ANYA ÉS LEÁNYA

Sztrogof Mihály jól számított: csakugyan három napig tartott, amíg a foglyok végigjárták a sztyeppet. A tábor százötven kilométerre esett a várostól. Ez az út semmi különösebb nehézséget nem okozott az emír katonáinak, akiknek mindenük megvolt, s előzőleg kipihenhették magukat. De annál súlyosabb feladatot jelentett a szerencsétlen foglyok számára, akik a sok nélkülözéstől már amúgy is teljesen le voltak gyöngülve.

A foglyok között, akiket Ivan Ogaref szállított a tatárok táborába, volt egy öregasszony is, aki már csak azzal is kivált többi szerencsétlen sorstársa közül, hogy a legteljesebb hallgatásba burkolózott. Jajszó, panaszszó soha el nem hagyta volna az ajkát. Úgy festett, mint a fájdalom megtestesült szobra.

Az asszony nemcsak társai közül emelkedett ki, de a tatárok is különös becsben tartották. Látni valóan több katona csak őt őrizte, sőt ezenkívül egy cigányasszony is megfigyelés alatt tartotta, akiben Ivan Ogaref cinkostársnőjét, Szangárt ismerhettük volna fel. A szerencsétlen öregasszonynak előrehaladott kora ellenére gyalog kellett menetelnie a többi fogollyal együtt, s nyilván szigorú parancsra a legkisebb könnyebbséget sem engedélyezték neki.

A véletlen vagy a gondviselés műve volt-e, de tény, hogy mégiscsak akadt jószívű társa ennek a bátor, hősiesen viselkedő asszonynak, aki aztán megértő szeretettel iparkodott rajta segíteni.

Szerencsétlen osztályostársai között ugyanis volt ott egy fiatal leány, aki feltűnt szépségével és egykedvűségével, s aki sorsát ily módon éppolyan könnyen tűrte, mint az öreg szibirják asszony a magáét. A leány elvállalta, hogy gondját viseli az öregasszonynak. Soha egyetlen szót nem váltott egymással a két nő, s a fiatal leány mégis mindig a kellő pillanatban ott termett az öregasszony mellett, amikor szolgálatával hasznára lehetett.

Az öregasszony eleinte bizony meglehetős bizalmatlansággal fogadta az ismeretlen leány néma kedveskedéseit, de aztán apránként feltűnt neki a leány egyenes, nyílt tekintete, szerény tartózkodása és szinte érthetetlen rokonszenvessége; a közös szenvedések hamarosan legyőzték Marfa Sztrogof tartózkodását. Ilyenformán Nagya - mert hiszen ő volt a leány -, anélkül, hogy ismerte volna útitársa édesanyját, mégis visszaszolgálhatta Sztrogofnak a gondoskodást, amellyel eddigi útján a futár elhalmozta őt. A leány ösztönös jósága azonban még haszonnal is járt rája nézve. Azzal, hogy az öregasszony szolgálatának szentelte magát, megszerezte a maga fiatalsága és szépsége számára az idős nő védelmét. A szenvedések által kétségbeesésbe hajszolt foglyoknak ebben a veszedelmes tömkelegében a két nő hallgatag barátsága, akik közül az egyik nagyanyónak, a másik pedig a nagyanyó unokájának festett, melléjük állította az egész fogoly tábort.

Amikor Nagyát a tatár katonák az Irtis folyón bárkájából elrabolták, magukkal vitték Omszkba, itt tartották a többi fogoly között, s így sorsát meg kellett osztania mindazokkal, akiket Ogaref csapatai eddig foglyul ejtettek, közöttük természetesen Marfa Sztrogoffal is.

Ha Nagya kevésbé erős lélek, feltétlenül elmerül az őt ért szörnyű csapás súlya alatt. Útjának félbeszakadása és Sztrogof Mihály halála egyaránt kétségbe ejtette, másrészt viszont fellázította egész énjét. Eddigi, szerencsésen indult erőfeszítései után, amelyek már eléggé közel vitték útja végcéljához, ki tudja, talán most mindörökre elvesztette édesapját; aztán meg, fájdalma betetőzéséül, eltűnt bátor útitársa is.

Bárcsak rábízta volna titkát Sztrogof Mihály! Hiszen igaz, hogy nő, és igaz, hogy félig még gyermek, de azért mégis befejezte volna „bátyjának” titokzatos művét, bátyjáét, akivel inkább ne is ajándékozta volna meg az ég, ha időnek előtte elvette tőle.

Gondolataiba teljesen elmerülve, Nagya szinte teljesen érzéketlen volt fogsága nyomorúságai iránt.

Ekkor történt, hogy a véletlen odavezette őt Marfa Sztrogof mellé. Nem sejtette, de hogyan is sejthette volna, hogy ez az öregasszony, aki éppoly fogoly volt, mint ő, annak az embernek az édesanyja, akit ő Korpanof Miklós irkutszki kereskedő néven ismert! S másrészről Marfa is honnan gondolhatta volna, hogy a hálának minő bensőséges kapcsai fűzik ezt az ismeretlen leányt az ő fiához?

