MÁLTA PARTVIDÉKÉN

Miközben ezek az események játszódtak le, amelyek oly közelről érintették Báthory Pétert, a fiatalember egészségi állapota napról napra javult. Nemsokára már a sebe miatt sem kellett nyugtalankodnia, hiszen csaknem teljesen begyógyult.

De mennyit szenvedett, ha anyjára gondolt, ha eszébe jutott Száva, akiről, azt hitte, örökre le kell mondania!

Anyja?... Anyját nem volt szabad abban a szörnyű hitben tartani, hogy fia meghalt. Meg is egyeztek, hogy kíméletesen tudatják vele, és a fia után jön Antekirttára. A doktor egyik ügynöke utasítást kapott Raguzában, hogy ne veszítse szem elől, míg teljesen helyre nem áll Péter egészsége - és ennek eljött az ideje.

Szávát illetően Péter elhatározta, hogy soha nem beszél róla Antekirtt doktor előtt. De ha azt is kellett hinnie, hogy immáron Sárkány felesége, hogyan tudta volna elfelejteni? Hát nem szerette már, mert megtudta, hogy Száva Torontál Simon lánya? De igen! Elvégre Száva nem felelős apja bűnéért. Pedig ez a bűn okozta Báthory István halálát! Ezek a gondolatok kegyetlen belső harcot indítottak el benne, s csak Péter volt a megmondhatója, milyen rettentő és szakadatlan szenvedést váltott ki belőle ez a vívódás.

A doktor érezte ezt. Más vágányra szerette volna terelni a fiú gondolatait, s ezért szüntelenül az igazságszolgáltatás művét juttatta eszébe, amelyet együttesen visznek majd végbe. Meg kell büntetni az árulókat, és meg is fogják. Még nem tudták, hogyan kerülnek kezükbe, de bizonyos, hogy horogra akadnak.

– Ezer az út, egy a cél! - mondogatta a doktor.

És ha szüksége mutatkozik, minden útra rálép, csak célhoz érjen.

Lábadozásának utolsó napjaiban Péter már sétálhatott a szigeten, és ellátogathatott mindenfelé gyalog vagy kocsin. Igaz is, ki ne csodálkozott volna, mi lett ebből a településből Antekirtt doktor irányításával?

Megállás nélkül dolgoztak az erődítéseken, hogy minden támadás ellen védelmezzék a hegycsúcs tövében épült várost, a kikötőt és magát a szigetet. E munkálatok befejeztével messze hordó ágyúütegek kereszttüzükkel minden ellenséges hajó közeledését meg tudják akadályozni.

A villanyáram fontos szerepet játszott e védelmi rendszerben, mind azoknak a torpedóknak a kilövésében, amelyeket a kikötőhöz vezető csatornában raktak le, mind pedig az ágyúk működtetésében. A doktor a legcsodálatosabb eredményeket érte el e hatóerő segítségével, amely a jövő energiája. Egy gőzgépekkel és kazánokkal felszerelt központi erőművet húsz új rendszerű és tökéletesített dinamóval szereltek fel. Ott termelték az áramot, amellyel roppant teljesítményű, különleges akkumulátorok Antekirtta minden üzemének energiáját biztosították, a vízműveknek, a városi világításnak, a távírónak, a telefonnak és a sziget körül és belsejében futó vasútnak. Egyszóval a doktor ifjúkori komoly tanulmányainak felhasználásával megvalósította azt, amire a modern tudomány régóta törekszik: az elektromos energia átvitelét nagy távolságokra. Aztán e jól alkalmazható hatóerőnek volt köszönhető, hogy meg tudta szerkeszteni a már említett csónakokat és a nagy sebességű *Elektrik*eket, amelyek az expresszvonat sebességével vitték a Földközi-tenger egyik végéből a másikba.

