A CÁR FUTÁRJA

A nagyherceg haditanácsának tagjai szinte ugyanazzal a mozdulattal egyszerre fordultak az ajtó felé. Cári futár érkezett Irkutszkba!

Ha a tisztek egy pillanatig is átgondolták volna a dolgot, nyilván rögtön eszükbe jutott volna, hogy itt valami nincs rendjén. Hogyan érkezhetett a körülzárt városba futár?

A nagyherceg gyorsan odalépett szárnysegéde elé:

– Kéretem a futárt!

Egy férfi lépett be az ajtón.

A jövevény szinte tántorgott a rettenetes fáradságtól és kimerültségtől. Kopott, sőt rongyos, szibirják parasztruhában volt, amelyet itt-ott golyók szaggattak át.

Fejét sapka fedte. Arcát még elég friss sebhely csúfította el. Külsejéről, magatartásáról lerítt, hogy hosszú út lehet mögötte. Lyukas csizmája is mutatta, hogy útjának nagy részét gyalog tette meg.

– A nagyherceg úr őfensége? - kérdezte hangosan, amikor belépett.

A nagyherceg elébe ment, s ezt kérdezte:

– Te vagy a cár futárja?

– Igenis, fenség.

– Honnan jössz?

– Moszkvából.

– Mikor hagytad el Moszkvát?

– Július 16-án.

– Hogy hívnak?

– Sztrogof Mihálynak, fenség.

A futár természetesen Ivan Ogaref volt. Felvette annak az embernek a nevét, akiről azt hitte, hogy végképp megfosztotta az erejétől. Sem a nagyherceg, sem bárki más Irkutszkban nem ismerte őt személyesen; így nem is kellett azzal bíbelődnie, hogy arcvonásait elkendőzze. Mivel személyazonosságát írással igazolhatta, senki sem kételkedhetett futári mivoltában.

Vasakaratában bízva színre lépett tehát, hogy siettesse a dráma végkifejlését. Árulás és gyilkosság volt a szerepe, s biztos volt, hogy ördögi tehetsége javát nyújtja majd.

Ogaref válasza után a nagyherceg intett tisztjeinek, mire ezek visszavonultak.

Ő és az ál-Sztrogof egyedül maradt a szalonban.

A nagyherceg néhány percen át vizsgálgatta Ogarefot. Majd ezt kérdezte:

– Július 15-én még Moszkvában voltál?

– Igenis, fenség. A 15-éről 16-ára virradó éjjelen jelentem meg őfelsége előtt az új palotában.

– Levelet is hoztál a cártól?

– Parancsoljon, fenség.

S ezzel átnyújtotta a nagyhercegnek az apróra összehajtogatott cári írást.

– Ilyen állapotban kaptad ezt a levelet?

– Nem, fenség. De a borítékját meg kellett semmisítenem, hogy jobban elrejthessem az emír katonái elől.

– Tehát tatár rabságban is voltál?

– Igenis, fenség, néhány napon keresztül - felelte Ivan Ogaref. - Ezért történt, hogy jóllehet július 16-án indultam el Moszkvából, csak október 2-án, tehát hetvenkilenc napi út után érkezhettem meg Irkutszkba.

A nagyherceg átvette a levelet, s széthajtogatta. Nyomban felismerte a cár saját kezű aláírását s előtte a szabványos levélzáró formulát. Nem lehetett tehát semmi kétsége sem a levél, sem a futár valódisága felől.

A futár kellemetlen arckifejezése eleinte tagadhatatlanul kínosan érintette a nagyherceget, sőt bizonyos fokig gyanakvóvá is tette. De érzését nem mutatta ki, a levél láttán pedig végképp megszűnt bizalmatlansága.

A nagyherceg pár percig szótlanul állott. Gondosan elolvasta a levelet, hogy jól megértse a benne foglaltakat.

Majd újra beszédbe elegyedett a futárral.

– Ismered ennek a levélnek a tartalmát, Sztrogof Mihály?

– Igenis, fenség. Adódhatott volna olyan helyzet, hogy magát a levelet is meg kell semmisítenem, nehogy a tatárok kezébe kerüljön. Erre az esetre is számítva szóról szóra megtanultam, hogy pontosan beszámolhassak fenségednek a tartalmáról.

– Tudod-e, hogy ez a levél azt parancsolja nekünk, hogy inkább haljunk meg, de ne adjuk fel Irkutszkot?

– Tudom, fenség.

– Azt is tudod-e, hogy a levél közli mindazokat a csapatmozdulatokat, amelyeket abból a célból vettek tervbe, hogy a hordák további előnyomulását meggátolják?

