Egy hirdetmény.

Munro ezredes, aki csak egy vagy két órára hagyta el a kocsibeli szállást, előbb is visszatért mint mi s már várt reánk Hod kapitány, aki néhány bajtársát látogatni ment a laktanyákba, velünk egyszerre érkezett vissza.

Azt az észrevételt tettem s közöltem észrevételemet Banks-szal is, hogy Munro ezredes, ha nem is éppen szomorúbbnak, de gondolkodóbbnak látszott, mint rendesen. Úgy tetszett nekem, valami rejtett tüzet látok szemeiben, melyet könnyei már rég kiolthattak volna.

– Igaza van önnek, - felelt Banks; - valami történt, de mi történhetett?

– Ha megkérdezné Mac-Neilt? - szóltam.

– Úgy van, Mac-Neil tán megmondhatná.

S a mérnök, kimenve a szalónból, az őrmester szobájába akart benyitni. Zárva találta.

– Hol van Mac-Neil? kérdezte Banks Gumitól, aki éppen készült nekünk az asztalnál felszolgálni.

– Kiment, - felelt Gumi.

– S mikor?

– Körülbelül egy órája és pedig az ezredes úr parancsára.

– Nem tudod, hova ment?

– Nem, Banks úr s azt sem, mi célból.

– Nem történt itt semmi elmenetelünk óta?

– Semmi, uram.

Banks visszatért a szalónba s közölte velem az őrmesternek ismeretlen okból történt eltávozását.

– Nem tudom, - mondta, - mi történt, de, hogy valaminek történnie kellett, az bizonyos. Várjunk.

Asztalhoz ültünk. Rendesen Munro ezredes is résztvett ilyenkor a társalgásban; szeretett hallani kirándulásainkról s érdeklődött az iránt, mit tettünk napközben. Vigyáztunk, hogy semmi olyat ne mondjunk, ami legtávolabbról is eszébe juttathatná a szipojok lázadását. Azt hiszem, ő ezt észrevette, de nem tudom, hálás volt-e ezért, ámbár éppen nem volt könnyű dolog, mikor oly helyekről volt szó, mint Benaresz vagy Allahabad, a lázadás legvéresebb eseményeinek színhelyeiről.

Most is készen voltam rá, hogy Allahabadról fog kérdezősködni. Félelmem alaptalan volt. Munro ezredes egy szóval sem kérdezte sem Bankstól sem tőlem, mivel töltöttük a napot; sőt néma maradt az egész ebéd alatt, saját gondolataival foglalkozott s úgy látszott percről-percre jobban elmerült azokba. Gyanúsan nézett a katonai laktanyák felé vezető útra s több ízben volt azon a ponton, hogy felálljon székéről, hogy jobban oda láthasson. Kétségkívül a Mac-Neil őrmester visszatértére várt oly türelmetlenül.

Ebédünk e szerint meglehetős szomorúan folyt le. Hod kapitány pillantásaival kérdezgette Bankstól, hogy mi történt; de Banks sem tudott többet nála.

Mikor az ebédnek vége volt, Munro ezredes ahelyett, hogy szokott pihenésre dűlne le, lement a veranda lépcsőjén, néhány lépést tett előre az úton, még egy utolsó pillantást vetett arra, s aztán visszafordulva felénk, így szólt:

– Banks, Hod s ön is Maucler, nem volna-e kedvök elkísérni engem a katonai laktanyáig?

Azonnal felálltunk az asztaltól s követtük az ezredest, ki lassú léptekkel ment előre. Mintegy száz lépést haladva, Munro úr megállott egy magas pózna előtt, mely az út felén volt s melyre egy hirdetmény volt kifüggesztve.

– Olvassák! - szólt.

Ugyanaz a hirdetés volt, már több mint két hónap előtti kelettel, mely Nána Sahibnak a bombayi kormányzóság területén megjelenését adta hírül s fejére díjt tűzött ki.

Banks és Hod nem nyomhatták el megdöbbenésüket. Mindeddig, úgy Kalkuttában, mint az útközben sikerült nekik megakadályozni, hogy e hirdetés az ezredesnek tudtára jusson. Most a véletlen tudomására hozta azt neki.

– Banks szólt Sir Edward Munro, megragadva a mérnök kezét - te tudtál e hirdetésről?

Banks nem felelt.

– Tudtad, már két hónapja, hogy Nána Sahib megjelenése a bombayi kormányzóság területén jelezve volt - és nekem erről nem szóltál.

Banks nem tudott mit felelni: hallgatott.

– Eh, igen is, ezredes! - szólt Hod kapitány - mi tudtuk; de minek szóltunk volna? Ki áll jót, hogy a hirdetés igazat mond, s bizonytalanért miért ébresztettünk volna önben oly kínos emlékeket föl?

