BECSÜLETBELI ÜGY

Jekatyerinburg fontos hely. Fontosságát eléggé megmagyarázza az a tény, hogy két világrész, Európa és Ázsia határán terül el. Érdekes viszont, hogy noha az Urál keleti lejtőjén fekszik, a permi kormányzósághoz tartozik: joggal számítják hát európai Oroszországhoz.

De most térjünk vissza utasainkhoz.

Jekatyerinburgban aránylag nagy volt a választék közlekedési eszközökben. A két külföldi riporternek megvolt rá a reménye, hogy fél telegáját itt használható egész kocsira cserélhesse. Sztrogof lényegesen jobb helyzetben volt. Neki csak lovakat kellett szereznie. A tarantaszt örök áron vásárolta meg, s a jármű eléggé jó állapotban is volt: csodálatosképpen alig szenvedte meg a viharos átkelést.

Míg befogták a lovakat, Sztrogof átgondolta útitervét.

További útja Isimen át vezetett, de nem is igen vezethetett volna másfelé. A két riporter útja is erre vitt. De míg ők azt tervezték, hogy előbb kicsit körülnéznek Isimben, s csak aztán döntenek majd afelől, hogy merre induljanak tovább hírek után, addig Sztrogofnak azon kellett iparkodnia, hogy mielőbb maga mögött tudja Isimet is, hiszen a legkisebb késedelmeskedés nélkül szeretett volna átvágni a felkelők által veszélyeztetett vidékeken.

– Uraim - így szólt hát útitársaihoz -, őszinte örömömre szolgálna, ha további utamat is az önök társaságában tehetném meg, de sajnos, be kell vallanom, hogy nekünk a lehető leggyorsabban kell Omszkba érnünk, mivel édesanyánk vár ránk ott. S még így is félős, hogy nem érünk oda idejében, vagyis még mielőtt oda is betörnének a tatárok. Nem akarunk tehát hosszan időzni az útba eső állomásokon. Ha lehet, vagyis ha rendben megy minden, éjjel-nappal utazunk.

– Mi sem gondoljuk másként - felelte Harry Blount.

– Hát jó - bólintott Sztrogof Mihály -, de akkor ne vesztegessenek egyetlen pillanatot se. Kölcsönözzenek ki vagy vásároljanak meg egy használható kocsit, amelynek...

– ... amelynek első fele - vágott közbe Alcide Jolivet - lehetőleg együtt érkezik meg a hátsó felével Isimbe!

A francia hírlapíró ez alkalommal is ügyesnek bizonyult, mert vagy egy fél óra múltán meg is jelent egy tarantasszal, amely szinte mása volt a Sztrogofénak, s amelyben a két versenytárs nyomban be is rendezkedett.

Sztrogof és Nagya szintén elfoglalták helyüket a maguk kocsijában, s a két tarantasz délben egyszerre hagyta el Jekaterinburg városát.

Nagya tehát végre megérkezett Szibériába. Ott kocsikázott azon a hosszú-hosszú útvonalon, amelynek a végső állomása számára Irkutszk volt. Vajon mire gondolt most a fiatal lett leány?

Nagya valóban erősen belemélyedt gondolataiba. Nem csoda: három gyors lábú ló repítette előre azon a földön, amely egy egész emberéletre vagy legalábbis igen hosszú időre a szülőföldet helyettesítette édesapjának... Míg szerencsétlen édesapja szomorú sorsán merengett, csupán nagy néha vetett egy-egy pillantást a végtelen pusztaságra, amely pedig még nem is olyan régen tiltott föld volt számára.

Ki-kinézett, de alig látott valamit. De hát miért is érdekelték volna a táj szépségei, különösségei?

Képzeletét egyetlen arc, egyetlen látvány töltötte be ezekben a pillanatokban: Vaszilij Fedor rigai orvos szeretett, kedves arca.