De mivel a szén is nélkülözhetetlen volt a gőzgépek működtetéséhez - ezek állították elő a villanyáramot -, mindig jelentős széntartalékot tároltak Antekirtta raktáraiban, és mindig újabbat hoztak egy gőzhajóval, amely közvetlenül Angliából szállította a készleteket.

A kikötő, amelynek végében lépcsőzetesen emelkedett a kis város, természetes úton képződött, de nagy munkával még jobban kiépítették. Két kőgát, egy móló, egy hullámtörő igen jól védte bármilyen irányú széltől. Vize mindenütt mély volt, még a rakpartok tövében is. Így a legkülönfélébb időjárás esetén is teljes biztonságot nyújtott a kis antekirttai hajórajnak. Ehhez a hajórajhoz tartozott a Savarena nevű kétárbocos, a szénszállító gőzös, amely Swansea-ben és Cardiffban rakodott meg szénnel, egy hét-nyolcszáz tonnás gőzjacht, a Ferrato és három Elektrik; kettő közülük mint torpedónaszád segíthette igen hatékonyan a sziget védelmét.

Így a doktor kezdeményezései révén Antekirtta védelmi ereje napról napra növekedett. De ezt jól tudták a tripoliszi és kirenaikai kalózok is! Éppen ezért leghőbb vágyuk az volt, hogy megkaparintsák, mert e sziget birtoklása a Szenuszi Szövetség nagymesterének, Szaid Muhammed el-Mahdinak terveit szolgálta volna. De ismerték az ilyen vállalkozás nehézségeit, és azzal a türelemmel várták a kedvező alkalmat, amely az arab ember egyik fő tulajdonsága. Antekirtt doktor jól tudta ezt, és ezért sürgette annyira a védelmi munkálatokat. Ha viszont a védelmi berendezések elkészülnek, csak olyan korszerű romboló fegyverekkel lehet lerontani, amilyenekkel a szenuszik még nem rendelkeznek. Egyébként a sziget lakosait tizennyolctól negyvenéves korig népfelkelő századokban képezték ki, pontos, gyorstüzelő fegyverekkel látták el, tüzérségi kiképzésben részesítették őket, vezetőik pedig a legjobbak közül kiválasztott parancsnokok voltak. Ez a sereg öt-hatszáz emberből állt, akikre minden körülmények között számítani lehetett.

Ha lakott is néhány telepes vidéki gazdaságokban, legnagyobb részük a városkában telepedett meg, amely az Artenak nevet kapta, Sándor gróf egykori erdélyi kastélyának, a Kárpátok hátsó lejtőjén épült Artenak-kastélynak emlékére. A festői szépségű Artenak mindössze néhány száz házból állt. Nem sakktáblaszerűen épült, amerikai mintára körzővel és vonalzóval, mértani rendben megtervezett utcákkal és sugárutakkal; a házak elszórtan épültek a dombokon levő üde kertekben, tetejüket sűrű lomb árnyékolta, az egyik európai, a másik arab stílusban, tarka összevisszaságban, mellettük víz folyt, amelyet emelőgépek segítségével juttattak ide - üdeséget árasztott az egész, kedves, vonzó, csábító volt. Csak szerény város volt ez, amelyben a lakosok úgy éltek, mint egyetlen család tagjai, de megőrizték nyugalmukat és otthonuk függetlenségét.

Igen! Antekirtta „őslakosai” boldogok voltak. Ubi bene, ibi patria¹, kétségtelenül nem túl hazafias jelmondat; de szívesen megbocsátjuk azoknak a derék embereknek, akik a doktor hívására ide jöttek, akik nyomorúságosan éltek szülőhazájukban, ezen a vendégszerető szigeten azonban megtalálták a boldogságot és a jólétet.

