A HAJÓÚT

Attól a naptól fogva, mikor Ferdinand Lesseps befejezte a Szuezi-csatornát, joggal lehetne azt mondani, hogy az afrikai kontinensből egy szigetet csinált. Ugyanígy majd ha elkészül a Panama-csatorna, szabad lesz Észak-Amerikát és Dél-Amerikát szigetnek nevezni. Hiszen ezeket a hatalmas területeket minden oldalról víz fogja körülvenni. Minthogy azonban - éppen nagy kiterjedésükre való tekintettel továbbra is megőrzik a kontinens megjelölést, ésszerű ugyanezt a megjelölést alkalmazni Ausztráliára, más néven Új-Hollandiára, mely ugyanazon feltételeknek felel meg.

Ausztráliában ténylegesen háromezer-kilencszáz kilométer legnagyobb hosszúságot lehet mérni kelet-nyugati irányban, és észak-déli irányban háromezer-kétszáz kilométer legnagyobb szélességet. Ez azt jelenti, hogy a kontinens területe mintegy hétmillió-nyolcszázezer négyzetkilométer, tehát közel nyolctizede az európai szárazföldnek.

A legújabb atlasz szerkesztői az ausztráliai kontinenst jelenleg hét tartományra osztják fel, melyeket önkényesen megvont, derékszögben találkozó vonalak választanak el egymástól, tehát a határok nem a hegyrajzi és vízrajzi adottságoknak felelnek meg.

A népes keleti területen van Queensland, fővárosa Brisbane, Új-Dél-Wales, fővárosa Sydney, és Victoria, fővárosa Melbourne.

A középső területeken találjuk az Északi területet, az Alexandra-földet - e kettőnek nincs fővárosa - és Dél-Ausztráliát, fővárosa Adelaide.

Az egész nyugati rész egyetlen tartomány Nyugat-Ausztrália néven, fővárosa Perth.

Mindehhez megjegyezhetjük: az ausztrálok arra törekszenek, hogy létrehozzák az Ausztrál Államszövetséget. Az angol kormányzat igyekszik meggátolni ennek létrejöttét, de nem lehet vitás, hogy mégis meg fog valósulni, ha majd az Angliától való elszakadás befejezett tény lesz.

Látni fogjuk nemsokára, hogy Mrs. Branican micsoda vidékre merészkedik, a kontinens legveszedelmesebb, legkevésbé feltárt tartományaiba azzal a szinte megvalósíthatatlan szándékkal, a legbizonytalanabb reménykedéstől vezetve, hogy John kapitányt felkutassa, és visszaszerezze annak a törzsnek a kezéből, mely már kilencedik éve rabságban tartja. Mindezen felül még az sem látszott bizonyosnak, hogy az indák megkímélték életét Harry Felton szökése után.

Mrs. Branican úgy tervezte, hogy azonnal továbbindul Sydneyből, amint ez lehetséges. Számított Zach Fren határtalan odaadására és a rá jellemző egyenes és gyakorlatias gondolkodásra. Egy hosszú beszélgetés során, mialatt ott feküdt előttük kiterítve Ausztrália térképe, kettesben megvitatták a legsürgősebb és a legkézenfekvőbb teendőket, melyeken az új kísérlet sikere múlhat. Rendkívüli jelentősége volt annak, mint ezt könnyen beláthatjuk, hogy hová teszik az indulás helyét. A következőkben állapodtak meg:

1. Mrs. Branican költségére és vezérletével összeállítanak egy karavánt, melyet felszerelnek a legjobb kutató- és védelmi eszközökkel, ellátják mindazzal, amit a Közép-Ausztrália sivatagjait átszelő utazás megkíván.

2. Minthogy a kutatást a leggyorsabban meg kell indítani, a lehető leghamarabb el kell jutni szárazföldön vagy tengeren ahhoz a végső ponthoz, ameddig a tengerpartról a kontinens belsejébe vezető közlekedési utak elhatolnak.