Aztán útitársa jutott eszébe. Hálát adott istennek, hogy ezt a lovagias lelkű, nagyszerű barátot és védelmezőt küldte az útjába. Sztrogof Mihály oldalán biztonságban érezte magát. Ha csakugyan vérbeli bátyja lett volna, akkor sem érezhette volna magát védettebbnek, mint így. Édestestvére sem bánhatott volna vele gyöngédebben! Most már nem félt semmiféle akadálytól; úgy érezte, most már egészen bizonyosan eléri útja célját.

Ami Sztrogof Mihályt illeti, őt most még több veszedelem fenyegette, mint eddig. A futár igazi gondjai most kezdődtek, hogy lábát Szibéria földjére tette. Ha a két riporter csakugyan nem tévedett, s ha Ivan Ogarefnak valóban sikerült a határon átsurrannia, akkor Sztrogof csakis a legszélsőségesebb óvatossággal haladhat tovább. Körülményei már csak annyiban is gyökeresen megváltoztak, mert hiszen a szibériai provinciákban valósággal hemzsegett a mindenféle tatár kém. Ha ezeknek sikerül Sztrogof inkognitóját leleplezniük, ha rájönnek, hogy ő igazában a cár futárja, akkor leszámolhat egész küldetésével, de tán még az életével is! Sztrogof most még az eddiginél is súlyosabbnak érezte a rá szakadt felelősség terhét.

A lóváltásokkal szükségképpen együtt járó időveszteséget Sztrogof nagyon fájlalta, s ezért amennyire csak tehette, mindenütt váltig sürgette a postamestereket, buzdítgatta a jemcsikeket, csak hogy minél gyorsabban fogják be az új lovakat. Ebédjüket is éppen csak hogy bekapták - mindenesetre sokkal gyorsabban étkeztek, mintsem ez Harry Blount mesternek kedvére lett volna, aki alapos és rendszeres, de főleg kényelmes táplálkozáshoz volt szokva -, s aztán máris továbbindultak, „mint a sasok”, ahogy Jolivet tréfásan emlegette.

A fehér asztalnál a két hírlapíró is összekerült a lett leánnyal. A francia riporter szívesen eltréfálkozott vele, viszont angol kollégája a legmerevebben elzárkózott mindenfajta ismerkedés elől. Olyan téma volt ez, amelyről még kollégájával sem volt hajlandó beszélni. Alcide Jolivet például egy ízben feltette a kérdést: vajon mit gondol Blount, milyen idős lehet a lett leány?

– Miféle lett leány? - kérdezte erre vissza a világ legkomolyabb hangján az angol riporter, miközben szemét félig behunyta.

– Ejnye no, hát Korpanof Miklós nővére!

– A nővére?

– Nem is a nagymamája! - vágott vissza Jolivet, akit ez a nagyfokú közömbösség kihozott a sodrából. - Csakugyan, mit gondol, hány éves lehet?

– Ha ott lettem volna a születésénél, akkor tudnám! - hangzott Blount érdes felelete, imigyen adva kollégája tudtára, hogy ez a téma őt nem érdekli.

A két tarantasz még aznap, július 21-én éjjel befutott Tyumenybe. A két riporter a késői óra ellenére is nyomban hírek után szaladgált. Amit a szibériai menekültek hoztak magukkal, az nem sok jóval biztatott. Többek között azt is mondták, hogy Feofár kán hadereje rendkívül gyorsan nyomul előre az Isim völgyében, mások arról is tudni véltek, hogy a tatár kán nemsokára összetalálkozik Ivan Ogareffal, ha ugyan máris nem történt meg ez a találkozó. Azt is beszélték egyesek, hogy az orosz csapatokat főként az európai provinciákból kell ideküldeni, s mivel ezek ugyancsak messzire esnek, a kormányerők ellenállásának egyelőre nincs sok sikerre kilátása.

További huszonnégy óra múltán, másnap éjfélre Novoszejmszkbe érkezett a két tarantasz: voltaképpen itt kezdődik az a földdarab, amelyet a szibériai sztyeppnek hívnak, s amely innen egészen Krasznojarszk környékéig húzódik. Sztrogof és társai még az eddiginél is nagyobb gyorsasággal haladtak előre a sztyeppeken. A lovak, amelyeket a busásan megfizetett jemcsikek veszettül hajszoltak, s amelyeket itt semmiféle akadály nem tartóztatott fel, valósággal falták a kilométereket. Így aztán másnap, július 23-án a két tarantasz valóban már csak harminc kilométernyire volt Isimtől, ahol a két riporter huzamosabb ideig szándékozott maradni.