A doktor házát a telepesek városházának nevezték. Nem uruknak tekintették azt, aki itt lakott, hanem mindnyájuk közt a legelső embernek. A ház elragadó, mór stílusú épület volt, tornyokkal, farácsos ablakokkal, sétaudvarral, folyosókkal, oszlopcsarnokokkal, szökőkutakkal, szalonokkal, a szobák díszeit az arab tartományokból jött ügyes szobrászok készítették. Építéséhez a legdrágább anyagokat használták, márványt, onixot, amelyet egy tanult és művészi érzékű mérnök irányításával bányásztak a gazdag Filfila-hegységben, a numídiai öböl közelében, néhány kilométerre Philippeville-től. Ezek a karbonátkövek különösképpen alkalmasak az építőművész minden elképzelésének megvalósítására, és a tikkasztó afrikai éghajlat alatt máris olyan aranyos árnyalatban játszanak, amellyel a napsugár, mint valami ecsettel, vonja be a keleti tájakat.

Artenak városa kicsit hátrább terült el, legmagasabb épülete egy kis templom karcsú tornya volt, amelyhez ugyanaz a kőbánya szolgáltatta a fehér és fekete márványt, amely a szobrászat és építőművészet minden igényét kielégíti; sötétkék és a fa erezetét utánzó mintájú sárga kövei érdekes hasonlóságot mutatnak Carrara és Parosz régi termékeivel.

A városon kívül, a szomszédos hegyhátakon elszórtan helyezkedett el néhány más, magányosabb épület, villa, feljebb egy kis kórház, ahová a doktor, a település egyetlen orvosa, betegeit küldte, ha éppen akadtak. Aztán a tengerhez ereszkedő lejtők aljában szép házakból egész fürdőhely alakult. Az egyik legkényelmesebb házat, amely zömök volt, mint egy kis erőd, és közel állt a móló bejáratához, úgy is hívhatták volna: Pescade- és Matifou-villa. A két elválaszthatatlan barát valóban itt lakott a személyes szolgálatukra beosztott emberrel. Soha nem mertek volna álmodni ilyen boldogságról!

– Jól élünk itt! - mondogatta szüntelenül Cap Matifou.

– Túl jól - felelte Pointe Pescade -, ezt nem is érdemeltük meg. Látod, Cap Matifou, tanulnunk kellene, iskolába járni, kitüntetéssel kellene elvégezni a középiskola alsóbb osztályait, oklevelet szerezni!

– De hiszen te tanult ember vagy, Pointe Pescade! - jegyezte meg az erőművész. - Tudsz olvasni, írni, számolni...

Csakugyan, pajtása mellett Pointe Pescade valóságos tudósnak tűnt! Igazában a szegény fiú csak azt tudta, de azt aztán nagyon, hogy mi minden hiányzik még neki. Hol és mikor tanult volna ő, aki soha nem járt iskolába, amint mondogatta is, csak a „Fontainebleau-i Pontyok Gimnáziumába”. Ezért aztán kitartóan böngészett az artenaki könyvtárban, igyekezett művelődni, olvasott, magolt, Cap Matifou pedig ezalatt a doktor engedélyével hordta-vitte a homokot és sziklákat a tengerparton, hogy horgászóhelyet készítsen.

Egyébként Báthory Péter erősen biztatta Pointe Pescade-ot a tanulásra, mert felismerte, hogy rendkívüli értelmének csak az iskolázás hiányzik. Tanítgatni kezdte, s úgy irányította, hogy a műveltség alapelemeit teljesen elsajátítsa, és tanítványa valóban gyors előmenetelt tanúsított. Más oka is volt annak, hogy Péter bizalmasabb kapcsolatba került Pointe Pescade-dal. Ez a fiú ismerte az ő múltját. Az ő feladata volt, hogy figyelje a Torontál-palotát. Ő állt ott a Stradonén, amikor arra haladt a gyászmenet, és Szávát eszméletlenül vitték el. Nemegyszer kellett Pointe Pescade-nak elmesélnie a fájdalmas eseményeket, amelyeknek szemtanúja volt. Így Péter csak vele tudott beszélni minderről, és élt is ezzel a lehetőséggel, amikor csordultig telt már a szíve. Innen eredt az a szorosabb kötelék, amely aztán egybefűzte őket.

