A TATÁROK TÁBORA

Kolivanytól egynapi járóföldre, alig valamivel Gyasinszk község előtt hatalmas síkság terül el, amelyen csupán néhány fa árválkodik, leginkább fenyők.

A pusztának ezen a részén kora tavasztól késő őszig szibirják pásztorok legeltetik népes nyájaikat; itt bőséggel találhatnak állataik számára eleséget. Ezúttal azonban hiába keresnők a nomád pásztorokat ezen az asztallap-simaságú vidéken. De nem azért, mintha a síkság elnéptelenedett volna. Korántsem. Minden talpalatnyi hely zsúfolt volt itt, s igazán nagy élet folyt ezen a különben igen csendes és békés tájon.

A síkon most tatár sátrak dandárai állottak, itt táborozott Feofár kán, Bokhara harcias emírje.

Szép számmal voltak itt oroszok is, mivel a tatárok ide hozták a Kolivanyban ejtett foglyokat, miután előzőleg kardélre hányták az ottani kis orosz helyőrség javát. A kétezer katona közül, akik az Omszk és Tomszk felől előnyomuló ellenséggel felvették a kilátástalan harcot, mindössze alig néhány száz maradt életben.

A hadihelyzet az oroszokra nézve végleg kedvezőtlenre fordult. Úgy tűnt, hogy a cári kormány teljesen elveszti uralmát az Urálon túli országrészen. Afelől persze nem lehetett semmi kétség, hogy az orosz erők előbb vagy utóbb mégiscsak elbánnak majd a betört martalócokkal. Egyelőre azonban a „tatárjárás” komolyan fenyegette Szibéria szívét, s nem lehetett tudni, hogy a lázongó területeken át merre halad majd a szennyes áradat: kelet vagy nyugat felé-e.

Irkutszknak Európával való összeköttetése a jelen pillanatban teljesen megszakadt. Ha az Amur vidéki és a jakutszki kerület csapattestei nem érkeznek meg idejében, hogy felmentsék ázsiai Oroszországnak ezt a fővárosát, amelynek rendkívül gyönge a helyőrsége, akkor feltétlenül a tatárok kezére kerül.

Tudta-e Sztrogof mindezt? S ha igen, megtört-e ennyi balsors súlya alatt? Belátta-e végre, hogy balszerencse üldözi, s hogy feladata elé áthághatatlan akadályok tornyosulnak? Beismerte-e végre, hogy elvesztette a játszmát?

Sztrogof Mihályt eddig is olyan embernek ismertük meg, aki inkább meghal, de nem adja meg magát. Márpedig e pillanatban még jócskán életben volt, sőt meg sem sebesült. A cár levele még mindig ott volt nála, és küldetésének titkát is sikerült megőriznie.

Tagadhatatlan, hogy a tatárok nyakon csípték, s hogy bizonytalan időre foglyuk lett. De ő ezzel nem sokat törődött, mivel csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogyan teljesítse vállalt kötelességét.

„Csak azért is eljutok Irkutszkba!” - hajtogatta konokul.

Közben azért arra is volt ideje, hogy megismerkedjék új környezetével. Néznivaló volt elég: Feofár kán tábora nagyszerű látványt nyújtott. Megszámlálhatatlan bőr-, nemez- és selyemsátor tündöklött a nap tűző fényében. A kúp alakú sátrak csúcsán díszes bojtok lengedeztek, tarka zászlók csattogtak.

A legpompásabb sátrak tulajdonosai a kán birodalmának előkelői, a tiszteletre méltó sejkek és hodzsák voltak. Nekik az említetteken kívül külön hadijelvény is járt: fehér és vörös dárdákra tűzött lófarkak jelezték méltóságukat. Az előkelők „lakosztályain” túl, szinte beleveszve a puszta végtelenségébe, ezer meg ezer egyszerűbb sátor sorakozott. Ezeket karaoj néven ismerik Tatárföldön, és összecsavarva teveháton szállítják őket egyik helyről a másikra.

Amikor a Kolivanyban ejtett foglyokat elvonultatták Feofár kán és előkelői sátrai előtt, megperdültek a dobok, és felharsantak a trombiták.

Feofár itteni szállása szigorúan katonai jellegű tábor volt. Az udvartartás, amely magában foglalta a kánnak és vezéreinek háremét is, Tomszkban maradt. A város ez idő szerint már a tatárok kezén volt. Az emír - legalábbis addig, amíg el nem foglalja Irkutszkot - Tomszkot tette meg szibériai székvárosává.

