AZ UTOLSÓ SZÓ, AZ UTOLSÓ SÓHAJ

James Burbank, Gilbert, Stannard, Alice, valamint Zermah férje még aznap, március 17-én visszautazott a camdless-bayi ültetvényre.

A történteket nem titkolhatták el Burbankné előtt. A szerencsétlen anyát végképp összetörte ez a csapás. Betegsége amúgy is felmorzsolta ellenálló erejét. Állapota válságosra fordult.

Meghiúsult hát az utolsó kísérlet is. Nem sikerült megtudni, hogy mi történt a gyermekkel. Texar nem tett vallomást. S hogyan kényszerítsék erre, amikor tagadja, hogy részt vett az emberrablásban? Sőt, nemcsak tagadja, hanem alibit is igazolt. Ez az alibi, amely éppen olyan rejtélyes volt, mint az összes eddigiek, bizonyította, hogy a bűncselekmény napján nem is lehetett a Marino-öbölben. Texart felmentették, s így meghiúsult az a terv, hogy büntetlenséget ígérnek neki, ha vallomásával lehetővé teszi áldozatainak kiszabadítását.

– De ki lehetett a tettes, ha nem Texar? - hajtogatta Gilbert.

– A cinkosai! - felelt Stannard.

– Valóban, ez az egyetlen lehetséges magyarázat - tette hozzá Edward Carrol.

– Nem, apám, nem! Higgye el, Carrol úr, nem így van! - bizonygatta Alice - Texar ott volt a csónakban, amikor a szegény kis Dyt elragadták! Láttam!... Zermah is a nevét kiáltotta... Ráismertem... Saját szememmel láttam...

Mit felelhettek volna a leánynak erre a határozott kijelentésére? Nem tévedhetett, nem tévedhetett! - egyre csak ezt hajtogatta a Castle-House-ban, aminthogy ezt vallotta a haditörvényszék előtt is. De ha nem tévedett, akkor hogyan kerülhetett a spanyol a fernandinai foglyok közé, s hogyan tarthatták őrizetben Dupont tengernagy egyik hajóján?

Rejtély.

Mindnyájukat kétségek gyötörték, csak Mars nem tépelődött. Nem töprengett az érthetetlenen. Elhatározta, hogy felkutatja Texart, s ha egyszer rátalál, akár kínzás árán is, kicsikarja belőle a titkot.

– Igazad lehet, Mars - felelte Gilbert. - Csakhogy nem tudjuk, hová tűnt ez a nyomorult. Nem várhatunk addig, amíg megtalálod! Ismét meg kell kezdenünk a nyomozást!... Engedélyt kaptam, hogy ameddig csak kell, Camdless-Bayben maradjunk. Holnap indulunk!...

– Holnap reggel, Gilbert úr! - felelte Mars.

A félvér visszatért szobájába, ahol nem kellett fékeznie fájdalmát és haragját.

Gilbert és Mars másnap felkészült az útra. Azt tervezték, hogy egy nap alatt nagy gonddal átkutatják a Saint John két partjának minden apró öblét, minden parányi szigetét Camdless-Bay fölött.

James Burbank és Edward Carrol eközben megteszi a szükséges előkészületeket egy nagyobb és szervezettebb felderítő úthoz. Élelmiszert, lőszert, megfelelő bárkát szereznek; kiválasztják az alkalmas embereket, mindenről gondoskodnak, ami az eredményes nyomozáshoz szükséges.

És ha elindultak, attól sem riadnak vissza, hogy ha kell, Alsó-Florida vad tájaira, a déli mocsarak vidékére, az Evergladesbe is behatoljanak.

Texar semmiképpen sem hagyhatta el Floridát. Északon a georgiai határon állomásozó washingtoni csapatok zárták el az utat. Ha a tengeren próbál menekülni, az angol Bahama-szigetek felé, át kell kelnie a szoroson. Márpedig Dupont tengernagy hajói a Moszkitó-öböltől a Bahama-szoros bejáratáig megszálltak minden átjárót. Az őrhajók az egész partvidéket ellenőrzik, a tengerzár áttörhetetlen. A tengeren át nem menekülhet a spanyol.