De közelgett az a pillanat, amikor is a doktor végrehajtja kettős tervét: először jutalmaz, aztán büntet.

Andrea Ferratón már nem segíthetett, ő néhány hónappal elítélése után meghalt a steini fegyenctelepen, de szerette volna legalább gyermekeit segíteni. Sajnos, bármennyire iparkodtak megbízottai, ez ideig nem tudtak meg semmit Luigiról és nővéréről. Apjuk halála után mindketten elhagyták Rovignót és Isztriát, másodszor is száműzetésbe mentek. De hová? Senki nem sejtette, senki sem tudta megmondani. Ez nagy szomorúságot okozott a doktornak. Arról azonban nem mondott le, hogy megtalálja annak a férfinak a gyermekeit, aki őérte áldozta fel magát; és utasítást adott, hogy szakadatlanul keressék őket.

Báthorynét illetően Péternek csak egyetlen kívánsága volt, hogy anyja is jöjjön Antekirttára; a doktor azonban ki akarta használni Péter állítólagos halálát, mint ahogy saját halálhírét is kihasználta, és megértette vele, hogy a legnagyobb óvatossággal kell eljárniuk. Egyrészt mindenképp meg akarta várni, hogy teljesen meggyógyuljon, és legyen ereje vele együtt menni a harcba, másrészt - tudva, hogy Száva és Sárkány házasságát Torontálné halála miatt elhalasztották - eltökélte, semmit nem tesz, amíg az esküvőt meg nem tartják.

Egyik raguzai megbízottja tájékoztatta mindenről, és egyforma gonddal figyelte Báthoryné házát és a Stradonén álló palotát.

Így festett ekkor a helyzet. A doktor türelmetlenül várta, hogy mikor hárulnak el útjából a késlekedést előidéző okok. Ha nem is hallotta, mi történt Carpenával, akinek nyomát vesztették, amikor Rovignóból eltávozott, Torontál és Sárkány állandóan Raguzában tartózkodott, így nem menekülhettek előle.

Ezek után elképzelhető, mit állt ki a doktor, amikor augusztus huszadikán távirat érkezett megbízottjától Máltán át Antekirttára, a városházára. A sürgöny egyrészt Torontál Simon és Sárkány távozásáról adott hírt, másrészt Báthoryné és Boros eltűnéséről, akik nemrég hagyták el Raguzát, és hogy az eltűntek közül egynek sem jutottak nyomára.

A doktor nem késlekedhetett tovább. Hívatta Pétert. Semmit nem titkolt el előtte abból, amit megtudott. Micsoda csapás volt ez a fiú számára! Anyja eltűnt, Szávát ismeretlen helyre hurcolta Torontál Simon, és nem kételkedett abban, hogy még mindig Sárkány kezében van!

– Már holnap indulunk! - döntötte el a doktor.

– Már holnap! - kiáltott fel Péter. - De hol keressük anyámat?... Hol keressük?...

Be sem fejezhette gondolatát. A doktor félbeszakította, ezt mondván:

– Talán csak egyszerűen véletlennek kell látnunk a két eset találkozását! Majd megtudjuk, hogy Torontál Simonnak és Sárkánynak van-e valami köze Báthoryné eltűnéséhez. De előbb ezt a két nyomorultat kell megkeresnünk!

– Hol találhatjuk meg őket?...

– Talán... Szicíliában!

Még emlékszünk Sárkány és Zirone beszélgetésére, amelyet Sándor gróf kihallgatott a pisinói vártoronyban; Zirone úgy beszélt Szicíliáról, mint hőstetteik színhelyéről - és azt javasolta társának, hogy majd térjen vissza oda, ha a körülmények megkövetelik. A doktor emlékezett erre a részletre és Zirone nevére is. Kétségtelenül ez halvány nyom volt, de egyéb híján ezen elindulva talán megtalálják Sárkányt és Torontál Simont.

