KÉT TESTVÉR

Az ismertetett rendszabályoknak megvolt a maguk oka és jól megfontolt értelme, noha kétségkívül korlátozták a népesség jogait.

„Orosz alattvaló nem távozhat a kormányzóság területéről” - ez annyit jelentett, hogy ha Ivan Ogaref még itt volt orosz földön, akkor ezzel megakadályozzák, vagy legalábbis nagyon megnehezítik számára, hogy eljusson Feofár kánhoz. A felkelővezért esetleg sikerül így megfosztani egy félelmetes munkatársától.

„Minden ázsiai származású idegen huszonnégy órán belül tartozik elhagyni a kormányzóság területét” - ezzel talán sikerülhet innen mindazt a veszedelmes elemet, amelyekkel bizonyára igen közeli kapcsolatokat tartanak fenn a tatár törzsekkel, s amelyek tömegével jöttek ide a vásárra, idejében eltávolítani. Ahány itt a vagány, annyi köztük a kém, s eltávolításukat bizonyára nagyon is indokolta a kiélesedett helyzet.

A baj csak az volt, hogy ilyenformán azok az orosz nemzetiségű alattvalók, akiknek túl a szibériai határokon akadt volna dolguk, szintén itt rekedtek, legalábbis egyelőre. Az első cikkely szövege ebben a tekintetben minden kétséget kizárt. Ez a parancs nem ismert semmiféle kivételt. A magánérdeket alá kellett rendelni a közérdeknek.

A második cikkely persze elsősorban az ázsiai eredetű vásárosnépet érintette, s az ő köreikben nyomban meglehetősen zajos tiltakozást is váltott ki, sőt itt-ott kétségbeesett jajgatás és óbégatás is felhangzott. Ezt azonban a kozákok és a közrendőrök gyors közbelépése azonnal el is nyomta. Nyilvánvaló volt, hogy a felolvasott kormányparancsok következtében Nyizsnyij Novgorod estére teljesen kiürül, s a nagyvásár zaja helyébe síri csönd telepszik majd a városra.

Abban a pillanatban, amikor a kormányparancsolatot felolvasták, Sztrogof Mihályban szinte önkéntelenül ötlött fel az előző éjszaka emléke.

„Furcsa egy véletlen! - dohogott magában. - Vajon miféle kapcsolat lehet az ázsiai eredetű idegenek rögtöni eltávolítása meg a vándorcigánypár éjszakai beszélgetése között?! »Holnap maga az Atyuska küld majd bennünket oda, ahová épp menni akarunk( - mondta az éjjel az a vén cigány. Atyuska, atyuska - hiszen ez a cár neve! A nép nem is hívja másként! Honnan tudhattak ezek a cigányok előre erről a rendszabályról? S vajon merrefelé indulnak? Csakugyan fölöttébb gyanús népség!”

De alig ért idáig Sztrogof gondolatmenete, rögtön egy másik gondolat kezdte foglalkoztatni. Hirtelenjében megfeledkezett a különös párról, gyanús terveikről, amelyek olyan furcsán vágtak egybe a kormányparanccsal... Szinte a villám sebességével ötlött fel benne a fiatal lett leány emléke.

„Szegényke! - sikoltott fel Sztrogofban valami ismeretlen hang. - Hiszen a parancs miatt most ő sem hagyhatja el a kormányzóság területét!”

A leány lett nemzetiségű orosz alattvaló volt, reá tehát az első pont vonatkozott. Világos, hogy ezek után nem hagyhatta el az orosz földet. Utazási engedélye, amelyet valószínűleg még a legfrissebb rendszabályok kibocsátása előtt adtak ki, nyilvánvalóan érvényét veszítette. Ilyenformán a Szibériába vezető valamennyi útvonal lezárult előtte, s bármi okból akart is Irkutszkba jutni, e perctől fogva tilos volt oda utaznia. Sztrogofban nyomban felébredt a tettvágy, érezte, hogy segítenie kellene a lányon. Igen, de hogyan találjon rá?

„Ej - nyugtatta meg magát -, hiszen ő is Perm felé készült! Lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne találkozzunk! S akkor aztán megvédhetem őt mindenféle bajtól, mégpedig úgy, hogy ne is tudjon róla. S mivel szemmel láthatóan neki is éppoly sürgős az útja, mint nekem, még csak késedelmet sem jelent majd számomra, ha támaszául szegődöm.”

