyosok iskolájá»-nak e romlott világában máris «valaki» volt. Bizonyos tekintéllyel birt, minthogy romlott volt és másokat is tudott megrontani. Hizelgőkkel és czimborákkal rendelkezvén, természetesen a legrosszabb fiuk vezéreként szerepelt és mindenkor készen állt valamely csíny elkövetésére addig is, míg bűntetteket követne el, mihelyt egyszer az iskola ki fogja bocsátani ezt az egész megmételyezett rajt az országútakra.

Sietünk megjegyezni, hogy Senki fia csak irtózatot érzett Carker iránt, noha nem szünt meg őt bámulni. Hogy is ne! hiszen egy akasztott embernek a fia volt!

Általában ezek az iskolák alig hasonlítanak a modern tanintézetekhez, a melyekben matematikai módszer szerint kap minden egyes növendék ennyi meg ennyi köbméter levegőt. A berendezés méltó a növendékekhez. Ágy gyanánt szalmazsák, a melyet még csak meg se fordítanak. Az ágyak megvetése tehát nem sok időt vesz igénybe. Éttermek? Mire valók volnának az ilyenek, mikor a gyermekek csak nehány falat kenyeret és egy pár burgonyát kapnak - sőt az utóbbi néha el is marad. A mi a tanulmányi anyagot illeti, ennek a kezelése O’Bodkins úrra van bízva a galwayi «rongyosok iskolájában». Az igazgató úrnak az olvasás, irás és elemi számolás tudományát kellene oktatnia, de ő senkit se szokott a tanulásra kényszeríteni, elannyira, hogy az iskolájában eltöltött két vagy három év után alig akadt tíz-tizenkét gyermek, a ki képes lett volna akárcsak egy hirdetést is elolvasni. Senki fia, jóllehet a legfiatalabbak közé tartozott, nagyon kivált a társai közül és bizonyos tanulási kedvet árult el, a melyért sok gúnyolódást kellett hallania. Mily szomorú és egyszersmind mily nagy társadalmi felelősséget von maga után, ha egy elme, a mely szinte szomjazza a műveltetést, kénytelen a nélkül maradni. Ki tudhatná, mennyit veszít a jövő az által, hogy parlagon hagynak egy fiatal elmét, a melybe a természet talán jó magvakat ültetett, a melyek soha se fognak gyümölcsözni?

Az iskola személyzete nem azért nem dolgozott a fejével, mintha talán a kezével végzett volna becsületes munkát. Némi tüzelő anyagot összeszedni, ruhafoszlányokat összekoldulni a könyörületes szivű embereknél, összeszedni a lovak és egyéb háziállatok ganéját és azt eladni nehány copperért a majorokban - a mely jövedelem számára O’Bodkins úr különös számlát nyitott - felkutatni az utczaszögleteken felhalmozódott szemetet, lehetőleg a kutyák előtt, vagy ha kell, a kutyákkal vívott csata után: ebből állt a gyermekek mindennapi foglalatossága. Játékról, szórakozásról szó se volt, ha csak mulatságszámba nem megy az, hogy egymást körmölték, csipték, harapták, öklözték és rugdalták és hogy Grip ellen mindenféle csínyeket követtek el. Igaz, hogy a derék fiu mindezt igen békésen tűrte, a mi Carkert és a többieket még inkább ösztönözte, hogy épp oly gyáván, mint kegyetlenül üldözzék őt.

A «rongyosok iskolájában» az egyetlen félig-meddig tisztességes szoba az igazgatóé volt.

Magától értetődik, hogy oda senkit se bocsátott be. A könyveit csakhamar széttépték és a lapokat ezerfelé szétszórták volna. Nem is volt semmi kifogása az ellen, hogy a «növendékei» az utczán kóboroljanak, tévelyegjenek és garázdálkodjanak. Azt tartotta, hogy anélkül is mindig nagyon is korán látja őket, mikor az éhség vagy az álmosság visszaszólította a gyermekeket az iskolába.

Senki fia komolyabb elméjével és jó ösztöneivel rendszerint czélpontja volt Carker és öt vagy hat épp oly haszontalan fiu ostoba tréfáinak, sőt durvaságainak. Sohase panaszkodott emiatt. Ah! miért nem volt erősebb! Hogyan kényszerítette volna a társait, hogy tiszteljék őt, hogyan viszonzott volna ökölütést ökölütéssel, rugást rugással és mennyi harag gyűlt össze a szivében a miatt, hogy gyöngének érezte magát az önvédelemre!