Nagyának rögtön feltűnt, hogy valami különös rokon érzés vonzza őket egymáshoz. Titokzatos, megmagyarázhatatlan egykedvűséggel tűrték mindketten keserves sorsukat.

Az öregasszony sztoikus nyugalma, a testi szenvedések iránt tanúsított teljes közömbössége nem gyökerezhetett másban, mint valami mély bánatban, amely hasonló lehetett a Nagyáéhoz. Ez volt Nagya első benyomása, s amint tudjuk, nem is tévedett.

Ez volt a mélyén annak, hogy az útnak egy-egy nehezebb szakaszán egyszerre csak ott termett az öregasszony oldalán, s karjával támogatta az idős nőt. Ételkiosztáskor az öregasszonyt rendszerint félrenyomták a fiatalok; ilyenkor aztán Nagya odaült melléje, s megosztotta vele a maga kevéske ennivalóját. Hála Nagya segítségének, az öregasszony zavartalanul végiggyalogolhatta ezt a szörnyű utat, mégpedig anélkül, hogy kezét valamelyik tatár lovas odakötözte volna nyerge kápájához, mint ahogy ez annyi más fogolytársával megesett.

– Isten fizesse meg, kislányom, jóságodat, hogy vén testemet gyámolítod! - hálálkodott neki egy ízben Marfa, s hosszú időn keresztül ez volt az egyetlen szó, amely a két nő között esett.

E pár nap alatt, amelyek az ő szemükben szinte évszázadoknak tűntek, a két nő között - legalábbis ez lett volna a természetes - szóba kellett volna kerülnie a maguk külön-külön sorsának. De Marfa asszony, könnyen érthető okokból, soha nem beszélt másról, mint legfeljebb önmagáról, s azt is a lehető legrövidebb szavakkal. Soha nem említette fiát, sem pedig azt a szomorú találkozást, amely oly végzetessé vált mindkettőjükre.

Ami Nagyát illeti, ő is igen soká egészen hallgatag volt: soha egyetlen fölösleges szót nem ejtett. De aztán végre egyik napon a tiszta lelkű és nagyszívű emberrel szemben csak túláradt a szíve, s a legapróbb részletre is kitérve elmondta mindazokat az eseményeket, amelyek vele a Vlagyimirból való elutazástól kezdve egészen Korpanof Miklós haláláig történtek. Amit útitársáról elmesélt, az rendkívüli módon felkeltette az öreg szibirják nő érdeklődését.

– Korpanof Miklós, mondod? Beszélj még erről a Miklósról! Én csakis egy embert ismerek, akin nem csodálkoznék, ha így viselkedett volna! Mondd, csakugyan Korpanof Miklósnak hívták? Nem tévedsz, kislányom?

– Miért tévesztett volna meg éppen a nevével - felelte Nagya -, amikor soha semmi más dologban nem tévesztett meg engem?

De mintha csak valami előérzés késztette volna rá, Marfa egyik kérdést a másik után szegezte Nagyának.

– Azt mondod, leányom, hogy merész ember volt. Sőt ezt be is bizonyítottad nekem! - mondotta az öregasszony.

– Igenis, szinte vakmerően bátor volt - felelte Nagya.

„Az én fiam is így viselkedett volna!” - ismételgette egyre magában az öreg Marfa. Majd megint ezzel fordult a lányhoz:

– Azt is mondtad még, ugye, hogy semmitől sem riadt vissza, hogy semmin sem lepődött meg, hogy még a testi ereje sem hatott ijesztően, hogy olyan volt számodra, mintha egy személyben nővéred és bátyád lett volna, s hogy úgy vigyázott rád, mintha édesanyád lett volna?

– Igen, igen - felelte Nagya. - Bátyám, nővérem, édesanyám, mindenem volt!

– S ugye, úgy oltalmazott minden veszedelemtől, amint az oroszlán a kölykét?

– Csakugyan, mint egy oroszlán! - felelte Nagya. - Mint egy igazi hős!

„Ez az én fiam! Az én fiam!” - repesett a szibirják asszony.

– Csakhogy azt is mondottad - folytatta aztán hangosan -, hogy ott az isimi postahivatalban szörnyű bántalom érte, s mégis némán eltűrte megaláztatását!

– Némán tűrte - felelte Nagya, bánatosan lehajtva fejét.

„Némán tűrte?” - suttogta magában Marfa, s lelke tiltakozni kezdett.

– Anyus, anyus! - kiáltott fel Nagya. - Ne ítélje el ezért! Valami titka volt, tudom, valamilyen titka, amelynek ma már csak az ég a megmondhatója!

