Szemtől szembe.

A hindu szemei, amint az ezredes előtt megállott, lángoltak a gyűlölettől s arcán a bosszú és harag dühe égett. Kezei ökölbe voltak szorítva. Látszott, hogy alig birja elfojtani indulatát. Mintha vérszopó vadállat akarna martalékára ugrani.

Munro ezredes mozdulatlanul várta be közeledését s egy lépést sem hátrálva, összefont karokkal, rá szegzett szemekkel nézett az előtte állóra.

– Csak Balao-Rao! - mormogta az ezredes, megvetés hangján.

– Nézz meg jobban, - felelt a hindu.

– Nána-Sahib! - kiálta föl Munro ezredes, ezuttal önkénytelenül visszahőkölve, - Nána-Sahib életben!

Úgy van, a nábob volt maga, a szipojok hajdani főnöke, Munronak engesztelhetetlen ellensége!

Ki volt hát, aki a Tanditi-pál melletti ütközetben elesett? Az volt Balao-Rao, a testvérbátyja.

E két ember rendkívüli hasonlatossága, mindkettejök ragyás képű, ugyanazon kéz, ugyanazon ujja megcsonkítva, tévedésbe ejtette a lucknói és cawnporei katonákat. Ezek minden kétség nélkül a nábobot magát vélték fölismerni az elesettben; s valóban lehetetlen is volt kikerülni e tévedést. Így mikor a hivatalos értesítés a Nána-Sahib halálát közölte, a nábob még élt s bátyja volt a halott.

Nána-Sahib nem is mulasztotta el kizsákmányolni e körülményt. Ez neki szabad menekülést biztosíthatott. Az angol rendőrség nem fogja ugyanazzal a szívóssággal keresni és üldözni a testvérét, Balao-Raót, mint őt magát; mert hiszen amazt a cawnporei mészárlások nem terhelik s a hindukra oly veszélyes befolyása nem lévén, nem is oly félelmes, mint a nábob.

Nána-Sahib tehát elhatározta, hogy halott marad mindaddig, míg határozottan nem léphet föl, s lemondva egyelőre lázadási terveiről, egészen csak bosszújának szentelte magát. Erre sohasem is volt kedvezőbb alkalom, mint éppen most. Munro ezredes, kit kémei mindig szemmel tartottak, elhagyta Kalkuttát s útra kelt az északi tartományok felé. Nem volna-e lehetséges őt a Vindiász-hegység felé terelni, a Bundelkund vadonaiba? - gondolta Nána-Sahib - s ennek a megkísérlésével bízta meg az éppoly ügyes, mint hű Kalagánit.

Ekkor a nábob odahagyta a tanditi pált, mely nem nyujtott többé elég biztos menedéket. A nerbuddai-völgy mélyeibe rejtőzött, a Vindiász-hegység búvóhelyeire. Itt állt a riporei felhagyott erőd, mely oly meredeknek látszott előtte, hol a rendőrségnek eszébe sem jut őt ott keresni, annál kevésbé - mivel halottnak hiszik. Ide vonult tehát egészen megbízható hívei egynehányával, kikhez azután még egy kis csapat dakoát is vont - s ezek körében várt, míg a bosszú órája üt...

Mire várt négy hónap óta? Hogy Kalagáni teljesítse, amivel meg van bízva s értesítse őt, hogy Munro ezredes közel van s bele ment a körüle hurkolt hálóba.

Egy aggodalma mégis volt Nána-Sahibnak: nem jut-e el halálának elterjesztett híre Kalagánihoz is s nem ad-e ez hitelt neki, nem hagy-e fel akkor a rábízott feladattal? Ez okból küldött nyomába egy másik hindut, Nasszimot, aki a bendsarik karavánjához csatlakozva, a scindiai úton találkozott a gőzházzal s fölvilágosította Kalagánit, hogy a nábob haláláról elterjesztett hivatalos hír - hamis.

Ebben eljárva, Nasszim haladék nélkül visszatért a riporei erődbe s értesítette a nábobot a Kalagáni működéséről; értesítette, hogy Munro ezredes és társai kis napi utakban közelednek a Vindiász-hegyek felé, Kalagánitól kalauzolva, s a Puturia-tava környékén kell őket bevárniok.

E szerint minden a nábob kívánsága szerint ütött ki. Áldozata nem siklik ki többé kezei közül! S valóban ma már Munro ezredes fegyvertelen, védtelen, kezeiben van, hatalmában!