– Ezt is tudom, fenség, de ezek a csapatmozdulatok nem jártak sikerrel.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt fenség, hogy Isimet, Omszkot, Tomszkot - hogy a két Szibériának éppen csak legfontosabb városait említsem - Feofár kán csapatai sorra elfoglalták.

– Voltak ütközetek is?

– Több ízben is, fenség.

– Csapatainkat mindenütt visszavetették?

– Sajnos, gyengének bizonyultak.

– Hol folytak le azok az ütközetek, amelyekről beszélsz?

– Kolivanyban, Tomszkban...

Eddig Ogaref a színtiszta igazságot mondotta; most azonban, hogy Irkutszk bátor védőinek hangulatát aláaknázza, túlozni akarta az emír sikereit, s hozzáfűzte:

– S a harmadik Krasznojarszk előtt.

– S hogy végződött ez a harmadik ütközet? - kérdezte a nagyherceg csaknem összeszorított ajakkal.

– Több volt ez, fenség, mint ütközet - felelte Ogaref. - Valósággal sorsdöntő összecsapás volt ez. A határról és a tobolszki kormányzóságból összegyűjtött húszezernyi orosz katona ütközött meg itt hatvanötezer tatárral. S noha bátran harcoltak, mégis teljesen megsemmisültek.

– Hazudsz! - kiáltott a futárra a nagyherceg, aki hiába próbálta visszafojtani dühét.

A nagyherceg lassanként újra megnyugodott, s rövid kézmozdulattal jelezte, hogy bánja kirohanását, s már hisz az ál-Sztrogofnak.

– Mikor történt ez a krasznojarszki csata? - kérdezte.

– Szeptember 2-án.

– Így hát most az összes tatár csapatot itt összpontosították Irkutszk körül?

– Az összeset.

– Mennyire becsülöd őket?

– Négyszázezer emberre.

Ez újabb túlzás volt; Ogaref csak azért nagyította fel a tatárok létszámát, hogy ezzel is gyöngítse az irkutszkiak lelki ellenálló erejét.

– S a nyugati kormányzóságok irányából nem várhatok semmiféle segítséget? - kérdezte a nagyherceg.

– Nem, fenség, legalábbis a tél kezdete előtt nem.

– Nos hát vedd tudomásul, Sztrogof Mihály, még ha nem is számíthatok semmiféle segítségre sem nyugat, sem kelet felől, s még ha hatszázezren vannak is a tatárok, Irkutszkot fel nem adom!

Ogaref e szavak hallatára egy pillanatra lehunyta a szemét. Mintha attól félt volna, hogy a nagyherceg beléje lát. Igen, a cár fivére megfeledkezett egy egészen aprócska tényezőről: arról, hogy esetleg árulás révén is eleshetik a város.

Az amúgy is ingerlékeny természetű nagyherceg már alig tudta e kétségbeejtő hírek hallatára nyugalmát megőrizni. Ogaref jelenlétével mit sem törődve, fel-alá rohangált a szalonban. Ogaref pedig olyan szemmel méregette, mint a fenevad kiszemelt áldozatát.

A nagyherceg megállott az ablaknál. A tatárok tábortüzeit nézte, s figyelmesen hallgatta a kívülről beszűrődő zajokat, amelyeknek nagy része az egymáshoz verődő jégtáblák súrlódásától eredt.

Negyedóra is beletelt anélkül, hogy újabb kérdést tett volna fel. Ekkor újra elővette a cár levelét, s annak egy szakaszát ismételten végigolvasta. Majd így szólt:

– Tudod-e, Sztrogof Mihály, hogy ebben a levélben egy árulóról is szó esik, akitől óvakodnom kell?

– Tudom, fenség.

– A cár őfelsége azt írja, ez az ember majd álruhában próbál meg besettenkedni Irkutszkba, hogy aztán megnyerve bizalmamat, kiszolgáltassa a várost a tatároknak.

– Mindezt tudom, fenség, sőt azt is tudom, hogy Ivan Ogaref megesküdött: a cár fivérén élete árán is bosszút áll!

– De hát mi oka van erre?

– Azt mondják, hogy a nagyherceg megalázta ezt a tisztet: megfosztotta tiszti rangjától.

– Igen..., igen..., emlékszem. De az a nyomorult ember megérdemelte sorsát! Kitetszik ez már abból is, hogy most nem átallott hazája ellenségeinek szolgálatába állni, és vezetni a barbárok betörését!