Itt kell lennie Floridában. Nyilván ott rejtőzik, ahol Squambo tizenöt napja fogva tartja az áldozatokat.

James Burbankék kutatóútjának tehát az lesz a célja, hogy a spanyol nyomára bukkanjon. Elhatározták, hogy ha kell, egész Floridát átkutatják.

Floridában teljes volt a nyugalom. Az északi csapatok jelenléte és a keleti partokon megvalósított tengerzár biztosította a békét.

Jacksonville-ben is helyreállt a rend. A régi vezetők ismét átvették a város irányítását. Nem fordulhatott elő többé az, hogy valakit ellenzéki véleménye miatt letartóztassanak. Texar hívei szétszéledtek. Amint a város ostroma megkezdődött, nagy sietve valamennyien elmenekültek a visszavonuló önkéntes segédcsapatokkal.

A polgárháború az Egyesült Államok középső vidékén folytatódott; a hadiszerencse határozottan az északiaknak kedvezett. Március 18-án és 19-én a potomaci hadsereg első hadosztálya partra szállt a Monroe-erőd közelében. Március 22-én már a második hadosztály is útra készen állt Alexandriában; ugyancsak a Monroe-erődhöz kellett eljutnia.

A déli csapatok parancsnoka Jackson volt, az egykori vegytantanár, akit katonái Stonewallnak - „Kőfal”-nak - neveztek. De Kőfal-Jackson páratlan katonai tehetsége sem menthette meg a helyzetet, és a déliek néhány nap múlva vereséget szenvedtek a kernstowni csatában.

Floridát tehát nem fenyegette egy esetleges felkelés veszélye. Egyébként, mint már mondottuk, a félszigeten viszonylag közönyösen szemlélték Észak és Dél szenvedélyes harcát.

Ily módon a camdless-bayi ültetvényre lassan visszatérhettek a munkások, akik az ostrom óráiban szétszóródtak az erdőkben. Jacksonville megszállása után Texarék intézkedései érvényüket vesztették. Semmis volt tehát a felszabadított rabszolgák kiutasításáról szóló rendelet is.

Március 17-re már a legtöbb néger család visszatért a birtokra, és megkezdte a barakkok felépítését. Néhány nagyobb munkáscsoport az üzemek és a fűrésztelepek körül dolgozott. Eltakarították a romokat, hogy minél előbb megkezdhessék a camdless-bayi termékek rendszeres feldolgozását.

Perry és a felügyelők nagy buzgalommal dolgoztak, a munkálatokat Edward Carrol vezette.

James Burbank kénytelen volt sógorára bízni az ültetvény újjáépítésének irányítását, mert neki magának más feladata volt: gyermekét kellett felkutatnia, a tervezett felderítő útra készülődött. Körültekintően szerelte fel az expedíciót. Az ültetvény leghűségesebb munkásai közül kiválasztott tizenkét felszabadított négert, hogy elkísérje az útra. Bizonyos lehetett abban, hogy ezek a derék emberek szívvel-lélekkel teljesítik majd a reájuk bízott feladatot.

Már csak az expedíció útirányát kellett meghatározni. Ez pedig nem volt könnyű dolog. A félsziget melyik részén kezdjék vajon a kutatást? Ez volt a legfontosabb kérdés.

Egy váratlan és véletlen esemény jött James Burbank segítségére, és lehetővé tette, hogy nagyjából pontosan kijelölje az expedíció első szakaszának útirányát.

Március 19-én Gilbert és Mars kora reggel elindult a Castle-House-ból. Könnyű csónakjuk gyorsan siklott fölfelé a Saint Johnon. Mindennap végeztek egy-egy ilyen kisebb felderítő utat a folyam két partján. Mindig kettesben keltek útra. Titokban akarták tartani kirándulásaikat, hiszen Texar besúgói ott ólálkodhattak Castle-House környékén.