Sztrogof Mihály azonban ebben a pillanatban, messzi a saját kocsijuk előtt, a felvert út porától alig láthatóan, egy másik kocsit vett észre. Sztrogof lovai, úgy látszik, pihentebbek voltak, s gyorsabban haladtak, úgyhogy előre látható volt, hogy hamarosan utolérik, sőt meg is előzik az előttük száguldó kocsit.

Nem volt az sem telega, sem tarantasz, inkább olyan postai hintóféle, persze vastagon belepve porral: nyilván hosszú út volt már mögötte. Ennek a postakocsinak a kocsisa valósággal kézzel-lábbal hadonászva hajszolta fáradt gebéit, de mert fáradozása látni valóan nem sok sikerrel járt, válogatott szitkok egész litániájával traktálta őket. A postakocsi nyilván nem Novoszejmszken keresztül jött, s az Irkutszk felé vezető útvonalra nem is kerülhetett másként, mint hogy átvágott valamelyik sztyeppúton. Sztrogofnak és társainak, mihelyt meglátták az előttük igyekvő kocsit, már csak egy gondolatuk volt: hogyan előzhessék meg, s hogyan érkezhessenek meg még előtte a legközelebbi postaállomásra, hogy feltétlenül a maguk számára biztosíthassák a következő lóváltást. Alig súgtak azonban néhány varázsszót kocsisaik fülébe - s ezek aligha vonatkozhattak egyébre, mint borravalóra -, a két kocsi perceken belül máris jócskán megelőzte a postahintót.

Sztrogof kocsija érte be elsőnek a hintót. Ennek ablakán e pillanatban egy férfi hajolt ki. Sztrogofnak nem jutott rá ideje, hogy szemügyre vegye az idegen arcát. De bármily gyorsan futott is el kocsija a másik mellett, egészen tisztán a fülébe verődött egy parancsoló hangon utána ordított szó:

– Megállj!

Sztrogoféknak persze eszük ágában sem volt megállni. Sőt ellenkezőleg, csak annál jobban hajtottak, s így rövidesen messzi maguk mögött hagyták a postakocsit.

Kitűnt azonban, hogy a postakocsi utasa is súghatott valamit a maga jemcsikjének fülébe, mert most rövid időre ez a kocsi is nekibuzdult, s így a három jármű között valóságos versenyfutás kezdődött, amelyből a nagy por miatt csak a jemcsikek szitkozódása, a kerekek csikorgása és a karikás ostorok pattogása hallatszott ki. Végül is Sztrogoféknak sikerült előrekelniük, ami főként abból a szempontból volt rájuk nézve fontos, hogy a maguk számára biztosítsák a váltás elsőbbségét. Hiszen könnyen megeshetett, hogy az állomás nem tud egyszerre több fogat számára friss lovakat állítani.

Egy fél óra múlva a maguk mögött hagyott postakocsi már csak alig látható kis pontnak tűnt a végtelen sztyepp messzi látó határán.

Esti nyolc óra volt, amikor a két tarantasz befutott az isimi postaállomásra.

A felkelésről szóló hírek egyre veszedelmesebben hangzottak. A tatár hordák elővédjei két nap óta már közvetlenül fenyegették ezt a várost, s a hatóságok nem tehettek okosabbat, mint hogy Tobolszkba vonultak vissza. Ilyenformán Isimben nem volt már sem tisztviselő, sem katona.

Sztrogof Mihály, mihelyt beérkezett a postára, nyomban friss lovakat kért.