– A cár őfelsége - felelte Ivan Ogaref - külön felhívta figyelmemet annak fontosságára, hogy fenséged értesüljön azokról a gaz tervekről, amelyeket ez az Ogaref fenséged ellen szövöget.

– Igen..., a levélben bőven esik erről szó.

– És őfelsége külön megparancsolta nekem, hogy szibériai utam alatt főként ettől az árulótól óvakodjam.

– Találkoztál vele?

– Igen, fenség, méghozzá a krasznojarszki csata után. Azt hiszem, ha tudta volna rólam, hogy levelet viszek fenségednek, s hogy ez a levél az ő terveiről is lerántja a leplet, aligha kerültem volna ki élve a kezéből.

– Bizony, bizony. Alighanem végeztek volna veled - felelte a nagyherceg. - Hogyan is menekültél meg?

– Beugrottam az Irtisbe.

– S hogyan sikerült bejutnod Irkutszkba?

– A város védői szerencsére éppen kirohanást intéztek az egyik tatár különítmény ellen. Odavegyültem a nézők közé, majd egy alkalmas pillanatban felfedtem kilétemet, mire nyomban fenséged elé vezettek.

– Na, jól van, Sztrogof Mihály - felelte a nagyherceg. - Egész fáradságos küldetésed alatt bátran és odaadóan viselkedtél. Ezt nem felejtem el. Tehetek valamit az érdekedben?

– Semmi mást nem kérek, fenség, mint hogy fenséged oldalán harcolhassak - felelte Ivan Ogaref.

– Úgy legyen, Sztrogof Mihály. Mától fogva személyes szolgálatomban állsz, és itt lakhatsz a palotában.

– S mi lesz akkor, ha Ivan Ogaref valamilyen hamis név alatt mégiscsak megjelenik fenséged színe előtt?...

– Akkor majd segítségeddel - hiszen te személyesen ismered - szépen leleplezzük, s a kancsuka alatt végzi majd életét. Jó éjt!

Ivan Ogaref katonásan tisztelgett a nagyhercegnek, hiszen nem volt szabad elfelejtenie, hogy ő itt most nem szibirják paraszt, hanem a cári futárok testületének tagja.

Ogarefnak eddig tehát sikerült megjátszania alávaló szerepét. Sikerült beférkőznie a nagyherceg bizalmába. Akkor és úgy élhet ezzel vissza, amikor és ahogyan akarja. Sőt még itt is lakik magában a palotában. Vagyis pontosan értesülhet a védősereg terveiről. Amit akart, elérte: a hadihelyzet kulcsa a kezében volt.

Attól nem kellett tartania, hogy bárki is leleplezhetné, hiszen nem ismerte senki. Ezért elszánta magát, hogy minden késedelmeskedés nélkül nekikezd terve végrehajtásának.

Voltaképpen nem is volt sok ideje. A város elestének még az előtt kellett bekövetkeznie, mielőtt észak és nyugat felől megérkeznének az orosz erősítések; márpedig ez mindössze néhány nap kérdése lehetett. Ha aztán a tatárok már megkaparinthatták a várost, akkor sokkalta nehezebb lesz azt tőlük újra visszavenni. Különben pedig, ha netán utóbb mégis arra kényszerülnének, hogy feladják, az semmi esetre sem történhetik meg anélkül, hogy csonkig le ne rombolják Irkutszkot, s főként nem anélkül, hogy a nagyherceg feje oda ne guruljon Feofár kán lábai elé.

Mivel Ogaref felhatalmazást kapott arra, hogy tetszése szerint figyelhessen és szemlélhessen meg mindent, mindjárt másnap azzal kezdte, hogy felülvizsgálta a földerődítményeket. Amerre mutatkozott, mind a tisztek és katonák, mind pedig a lakosság a legnagyobb szívélyességgel üdvözölte, ami ki is járt a „cár futárjának”. Számukra az az ember volt Ogaref, aki végre újra egybekapcsolta őket a nagy, szent birodalommal.

Ogaref ilyenkor aztán nekiállott, s bőbeszédűen beszámolt állítólagos kalandjairól. Majd ügyesen, mintha egészen mellékesen s különösebb szándék nélkül tenné, vázolni kezdte a helyzet nehézségeit. Ugyanazzal a túlzással adta elő a tatárok diadalait, ahogy ezt már a nagyherceg előtt is megcselekedte; s persze alaposan felnagyította a tatárok rendelkezésére álló hadierőket is. Előadásából logikusan következett, hogy a várt segítség, még ha idejében érkeznék is meg, túl gyenge lesz, s nagyon félős, hogy az irkutszki csata még a kolivanyi, tomszki és krasznojarszki csatánál is siralmasabban üt ki majd.