Ezen a napon a bal part mentén haladtak. A sásban, a part menti magas fűben eveztek, a parányi szigetek mögött, amelyeket a napéjegyenlőségi dagály roppant hullámai szakítottak el a parttól; nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki is megpillantja a csónakot. A folyamon úszó bárkáról vagy hajóról sem láthatták meg őket. De a partról sem fedezhették fel a csónakot. Hiába kúszott volna előre bárki a sűrű bozótban akár a víz széléig is: a magas, meredek falú part elrejtette a két utast.

Duval és Putnam vidékéről sok alig ismert patak ömlik a Saint Johnba. Gilbert és Mars e pataktorkolatok öblét akarta átkutatni.

A folyam, egészen a Mandarin-tanyáig, mocsaras. Dagály idején a víz mindkét oldalon elönti az alacsony partot. A két part csak akkor válik ismét láthatóvá, amikor a dagály már visszahúzódott, és a Saint John vize ismét elérte átlagos szintjét.

A jobb part azonban mégsem olyan alacsony; itt kisebb kukoricával beültetett halmok emelkednek. (A szabályos időközökben ismétlődő árvíz miatt ennek a tájnak egyetlen terméke a kukorica.)

Az egyik ilyen halmon - talán dombnak is nevezhetnők - épült a Mandarin-tanya. A kis domb kiugrik a partvonalból, és mélyen belenyúlik a folyamba.

A Mandarin-tanyán túl elkeskenyedik a folyam medre, majd három ágra oszlik a szigetek között; a vízen, a partok mentében itt is, ott is a magnóliafák pompás virágai tükröződnek.

A vízállás napjában kétszer emelkedik a dagállyal, kétszer süllyed az apállyal, s a folyami hajózás menetrendje ehhez a szintkülönbséghez igazodik.

Gilbert és Mars a nyugati ágban folytatta útját. Átkutatták a csipkés part minden zugát, a legkisebb beszögellést is. Vizsgálgatták, vajon a tulipánfák sűrű ágai nem takarják-e el valamilyen kis patak torkolatát. Minden ilyen rejtett, tekervényes patakon mélyen feleveztek a partvidék belsejébe.

Itt már elmaradoznak az alsó szakasz mocsaras partjai. Virágzó völgyek húzódtak a patakok mentén: az óriás páfrányok, a bódító ámbrafák, a farkasalma és a kígyógyökér virágfüzéreinek nehéz illata szerteáradt a vidéken.

A patakok sekély vizűek voltak, afféle keskeny erek. Még egy könnyű indián csónak sem juthatott messzire rajtuk, csak a dagály táplálta őket, apálykor csaknem teljesen kiszáradtak.

Ház sehol sem állt a partokon, csupán egy-egy elhagyott vadászkunyhó tűnt fel imitt-amott. Minden jel azt mutatta, hogy az utóbbi időben aligha járt erre ember, legfeljebb kóbor állatok vertek néhol tanyát.

Tarka zsibongás töltötte be a vidéket: kutyaugatás, macskanyávogás, békabrekegés; és mintha kígyók sziszegnének, rókák csaholnának a közelben... Pedig nem járt arra sem róka, sem macska, de nem volt ott még béka, kutya, kígyó sem. A vidék egy különös madara, egy barna tollú, fekete fejű, narancssárga farkú rigóféle utánozta ezt a sokféle hangot. A csónak közeledtére seregestül röppentek fel, és menekültek a közelből a hangutánzó rigók.

Délután három óra lehetett. A könnyű csónak egy sűrű, sötét nádasba hatolt be. Az evezőnél Mars ült, s egy erőteljes húzással átcsúsztatta a csónakot egy áthatolhatatlannak látszó lombtorlaszon.

A torlasz mögött egy kis belső öblöt pillantottak meg. A tulipánfák összefonódott óriási ágai valóságos boltozatot emeltek az apró öblöcske fölé; a napsugár is alig hatolhatott át a tömör lombsátron.