Elsőnek az a kérdés merült föl beszélgetésükben, nem kell-e az északnyugati partokra sietni, tehát arra a környékre a Tasmanföldön, ahol a Franklin hajótöröttei partra szálltak. De ez a nagy kerülőút óriási időveszteséget, a tekintélyes személyi állomány és a rengeteg szükséges holmi tekintetében pedig leküzdhetetlen nehézséget jelentett volna. Végül is egyáltalán nem volt valószínű, hogy ha az ausztrál földet nyugat felől közelítik meg, az expedíció bizonyosan összetalálkozik a John Branicant fogságban tartó törzzsel, mert a nomád bennszülöttek ugyanúgy megfordulnak az Alexandra-föld vidékein, mint Nyugat-Ausztráliában. Ezt a lehetőséget tehát elvetették.

Másodszorra azt vitatták meg, hogy milyen útvonalon kell haladnia a kutatócsoportnak. Nyilvánvaló, hogy azon az útvonalon, melyet Harry Felton tett meg közép-ausztráliai menekülésében. Ha ezt az irányt nem is ismerték teljes pontossággal, egy pontját biztosan megjelölhették, azt, ahol a Franklin másodtisztjét megtalálták, vagyis a Parru folyó partján, Queensland és Új-Dél-Wales határán, ez utóbbi tartománytól északkeleti irányba.

1770 óta, amikor is Cook kapitány átkutatta Új-Dél-Walest, és az angol király nevében birtokba vette az egész kontinenst, melyet előzőleg a portugál Manuel Godenho és a holland hajósok, Verschoor, Hartog, Carpenter és Tasman fedeztek fel, a keleti rész igencsak benépesült, iparosodott és városiasodott. Pitt miniszterelnöksége idején, 1787-ben érkezett ide Fülöp sorhajókapitány, hogy megalapítsa az első büntetőtelepeket a Botany-öböl mentén, és innét származtatható a nem egészen egy évszázad alatt hárommilliónyira nőtt ausztrál nemzet. A kontinensnek ezen a keleti részén ma már semmi sem hiányzik azon tényezőkből, melyek egy ország gazdagságát és erejét megalapozzák: utak, csatornák, vasutak, melyek Queensland, Új-Dél-Wales, Victoria és Dél-Ausztrália számtalan helysége közt létesítenek összeköttetést, személyhajójáratok, melyek a kikötők közti part menti forgalmat bonyolítják le. Nos, Mrs. Branican most Sydneyben tartózkodott, és ebben a gazdag és virágzó városban beszerezhette a karaván felszereléséhez szükséges nélkülözhetetlen holmikat, annál is inkább, mert még indulás előtt San Diegóból, Mr. William Andrew közvetítésével nagy összegű hitelszámlát nyittatott az Ausztrál Központi Banknál. Tehát könnyen megvásárolhatta és bérbe vehette a kocsikat, a hátas- és teherhordó állatokat, az igáslovakat, a személyzetet, mindazt, amire csak szüksége volt az ausztráliai expedícióhoz, mely esetleg egy teljes átkelést kívánt keletről nyugatra, azaz kétezerkétszáz mérföldnyi utazást. De vajon helyes lett volna, ha Sydneyből indulnak útnak?

Mindent egybevetve, meghallgatva az amerikai konzul véleményét is, aki jól ismerte Ausztrália jelen földrajzi viszonyait, az előkészületek megtételére alkalmasabbnak látszott Adelaide, Dél-Ausztrália fővárosa. A távíróvezeték mentén, mely a várostól egészen a Van Diemen-öbölig húzódik, tehát délről fel északnak, körülbelül a 139. délkör vonalában, a technikusok már megépítették a vasút első szakaszát, és ez már túlhalad azon a vonalon, ameddig Harry Felton eljutott. Ezen a vasúti vonalon gyorsan és messzire juthatott az expedíció személyzete, mélyen be az Alexandra-földre és Nyugat-Ausztráliába, ahová nem sok utazó jutott el mindaddig.