Az emberi agyban egyik gondolat szüli a másikat. Sztrogof Mihály ezt a kérdést eddig csak abból a szempontból vizsgálgatta, hogy valami jót akar tenni egy embertársával, hogy szolgálatára akar lenni valakinek. De most hirtelen egy másik eszme kapcsolódott bele elgondolásába, s ennek a világosságánál az egész história tüstént más képet öltött.

„Igazán szép tőlem, hogy segíteni akarok rajta - szövögette tovább gondolatait -, de könnyen megeshetik az is, hogy nekem lesz rá nagyobb szükségem, mint neki énrám. Az ő jelenléte csak hasznomra lehet, mert ezzel is segíthetem elterelni a gyanút magamról. Ha egy magamfajta ember egymagában rohangászik végig a sztyeppen, akkor az ilyen figurában sokkal könnyebben sejthetik a cár futárját. Viszont ha ez a fiatal leány kísér engem, akkor sokkal inkább elhihetik nekem, hogy csakugyan az a Korpanof Miklós vagyok, akinek nevére a podarozsnám szól. Ezért hát nekem van arra a leányra szükségem! Most már mindenáron meg kell keresnem! Nem hinném, hogy tegnap este óta sikerült volna bármiféle közlekedési eszközt is találnia, amellyel Nyizsnyij Novgorodot elhagyhatta volna. Gyerünk hát utána, isten segítségével!”

Sztrogof otthagyta a vásárteret, ahol a kihirdetett parancs következtében a zsivajgás most érte el a tetőpontját. A parancs által érintettek keserves jajongása meg a rendőrök és kozákok ordítozása, akik nagy eréllyel léptek fel velük szemben, pokoli zűrzavarrá fokozódott. A fiatal leány, akit Sztrogof keresett, semmi esetre sem lehetett itt. Most reggeli kilenc óra volt. A gőzös csak délben indul. Így hát körülbelül kétórányi ideje volt, amit arra használhatott, hogy felkutassa a leányzót, akit útitársává akart tenni.

Most újra átment a Volga túlsó partjára, ott végigjárta a városnak azokat a részeit, amelyekben már kisebb volt a tömegek özönlése. Szinte azt mondhatnók, hogy tűvé tette utcáról utcára mind az alsó-, mind a felsővárost. Bement sorra a templomokba, amelyek tudvalevőleg isten által rendelt menhelyei mindenkinek, akinek bánata, sírnivalója van. De sehol nem bukkant a lett leány nyomára.

„Pedig mégsem hagyhatta el Nyizsnyij Novgorodot! - ismételgette egyre magában. - Keressük csak tovább!”

Sztrogof ilyenformán két óra hosszat járt-kelt mindenfelé. Ide-oda loholt, mégpedig anélkül, hogy csak egyszer is megállott volna. De nem érzett fáradtságot, hiszen valamilyen parancsoló belső kényszernek engedelmeskedett, amely teljesen úrrá lett akaratán. Ám hiába, célt nem ért.

Egyszer csak eszébe ötlött, hogy a fiatal leánynak talán nincs is tudomása a kiadott kormányparancsról. Igaz, hogy ez meglehetősen valószínűtlen dolog volt, mert hiszen az ilyesfajta rendkívüli esemény senki figyelmét nem kerüli el. A leánynak különben is megvolt rá az oka, hogy minden legkisebb hír is érdekelje, amely Szibéria felől érkezett; aligha volt hát valószínű, hogy ne jutott volna tudomására a kormányzónak ez a rendelete, amely annyira közelről érintette személyes sorsát.

De ha nem tud a kiadott parancsról, akkor meg rövid idő múltán neki is oda kell majd jönnie a Volga-partra, a hajóhídhoz, ahol majd valamilyen erőszakos rendőr brutálisan megtiltja neki a hajóra lépést! Mindenáron el kell érnie tehát, hogy még idejében találkozhassék a leánnyal, és szót érthessen vele; így talán sikerül megóvnia ettől a megrázkódtatástól. De minden keresgélése hiábavalónak bizonyult, s már-már végképp elveszítette minden reményét, hogy valaha is a nyomára akadjon ifjú ismerősének.