Egyébiránt azok közé tartozott, a kik legritkábban hagyták el az iskola-épületet, mert boldog volt, ha némi nyugalmat élvezhetett, míg a többiek a városban kóboroltak. Ez által kétségkívül a testi jóléte szenvedett kárt, mert ő is találhatott volna némi megrágható hulladékot, vagy az alamizsnakép kapott egy-két copperért vásárolhatott volna «régi süteményt». De nem fért a természetéhez, kinyujtani a kezét vagy a kocsik után futni abban a reményben, hogy elkaphat egy-egy apró pénzdarabot és főleg elcsenni valamely csekélységet a kirakatokból és az Isten tudja, hogy a társai ezt a mesterséget minden kedvező alkalommal szivesen gyakorolták! Nem! ő inkább otthon maradt Grippel.

– Nem mégy el hazulról? - kérdé tőle Grip.

– Nem, Grip.

– Carker meg fog verni, ha estig semmit se hoztál haza.

– Hát hadd verjen meg inkább.

Grip határozott vonzalommal viseltetett Senki fia iránt, a melyet ez viszonzott. Miután az értelem nem hiányzott nála és irni meg olvasni tudott, megkisérlette a gyermeket megtanítani arra, a mit ő maga megtanult. Senki fia, mióta Galwayba került, csakugyan kezdett némi előmeneteleket tanusítani, legalább az olvasás tekintetében és reményleni lehetett, hogy nem fog szégyenére válni a tanítójának.

Nem szabad említetlenül hagynunk, hogy Grip egy egész csomó mulatságos történetet tudott és azokat igen vígan tudta elbeszélni.

A Kis Emberke előtt úgy rémlett, mintha a derék fiu kaczagása a komor környezetben egy-egy napsugarat vetne a komor iskolaépület falai közé.

Hősünket főleg az ingerelte leginkább, hogy a többiek éppen Gripre agyarkodtak leginkább és őt választották gonosz indulataik czéltáblájául. De ismételjük, hogy Grip ezen incselkedéseket bölcs nyugalommal tűrte.

– Grip?... - így szólt hozzá némelykor Senki fia.

– Mit akarsz?

– Ez a Carker nagyon gonosz fiu!

– Bizony nagyon gonosz.

– Miért nem vered meg istenesen?...

– Megverjem?

– Őt is, a többieket is!

Grip a vállat vonogatta.

– Nem vagy te erős, Grip?

– Nem tudom.

– Pedig a karjaid és a lábszáraid ugyancsak hosszúk.

Igen, Grip hosszú volt és sovány, mint egy villámhárító rúdja.

– Nos hát, Grip, miért nem náspángolod el ezeket a gonosz férgeket?

– Mert nem érdemes!

– Ah! ha nekem olyan karjaim és lábszáraim volnának mint a tieid!...

– Hát akkor helyesebben cselekednél, ha munkára használnád! - viszonzá Grip.

– Azt hiszed?

– Bizonyos vagyok felőle.

– Nos hát!... együtt fogunk dolgozni!... Akarod, hogy megpróbáljuk?

Grip szivesen ráállt.

Néha mindketten kimentek a városba. Grip magával vitte a gyermeket, mikor valahová elküldték. Senki fiának az öltözete nagyon nyomorúságos volt, a ruhái még az ő termetének se feleltek meg, nadrágján és mellényén egyik lyuk és hasadás a másikat érte, a sapkájának nem volt teteje, a lábain a tehénbőrből készült sarut csak egy darab kötél tartotta össze a talppal. Grip szintén rongyokba volt burkolva és bizony nem volt tisztességesebb a külseje. Szóval a hórihorgas fiu és Senki fia méltók voltak egymáshoz. Szép időben hagyján, de Irland éjszaki grófságaiban a szép idő oly ritka, mint Paddy kunyhójában a jó ebéd. Esőben és hóban a két nyomorult teremtés hidegtől megkékült arczával, széltől lobbos szemeivel, hótól fagyos lábaival, valóban szánalmat kelthetett. A nagyobbik a kezénél fogva vezette a kisebbiket és futottak, hogy ne érezzék annyira a hideget.