Tehát megszületett a döntés, hogy a John kapitány megmentésére alakult hármas számú expedíciót Adelaide-ben állítják össze, onnét vasúton jutnak el a végállomásig, ami északnak haladva mintegy négyszáz mérföldnyi távolságot jelent, vagyis körülbelül hétszáz kilométert.

De hogyan jut el Mrs. Branican a leggyorsabban Sydneyből Adelaide-be? Ha a két főváros között közvetlen vasúti összeköttetés állna fenn, egy pillanatig sem kellene töprengeni. Működik is a vasút, mely a Murray folyón és Victoria állam határán keresztülhaladva egészen Melbourne-ig vezet, keresztül Benalla és Kilmore állomásain, majd Melbourne-től Adelaide felé indul, de nem jut túl Horsham városkán; onnan már csak nehézkesen lehet továbbutazni, és nagy késésre is kell számítani.

Éppen ezért Mrs. Branican úgy döntött, hogy hajón megy Adelaide-be. Az út maga négy napot vesz igénybe, és ha hozzászámítjuk a kétnapos tartózkodást, melyre a személyszállító hajók Melbourne kikötőjében igényt tartanak, végül is hat nap alatt végig a partok mentén hajózva megérkezhet Dél-Ausztrália fővárosába. Igaz, hogy augusztusban jártak, és ez az időszak az északi féltekén a februárnak felel meg. De nyugodt volt az ég, a szél általában északnyugat felől fújt, így a szárazföld védi majd a gőzhajót, mihelyt elérték a Bass-szorost. Mrs. Branican, aki nemrég San Franciscótól Sydneyig hajózott, egyébként se nagyon idegeskedett a Sydney és Adelaide közti hajóút miatt.

A Brisbane személygőzös éppen a következő napon indult, éjjel tizenegy órakor. A melbourne-i horgonyzást is hozzászámítva augusztus 27-én reggel kellett Adelaide-be érkezni. Miután két kabint béreltetett, Mrs. Branican intézkedett, hogy a Sydneyben számára nyitott folyószámlát átírassák az adelaide-i bankba. A cégvezetők készségesen álltak rendelkezésére, és a bankügylet minden bonyodalom nélkül lezajlott.

A hosszú tárgyalás után Zach Fren úgy érezte, hogy jobb most Mrs. Branicant magára hagyni, és sétálni indult Sydney utcáin, bár nem nagyon ismerte ki magát. Mindenekelőtt - egy tengerésznél nincs mit csodálkozni rajta - szerette volna a Brisbane-t megnézni, és megbizonyosodni, hogy Mrs. Branicant megfelelően fogják-e elszállásolni. Úgy látta, hogy a hajó mindennel fel van szerelve, amire a part menti hajózáshoz szükség lehet. Kérte, hogy mutassák meg az úrnője részére foglalt kajütöt. Egy fiatal hajós kísérte oda, és ő néhány dologban tüstént intézkedett, hogy a kajüt még kényelmesebb legyen. A derék Zach Fren! Az ember azt hihette volna, hogy egy hosszú tengeri útra készülődnek!

Amikor távozni készült a fedélzetről, az ifjú matróz kissé elfogódott hangon megkérdezte:

– Ez biztos, altiszt uram, hogy Mrs. Branican holnap Adelaide-be indul?

– Úgy van, holnap indul - felelte Zach Fren.

– A Brisbane-nel?

– Kétségkívül.

– Ó, csak sikerülne a vállalkozás, és megtalálná John kapitányt!

– Mindent el fogunk követni, nyugodt lehetsz.

– Meg vagyok róla győződve.

– Te a Brisbane-en szolgálsz?

– Igen, altiszt uram.

– Hát akkor, fiam, a holnapi viszontlátásra!