Ogaref különben eléggé takarékosan bánt ezekkel az ál- és rémhírekkel. Gondosan ügyelt arra, hogy csak apránként adagolja őket, s hogy fokozatosan, de annál biztosabban törje meg Irkutszk védőinek lelkületét. Úgy tett, mint aki csak kérdésekre válaszolgat, s akkor is csak nagyon kedve ellenére. Egyébként pedig mindig hozzáfűzte egy-egy ilyen előadásához, hogy mindennek ellenére is védekezni kell, mégpedig az utolsó szál emberig, az utolsó csepp vérig; s inkább légbe kell a várost röpíteni, semhogy a tatárok kezére jusson!

A záradék fölösleges volt. Hiszen Irkutszk helyőrségének és lakosságának esze ágában sem volt, hogy megadja magát. Az óriási ázsiai világnak ebben a kis szögletében olyan emberek éltek, akik megszokták, hogy magukra vannak utalva. Kemény nép volt ez, amelyet nem egykönnyen lehetett megfélemlíteni. Ogaref rosszul számított, amikor azt hitte, hogy elhintheti köztük a kishitűség, csüggedés csíráit.

Ogaref viselkedése ezzel szemben nem tűnt fel senkinek. Senkinek sem ötlött eszébe, hogy a legkisebb gyanúval is fogadja a szerepet, amelyet ez az ember megjátszott: még csak nem is álmodtak az irkutszkiak, hogy a „cár futárja” közönséges áruló.

De beszéljünk végre egy bennünket jobban érdeklő, becsületes emberről is. Az olvasó sejtheti, hogy a város egyik legderekasabb védőjéről, Vaszilij Fedorról van szó.

Tudjuk, miféle gond emésztette a szegény ember apai szívét. Ha leánya, Nagya csakugyan elhagyta az orosz földet azon a napon, amelyet Rigából kelt utolsó levelében jelölt meg, mi történhetett azóta a szerencsétlen leánnyal? Vajon megpróbálkozik-e azzal, hogy a lázongó területeken keresztül idejöjjön, vagy pedig talán már hónapok óta fogságban van? Fájdalmára Vaszilij Fedor csak abban talált egy kevéske enyhülést, ha egyszer-egyszer megverekedhetett a tatárokkal. Ilyen alkalom azonban - az ő nézete szerint - túl ritkán kínálkozott.

Amikor Vaszilij Fedor meghallotta, hogy a cártól váratlanul futár érkezett, előérzése azt mondotta, hogy ez az ember bizonyára hírt adhat majd leányáról is. Lehetséges ugyan, hogy ez a reménykedése délibábosnak bizonyul, egyelőre azonban szilárdan kitartott mellette. Hiszen tudomására jutott, hogy a futár maga is volt fogságban: ki tudja, talán ott találkozott Nagyával?

Vaszilij Fedor tehát felkereste Ivan Ogarefot, aki láthatóan örömmel fogadta a rohamcsapat-parancsnok közeledését, s ettől kezdve szinte naponta beszélt vele. Talán arra gondolt az áruló, hogy a doktort a kellő pillanatban a maga oldalára állíthatja. Nyilván minden embert a saját jelleme szerint ítélt meg; valószínűleg azt hitte, a politikai száműzöttben lesz annyi bosszúérzés, hogy elárulja hazáját!

Bárhogy is gondolkodott Ogaref, annyi tény, hogy kitűnően megjátszott érdeklődéssel fogadta Nagya édesapját. A doktor mindjárt másnap, hogy a futár megérkezett, felment a főkormányzó palotájába. Elmondta Ogarefnak, hogy leánya valószínűleg a tatár betörés idején hagyta el európai Oroszország földjét, s hogy ő maga mennyire nyugtalankodik leánya sorsa miatt.

Ogaref nem ismerte Nagyát, pedig találkozott vele az isimi postaállomáson, hiszen a leány Sztrogof Mihály társaságában volt annál a bizonyos jelenetnél. Akkor azonban Ogaref éppoly kevéssé törődött Nagyával, mint azzal a két külföldi hírlapíróval, akik ugyanakkor szintén ott voltak a postahivatalban. Nem is mondhatott semmit tehát az aggódó orvosnak leányáról.

– Voltaképpen mikor hagyta el az ön leánya Oroszországot? - kérdezte Ogaref.

– Körülbelül önnel egy időben - felelte Vaszilij Fedor.

– Én július 16-án hagytam el Moszkvát.

– Nagyának is ezen a napon kellett Moszkvából továbbutaznia. Levelében egészen határozottan írt erről.