Így tévelyegtek Galway utczáin, a melyek egy spanyol mezővároséihoz hasonlítanak. El voltak hagyatva a közönyös lakosság közepette. Senki fia szerette volna tudni, milyenek voltak ezek a házak belül.

Az elrácsozott szűk ablakokon és a lebocsátott redőnyökön keresztül semmit se lehetett látni. A fiura nézve ezek a házak megannyi vasszekrények voltak, a melyek kétségkívül telidestele lehettek pénzes zacskókkal. És milyen gyönyörűség lehetett volna, megtekinteni a szállodák szép szobáit, főleg a Hôtel Royal-éit, a melynek kapuja elé kocsin érkeztek a vendégek! De az inasok elkergették volna őket, mint az ebeket, vagy mint a koldusokat, a mi még rosszabb, mert hiszen az ebeket néha még meg is simogatják.

És mikor megálltak a boltok előtt, a melyek pedig Felső Irlandban ugyancsak fogyatékosan vannak felszerelve a kirakatban levő tárgyak megbecsülhetlen értekű drágaságok gyűjteményének látszottak előttük. Mily sóvár pillantásokat tetettek itt egy ruha-kirakatra, ők, a kik rongyokba voltak burkolva, ott egy czipő-kirakatra, ők, a kik mezítláb jártak! És vajjon fogják e valaha ismerni azt a gyönyört hogy oly új ruhát ölthessenek magukra a mely az ő testükre van szabva és egy pár olyan czipőt húzhassanak fel a melyhez mértéket vettek a lábaikról? Bizonynyal nem, ép oly kevéssé mint más annyi nyomorult a ki arra van kárhoztatva hogy a mások viselt ruháiba öltözködjék és a kunyhók hulladékaiból táplálkozzék.

A mészárszékek ajtaján kettéhajtott ökrök függtek, akkorák, hogy az egész «rongyosok iskolája» egy hónapig táplálkozhatott volna belőlük. Mikor Grip és Senki fia ezeket szájtátva nézegették, fájdalmas szorongást éreztek a gyomrukban.

– No csak mozgasd az állkapcsodat kicsikém, - mondá Grip kedélyes hangon. - Aztán bizvást azt gondolhatod, hogy valósággal eszel.

A nagy kenyerek és czipók előtt, a melyek meleg illatot leheltek és a «kalácsok» és egyéb sütemények előtt, a melyek felköltötték az arra menők étvágyát, szintén megálltak éhező gyomorral, sóvár szemekkel, tele mohó kivánsággal és Senki fia e szókat mormogta:

– Milyen jó lehet mindez.

– Biztosítlak felőle, hogy jó.

– Ettél már valaha ilyet?

– Ettem... egyszer.

– Ah! - sóhajtá Senki fia.

Ő még ilyesmit sohasem evett, se Thornpipenél, sem pedig mióta a «rongyosok iskolájába» került.

Egy napon egy asszonyság, a kit szánalomra indított a szegény fiu halvány arcza, megkérdé tőle, hogy örömet okozna-e neki egy darab sütemény?

– Jobban szeretnék egy darab kenyeret, asszonyom, - felelé Senki fia.

– És miért, gyermekem?

– Mert az nagyobb volna.

Egy izben Grip, a ki valamely megbízatásban eljárván, nehány pencet kapott borravalóképpen, egy süteményt ajándékozott neki, a mely már legalább egy hetes lehetett.

– Jó-e? - kérdé Senki fiától.

– Oh!... az ember azt hinné, hogy meg van czukrozva!

– Elhiszem azt, hogy meg van czukrozva, - viszonzá Grip - még pedig igazi czukorral!

Némelykor Grip és Senki fia elsétáltak a Sallhill külvárosig is. Innét végig lehet látni az egész öblön, a mely Irlandban a legszebbek közé tartozik, a három Aran szigeten, a melyek az öböl bejárása előtt feküsznek, mint a Vigo öböl három éke, végre a háttérben a Burren, a Clarc komor hegységein és a Moher meredek parti szirtjein. Innét visszatértek a kikötő felé, a rakpartokra, a dockok felé, a melyeknek építése akkor kezdődött, midőn Galwayt szándékoztak kiindulási pontjává tenni egy tengerentúli vonalnak, a mely Európa és az amerikai Egyesült Államok közt a legrövidebb lett volna.