Miután amaz első szókat váltották, a két ellenség némán nézett egymással farkasszemet. De a lady Munro véres alakja tűnvén föl lelki szemei előtt: az ezredes fejébe tolulni érezte minden vérét. Rárohant a cawnporei vérengzés intézőjére...

Nána-Sahib két lépést hátrált.

Három hindu egyszerűen kettejök közé vetette magát s az ezredest nem minden nehézség nélkül visszatartotta.

Sir Edward azonban ismét visszanyerte hidegvérét. A nábob kétségkívül megértette őt, mert keze egy intésével visszaparancsolta a hindukat.

A két ellenség ismét szemtől-szembe állt egymással.

– Munro, - mondá a nábob, - a tieid ágyúik szájához kötötték ki a pessavári százhúsz foglyot s ama naptól fogva több mint ezerkétszáz szipoj vérzett el e rettenetes halálnemmel. A tieid könyörület nélkül lemészárolták a lahorei menekülőket s Delhi bevétele után három fejedelmet s a királyi család huszonkilenc tagját megfojtották. Lucknowban hatezeret mészároltak le közülünk s a pendzsábi hadjárat után háromezeret. Mindössze, ágyú, puska, szablya és akasztófa által, százhúszezer tiszt és katona és kétszázezer fegyvertelen bennszülött fizette meg életével e jogos nemzeti fölkelést.

– Halált reá, halált! - kiáltották a Nána körül seregelt hinduk és dakoák.

A nábob csendre intette őket kezével s várni látszott: nem akar-e felelni Munro.

Az ezredes nem felelt.

– Ami téged illet, Munro, - folytatta a nábob kis vártatva, - te saját kezeddel ölted meg a dsanszi-i ránit, hű szövetségestársamat; s ő még nincs megbosszulva.

Az ezredes hallgatott.

– S végre négy hóval ezelőtt - mondta Nána-Sahib, - testvérbátyám Balao-Rao is a rám irányzott angol golyóktól találva esett el; s ő sincs még megbosszulva.

– Halált reá! halált! - ordított a tömeg. A kiáltás most hangosabban tört ki s az egész csoport megmozdult, mintha rá akarna törni az áldozatra.

– Csitt! - kiáltott Nána-Sahib erélyesen. - Várjátok el a bosszú óráját.

Mind elhallgattak.

– Munro, - kezdte a nábob újra, - őseid egyike, Munro Hector volt, aki feltalálta s először merte alkalmazni ezt a borzasztó kivégzési módot, melyet a tieid oly borzasztó mértékben használtak az 1857-iki háborúban. Ő adta először ki a parancsot, hogy élő embereket ágyú szájához kössenek, - hindukat, rokonainkat, testvéreinket...

Új felkiáltások, új kitörései a türelmetlenségnek - melyeket ezúttal Nána-Sahib sem bírt visszafojtani.

– Szemet szemért, fogat fogért! - kiáltott ő is. - Munro, te úgy fogsz elveszni, mint a mieink közül annyian elvesztek.

S azzal visszafordulva:

– Látod ezt az ágyút? - mondá.

S az óriási érc-ágyúra mutatott, mely öt méter hosszúságban ott ásított a magaslat közepén.

– Ez ágyú szájához kötöztetlek. Meg van töltve s holnap reggel napfölkeltekor, a vindiászi bércfalakon visszhangzó dörej azt fogja hirdetni, hogy Nána-Sahib végre bosszút állott!

Munro ezredes mereven nézett a nábobra, de oly nyugalommal, mely világos tanujele volt, hogy közel halála nem zavarja meg.

– Jól van, - mondta. - Azt tetted, amit én tettem volna, ha hatalmamba kerülsz.

S magától az ágyú torka elé állott, melyhez - hátraszorított karjainál fogva, odakötötték.

S azután, a dühöngő, eszeveszett, bosszúszomjas tömeg, - hinduk és dakoák, - egy egész óra hosszant egyebet sem tett, mint őt bosszantotta és gyáván bántalmazta.

Munro ezredes mozdulatlanul tűrte e meggyalázást, mozdulatlanul várta a halált.

De mikor az éj leszállt, Nána-Sahib, Kalagáni és Nasszim visszavonultak az erőd régi kaszárnyájába. Az egész csoport, belefáradva a dühöngésbe, odahagyta a teret s vezetői után visszavonult.

Sir Edward Munro egyedül, tanu nélkül maradt a halállal - és az Istennel.