Mars felállt a csónakban, hogy alaposabban szemügyre vegye a kis öböl partját.

– Ezt a tavacskát nem ismertem - mondotta.

– Nézzünk csak körül! - felelte Gilbert. - Ez az öböl nyilván összeköttetésben van a dagály alkotta kis tavakkal. De az is lehet, hogy valami patak táplálja. Akkor pedig talán felevezhetünk rajta.

– Csakugyan, Gilbert úr - szólt most Mars -, amott kissé északnyugatra, látok is valami átjárót.

– Meg tudnád mondani, merre vagyunk? - kérdezte az ifjú hadnagy.

– Pontosan nem tudom - felelte Mars. - Hacsak nem a Fekete-öböl lagúnájában. Ámbár a környéken mindenki úgy tudja, és magam is azt gondoltam, hogy a Fekete-öbölbe nem lehet behatolni, mert nincs összeköttetése a Saint Johnnal.

– Úgy hallottam, hogy ebben az öbölben valamikor, még a szeminolok elleni harc idején őrház épült. Igaz ez?

– Igaz, Gilbert úr. Csakhogy a hordalék már hosszú évekkel ezelőtt eltorlaszolta az öböl bejáratát a folyó felől, s az őrház elhagyottan áll. Én magam sohasem jártam ott. A faerőd ma már valószínűleg romokban hever.

– Próbáljuk meg, hátha eljuthatunk odáig! - mondta Gilbert.

– Meg kell próbálnunk - felelte Mars -, noha nem lesz könnyű dolog. Egy darabig eljutunk ugyan vízen is, de azután nem tudom, hogyan megyünk tovább a mocsarak között.

– Igaz, de amíg elég magas a víz, csónakon folytatjuk az utat.

– Akkor hát ne vesztegessük az időt, Gilbert úr. Már három óra, s itt a lombok alatt hamar sötétedik.

Gilbert és Mars valóban a Fekete-öbölben volt. Ez a bizonyos evezőcsapás, amely átlendítette a csónakot a nádtorlaszon, megnyitotta előttük a rejtett öblöt.

Az olvasó már tudja, hogy ezekben a lagúnákban csak könnyű, keskeny indián csónakon lehet közlekedni. Ilyenen járt Squambo is, amikor gazdáját vitte, vagy maga evezett ki a Saint Johnra.

Az őrház az öböl közepén épült, s csak az közelíthette meg, aki tájékozódni tudott a szigetek, átjárók és kacskaringós csatornák feltérképezetlen hálózatában. A környékbeliek közül hosszú évek óta senki sem merészkedett erre. Nem is hitték, hogy a faerőd még megvan.

Ezért érezhette magát teljes biztonságban itt az őrház titokzatos, mindenre elszánt lakója.

Ezért választhatta rejtekhelyül az útvesztőszerű Fekete-öbölnek ezt a szigetét. S ezért maradhatott rejtély Texar életmódja és lakhelye.

Ebben a lagúnában még olyankor is sötét volt, amikor delelőn állt a nap, s bizony Ariadné fonalára¹ lett volna szükség ahhoz, hogy valaki célhoz érjen ebben az útvesztőben. Selyemfonal híján azonban legfeljebb a véletlen segíthette az utasokat az erődhöz, a Fekete-öböl rejtett szigetére.

Gilbert és Mars tehát a véletlenre, e vak kalauzra bízta magát. Az első nagyobbacska tóból behatoltak a csatornákba. Beeveztek még a legkeskenyebbe is, ha úgy látták, hogy elég magasan áll benne a víz. Éppen dagály volt, ezért a csatornákban is emelkedett a vízállás.

Mintha valami titokzatos sejtés vezette volna őket. Nem gondolkoztak azon, hogyan fognak visszatérni, habozás nélkül haladtak előre.

Minthogy az egész környéket fel akarták kutatni, meg kellett vizsgálniuk a lagúnavilág legrejtettebb zugait is.