Mikor mindketten megpillantották az öbölben horgonyzó, vagy a kikötő bejárása előtt veszteglő hajókat, mintegy ellenállhatatlanul vonzatva érezték magukat, kétségkívül sejtvén, hogy a tenger kevésbbé kegyetlen a szegény emberek iránt, mint a szárazföld, hogy biztosabb megélhetést igér nekik, hogy az élet jobb az oceánok éles levegőjében, mint a városok megfertőztetett odúiban és végre, hogy a tengerész-mesterség az, a mely a gyermek egészségét és a felnőtt ember kenyérkeresetét leginkább biztosítja.

– Milyen szép dolog lehet, Grip, ezeken a nagy vitorlás hajókon utazni! - mondá Senki fia.

– Ha tudnád, mennyire vágyom utána! - viszonzá Grip a fejével bólintva.

– Hát akkor miért nem mégy el tengerésznek a tengerre?

– Igazad van... Miért nem vagyok én tengerész?...

– Elmennél messze.... messze...

– Talán még az is meg fog történni! - mondá Grip.

No de hát egyelőre még nem volt tengerész.

A galwayi kikötőt egy folyó torkolata képezi, a mely a Corrub tóból ered és az öbölbe szakad. A túlsó parton, egy hídon túl a Claddagh nevű, sajátszerű falu fekszik, négyezer lakosával. Nem lakik benne más, mint csupa halász, a kik sokáig jelentékeny jogokkal felruházott községi önkormányzatot élveztek. Polgármesterük a régi diplomákban királynak czimeztetik. Grip és a gyermek hébe-korba elmentek Claddaghig is.

Mit nem adott volna érte Senki fia, ha ő is ezen erőteljes, szilaj, napbarnította és széltől piros arczú gyermekek egyike és ezen izmos gaël vérű, kissé szilaj külsejű anyák egyikének a fia lehetne! Szive mélyéből irigyelte ezeket az egészséges ficzkókat, a kik valóban boldogabbak a városi gyermekeknél... Szeretett volna e lármás, játszó és a pocsolyában lubiczkoló hadhoz tartozni... Kedve lett volna közéjük vegyülni és megfogni a kezeiket... De nem merte megtenni, mert hiszen rongyokba volt burkolva és ha feléjük közelednék, azt hihetnék, hogy alamizsnát akar koldulni. Félre vonult tehát, a szemében egy könycsepp csillámlott; - aztán tovább ment a piacz felé és nézte az élénk szinű mokrelleket és a szürke heringeket, az egyetlen halakat, a melyekre a claddaghiak halásznak. A mi a tengeri rákokat és a nagy tengeri pókokat illeti, a melyek az öböl sziklái közt hemzsegnek, ezekről nem hihette, hogy meg lehessen enni, noha Grip - persze csak hallomás után, - váltig erősítette, «hogy ezeknek az állatoknak tejszines sütemény van a teknőjükben!». Talán valaha még személyes tapasztalat alapján is meg fognak győződhetni róla, mi igaz van ezen állításban.

A sétájuk befejezte után mindketten visszatértek a szűk és piszkos utczákon keresztül a «rongyosok iskolája» városrészébe. Romok közt haladtak végig, a melyek Galwayt oly városhoz teszik hasonlóvá, a melyet a földrengés félig elpusztított. És még a romokban is van bizonyos bűbáj, ha az idő művei. Itt azonban a házak, a melyek pénzhiány miatt befejezetlenül maradtak, e félbehagyott épületek, a melyeknek a falai megrepedeztek, szóval mindaz, a mi az elhagyatás, nem pedig a századok műve volt, nyomasztóan szomorú benyomással volt a nézőre.

Hanem a galwayi szegény városrésznél is szomorúbb, a külvárosok legutolsó viskójánál is visszataszítóbb volt az az undorító és utálatos épület, az az elégtelen és ronda menház, a melyhez a nyomorúság vitte Senki fia társait és ő, valamint Grip, valóban nem siettek, mikor ütött az óra a visszatérésre a «rongyosok iskolájá»-ba.