A foglyok érkeztekor az emír éppen sátrában tartózkodott, s a nagy zsivaj ellenére sem lépett elő belőle. Ez nagy szerencse volt a foglyokra nézve, mert hiszen elegendő lett volna a nagyúr egyetlen könnyed kézmozdulata vagy elejtett szava, s máris megkezdődött volna a tömeggyilkolás. Az emír azonban e napon a magányt választotta, bár nem éppen azért, hogy elmélkedjék, vagy éppen lelkiismeretét vizsgálja. A keleti fejedelmek íratlan etikettje szerint az uralkodónak olykor kerülnie kell a nyilvánosságot, mivel ily módon is növelheti befolyását alattvalóira. Akit az emberek ritkán látnak, attól jobban félnek is.

Ami a foglyokat illeti, ezeket beterelték valamilyen üres karámba, ahol aztán a legkomiszabban bántak velük: alig adtak nekik enni, s ki voltak téve az időjárás minden viszontagságának. Itt kellett vágóhídra hajtott állatok módjára bevárniuk, miként dönt majd sorsuk felől a kegyetlen Feofár kán szeszélye.

Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy valamennyi fogoly közül Sztrogof Mihály viselkedett a legokosabban. Türelmének az volt az oka, hogy tulajdonképpen szívesen tereltette magát a tatár martalócoktól, hiszen abba az irányba vitték, ahová ő maga is el akart jutni. Ha meg hozzávesszük azt is, hogy fegyveres őreit úgy tekintette, mint akik személyes biztonságára vigyáznak, nem is csodálkozhatunk nyugalmán. Szabadlábon nemigen tehette volna meg ezt az utat ekkora biztonságban Kolivany és Tomszk között.

A fogolynak nem lehet megtiltani, hogy ne gondolkozzék. Sztrogof is gondolkozott, sőt, terveket szőtt. Tervei hallatlan optimizmusra vallottak. Úgy gondolta, ha egyszer már Tomszkban lesz, ott majd szerét ejti, hogy megszökjék, és átvágva az előőrsök vonalán, tizenkét órával előzze meg Feofárt, s tizenkettővel Ogarefot, ami feltétlenül elég lesz ahhoz, hogy e két rablóvezér előtt jusson Irkutszkba.

Egy dolog azonban mégis nyugtalanította, és ez az volt, hogy esetleg Ivan Ogarefot is itt találja a tatárok táborában. Ez pedig két okból is rosszat jelentett volna. Megeshetik ugyanis, hogy az áruló összeakad a futárral, s hirtelen felismeri. Másrészt pedig az sem volt éppen kedvező kilátás, hogy ha Ivan Ogaref egyesíti csapatait Feofár kán erőivel, akkor ezzel a támadók olyan hatalmas sereggé szaporodnak, amellyel aztán a siker reményében vághatnak neki, hogy elfoglalják Kelet-Szibéria fővárosát. Sztrogofnak tehát most minden figyelme arra irányult, vajon nem jelzik-e a felharsanó kürtök az emír fővezérének megérkeztét.

A foglyokkal együtt a két hírlapírót is beterelték a tatárok táborába. Sztrogof hamar felfedezte őket, de azért esze ágában sem volt, hogy odamenjen hozzájuk, vagy valamilyen más módon tudtukra adja, hogy a közelükben tartózkodik. Valami azt súgta neki, hagyja őket magukra.

Azóta, hogy barátját, illetve ellenségét oldala mellett golyó érte, Alcide Jolivet igazán megható szeretettel gondoskodott róla. Az út Kolivanytól a táborig több óra hosszat tartott, s Harry Blount csak úgy tarthatta a lépést fogolytársaival, hogy hírlapíró-kollégája karjára támaszkodott.

Blount nehezen nyugodott bele, hogy fogoly. Először nem akarta hinni sem, majd meg brit állampolgárságára hivatkozva folyton azonnali szabadon bocsátását követelte... De hát beszélhetett, tiltakozhatott, amennyit akart. A tatár őrök egy darabig tűrték, mintha nem is hallották volna Blount kiabálását, majd fegyverükhöz nyúltak. A Daily Telegraph tudósítója örülhetett, hogy egy kis kardlapozással, tehát elég simán megúszta jogainak emlegetését. Blountot végül is Jolivet hallgattatta el, mégpedig azzal, hogy önuralma megőrzésére intette. Ez talált, s a megszégyenült brit megadta magát sorsának.

Jolivet, akit praktikus életszemlélete a legtöbb nehézségen átsegített, minden lehetőt elkövetett, hogy gyámolítsa szerencsétlen sorstársát. Alighogy elhelyezkedtek a karámban, nekilátott, hogy alaposan megvizsgálja Blount sebét. Sikerült lehámoznia róla a kabátot és az inget, majd megállapította, hogy kollégájának a vállát súrolta a golyó.