– Banks! - kiáltott az ezredes, nála rég nem észlelhető eréllyel - hát elfeledted, hogy inkább én, mint bárki más, kell hogy megbüntessem ez embert! Tudd meg: csak azért álltam rá ez utazásra, hogy újra lássam India északi részét, mert én soha egy percig sem hittem a Nána Sahib halálában, s mert soha egy percig sem feledkeztem el bosszuló kötelességemről! Veletek útra kelve: egy gondolatom, egy reményem volt csak - arra számítottam, hogy ezzel közelebb jutok célomhoz. Igazam volt! A gondviselés szemeim elé hozta e hirdetményt. S most már tudom, hogy nem északon kell keresni Nána Sahibot, hanem délen. Jól van tehát! Délre fogok menni.

Sejtelmeink nem csaltak. Csak egy utógondolat, több annál, egy rögeszme bírhatta rá Munro ezredest ez utazásra.

– Munro, - felelt most Banks, - nem szóltam neked, mert nem hittem, hogy Nána Sahibot látták volna Bombayban. A hatóság ezúttal ismét félrevezettetett. Hisz e hirdetés március 6-áról szól; s azóta semmi nem igazolta annak igazságát. Nána Sahib azóta ne adott volna-e életjelt magáról?

Munro ezredes egyelőre mit sem felelt a mérnök e megjegyzésére. Még egy tekintetet vetett az útra s azután így szólt:

– Barátaim, mindjárt megtudjuk, mi van a dologban. Mac-Neilt Allahabadba küldtem, levéllel a kormányzóhoz. Azonnal meg fogom tudni, megjelent-e valóban Nána Sahib a nyugati tartományok területén s ott van-e még, vagy ismét eltűnt.

– S ha megjelent, s ha a tény kétségbevonhatatlanul meg lesz állapítva, mit fogsz tenni? - kérdezte Banks, megragadva az ezredes kezét.

– Megyek, - felelt sir Edward. - Megyek mindenhová, ahová a legfőbb igazság nevében mennem kell.

– Feltétlen elhatározásod ez?

– Igen, Banks, feltétlen. Ti tovább folytatjátok utatokat nélkülem; én még a ma esti vonattal indulok Bombayba.

– Jó; de nem mész magad - szólt Banks egy pillantást váltva velünk. - Mi is veled megyünk, Munro.

– Úgy van, úgy, ezredes! - kiáltott Hod kapitány; - nem hagyunk magadat menni. A helyett hogy vadállatokra vadásznánk, gazemberekre fogunk vadászni.

– Munro ezredes - tettem hozzá én, - megengedi-e nekem, hogy barátaimmal együtt én is elkísérhessem?

– Helyes, Maucler! - felelt Banks - ma este indulunk -

– Felesleges, - szólt közbe egy komoly hang.

Megfordultunk. Mac-Neil állt előttünk, kezében egy hírlappal.

– Olvassa, ezredes úr; a kormányzó ezt adta válaszul önnek levelére.

S Munro ezredes olvasá, amint következik:

«A Bombay-i kormányzó tudatja a közönséggel, hogy a március 6-án kiadott hirdetmény - Dandu-Pantot illetőleg - tárgytalanná vált. Nána-Sahib tegnap, megtámadtatván a szopturrai hegyszorosokban, ahová csapatával menekült, egy összecsapásban megöletett. A cawnporei és lucknowi lakosok fölismerték. Balkezén egy ujja hiányzott - s tudva van, hogy Nána-Sahib akkor vágatta le egy ujját, mikor áltemetés által akarta elhitetni, hogy meghalt. Indiának nincs mit tartania többé a kegyetlen nábobtól, aki annyi vérontás szerzője volt.»

Munro ezredes tompa hangon olvasta végig e hirdetményt. S a lapot kiejtette kezéből.

Mindnyájan hallgattunk. A Nána Sahib halála, mely ezúttal kétségtelen volt, megszabadított jövőre minden aggályainktól az ezredest illetőleg. Munro ezredes néhány percnyi hallgatás után, kezét végigvonva homlokán, mintha borzalmas emléket akarna onnan letörülni, így szólt:

– Mikor hagyjuk el Allahabadot?

– Holnap hajnalban, - felelt a mérnök.

– Banks, - mondotta, - nem állhatnánk meg Cawnporeban, néhány órára?

– Akarod?

– Igen, Banks, szeretném... még egyszer meglátogatni... utoljára, Cawnporet!

– Két nap mulva ott leszünk, - felelt a mérnök egyszerűen.

– S aztán? - kérdezte Munro ezredes.

– Aztán, folytatjuk utunkat India északi részeibe.

– Igen, igen, északra! - felelt az ezredes, oly hangon, mely szívem mélyéig megrázott.

Valóban, úgy tetszett nekem, mintha Munro ezredes még némi kételyt táplált volna az iránt, hogy Nána Sahib elesett az angol helyőrséggel való összecsapásban. Volt-e oka ilyen kételyre?

A jövő meg fogja mutatni.