ÉJJEL-NAPPAL TARANTASZON

Másnap, július 19-én a Kaukázus a permi kikötő hajóhídjánál állott meg. A Káma folyón ez volt az utolsó állomás. A kormányzóság, amelynek Perm a fővárosa, az orosz birodalom egyik legnagyobb kiterjedésű része, s ha az ember itt átkel az Urálon, a túlsó oldalon már szibériai területen találja magát. Az Európából Ázsiába igyekvő utasok itt Permben nyaranta kocsit, télen pedig szánt vásárolnak, mielőtt hosszú hónapokra belevetnék magukat a végtelen szibériai síkságba.

Sztrogof Mihály aprólékos gonddal kutatott fel a városban egy tarantaszkocsit, s valószínű, hogy ennél jobbat az egész városban sem sikerült volna felhajtania. Persze ennek ellenére is ugyancsak alkudozott az árából, már csak a forma kedvéért is, ahogy ez Korpanof Miklós irkutszki szerény kereskedőemberhez illett. Nagya vele tartott a kocsikeresésben. Amikor végre megvásárolták, Sztrogof így szólt a leányhoz:

– Hidd el, húgocskám, szívesen vettem volna kényelmesebb járművet neked, de hát örülnünk kell ennek is...

– Miért mentegetőzöl, bátyám? Ha kell, akár gyalog is elindulnék, csak hogy megláthassam édesapámat!

– Cseppet sem kételkedem a bátorságodban, Nagya, csakhogy vannak olyan fáradalmak, amelyek túl nagy próba elé állítják a női szervezetet.

– Ne félts, bátyám, majd csak megbirkózom velük! - felelte a leány.

Fél órával azután, hogy Sztrogof felmutatta podarozsnáját, három postai ló volt a tarantasz elébe fogva.

Nagya és Mihály nyomban be is ültek a kocsiba. Némi élelmiszert is beszereztek, s odarakták a kocsi hátsó kasába, hogy ha netán valami késedelem érné őket egyik postaháztól a másikig, ne maradjanak minden étel nélkül. Tudni való ugyanis, hogy a postaházak állami felügyelet alatt állanak, igen kényelmesen vannak berendezve, s mindennel el vannak látva. A tarantasz ernyőjét hátraengedték, mert a hőség szinte tűrhetetlen volt. Végre déltájt nekilódult a tarantasz, csak úgy porzott nyomában az út.

– Vajon mennyi ideig tart, amíg az Urálon átkelünk? - kérdezte Nagya.

– Negyvennyolc óra hosszat, ha éjjel-nappal utazunk - felelte Sztrogof. - Éjjel-nappalt mondtam, Nagya, s nem ok nélkül. Egy pillanatra sem szabad megpihennünk, ha idejekorán meg akarunk érkezni Irkutszkba.

– Én, bátyám, igazán nem tartóztatlak. Felőlem bátran utazhatunk éjjel-nappal.

– Akkor pedig, Nagya, ha a tatárok betörése nem szakítja meg utunkat, húsz napnál rövidebb idő alatt leszünk Irkutszkban!

– Te már megtetted ezt az utat? - kérdezte Nagya.

– Meg én, már több ízben is.

– Ugye, télen gyorsabban és biztosabban utazhatnánk?

– Gyorsabban, egészen bizonyosan. Csakhogy télen többet szenvednél a hótól és a hidegtől.

– Törődöm is én vele! A tél az orosz ember barátja.

– Ebben igazad van, Nagya. Csakhogy azért mégis van ára ennek a barátságnak!

– Hányszor tetted meg ezt az utat, végig a sztyeppen, tél idején?

– Három ízben, Nagya, s mindannyiszor Omszk volt az úti célom.

– Mit csináltál Omszkban?

– Édesanyámat látogattam meg.

– Én pedig most az édesapámat látogatom meg. Édesanyám utolsó szavait viszem el hozzá. Annyit mondhatok, bátyám, hogy nincs az a földi hatalom, amely ebben az utazásban meggátolhatott volna!

– Derék leány vagy, húgocskám - felelte Sztrogof -, s bízzál benne, hogy szerencsével jársz majd!

A *jemcsik*ek, akik sűrű egymásutánban váltakoztak egyik postaháztól a másikig, villámsebesen hajtották a tarantaszt. Kocsijuk különben, mint ezt Sztrogof az egyik állomáson megtudta, nem volt az egyetlen a Permből Jekatyerinburgba vezető úton. Előttük is haladt egy kocsi. Mivel azonban Sztrogof minden állomáson pontosan megkapta a maga lovait, nem kellett sokat törődnie az előtte száguldó fogattal.

Estefelé azonban, szinte valami ösztöntől hajtva, Sztrogof mégis megkérdezte az egyik postamestertől, vajon mennyivel fut előttük az a másik kocsi.

– Két órával előzi meg a tiéteket, atyuska - felelte a postamester.

– Hányan ülnek benne?

– Ketten.

– Gyorsan haladnak?

– Mint a sasmadár.

– No, akkor gyorsan fogjunk be!

Sztrogof és Nagya, akik el voltak rá szánva, hogy percig se késlekedjenek, egész éjen át utaztak.

Az éjszaka minden zavaró mozzanat nélkül telt el. A tarantasz rázása ellenére is Nagya néhány órán keresztül eléggé jól aludt. A kocsi fedelét félig felhúzták, úgyhogy azért könnyen szívhatták a friss levegőt, amely után tüdejük ebben a pokoli hőségben valósággal szomjúhozott. Sztrogof egész éjszaka ébren volt, mert nem nagyon bízott meg a jemcsikekben, akik fölöttébb szívesen elbóbiskolnak ültő helyükben. Az állomásokon nem időztek, csupán váltottak, s máris indultak tovább.

Másnap, július 20-án, úgy reggeli kilenc tájban feltűntek keleten az Urál hegység távoli körvonalai. Persze azért ez a hatalmas hegylánc, amely európai Oroszországot elválasztja Szibériától, még eléggé messzi volt, s nemigen számíthattak rá, hogy még napszállta előtt odaérkeznek.

Napközben fülledt volt a levegő, és sűrű felhők kezdtek az égbolton gomolyogni. Talán okosabb lett volna, ha ilyen körülmények között nem vágnak neki éjnek idején a hegységnek. És Sztrogof feltétlenül így is cselekedett volna, ha módjában állott volna a késedelmeskedés. De amikor az utolsó postaállomáson a jemcsik figyelmeztette a mind közelebbről hallatszó mennydörgésre, amelyet ijesztően visszhangzott a hegység sziklafala, Sztrogof csak ennyit felelt neki:

– Ugye, még mindig előttünk fut egy szekér?

– Igen.

– Mennyivel jár előttünk?

– Körülbelül, egy órával.

– Hát akkor előre! És háromszoros borravalót kapsz, ha holnap reggelre Jekatyerinburgban vagyunk!