DIADALMAS BEVONULÁS

Az emír úgy rendelkezett, hogy Tomszkban fogadja majd diadalmasan megtérő csapatait. Elhatározta, hogy tiszteletükre óriási méretű dalos-táncos ünnepséget rendeztet.

A tatár csapatok bevonulása nagy csinnadrattával ment végbe. Maga az emír délután négy óra tájt érkezett meg a dísztérre. Megérkezését hangos kürtszó, dobpergés, ágyú- és puskalövések jelezték.

Feofár kán kedvenc lován ült; a ló fején gyémántdíszes tollbóbita imbolygott. A kán maga hadidíszt öltött. Oldalán ott lovagolt Kokand és Kundoz két kánja, kíséretüket pedig a nagyvezérkar tisztjei szolgáltatták.

Mihelyt a kán bevonult, a kán szállásának első emeleti erkélyén megjelent első számú felesége is, a királyné, ha ugyan szabad Bokhara szultánjainak nejeit ezen a néven titulálnunk.

Az emír és kánjai, valamint a kíséretükben levő urak leugráltak nyergükről. Mindannyian egy díszes sátor alá vonultak, amelyet magas emelvényen állítottak fel. A sátor előtt, rendes szokás szerint, egy díszasztalon ott feküdt a korán.

Feofár kán fővezére, Ogaref nem sokáig várakoztatta az egybegyűlteket. Még öt óra sem volt, amikor a harsonák rivalgása jelezte a csapatok közeledését.

A sebhelyes arcú Ogaref, aki ezúttal tatár tiszti uniformist viselt, lóháton érkezett az emír sátra elé. Kíséretét a zabergyevói tábor katonáinak egy osztaga alkotta, akik most a tér két oldalán sorakoztak fel, mégpedig oly szorosan, hogy a két vonal között mindössze annyi hely maradt, amennyi az ünnepséghez kellett.

Az áruló arcán világosan látszott a korbácsütés nyoma.

Ogaref mindenekelőtt bemutatta a kánnak tiszti kíséretének tagjait; Feofár pedig anélkül, hogy a méltóságával együtt járó, előkelő hűvösségéből engedett volna, mégis annyira leereszkedőnek mutatta magát, hogy a vezérkar tagjai meg lehettek fogadtatásukkal elégedve.

Legalábbis ez volt Harry Blount és Alcide Jolivet, a két, immár elválaszthatatlan hírvadász véleménye erről az ünnepélyes aktusról.

A két riporter különben nemsokára belevegyült a tömegbe. Úgy helyezkedtek el, hogy az ünnepségnek lehetőleg minden részletét pontosan láthassák: hiszen ennek leírásával legalább százsornyi kitűnő, hangulatos riportot küldhettek haza. Mindenekelőtt Feofár kán őfelségét vették szemügyre, aztán ugyanígy feleségeit, tisztjeit és gárdistáit; majd elismerően megbámulták az egészet körülvevő pompát, amely az európai ceremóniákhoz szokott szemet szinte már vakítja. Annál nagyobb undorral fordultak el azonban, amikor Ivan Ogaref jelent meg a kán előtt: most már alig várták, hogy végre maga az ünnepség is elkezdődjék.

– Látja, kedves Blount, mégiscsak túl korán érkeztünk - mondta Jolivet a kollégájának -, úgy cselekedtünk, mint a jó öreg nyárspolgárok, akik a pénzükért mindent alaposan ki akarnak élvezni! Pedig mindaz, amit eddig láttunk, csak olyan előjátékféle; ha jobb ízlésünk lett volna, csak a baletthoz kellett volna megérkeznünk.

– Miféle baletthoz? - kérdezte Blount.

– Na, hát amely az ilyen ünnepségeken előírásosan lejátszódik! Ezt sem tudja?... No de vigyázzunk, máris kezdődik az előadás.

Jolivet olyan szavakat használt, mintha a párizsi Nagyopera nézőterén ült volna; majd elővette látcsövét a tokjából, s így készült neki a „Feofár-féle színtársulat díszelőadásának”.

Az igazi mulatságot azonban egy kínos közjáték előzte meg.

A győzelmes hadvezér diadalünnepe ugyanis hiányos lett volna, ha előbb nem alázták volna meg a legyőzötteket. E célból a katonák csattogó korbácsütésekkel felvezettek néhány száz foglyot. Feladatuk az volt, hogy Feofár kán és szövetségesei előtt végigvonuljanak, mielőtt végképp elhelyeznék őket a város börtöneiben.

A foglyok első soraiban ott volt Sztrogof Mihály is. Ogaref parancsa szerint külön őrcsapat vigyázott erre a fogolyra. S ott volt az édesanyja és Nagya is.