Így azonnal elhatározták az indulást. Pointe Pescade-dal és Cap Matifouval közölték, hogy a doktor kísérői lesznek, és álljanak készen. Pointe Pescade ekkor tudta meg, kicsoda Torontál, Sárkány és Carpena.

– Három zsivány! - jegyezte meg. - Sejtettem! - Aztán Cap Matifouhoz fordult. - Most színre lépsz te is!

– Hamarosan?

– Igen, de várd ki a végszót!

Még aznap este elindultak. A Ferrato megrakva élelemmel, teli kamrákkal, beállított iránytűkkel állandóan készen állt az indulásra, és nyolc órakor kifutott a tengerre.

Mintegy kilencszázötven mérföld az út a Nagy-Szirtisz belsejéből Szicília déli csücskéig, a szeleknek kitett Porto di Palo-fokig. A gyors gőzjacht átlagsebessége meghaladta óránként a tizennyolc mérföldet, be is futotta két nap alatt ezt a távolságot.

A Ferrato, az antekirttai hajóraj cirkálója csodálatos jármű volt. Franciaországban készült, egy Loire menti hajóműhelyben, közel 1500 lóerőt tudott kifejteni. Bellville-rendszerű kazánjainak az az előnye, hogy kevés szenet fogyasztanak, gyors gőzfejlesztést biztosítanak, könnyen emelik 14-15 atmoszféra nyomásig a gőz feszültségét a robbanás minden veszélye nélkül. Ez a gőz ismét bekerül a hevítőkbe, és bámulatos erejű meghajtóerővé válik; így a gőzjacht, noha rövidebb volt az európai hajórajok könnyű hadihajóinál, gyorsaságban felvette velük a versenyt.

Magától értetődik, hogy a Ferrato olyan kényelemmel volt berendezve, amely mindenben kielégítette az utasokat. A hajón volt négy hátultöltő acélágyú az ágyútoronyban, két Hotchkiss-rendszerű gyorstüzelő ágyú, két Gatlings-géppuska; továbbá elöl hosszú csövű löveg, amely hat kilométer távolságra röpítette tizenhárom centiméter átmérőjű, kúp alakú lövedékét.

A hajó tisztikara a Köstrik nevű dalmát származású kapitányból, egy segédkapitányból és két hadnagyból állt; a gépet egy főgépész, egy másodgépész, négy fűtő és két szénhordó kezelte; a legénységet harminc matróz képezte, köztük egy főszállásmester és két szállásmester; a konyhában két szakács főzött, a szobákban három inas látta el a teendőket, így összesen négy tiszt és negyvenhárom főnyi legénység jelentette a Ferrato személyzetét.

Az első órákban elég jó körülmények között hagyták maguk mögött a Sidra-öblöt. Noha ellenszél fújt - elég erős északnyugati szél -, a kapitány nagy sebességgel vezette a hajót; de a vitorlázatot nem tudta használni, az orrvitorlákat, a tarcsvitorlákat, az előárboc négyszögű vitorláit, a fő- és tatárboc trapéz alakú vitorláit lehetetlen volt felhúzni.

Éjszaka a doktor és Péter két szomszédos szobában aludt a hajó oldalsó részén, Pointe Pescade és Cap Matifou pedig a hajó orrában kapott két kabint, és nyugodtan pihenhettek, nem kellett nyugtalankodniuk a gőzjacht ringása miatt, mert az alig himbálózott, mint általában a gyors járatú hajók. Az igazat megvallva, míg a két barát békésen aludt, a doktort és Pétert erős nyugtalanság töltötte el, alig pihentek egy keveset.

Másnapra, amikor az utasok felmentek a fedélzetre, a hajó százhúsz mérföldnél többet tett meg tizenkét óra alatt, amióta Antekirttából kifutott. A szél mindig ugyanabból az irányból fújt, és egyre erősbödött. A nap felkelt a viharos látóhatáron, és a nyomasztó levegő annak az előjele volt, hogy hamarosan megkezdődik az elemek harca.