– S mondd, leányom - most felvetette a fejét az öregasszony, s olyan mélyen tekintett a leány szemébe, mintha csak a szívében akart volna olvasni -, mondd, a megaláztatásnak ebben az órájában megvetetted-e Korpanof Miklóst?

– Csak bámulni tudtam őt, anélkül, hogy megértettem volna - felelte a leány. - Soha nagyobb tiszteletet nem éreztem iránta, mint akkor.

Az öregasszony egy percig némán hallgatott.

– Nagy termetű ember volt? - kérdezte aztán.

– Nagyon nagy.

– S ugye, szép ember volt? Na, gyerünk csak, kislányom, mondd meg őszintén!

– Nagyon szép volt - felelte pirulva Nagya.

– Hát ez az én fiam volt! Azt mondom neked, az én fiam volt! - kiáltott fel önkéntelenül az öregasszony, és magához ölelte Nagyát.

– A maga fia?! - felelte Nagya egészen kábultan. - A maga fia?!

– Folytasd csak tovább - unszolta Marfa a leányt -, beszélj tovább róla. Útitársadnak, barátodnak, védelmeződnek, ugye, volt édesanyja is? Sohasem beszélt az édesanyjáról?

– Az édesanyjáról? - szólt most Nagya. - Úgy beszélt az édesanyjáról, mint ahogy én beszéltem az édesapámról, gyakran, mindig! Imádta az édesanyját!

– Nagya, Nagya! Hiszen te az én saját édes fiam történetét mesélted el! - mondotta az öregasszony. Majd hirtelenül, szinte magából kikelve így folytatta: - S Omszkon keresztülutaztában, ugye, nem volt szabad az édesanyját látnia, pedig, ahogy mondod, végtelenül szerette?

– Nem, nem volt szabad látnia.

– Nem?! - kiáltott fel Marfa. - S ezt te még ki mered mondani?

– Kimondom, mert igaz, de azt is meg kell mondanom, hogy valamilyen rendkívül fontos, mindennél fontosabb okból, amelyet azonban nem ismerek, Korpanof Miklósnak a legnagyobb titokban kellett Szibérián végigutaznia. Élet-halál kérdése volt ez rá nézve, vagy talán még inkább a kötelességé és a becsületé.

– Igen, a kötelességé, a parancsoló kötelességé - felelte az öregasszony -, olyan kötelességé, amelynek kedvéért az ember mindent feláldoz, amelynek teljesítése végett mindenről lemond, még arról az örömről is, hogy saját édesanyját - úgy lehet talán utoljára ebben az életben - megcsókolhassa! Most, ebben a percben mindent tudok már, Nagya, mindent, amit te sem tudtál eddig, de amiről nekem sem volt eddig sejtelmem! Te világítottál bele agyamba, szívem mélyére, Nagya, s most mégsem világosíthatlak fel. Fiam titkát, Nagya, nem árulhatom el neked, a magam számára kell megőriznem. Bocsáss meg ezért, Nagya, bocsásd meg, hogy őszinteségedet nem viszonozhatom hasonlóval!

– Anyus, nem kérek én magától semmit - felelte a leány.

Az öreg szibirják asszony számára tehát ilyenformán teljesen megvilágosodott minden, egyet kivéve: miért viselkedett ott Omszkban, a fogadóban, mindenki szeme láttára, a fia vele szemben úgy, ahogy tette? Most már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy a fiatal leány útitársa csakugyan Sztrogof Mihály volt, s hogy bizonyára valamilyen fontos küldemény, amelyet a megszállott területen keresztül kellett címzettjéhez eljuttatnia, kényszerítette arra, hogy eltitkolja kilétét.

„Ó, én drága jó fiacskám - elmélkedett magában Marfa Sztrogof -, nem, soha nem foglak elárulni! Soha senki semmiféle kínzással ki nem veheti belőlem a vallomást, hogy csakugyan téged láttalak ott Omszkban!”

Marfa Sztrogof egyetlen szavával megfizethette volna a leánynak mindazt a jóságát, amellyel az vele szemben viseltetett. Tudtára adhatta volna, hogy útitársa, az a bizonyos Korpanof Miklós, vagy helyesebben Sztrogof Mihály, nem fulladt bele az Irtis vizébe, mert hiszen néhány nappal az említett baleset után ő maga, saját szemével látta, sőt beszélt is vele...

Az öregasszony azonban néma maradt, és csak ezt a pár megnyugtató szót suttogta el:

– Remélj, kisfiam! Egyszer vége szakad a te balsorsodnak is! Viszontláthatod majd az édesapádat, ezt bizton érzem; s ki tudja, talán az sem halt meg, aki téged húgának hívott! Hiszen az Úristen nem engedheti meg, hogy ilyen derék ember csak úgy elpusztulhasson... Remélj, kislányom! Remélj! Tégy úgy, mint én! Gyászban vagyok ugyan, de nem a fiamat gyászolom!