– Semmiség az egész - vigasztalta a sebesültet. - Kis horzsolás mindössze. Egyszer-kétszer átkötözzük, drága kollégám, s nyoma se lesz!

– Átkötözzük... De ki kötözi át? - értetlenkedett Blount.

– Hát én!

– Hogyhogy, maga titokban orvos is?

– Egy icipicikét, mint minden francia.

S ezzel Jolivet már vette is elő a zsebkendőjét, kettészakította, egyik feléből kötözővásznat csinált, a másikból tampont. Vizet hozott, a megnedvesített tampont a sebre szorította, a zsebkendő maradék darabjával pedig jól körülkötözte az egészet.

– Ezt hívják vízgyógymódnak - magyarázta. - A legmodernebb találmánynak számít, pedig már hatezer évvel ezelőtt is ismerték... Kerek hatezer esztendőre volt szükség, hogy az orvostudomány újra felfedezze! Hát nem remek? Hatezer esztendőre!

– Nagyon köszönöm, kedves Jolivet, nagyon köszönöm - pihegte Blount, miközben kényelmesen elvetette magát a száraz falevelekből összehordott fekvőhelyen, amelyet kollégája egy nagy fa árnyékában rögtönzött neki. - Köszönöm. Tényleg kellemes. Hűsít, igazán mondom.

– Na látja! És ne köszönjön semmit. Maga is ugyanezt tenné az én helyemben.

– Hát... nem tudom - felelte Blount, s meglehetősen buta képet vágott hozzá.

– Ugyan, ne bolondozzék! Hiszen minden angol született úriember!

– Igen, de a franciák...

– A franciák csupán jószívűek, ha tudni akarja. Igaz, előfordul, hogy olykor gorombáskodnak is, de azzal mindig meg lehet békíteni őket, ha a franciaságukra hivatkoznak. No de ne beszéljünk erről többet, sőt a legszívesebben venném, ha egyáltalán nem beszélnénk. E percben most az a legfontosabb, hogy alaposan kipihenje magát!

Blountnak azonban semmi kedve sem volt hozzá, hogy megint csak hallgasson. Sebesülten is riporter maradt, s a kíváncsiság nem hagyta nyugton.

– Mondja, kedves Jolivet, mit gondol, mi történt legutóbbi sürgönyeinkkel? Vajon átjutottak-e az orosz határon?

– Miért ne jutottak volna át? - felelte Jolivet szinte méltatlankodva. - Fogadni mernék, hogy unokahúgom máris tökéletesen tisztában van vele, hogyan is folyt le az a bizonyos kolivanyi csetepaté.

– S hány példányban nyomatja ki kedves unokahúga az efféle értesüléseket? - kérdezte Harry Blount, aki most támadt rá első ízben ezzel az indiszkrét kérdéssel kollégájára.

– Puff neki! - kacagott fel Alcide Jolivet. - Unokahúgom rendkívül diszkrét nő, aki cseppet sem szereti, ha róla beszélgetnek, és aki rettentően fájlalná, hogy azért nem tud kegyed aludni, mert épp az ő személyét vitatjuk...

– De hisz én nem akarok aludni! - erősködött Blount. - Mondja, mit gondol az unokahúga az orosz dolgok felől?

– Bizonyára azt, hogy a jelen percben kissé rosszul állanak. Ej, de hát az orosz kormányzat elég erős ahhoz, hogy ne kelljen egy kis tatár betöréstől megijednie. Szibériai birtokát igazán nem fenyegeti semmi komolyabb veszedelem.

– A túlságos önbizalom a legnagyobb birodalmakat is elveszejtette! - felelte Blount kissé oktató hangon, ami nála mindig a bosszankodás jele volt, hiszen brit alattvaló lévén, nem minden féltékenység nélkül szemlélte országa ázsiai ellenlábasának sikereit.

– Tudja mit? Inkább ne beszéljünk politikáról! - szólt rá társára Jolivet. - Méreg az csak a beteg embernek. Inkább valami olyasmiről beszéljünk, ami untatja önt, hogy elalhasson tőle.

– Hát akkor beszéljünk arról, hogy mit is kellene tennünk - felelte Blount. - Tudja meg hát, kedves kolléga uram, hogy nekem egyáltalán nincs szándékomban, hogy az idők végtelenségéig itt kuksoljak a tatárok fogságában!

– Biz’ isten nekem sincs!

– Szóval akkor az első kínálkozó alkalommal megszökünk...

– Hát ha más módon nem szerezhetjük vissza a szabadságunkat!

– Miért, kegyed talán tud valamilyen más módot? - kérdezte Blount a kollégáját, miközben várakozóan nézett rá.