Pointe Pescade és Cap Matifou köszöntötte a doktort és Báthory Pétert.

– Jó reggelt, barátaim! - felelte a doktor. - Jól aludtak a hajóágyon?

– Mint a mormota, amelynek nyugodt a lelkiismerete - válaszolta vidáman Pointe Pescade.

– És Cap Matifou már reggelizett?

– Igen, doktor úr, egy levesestál feketekávét két kiló tengerészkétszersülttel!

– Hm!... Egy kicsit kemény ez a kétszersült!

– Ugyan! Olyan embernek, aki valaha kavicsot evett... amikor nem akadt más!

Cap Matifou szelíden ingatta vaskos fejét - így hagyta helyben társa szavait.

Ezalatt a Ferrato a doktor kifejezett parancsára teljes sebességgel haladt, s két tajtékzó vízoszlopot csapott fel orrának két oldalán.

Egyébként e sietség óvatosságból történt. Köstrik kapitány beszélt a doktorral, s már ő is azon töprengett, nem volna-e helyes kikötni Máltán, amelynek este nyolc óra felé már látszottak a fényei.

A légkör valóban egyre fenyegetőbbé vált. A napnyugtával erősödő nyugati szél ellenére a felhők kelet felől egymásra tolultak, és szétterültek az ég háromnegyed részén. A tenger színén ólomszürke, tompa fényű csík húzódott, és koromfekete lett, amikor a napsugár átszűrődött egy-egy hasadékán. Már néhány villám fénye is belehasított az elektromossággal telített felhőbe, amelynek felső szegélye éles körvonalú, nehézkes csigavonalban tornyosult a magasba. Ugyanakkor mintha a nyugati szél a keletivel viaskodott volna, amit még nem lehetett érezni, de hatása már megmutatkozott a háborgó tengeren: a hullámok egymás fölé csaptak, szétporzottak, és megtörtek a jacht fedélzetén. Aztán hat óra felé minden elsötétült az eget takaró vastag felhőboltozat alatt. Az ég egyfolytában dörgött, és éles villámok hasították meg a sűrű félhomályt.

– Irányítsa a hajót legjobb belátása szerint - mondta a doktor a kapitánynak.

– Igen! Így a leghelyesebb, doktor úr - felelte Köstrik kapitány. - A Földközi-tengeren nem lehet előre kiszámítani, hogy fordul az idő. A keleti és a nyugati szél küzd egymással, és félek, hogy az előbbi kerekedik felül, mert a vihar is úgy akarja. Gozón vagy Máltán túl a tenger igencsak haragos lesz, és lehetséges, hogy minket is próbára tesz. Nem javaslom, hogy kössünk ki Vallettában, inkább keressünk menedéket napkeltéig valamelyik sziget nyugati partjánál.

– Tegye, amit jónak lát - felelte a doktor.

A gőzjacht ekkor mintegy harminc kilométerre nyugatra hajózott Máltától, onnét egy kissé északnyugatra fekszik Gozo szigete; a kettő között még egy kis sziget fekszik, és ez két keskeny szorost alkot. Gozón elsőrendű világítótorony működik, amelynek fénye huszonhét mérföldre is látható.

A *Ferrató*nak a tenger háborgása ellenére egy órán belül a világítótorony látótávolságába kellett érnie. Először is gondosan meghatározzák a helyet, kellő távolságban maradva a parttól, aztán közelebb hajózhatnak, hogy néhány órára menedéket találjanak.

Így tett Köstrik kapitány; de elővigyázatosságból csökkentette a sebességet, hogy elkerüljön minden sérülést, amely a Ferrato testét vagy a gépezetet érhetné.

De a gozói világítótornyot még egy óra múlva sem pillantották meg. A szigetre sehogy sem tudtak rátalálni, noha sziklafala elég magasan emelkedik ki a vízből.