A Sydneyben töltött utolsó órákat Zach Fren jól kihasználta. Nagyot sétált a Pitt Streeten és a York Streeten, melyeket szép sárgásvöröses homokkő épületek szegélyeznek, a Victoria Parkban, a Hyde Parkban, és megnézte Cook kapitány emlékművét. Elment a növénykertbe, mely a tenger partján fekszik, teli gyönyörű sétányokkal, melyek közt egymás mellett élnek a forró és a mérsékelt égöv különböző növényfajai, tölgy és araucaria kaktusz és mangusztán, pálmafa és olajfa. Sydney tehát valóban rászolgál hírnevére. Ez a legrégibb nagyváros Ausztráliában, és ha nincs is olyan szabályos rendben felépítve, mint testvéröccsei, Melbourne és Adelaide, több benne a szabálytalan szépség és a festői vonás.

Másnap este Mrs. Branican és Zach Fren megjelent a hajó fedélzetén. A Brisbane este tizenegy órakor hagyta el a kikötőt, és nekiindult Port Jackson hosszú öblének. Miután megkerülte a déli kikötőfokot, délnek fordította az orrát, és a parttól néhány mérföldre haladt.

Az első percekben Dolly fent maradt a fedélzeten, leült hátul egy padra, és a part rajzolatát figyelte, mely szeszélyesen bujkált a szállongó ködben. Ez hát az a hatalmas szárazföld, melybe megpróbál behatolni, akár egy óriási börtönbe, és ahonnét John nem tudott mind ez idáig megszökni. Tizennégy éve, hogy elszakadtak egymástól!

– Tizennégy esztendő - rebegte magában.

Mikor a Brisbane már a Botany-öböl és a Jorris-öböl közelében járt, Mrs. Branican lement kajütjébe, és lepihent. De másnap kora hajnalban már ismét ott állt, és nézte, mint rajzolódik ki előtte a szemhatáron a Dromedary, mögötte a Kosciusko-tető, mely már az Ausztráliai-Alpok rendszeréhez tartozik.

Zach Fren köszöntötte Dollyt a nyári fedélzeten, és azonnal arról kezdtek beszélgetni, ami szüntelenül foglalkoztatta őket.

E pillanatban egy elfogódott és tétovázó matrózinas lépett Mrs. Branicanhez, és a kapitány megbízásából érdeklődött, nincs-e valamire szüksége.

– Nincs semmire, kedves gyermekem - felelte Dolly.

– Ó, ez az a fiú, akivel tegnap találkoztam, mikor eljöttem megnézni a Brisbane-t - szólt Zach Fren.

– Igen, altiszt uram, én vagyok.

– És hogy hívnak?

– A nevem Godfrey.

– Nos, Godfrey, most már biztos lehetsz, hogy Mrs. Branican felszállt a hajótokra, és örülsz is, ugye?

– Örülök, de mindenki más is itt a hajón. Igen, mindnyájan a legjobbakat kívánjuk; sikerüljön Mrs. Branican vállalkozása, és sikerüljön John kapitányt kiszabadítania.

Miközben beszélt, Godfrey olyan határtalan tisztelettel és rajongással nézett rá, hogy Dolly szinte lelke mélyéig meghatódott. Egyszer csak felfigyelt a hajósinas hangjára. Valahol már hallotta ezt a hangot, tisztán felidéződött emlékezetében.

– Mondja, fiam - szólt Mrs. Branican -, nem maga szólított meg Sydneyben a kórház kapujában?

– De én.

– Maga kérdezte, hogy él-e még John kapitány?

– Igen, én, asszonyom.

– Szóval a hajó személyzetéhez tartozik?

– Igen, egy éve - felelte Godfrey. - De ha isten is úgy akarja, nemsokára itthagyom.

És minthogy szemmel láthatólag nem akart erről többet mondani, elköszönt, és indult a parancsnokhoz, hogy értesítse Mrs. Branican hogylétéről.

– Erről a fiúról már messziről látni, hogy tengerészvér folyik az ereiben - jegyezte meg Zach Fren. - Csak rá kell nézni, annyira lerí róla. Nyílt tekintetű, egyenes, határozott. A hangja szelíd, de férfias.

– Ez a hang - suttogott Dolly.