Mintegy félórás erőfeszítés után Gilbert megállapította, hogy a csónak körülbelül egymérföldnyit haladhatott előre. Többször is zsákutcába jutottak; egyik-másik csatornát áthághatatlan torlasz zárta el; ilyenkor visszafordultak, más átjárót kerestek, s egy másik csatornán folytatták útjukat. Az irányt nem tévesztették el, egyre nyugatnak eveztek.

Mindeddig egyikük sem próbált partra szállni. Ez egyébként nem is lett volna könnyű dolog az ingoványos talajon, hiszen a kis szigetek épp hogy kiemelkedtek a vízből. Okosabbnak látszott, ha a csónakban maradnak mindaddig, amíg a csatornákban elég magas a vízállás.

Gilbert és Mars kemény munkával tette meg a mérföldnyi utat. Bármily erős, izmos férfi volt is a félvér, kifáradt, pihenőre volt szüksége.

De csak akkor szánta rá magát a pihenésre, amikor egy nagyobb szigethez értek. Ez a sziget magasabbra emelkedett a vízből, mint a többi, és itt a nap sugarai is átszűrődtek a sűrű lombok között.

– No nézd csak! De furcsa!... - kiáltott fel Mars.

– Mit látsz? - kérdezte Gilbert.

– Ezen a szigeten művelik a földet - felelte Mars.

Mindketten kiszálltak a csónakból. Itt a part nem volt olyan süppedős, mint másutt.

Mars nem tévedett. A szigeten tisztán látszottak a földművelés nyomai. Egyik fele mintha batátával, ezzel a burgonyához hasonló amerikai növénnyel lett volna beültetve; néhány barázda húzódott a földön, s a barázdák között, a földbe vágva egy ottfelejtett kapa.

– A szigeten tehát emberek élnek - szólt Gilbert.

– Úgy látszik! - felelt Mars. - Néhány csavargó ismeri erre a járást, vagy esetleg egy nomád indián törzs termeszt itt valami zöldségfélét.

– Akkor az is lehet, hogy ezek az emberek házat, kunyhót építettek ezen a vidéken...

– Lehet, Gilbert úr. És ha csak egyetlen kunyhó is van a szigetek valamelyikén: meg fogjuk találni.

Feltétlenül meg kellett tudniuk, hogy miféle emberek tanyáznak a Fekete-öbölben: vadászok járnak-e ide titokban, vagy a floridai mocsárvidéken kóborló szeminol bandák húzódnak-e meg a lagúnák között.

Gilbert és Mars egy pillanatig sem habozott. Csónakba szálltak, és ismét nekivágtak a tekervényes csatornáknak. Megint csak ösztönüket követték: az öböl legtávolabbi, legsötétebb zugai felé eveztek. Szemük már alkalmazkodott a lombsátorral borított szigetvilág homályához. Éberen figyeltek minden irányban.

Időnként azt hitték, hogy valami kunyhót pillantottak meg a lombok között, de azután kiderült, hogy csak a sűrű indák függönye feszül a fák között, azt nézték házfalnak. Aztán meg azt gondolták:

„Ott egy ember, bennünket néz!” - pedig csak egy kiszáradt, különös alakú fatörzs meredt feléjük, azt vélték mozdulatlanul álló emberalaknak.

Füleltek... Látni semmit sem láttak: talán meghallanak valamit. Ezen az elhagyott vidéken a legkisebb nesz is elárulhatja, ha ember van a közelükben.

Újabb fél óra telhetett el. Elérték a Fekete-öböl nagy szigetét.

A romos faerődöt azonban nem vették észre; a fák sűrűje teljesen eltakarta előlük. Sőt, az volt az érzésük, hogy már az öböl túlsó partján járnak, ahol a csatornák véget érnek, és csónakjuk már nem hatolhat be újabb keskeny vízerekbe. Áthatolhatatlan bozótfal zárta el az egyre keskenyedő csatornákat. Itt kezdődik az a mocsaras erdőség, amely a Saint John bal partján messze benyúlik a duvali járásba.

– Nem juthatunk tovább - szólt Mars. - Túlságosan sekély a csatorna, Gilbert úr.