A vihar ekkor már teljes erővel dühöngött. Nagy szemű, meleg eső hullott. A páratömeg, amelyet a láthatáron foszlányokra tépett a szél, nagy sebességgel rohant az égbolton. Hasadékaiban hirtelen felragyogott néhány csillag, de éppoly hamar el is tűnt, s a tenger színét érő ködfoszlányokat, mint hatalmas pamacsokat seperte a szélvihar. Hármas villámok csapkodtak körülöttük a hullámokba, és a gőzjacht éppen a villám három ága között haladt, a mennydörgés szüntelenül remegtette a levegőt.

Eddig is nehéz volt a helyzet: de most már aggasztó lett.

Köstrik kapitány tudta, hogy legfeljebb húszmérföldnyire lehetnek a gozói világítótoronytól, és nem mert közeledni a szigetekhez. Még arra is gondolt, hogy nincs-e a magas part olyan közel hozzájuk, hogy attól nem látják a világítótornyot. Ebben az esetben pedig már túlságosan is közel vannak. Ha pedig nekiütődnek a partfal előtt valamelyik sziklának, azon nyomban elvesztek.

Fél tíz felé a kapitány elhatározta, hogy igyekszik egy helyben maradni a hajóval, és csak kevés gőzt adott. Ha nem is állt meg teljesen, legalább lecsökkentette a gép sebességét néhány propellerfordulatra. Erre azért volt szükség, hogy a hajót kormányozni lehessen, és mindig elölről kapja a hullámokat. Ilyen körülmények között a hullámok rettenetesen himbálták a hajót, de az legalább nem verődött a partnak.

Három óra telt el így, az idő éjfélre járhatott. Ekkor a helyzet még súlyosbodott.

Ahogy az gyakran megesik ilyen viharban, a keleti és nyugati szél viaskodása hirtelen megszűnt. A szél újra azt az irányt követte, mint napközben, és nagy hevességgel dühöngött. Ereje, amelyet néhány órán át visszafogtak az ellenszelek, most ismét felülkerekedett a felhők között kibukkanó tiszta ég alatt.

– Jobbról fény! - kiáltotta a homlokárboc tövénél őrt álló matróz.

– Teljes fordulat! - adta ki a parancsot Köstrik kapitány, és el akart távolodni a parttól.

Ő is látta a jelzett fényt. Szabályos időközökben villant fel, és így nyilván Gozóról jött. Épp ideje volt, hogy visszaforduljanak, mert az ellenszél vad erővel tombolt. A Ferrato már kétmérföldnyire sem volt a földnyelvtől, amelyen egyszerre feltűnt a világítótorony.

A gépész parancsot kapott, hogy adjon gőzt; de a gép hirtelen lelassult, aztán megállt.

A doktor, Báthory Péter, a személyzet, mindenki a fedélzeten tartózkodott, és súlyos bajt sejtett.

Valóban baleset érte őket. A légszivattyú szelepje elromlott, a kondenzátor rosszul működött, a hajócsavar robbanásszerű hanggal néhányat fordult, majd teljesen leállt.

Az ilyen bajon nem lehet segíteni, legalábbis hasonló körülmények között. Szét kellett volna szedni a szivattyút, de ez több órát vesz igénybe. A gőzjachtot pedig az erős szél a part felé sodorta, és legfeljebb húsz perc múlva zátonyra kellett futnia.

– Orrvitorlát fel!... Előkötél-vitorlát fel!... Fővitorlát fel!

Így hangzottak Köstrik kapitány parancsai, aki már csak a vitorlák segítségével vezethette a hajót - a személyzet igyekezett engedelmeskedni a parancsnak, s bámulatos összeszokottsággal hajtotta végre a műveleteket. Természetesen Pointe Pescade fürgeségével, társa meg tüneményes erejével segítségükre sietett. A kötélzet inkább elszakad, de nem tud ellenállni Cap Matifou erőfeszítéseinek.

