Elbúcsúzunk Van Guitt úrtól.

Kaluth bezárta a füstjáratot, a tüzet újra élesztette, a gép zubogni, majd sípolni kezdett s háromnegyed óra elteltével a manométer azt mutatta, hogy a gőznyomás elegendő arra, hogy mozgásba tehessük a vonatot. A két házat most a gép után fogták s az acél-óriás készen volt az indulásra.

Még egy búcsúpillantás a nagyszerű panorámára, mely magaslatunkról délfelé nyílt szemeinknek, még egy tekintet a hátunk mögött emelkedő Himalája felséges bérceire, az örök hó borította Davalagirira, mely cikcakos csúcsaival északi India fölött uralgva tekint alá - s egy éles fütty jelezte indulásunkat.

A lankás oldalon nehézség nélkül ereszkedtünk alá. Az erős lánc, mely kerékkötőül szolgált, biztosan védett az igen sebes rohanástól. S vonatunk egy óra mulva a Tarjáni erdőszélben volt. Itt az elefántot kifogtuk a kocsik elől s Banks, a gépész és a fűtő vezetése alatt maga ment a széles erdei úton át a král felé. Két óra mulva újra hallottuk nyerítését amint visszatér, könnyedén húzva maga után a vadakkal telerakott hat kalitkát.

Van Guitt Mátyás úr, hozzánk érve, megújította köszöneteit, melyeket az ezredes szintoly udvariasan fogadott. A két gőzház egyikét neki és embereinek engedtük át, ahhoz erősítettük meg a kerekes kalitkákat s vonatunk így nyolc kocsira szaporodott.

Banks újra jelt adott; új fütty jelezte az indulást s az acél-óriás, megrázva magát, méltóságosan lépdelt a hegyoldalon aláfelé. A teher, amit vont, legkevésbbé sem látszott nehezére esni.

– Nos mit mond erre Van Guitt úr? - kérdezte Hod kapitány.

– Azt mondom, - felelt a szállító s úgy hiszem, igaza volt, - hogy még bámulatosabb lenne ez az elefánt, ha élő volna.

Nem azon az úton mentünk vissza, amelyiken feljöttünk a Himalájára. Délnyugat felé vettük az út irányát, Filibitnek, mely kis városka, százötven kilométernyire indulásunk helyétől.

Mérsékelt sebességgel, de minden baj és fennakadás nélkül haladtunk.

Van Guitt úr naponkint asztalunk vendége volt s igen nagy becsületet szerzett a monsieur Parazard konyhájának. A konyha ellátása, a személyzet szaporodtával, több gondot adott s Hod kapitány, kinek sebe tökéletesen begyógyult, ismét javában használta vadászfegyverét. Ami a Van Guitt úr vadállatainak élelmezését illeti, ez a csikarik gondja volt, kik a Kalagáni vezérlete alatt rendszeres vadászatot űztek e végből útközben. Ez a Kalagáni vadásznak is kitűnő volt, Hod kapitánnyal versenyzett e téren.

Szeptember 10-én vonatunk elhagyta Filibitet, de nem kerülhette el, hogy az ottani hindu lakosság nagy csapatokban ki ne jöjjön látogatásunkra s vonatunk megbámulására. Van Guitt úr szerette volna e megtisztelő kíváncsiságot saját állatsereglete rovására írni; de a jó hinduk nem titkolták, hogy acél-elefántunkat jobban bámulják minden élő állatnál. A vadakat rejtő kalitkák rácsai közé alig vetettek egy-egy futó pillantást.

Vonatunk aztán tovább folytatta útját Északi-India lankás hegyoldalain s laposain; nehány mérföldnyire nyugatra hagyta el Bareilli-t, Rohilkánd fővárosát; majd vadakkal és főleg madarakkal népes erdők között haladtunk tova, majd tüskés akácokkal szegélyezett síkokon, majd hegyszakadásokban, hol főleg a vadkanok bővelkedtek, melyekből vadászaink nem egyet el is ejtettek, bár e valóban félelmes vadakkal sem könnyű, sem veszélytelen a találkozás. De Hod és Kalagáni, épp annyi hidegvérrel, mint ügyességgel rendelkeztek, e két tulajdonsággal, melyek őket oly páratlan vadászokká tették.

Filibit és Etawáhi állomás között vonatunknak a felső Gangeszen s legnagyobb mellékfolyóján a Kali-Nadi-n kellett átmennie. Szokva levén vizek átúszásához, könnyen neki hajtottunk; de a Van Guitt úr szállítmányával ezt nem lehetett tenni; a vadállatok bőre könnyen elázott volna. A kalitkákat tehát kompokra kellett gurítani s néhány órai késedelmet okozott, míg ily módon a két folyón át lehetett őket szállítani.

Egyébiránt szeptember 17-ére minden baleset nélkül elértünk Allahabadba, hol a Delhibe vivő vasutat találtuk, melyen Van Guitt úr egyenesen mehetett tovább célja felé.

Utaink tehát itt elváltak. Mi, Scindra tartomány tágas térségein akartunk átmenni, hogy a Vindiász-hegyekhez s a bombay-i kormányzóság területére érjünk. Azok vasúton szándékoztak menni Allahabadból Bombayba s így India tengerparti határáig.

Megállapodtunk tehát s éjjeli szállást ütöttünk. Másnap kora reggelre tűztük ki a búcsúvételt.

Van Guitt úrnak azonban nemcsak tőlünk kellett itt megválnia, hanem többi személyzete azon részétől is, melyre ezentúl nem volt már szüksége. Csak két hindut akart magánál tartani, mivel útja csak két-három napig tartott a tengerig, ahol hajó várta, mely Európába szállítsa. Ennélfogva a többi csikari s maga Kalagáni is felszabadult a szolgálattól.

Mi ellenben igen ragaszkodtunk e hinduhoz, ki az ezredes életét mentette meg egy ízben s nekünk azonkívül is oly jó szolgálatokat tett. Azért midőn Van Guitt úr elbocsátotta embereit s Kalagáni habozni látszott, mittevő legyen, Banks mindnyájunk nevében azzal a kérdéssel fordult hozzá, nem volna-e kedve hozzánk szegődni s velünk jönni Indián átvezető utunkra. Kalagáni kevés gondolkodás után elfogadta a mérnök ajánlatát s Munro ezredes is látszólag örült a hindu ez elhatározásának.

Másnap reggel fölszedtük sátorfánkat; a gőzelefánt erősen szuszogott már; indulóban voltunk.

A búcsú Van Guitt úrtól, a mi részünkről nagyon egyszerű volt. Nem úgy az ő részéről. Színészi állásba tette magát. Egyik kezében keztyűit tartva (útra kész voltának jelvényeül), a másikat szónoki mozdulattal magasra emelve, hosszú beszédet tartott hozzánk, akik vonatunk lépcsőin állva, alig győztünk köszönni neki.

Munro ezredes néhány udvarias szóval viszonozta a szállító búcsúbeszédét - s azzal szobáinkba menve, Banks megadta a jelt az indulásra - s a hamburgi és londoni házak szállítója, nehány perc mulva eltűnt szemeink elől.