– Pedig biztos, hogy itt csakugyan földet művelnek - felelte az ifjú hadnagy. - Ebben az öbölben emberek jártak. Lehet, hogy nemrég távoztak innen. Vagy talán még most is itt vannak?

– Lehet - válaszolta Mars. - De már későre jár, ideje, hogy visszaforduljunk. Hamarosan leszáll az éjszaka, s akkor aztán hogy igazodjunk el a csatornákban, hogy jutunk vissza a Saint Johnra? Azt hiszem, Gilbert úr, jobb, ha visszafordulunk, s holnap kora hajnalban újra kezdjük a kutatást. Gyerünk vissza a Castle-House-ba, mondjuk el, hogy mit láttunk, s készítsük elő a következő utat, jobb felszereléssel, a Fekete-öböl alapos felderítésére.

– Igazad van... Vissza kell fordulnunk - felelte Gilbert. - Pedig szerettem volna...

Gilbert mozdulatlanul állt. Egy utolsó pillantást vetett a parti fák felé. Mars már éppen el akarta taszítani a csónakot a parttól, amikor a hadnagy intett neki.

A félvér azonnal eleresztette az evezőt, felállt, és feszülten figyelt.

Mintha kiáltást hallottak volna; vagy inkább hosszan tartó nyögést. Nem téveszthették össze az erdő ismert és megszokott hangjaival. A vigasztalan gyötrelem hangja, egy veszendő ember jajszava volt, talán egy haldokló utolsó segélykiáltása.

– Ember! - kiáltott fel Gilbert. - Segítséget kér!... Talán halálán van!

– Siessünk! - mondotta Mars. - Meg kell tudnunk, kicsoda!... Gyerünk, szálljunk ki.

Egy pillanat alatt kikötöttek, partra ugrottak, és elindultak a fák között. Kitaposott ösvény vezetett át az erdőn; a szürkületben is világosan látszottak a lábnyomok.

Időről időre megálltak. Füleltek. Vajon hallatszik-e újabb jajkiáltás? Hiszen csak erről tudhatták meg, hogy merre kell tartaniuk.

A nyöszörgés ismét felhangzott.

Most már mindketten egészen közelről hallották. Gyorsan sötétedett ugyan, de azt remélték, hogy így is eljutnak majd a segélyt kérőhöz.

Egyszerre hangosabb, az iméntinél is fájdalmasabb kiáltás ütötte meg fülüket. Az irányt immár nem véthették el. Néhány lépéssel átgázoltak egy sűrű bozótsövényen. Egy cölöpkerítéshez értek. A kerítés tövében egy hörgő ember feküdt.

A szerencsétlent leszúrták, melléből patakzott a vér. Az utolsókat nyögte. Talán csak néhány perce volt hátra.

Gilbert és Mars föléje hajoltak. A haldokló felnyitotta szemét, erőlködött, de megszólalni már nem tudott.

– Ki lehet ez az ember? Látnom kell az arcát! - kiáltott Gilbert. - Hamar egy fáklyát!... Egy égő faágat!...

A szigeten sok volt a gyantatermő fa, Mars letört egy ágat, gyufát húzott elő és meggyújtotta. A kormos láng gyér fényt árasztott a sötétben.

Gilbert letérdelt a haldokló mellé. Egy fiatal néger rabszolga volt. Inge félrecsúszott, mellén nagy vérző seb látszott. Halálos szúrást kapott, a kés beleszaladt a tüdőbe.

– Ki vagy?... Hogy kerültél ide? - kérdezte Gilbert.

A fiú nem felelt.

– Ki szúrt le?

A rabszolga egyetlen szót sem tudott kinyögni.

Mars eközben megcsóválta az égő faágat. A helyet vizsgálta, ahol a gyilkosság történt.

Meglátta a cölöpkerítést, a nyitott kaput és beljebb a faerőd homályos körvonalait. Ez volt hát a Fekete-öböl erődje, amelynek létezéséről sokan már nem is tudtak a duvali járásban.