– Hm... hm... - hangzott Ogaref sokatmondó válasza. Majd mint aki komolyan töpreng valamin, hozzátette: - De nem, mégiscsak tévedek... Nyilván összekeverem a dátumokat... Mert ha július 16-án tényleg útnak indult Moszkvából, akkor nagyon is lehetséges, hogy sikerült a határon átjutnia. Ami elég nagy baj lenne. Reméljük azonban, hogy még idejében megtudta a tatárok betörését!

Vaszilij Fedor bánatosan horgasztotta le a fejét. Jól ismerte leányát, tehát tisztában volt vele, hogy a tatár betörés híre aligha akadályozhatta meg Nagyát az elindulásban.

Ogaref ezzel a beszélgetéssel külön is elkövetett egy kis kegyetlenséget, mert hiszen módjában lett volna, hogy egyetlen szavával megnyugtassa a szegény apát. Csak rá kellett volna mutatnia, hogy a mondott időben megtiltották a közönségnek, hogy átlépje a határt... Közölhette volna: alig hihető, hogy Nagya csakugyan átjutott volna a tatár betörés által veszélyeztetett vidékekre, vagyis sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egyelőre még mindig európai Oroszország területén tartózkodik.

Ogaref csak kegyetlen természetét követte, amikor ezt a megnyugtató szót nem mondotta ki: legalább bánatot okozhatott egyik embertársának.

Vaszilij Fedor fájó szívvel hagyta ott a főkormányzó palotáját. Nem volt már több reménye, hogy valaha is megláthatja gyermekét.

A következő két nap, október 3-a és 4-e folyamán a nagyherceg több ízben is magához rendelte az állítólagos Sztrogof Mihályt, hogy ismételje el újra meg újra mindazt, amit a cár dolgozószobájában hallott.

Ogaref eleve felkészült a nagyherceg kérdéseire, s minden egyes esetben a legkisebb habozás nélkül válaszolt. Szántszándékkal nem hallgatta el, hogy a cári kormányt teljesen meglepte a váratlanul jött tatár betörés; azt sem, hogy a lázadást annak tervezői a legnagyobb titokban készítették elő; meg hogy a tatárok már szilárdan kezükben tartották az Ob átkelőhelyeit, amikor betörésük híre megérkezett Moszkvába; s végül, hogy az orosz kormányzóságokban egyáltalán nem készültek fel arra, hogy a szükséges csapatokat egy esetleges lázadás elnyomására Szibériába dobhassák.

Ogaref közben tovább tanulmányozta a város erődítményeit és gyönge pontjait. Több helyet is kiszemelt, amelyek alkalmasnak látszottak terve szempontjából. Elsősorban a Bolsaja utcai erődítménykapu foglalkoztatta.

Ezen az estén többször is elsétált az erődítménynek erre a pontjára. Nem szédült, hát fenn a magasban, a földbástya legtetején ődöngött; mint mondta, itt nem kell félnie az ostromlóktól, mivel azoknak még legelőretoltabb őrszemei is legalább egy kilométernyire állanak innen. Valójában pedig nagyon is jól tudta, hogy csakugyan nincs mit félnie az ostromlóktól, főként akkor nem, ha azok felismerik őt.

Nem sok idő múlva meg is jelent egy árnyék, közvetlenül az erődítmény palánkja alatt, Ogaref közelében.

Szangár volt, aki életét tette kockára Ogarefért.

Az ostromlottak különben két nap óta nyugalmat élvezhettek, amire a tatár ostrom kezdete óta még nemigen volt példa.

Ogaref utasítására történt ez. Feofár kán vezérkari főnöke akarta úgy, hogy látszatra félbehagyják az ostromot a tatárok. E pillanatban az ellenséges tüzérség is hallgatott.

Lehet, arra számított Ogaref, hogy ilyenformán meglazul majd az ostromlottak ébersége. Annyi azonban tény, hogy künn az elővédek vonalán több ezer tatár állott állandó készenlétben, hogy ha Ogaref megadja a jelt, a feltárt erődítménykapun keresztül a városba törjenek.

Soká persze már nem lehetett várni ezzel. Végezniük kellett az ostrommal, mielőtt még az orosz erősítések megérkeznek Irkutszk környékére.

Ogaref döntött. Még aznap este egy levélke hullott alá a bástyafal tetejéről Szangár kezébe.

Ogaref elhatározta, hogy másnap, vagyis az október 5-éről 6-ára virradó éjjelen, hajnali két órakor megnyitja Irkutszkot az ostromlók előtt.