Tizenegy óra volt már. Sztrogof Mihály elhatározta, hogy podarozsnáját mindenképp bemutatja a főkapitányságon, bár tudta, hogy bárki más ember esetében ez teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna. A kormányzó rendelete Sztrogofra nem vonatkozhatott, hiszen útlevelét úgy állították ki, hogy az efféle akadályokkal ne kelljen törődnie. De azért mégis bizonyságot akart szerezni afelől, hogy a város elhagyásakor semmiféle nehézsége nem adódik. Ezért most újból vissza kellett a Volga innenső partjára térnie, abba a kerületbe, ahol a főkapitányság székelt. Itt is hatalmas tömeg tolongott, mert noha megparancsolták az idegeneknek, hogy hagyják el a várost, a távozásnak is megvoltak a maga formaságai.

Sztrogof Mihály, hála jól megtermett vállának, gyorsan át tudott vágni az udvaron. Nagyobb nehézséget jelentett már aztán az, hogy bejusson az irodákba s főként az illetékes tisztviselő rácsablaka elé. De Sztrogof csak egy szót súgott az egyik közrendőr fülébe, s néhány rubelt nyomott a markába, mire egyszeribe, szinte csoda módra, szabad lett előtte az út.

A közrendőr bevezette a váróterembe, s aztán elsietett, hogy előkerítsen egy nálánál magasabb rangú rendőr-tisztviselőt. Sztrogof ebből azt látta, hogy a rendőrséggel nem lesz különösebb baja, s hogy szabad mozgásában nem fogják megakadályozni.

Várakozás közben volt rá ideje, hogy jól körülnézzen a teremben. S lám, mi ötlik ott a szemébe? Az egyik padon, inkább magába roskadva, mint ülve, ott látja a fiatal leányt, akit úgy keresett. Valami néma kétségbeesés rítt le az egész leányról, bárha arcát nem is igen láthatta, csupán körvonalait.

Sztrogof nem tévedett. Csakugyan a fiatal lett leány ült ott. A leány semmit sem tudott a kiadott parancsról, s azért jött a főkapitányságra, hogy láttamoztassa utazási engedélyét... Itt azonban megtagadták a láttamozást! Annyit elismertek, hogy joga van Irkutszkba utazni, de a most kiadott parancs általános érvényű volt, megsemmisített minden eddig kiadott engedélyt, s így lezárult előtte minden út, amely Szibériába vezetett.

Sztrogof boldogan ismerte fel a leányt, s máris odasietett hozzá. A leány rávetette a szemét, s mintha egy pillanatra felvillant volna benne az öröm, hogy ismerősre lelt. Mintha álomban tenné, úgy állott fel, s mint a hajótörött, aki még a szalmaszál után is kapkod, máris nyúlt volna a segítő kéz után... Csakhogy ebben a pillanatban a közrendőr megérintette Sztrogof Mihály vállát.

– A főkapitány úr várja az urat - mondta.

– Megyek - felelte Sztrogof.

S anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna a leányhoz, akit pedig hajnal óta annyira keresett, anélkül, hogy akár csak egyetlen kézmozdulattal is bátorította volna - egy elsietett mozdulat őt is meg a lányt is könnyen gyanúba keverhette volna -, követte a közrendőrt a csoportokba verődött embertömegen keresztül. Amikor a lett leány látta, hogy az egyetlen ember, aki talán segítségére lehetett volna, eltűnik a szeme elől, kétségbeesetten rogyott vissza a padra.

Három perc sem telt belé, és nyomában egy rendőrrel Sztrogof Mihály újra megjelent a teremben. Kezében tartotta a podarozsnáját, amely minden Szibériába vezető utat megnyitott előtte. Odasietett a leányhoz, s feléje nyújtotta a kezét.

– Húgocskám... - így szólt hozzá.

A leány nyomban megértette. Felállott ültéből. Valami hirtelen belső ösztön késztette arra, hogy a másodperc egy töredékéig se habozzék.

– Húgocskám - ismételte Sztrogof -, megkaptuk az engedélyt, hogy utunkat folytassuk Irkutszkba. Ugye, jössz?

– Követlek, bátyám - felelte a leány, s kezét a Sztrogoféba tette. Együtt hagyták el a főkapitányság épületét.