– Itt az őrház! - kiáltott fel Mars.

Otthagyta gazdáját a haldokló néger mellett, s berohant a kapun.

Mars gyorsan bejárta az őrházat. Benézett minden szobába, mindkét oldalon. Az egyik szobában a tűzhelyen még izzott a parázs.

Itt tehát emberek laktak, s csak nemrégen hagyták el az őrházat. De vajon miféle emberek rejtekhelye volt? Floridaiaké vagy szeminoloké? Ezt mindenképpen meg kellett tudniuk, s csak a halálra sebzett rabszolgától várhattak feleletet. Gyilkosai legfeljebb néhány órája menekülhettek el. Meg kell tudni a nevüket.

Mars kilépett az őrházból, és körbejárta a cölöpkerítés belső oldalát. Az égő fáklya lángjánál körülnézett... Sehol senki! Ha délelőtt érnek ide, talán még itt találják az erőd lakóit. De most már késő.

Ekkor visszasietett gazdájához, és közölte vele, hogy valóban a Fekete-öböl őrházához jutottak. Majd a haldoklóra mutatott:

– Megszólalt? - kérdezte.

– Nem - felelt Gilbert. - Eszméletlen, és alig hiszem, hogy még magához tér.

– Meg kell próbálnunk eszméletre téríteni, Gilbert úr - szólt Mars. - Itt valami titok lappang... S ha ez a szerencsétlen meghal, sohasem tudhatjuk meg.

– Igazad van, Mars! Gyerünk, vigyük be az őrházba!... Talán még visszanyeri eszméletét... Egyébként sem hagyhatjuk, hogy itt haljon meg, a puszta földön!...

– Vegye át a fáklyát, Gilbert úr - mondta Mars -, én majd beviszem a sebesültet.

Gilbert megfogta az égő ágat, Mars pedig, karján az elernyedt testtel, lassan megindult a kapuhoz vezető lépcsőn, áthaladt az udvaron, belépett az erődbe, majd az egyik szobában óvatosan letette a sebesültet egy fűből készült fekhelyre.

Lecsatolta kulacsát, és a haldokló szájához tartotta.

A sebesült szíve már alig dobogott. Meghal, mielőtt magához tér?... Meghal, anélkül, hogy elmondhatná?

Nem! Mintha feléledt volna a néhány csepp pálinkától. Szemét felnyitotta. Tekintete a két férfira meredt, akik azon fáradoztak, hogy visszahozzák őt a sír széléről.

Meg akart szólalni... De erejéből csak néhány elmosódott hangra telt... Mintha egy nevet akart volna kimondani.

– Beszélj!... Beszélj! - kiáltott Mars. Megmagyarázhatatlan izgalom fogta el. Mintha a cél, amelyre életét feltette, a haldokló utolsó szavaitól függött volna.

A sebesült hiába erőlködött... Nem volt ereje megszólalni.

Mars átkarolta a haldoklót. S ekkor keze alatt, a sebesült rabszolga zubbonyának a zsebében megzörrent valami: egy darab papír.

Mars egy pillanat alatt kivette, és szétnyitotta a papírlapot. Valami írás volt rajta. A fáklya fényénél felolvasta.

A levél, amelyet egy széndarabbal vetettek papírra, csupán néhány szóból állt:

„Texar rabolt el bennünket a Marino-öbölben... Az Evergladesbe hurcolnak... A Carneral-szigetre... A levelet ezzel a fiatal rabszolgával küldöm... Burbank úrnak...”

Mars jól ismerte ezt az írást.

E név hallatára a haldokló felnyitotta a szemét. Aztán lehanyatlott a feje, mintha bólintani akarna.

Gilbert most félig felemelte, és megismételte:

– Zermah?

– Igen!

– És Dy?

– Igen!

– Ki szúrt le?

– Texar!

Ez volt a szerencsétlen rabszolga utolsó szava. Holtan hanyatlott vissza a földre szórt, száraz fűcsomóra.