Most derült ki, milyen jól tették utasaink, hogy megelőzték a postakocsit. Csak három ló akadt az állomáson, amely olyan állapotban volt, hogy nyomban be lehetett fogni. A többi még nem heverte ki az előző utak fáradtságát. A postamester ki is adta rögtön a parancsot, hogy nyomban fogjanak be Sztrogof tarantaszába. Ami a két riportert illeti, azok úgyis azt tervezték, hogy egyelőre itt maradnak Isimben, s így az ő váltásukkal nem kellett sürgősebben törődni. Tarantaszukat egyszerűen beállíttatták a fészerbe.

Alig múlt tíz perce, hogy az állomásra érkezett, s máris jelentették Sztrogofnak, hogy tarantasza kész a továbbindulásra.

– Helyes - felelte. Majd odament a két újságíróhoz. - Nos, uraim, tekintve, hogy önök itt maradnak Isimben, én pedig utazom, itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk.

– Mi az, Korpanof uram - szólott Jolivet -, hát még csak egy órácskát sem akar velünk tölteni?

– Nem, uram, sőt fölöttébb kívánatosnak tartanám, vajha sikerülne ezt az állomást elhagynom, mielőtt még az a másik postakocsi ide befut!

– Attól fél talán, hogy annak a postahintónak az utasa eldisputálja ön elől a friss lóváltást?

– Én csak azzal törődöm, hogy mindenféle kellemetlenséget elkerülhessek.

– Hát akkor, kedves Korpanof úr - folytatta Alcide Jolivet -, nem marad más hátra, mint hogy még egyszer hálás köszönetet mondjunk önnek azokért a szolgálatokért, amelyeket nekünk tett, s azért az örömért, amelyet az önnel való együttes utazás szerzett nekünk.

– Különben egyáltalán nem lehetetlen, hogy valamikor még találkozunk Omszkban - fűzte hozzá Harry Blount.

– Ez csakugyan nincs kizárva - felelte Sztrogof -, mivel én egyenesen oda igyekszem.

– Nos hát akkor jó utat, Korpanof uram - szólalt meg most újra Jolivet -, s az Úristen óvja meg magát mindenféle telegától!

A két riporter éppen kezét nyújtotta Sztrogofnak, hogy melegen búcsút vegyen tőle, amikor kívülről egyszerre kocsidübörgés hallatszott. Majdnem ugyanabban a másodpercben kicsapódott a hivatal ajtaja, amelynek keretében egy férfi jelent meg.

Az újonnan jött a lemaradt postakocsi utasa volt: katonás tartású, mintegy negyvenesztendős, jól megtermett, széles vállú, bikafejű férfi, akinek hatalmas bajusza összekeveredett a pofaszakállával. Rangjelzés nélküli formaruha volt rajta. Övéről lovassági kard csüngött, s kezében rövid markolatú ostort tartott.

– Lovakat! - hangzott kurta parancsa. Hangjából mindenki kiérezhette, hogy ez az ember hozzászokott a parancsolgatáshoz.

– Nincs már szabad lovam - jelentette be nagy hajlongások közepette a postamester.

– Nekem pedig nyomban kellenek!

– Lehetetlen.

– Hát azok kié, amelyeket ott kinn a posta kapuja előtt egy tarantaszba fogva láttam?

– Ezé az úré - felelte a postamester, miközben Sztrogofra mutatott.

– Nyomban fogják ki! - parancsolta a másik olyan hangon, amelynek nemigen volt ajánlatos ellenszegülni.

Most Sztrogof Mihály lépett előre.

– Ezeket a lovakat én foglaltam le - mondotta.

– Az nem érdekel! Nekem szükségem van rájuk. Gyerünk, gyerünk! Nem vesztegethetem itt az időmet!

– Nekem sincs vesztegetni való időm - felelte Sztrogof, aki szemmel láthatólag meg akarta nyugalmát őrizni, s csak nagy nehezen vett erőt magán.

Nagya, aki külsőleg szintén nyugodtnak látszott, ott állott Sztrogof oldalán; belsejében viszont annál riadtabban figyelt, nehogy valami olyan jelenetre kerüljön sor a két férfi között, amelyet Sztrogofnak jobb volna elkerülnie.

– Elég! - ismételte meg parancsát az utas. Majd odafordult a postamesterhez. - Tüstént fogják ki a lovakat a tarantaszból - kiabálta fenyegető hangon -, s tessék őket azonnal az én kocsim elé fogni!