A Ferrato azonban változatlanul igen súlyos helyzetben volt. Ezt a hosszú testű, keskeny, nem mély járatú és különben is elégtelen vitorlázattal felszerelt gőzhajót nem úgy építették, hogy ellenszélben vagy oldalszéllel hajózzon. Ha szélirányban halad, még ha nem is túl haragos a tenger, könnyen elvéti a fordulatokat, és elsüllyed.

Ez fenyegette a *Ferrató*t is. Nemcsak a vitorlák felvonása volt igen nehéz, de vissza sem bírt térni nyugatnak a nagy ellenszélben. Lassanként a parti sziklafal felé sodródott, s úgy látszott, már csak azt a helyet kell kiválasztania, ahol a legtűrhetőbb körülmények között érhet partot. Sajnos, az éjszaka olyan sötét volt, hogy Köstrik kapitány képtelen volt megállapítani, milyen a part. Azt jól tudta, hogy a közbenső Comino szigetecskével két tengerszoros választja el Gozo szigetét Máltától, az egyiket Északi-Comino-csatornának, a másikat Déli-Comino-csatornának hívták. De meg lehet-e találni a csatornák bejáratát ebben a sötétségben, be tudnak-e jutni oda ezen a háborgó tengeren, hogy menedéket leljenek a sziget keleti partján, és elérjék esetleg Valletta kikötőjét? Csak révkalauz vagy parti hajós tudta volna most elvezetni a hajót. És ilyen veszélyes körülmények között, ezen az esős és ködös éjszakán melyik halász merészkedne a pusztulásra ítélt hajó közelébe?

A gőzjacht vészkürtje mégis fülsiketítő segélyjelzéseket hallatott a tomboló szélben, és három ágyúlövést is leadtak egymás után.

Hirtelen fekete pont tűnt fel a szárazföld felől a ködben. Egy bárka közeledett a Ferrato felé alig felhúzott vitorlával. Nyilván valami halász volt, aki a vihar elől bemenekült a kis melliehai öböl mélyére. Ott aztán menedéket talált a sziklák védelmében, a csodálatos Kalypso-barlangban, amelyet a Hebridák Fingal-barlangjához lehetne hasonlítani, és meghallotta a vészjelzést és vészlövéseket.

Ez az ember nem habozott, élete kockáztatásával segítségére sietett a tehetetlen gőzjachtnak. Ha a Ferrato még megmenekülhet, csak neki lehet köszönni.

A bárka lassan közeledett. A hajó fedélzetén előkészítették a kötelet, amelyet majd kidobnak neki, ha melléjük ér. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc telt el. Már száz méter se választotta el őket a szirtektől.

E pillanatban kidobták a kötelet; egy hatalmas hullám a hátára kapta a bárkát, és a Ferrato oldalához vágta. Darabokra tört, és a halász bizonyosan a tengerbe vész, ha Cap Matifou nem ragadja meg, nem emeli karjára és nem teszi le a fedélzeten, akár egy gyermeket.

Ekkor a halász egyetlen szó nélkül - de hogyan is lett volna rá ideje? - a kapitányi hídon termett, megmarkolta a kormányt, és abban a percben, amikor a Ferrato orrával a sziklák felé siklott volna, és ott szétzúzódik, megfordította a hajót, az meg befutott a keskeny Északi-Comino-csatornába, hátszéllel áthaladt rajta, és nem telt bele húsz perc, már Málta keleti partjához ért, nyugodtabb vizekre. Ekkor bevont vitorlákkal haladt, nem egészen fél mérföldre a parttól. Aztán reggel négy óra tájban, amikor a virradat első fénye felfehérlett a nyílt tengeren, a vallettai szorosban úszott, és a Senglea-rakparton horgonyzott le, a katonai kikötő bejáratánál.

Ekkor a doktor fellépett a kapitányi hídra, és a fiatal tengerészhez fordult.

– Megmentett minket, barátom - mondta.

– Csak kötelességemet teljesítettem.

– Révkalauz?

– Nem, csak halász vagyok.

– És a neve?

– Luigi Ferrato!