Az öreg szibirják asszony, aki annyira bátran viselkedett, valahányszor csak önmagáról volt szó, most halálsápadtan vánszorgott. Az volt az érzése, hogy valami rettenetes jelenetnek lesz a tanúja. Hiszen valószínűleg nemhiába vezették a fiát az emír színe elé. Most hát a fiáért remegett. Ogaref, akit az asszonynak szánt kancsukaütés az arca közepén talált, nem az az ember volt, aki meg tudna bocsátani, s bosszúja nyilván nem ismer majd sem könyörületet, sem határt. Sztrogof Mihályra bizonyára valamilyen szörnyen kegyetlen büntetés várakozik, olyan, amilyet csakis Közép-Ázsia barbár urai tudnak kigondolni. Ha Ogaref megvédte Sztrogof életét, amikor katonái már le akarták kaszabolni, ezt csak azért tehette, hogy hízelegjen az emírnek: hadd mondja ki Feofár az utolsó szót.

Időközben a foglyok nagy része már elvonult az emír előtt. Mihelyt ott állottak előtte, földre kellett borulniuk, és homlokukkal meghódolásuk jeléül a földet érinteniük. Rabszolgasorsuk kezdete volt ez a megalázkodás. Ha egyikük-másikuk kissé lassan borult a földre, a gárdisták durva kézzel egyszerűen lenyomták. Jolivet és kollégája nem tudták ezt a szertartást undor nélkül végignézni.

– Aljas dolog ez! Gyerünk innen! - ajánlotta Jolivet.

– Nem! - tiltakozott Blount. - Nekünk mindent végig kell néznünk!

– Mindent?... Ejha! - kiáltott fel hirtelen Jolivet, s megszorította kollégája karját.

– Na, mi az?

– Hát nem látja, Blount? Ott, azt a leányt?

– Miféle leányt?

– Hát a volt útitársunk húgát! Egyedül van itt, és fogoly! Meg kell mentenünk...

– Kérem, tartóztassa magát, kedves kollégám - felelte hűvösen Harry Blount. - Gondolja meg, hogy a mi közbelépésünk többet ártana annak a leánynak, mint amennyit használna.

Alcide Jolivet, aki már elszánta magát, hogy szükség esetén közbelép, most végre megnyugodott. Észrevette, hogy Nagya simán elvonult a nagyúr előtt, s nem hívta fel magára sem a felség, sem Ogaref figyelmét. A lányt kibontott haja szinte elborította, a hírlapírókat sem látta meg.

Nagya után Marfa Sztrogof következett.

A szegény öregasszony nem borult le elég gyorsan, mire a gárdisták megfogták, s a földre nyomták.

Marfa ott maradt fekve.

Fiát erre a jelenetre hatalmas düh fogta el, mindenáron oda akart rohanni. Az őrök alig bírtak vele.

De aztán újra felállott Marfa, s az őrök éppen el akarták vonszolni, amikor egyszerre csak megszólalt Ogaref:

– Ez az asszony maradjon itt!

Most Sztrogof Mihályt vezették az emír elé. Szemrebbenés nélkül, délcegen, szálegyenesen állott meg a kán előtt.

– A porba! - rivallt rá Ogaref.

– Nem! - felelte Sztrogof.

Két gárdista erőszakkal akarta volna a földre szorítani, de a következő pillanatban mindketten ott hevertek a porban: a fiatalember kemény ökle elbánt velük.

Most maga Ogaref közeledett Sztrogof felé.

– Meghalsz! - szólt rá.

– Hát meg fogok halni - felelt gőgösen Sztrogof -, de a te képeden, te aljas áruló, örökre ott marad a kancsuka meggyalázó bélyege!

Erre a válaszra Ogaref rettenetesen elsápadt.

– Ki ez a fogoly? - kérdezte most az emír olyan hangon, amely ugyan halk volt, de annál rémületesebben hatott.

– Orosz kém! - felelte Ogaref.

Azzal, hogy Sztrogofot kémnek minősítette, tudva tudta, hogy a kimondandó ítélet szörnyűséges lesz.

Sztrogof neki akart menni Ogarefnak.

A katonák lefogták.

Az emír most intett, mire az egész tömeg mélyen meghajolt. Aztán rámutatott a koránra, amelyet erre odavittek hozzá. Felnyitotta a szent könyvet, s ujját odatette az egyik oldalra.

Ezzel a véletlenre vagy inkább - a keleti ember felfogása szerint - magára Allahra bízta Sztrogof Mihály elkövetkezendő sorsát. Közép-Ázsiában nagy a keletje az efféle ítélkezési módnak. A bíró ujjával megérintett koránsort nyomban a megfelelő értelmezéssel látják el, s aszerint mondják ki a sokszor igen homályos ítéletet.

Az emír most újabb kézmozdulatot tett, mire a főuléma odalépett melléje, és fennhangon elolvasta a Korán egyik szúráját, amely e szavakkal fejeződött be:

„És ő nem fogja többé e földi dolgokat látni.”

– Te orosz kém - mondotta most Feofár kán -, te azért jöttél ide, hogy meglásd, mi történik a tatárok táborában. Hát most jól nézz körül, de nagyon jól!