A postamester végtelen zavarában nem tudta, kinek engedelmeskedjék. Ijedten nézegetett Sztrogofra, akinek nyilván joga volt hozzá, hogy mint korábban jött utas, ellene szegüljön az utóbb érkezett jogtalan kívánságának.

Sztrogof egy pillanatig habozott. Nem szerette volna podarozsnáját igénybe venni, mert ezzel felhívta volna magára a figyelmet; de viszont lovai átengedésével az utazását sem szerette volna késleltetni; főként pedig nem akarta, hogy valami kínos jelenetre kerüljön a sor, amellyel netalán egész küldetését veszélyeztette volna.

A két riporter élénken figyelte Sztrogofot; készek voltak rá, hogy szükség esetén segítségére siessenek.

– A lovak az én kocsim előtt maradnak - mondotta most Sztrogof határozott hangon, de anélkül, hogy élesebben beszélt volna, mint ahogy az egy egyszerű irkutszki kalmárhoz illik.

Az idegen utas erre odalépett Sztrogofhoz, s kezével a vállára csapott.

– Hát lássuk csak! - kiabált rá kemény hangon. - Szóval nem akarod átengedni nekem a lovakat?

– Nem - felelte Sztrogof.

– Hát akkor azé lesznek, aki elviszi őket! Aki bírja, marja! Védd magad!

Nagya egy ugrással ott termett, és Sztrogof mellére vetette magát.

Harry Blount és Alcide Jolivet is segítségre készen siettek feléje.

– Én pedig nem verekszem meg - mondta csendesen Sztrogof, s hogy annál biztosabban ura maradhasson magának, keresztbe fonta két karját a mellén.

– Szóval nem verekszel meg?

– Nem.

– Még ez után sem?! - kiáltotta el magát az utas.

S azzal, mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, korbácsának a nyelével végigvágott Sztrogof vállán.

Sztrogof ebben a szempillantásban halottfehérre vált. Két kezét magasra emelte, mintha csak megfojtani készülne ezt a megvadult embert. De aztán valami hihetetlen lelki erőfeszítéssel erőt vett magán. Párbajt nem kockáztathatott, mert hiszen ez nemcsak késedelmet jelentett volna, hanem talán egész küldetésének a megsemmisülését... Inkább veszítsen néhány órát!... Igen, igen! Nincs mit tenni, le kell nyelnie a sértést!

– Még most sem akarsz megverekedni, te gyáva? - ismételte kérdését az utas, újabb sértéssel tetézve eddigi durvaságait.

– Nem! - felelte újólag Sztrogof, aki nem szitkozódott ugyan, de egyenesen szemébe nézett ellenfelének.

– A lovakat, mégpedig tüstént! - parancsolta most újra az utas. Aztán döngő léptekkel kiment a szobából.

A postamester nyomban utána ment, miközben erősen vonogatta a vállát, és nem valami túlságosan megtisztelő tekintetet vetett Sztrogofra.

A lejátszódott jelenet meggondolkoztató hatást gyakorolt a két újságíróra. Csalódottságukat nem is nagyon titkolták. Hogy egy ilyen erőteljes fiatalember csak úgy engedje magát vállon ütni, s még csak elégtételt se kérjen a sértésért! Ez sehogy sem fért a fejükbe. Sietősen elbúcsúztak hát Sztrogoftól, s azzal el is vonultak.

Egy perc múltán kerekek dübörgése és ostorpattogás jelezte, hogy a postakocsi, amelybe Sztrogof lovait fogták be, szélsebesen hagyta el a postaállomás épületét.

Nagya most ugyanazzal a mozdulattal, amellyel Sztrogof testvéréül fogadta őt a Nyizsnyij Novgorod-i rendőrkapitányságon, kezét nyújtotta neki, s így szólt:

– A kezedet, bátyám!

S egyidejűleg szinte anyáskodva törölte le ujjával Mihály arcáról a könnyet, amely szegény megalázott társának szeméből fakadt.