– Hogyne tudnék! Elvégre mi nem vagyunk hadviselő fél, mi semlegesek vagyunk. Tiltakozunk majd!

– Kinél, ha szabad kérdeznem? Talán ennél a lehetetlen Feofár kánnál?

– Annál aztán hiába, mert az meg sem értené, mit akarunk - felelte Jolivet. - A fővezérét, ezt az Ogarefot fogjuk meginterjúvolni.

– Á, hisz az kész csirkefogó!

– Igen, de ez a csirkefogó történetesen orosz katonatiszt, akinek bizonyára világos fogalmai vannak a nemzetközi jogról. Különben sem érdeke, hogy itt tartson bennünket.

– Csak az a baj, hogy ez az úr nincs a táborban, vagy legalábbis még nem láttam eddig - vágott közbe Blount.

– Ha nincs itt, majd idejön. Csatlakoznia kell az emírhez mindenképpen. Szibériát két részre vágták, s Feofár hadserege e percben már csak Ogarefra vár, hogy Irkutszknak induljon.

– És mit csinálunk akkor, ha innen kiszabadultunk?

– Hogy mit csinálunk? Hát folytatjuk a mesterségünket! Mindaddig a tatárok nyomában maradunk, amíg el nem jön az ideje, hogy szépen áthajókázzunk ellenségeikhez. Afelől biztos lehet, hogy az igazi haddelhadd csak most kezdődik. Maga, kedves kollégám, már egyszer megsebesült lapja szolgálatában, engem azonban még nem ért ilyen szerencse. El tudja képzelni, mit szólna hozzá az unokahúgom, ha... Nicsak! Ez elaludt! - Jolivet megütődve csóválta a fejét. - Ez aztán a hidegvérű ember! Nemhiába brit! Én itt mesélek neki csatákról, sebesülésről, miegymásról, ő meg elalszik.

Míg Harry Blount pihent, addig Alcide Jolivet hűségesen ott őrködött fölötte. Időnként előszedte jegyzetfüzetét, s szorgosan írogatott. Egyébként elszánta magát, hogy jegyzeteit majd kollégájának is megmutatja, hadd okuljanak a Daily Telegraph olvasói. Az események úgyis végképp összesodorták őket, féltékenykedésnek többé semmi értelme nem volt.

Mindebből kitetszik, hogy amitől Sztrogof Mihály a legjobban félt, az a két riporter vágyainak netovábbja volt. A két laptudósító alig várta Ivan Ogaref megérkeztét, ugyanis joggal remélhették, hogy az ezredes - mint igazolt angol és francia laptudósítókat - kiszabadítja őket. A nagy kán fővezérének bizonyára lesz annyi befolyása, hogy megértesse főnökével a két külföldi különleges helyzetét.

Jolivet és Blount érdekei ily módon homlokegyenest ellenkeztek Sztrogof Mihály érdekeivel. A futár ezt anélkül, hogy hallotta volna a beszélgetést, rögtön fel is ismerte. Úgy találta, hogy valóban hasznosabb, ha messzire elkerüli volt útitársait.

Azok, ha látták is, nem sokat törődtek vele.

Négy nap telt el így, s közben semmi különös nem történt. Egyelőre úgy tűnt, hogy a tatárok nem mozdulnak. A foglyokat szigorúan őrizték. A francia laptudósító meg Sztrogof - egymástól teljesen függetlenül persze - mindent megtettek, hogy a lehetőségekhez képest enyhítsék a foglyok nyomorúságát. Ahol és ahogyan csak tudtak, segítettek. Erősebbek, fiatalabbak voltak, mint társaik, s jobban győzték a fáradalmakat. Nemcsak a francia, de Sztrogof is értett valamit a sebkötözéshez, így aztán mindketten nagy hasznára voltak a szenvedőknek. Vigasztalták a csüggedőket, s bátorították azokat, akiken már-már úrrá lett a teljes kétségbeesés.

Meddig tart még? S mi lesz ezután? - ez foglalkoztatta a szerencsétleneket. Lehet, hogy Feofár, akit első sikerei szinte megrészegítettek, most vár egy kicsit, hogy kiélvezhesse győzelmeit? Úgy látszott, a kán nemigen igyekszik tovább. Vagy talán csak azt nem tudta, hová s merre induljon?

Mindez egy csapásra megváltozott a negyedik nap reggelén.

Ezen a reggelen megharsantak a kürtök, megperdültek a dobok, és vad lövöldözés kezdődött. A Kolivanyból idevezető úton hatalmas porfelleg kerekedett.

Ivan Ogaref több ezernyi katonája élén bevonult a tatárok táborába.