Valami érzéki csalódás folytán szinte John hangját vélte hallani, csak kissé lágyabban, minthogy a zsenge kor még nem érlelhette férfiasabbá.

És még valami feltűnt neki, de sokkal határozottabban. Minden bizonnyal csak a képzelete játszott vele, de a fiú arcvonásai John arcát idézték fel szemében - azét a Johnét, aki még harmincéves se volt, mikor a Franklin elragadta tőle, oly távolba és oly hosszú időre!

– Látja, Mrs. Branican - mondta Zach Fren, hatalmas kezeit dörzsölgetve -, az angolok éppúgy, mint az amerikaiak, szóval mindenki rokonszenvezik önnel. Itt, Ausztráliában ugyanúgy tisztelik, mint Amerikában. Adelaide-ben is csak ezt fogja látni, mint odahaza, San Diegóban. És mindenki ugyanúgy sikert kíván önnek, mint ez az angol fiú.

– Valóban angol? - töprengett el rajta Mrs. Branican, akire nagyon mély benyomást tett a fiú.

A hajóút az első napon teljesen zavartalan volt. A szárazföld felől érkező északnyugati szél nem háborította a tenger nyugalmát. De ugyanilyen csendes volt a víz, mikor a Brisbane megkerülte a Howe-fokot az ausztrál kontinens szögletében, és a Bass-szoros felé indult.

Ezen a napon Dolly szinte el sem mozdult a fedélzetről. A többi utas rendkívüli tisztelettel nézett rá, és azon buzgólkodtak, hogy beszédbe elegyedhessenek vele. Mindenki látni és hallani akarta ezt az asszonyt, akinek szerencsétlen sorsát annyiszor megsiratták, aki habozás nélkül vállalta a veszélyeket, aki nem kímélte magát a szenvedésektől, és még mindig reménykedett, hogy feltalálja a férjét, ha a sors kegyéből még életben van. Jelenlétében egyébként senki se merte volna ezt kétségbe vonni. Hogyisne osztották volna bizakodását, hallva, milyen férfilelket sejtető határozottsággal beszél róla, mi mindenbe készül belevágni! Önkéntelenül is szinte részt vettek a veszélyes utazásban, végig Közép-Ausztrália sivár pusztaságain. Nem egy közülük nemcsak gondolatban, hanem a valóságban is szívesen csatlakozott volna kíséretéhez.

De a beszélgetés közben Dolly néha váratlanul elhallgatott. Tekintetében furcsa, különös fény gyúlt ki. Csupán Zach Fren tudta, mi foglalja le ilyenkor gondolatait.

Az, hogy valahol Godfreyt pillantotta meg. Az ifjú matróz viselkedése, magatartása, mozdulatai lebilincselték, akárcsak az az állhatatosság, mellyel mindenhonnan Dollyt kereste tekintetével, mintha valami titkos erő az asszony felé űzné - mindez meghatotta és felkavarta Dollyt, és végül John képe és az ifjúé szinte egybemosódott lelkében.

Dolly Zach Fren előtt nem titkolta, hogy megdöbbentő hasonlatosságot vél felfedezni John és Godfrey között. Zach Fren nem is tudta nyugtalanság nélkül szemlélni, mint engedi át magát ezeknek a véletlen körülményekből táplálkozó érzelmeknek. Attól félt, és nem is oktalanul, hogy a hasonlatosság saját elveszett gyermeke emlékét fogja az asszonyban életre kelteni. Valóban nyugtalanító volt, mennyire felizgatta Mrs. Branicant a fiú megjelenése.

Pedig Godfrey nem jött ismét oda hozzá, mert szolgálati helye nem a gőzös hátsó fedélzetén volt kijelölve, ahol az első osztályú utasok tartózkodtak. De tekintetük a távolból is megkereste egymást, és Dolly már néha majdnem hangos szóval hívta volna. Igen, Godfrey az első jelre hozzásietett volna. De Dolly nem adott jelt, Godfrey pedig nem jött.

Este, amikor Zach Fren a kabinhoz kísérte Mrs. Branicant, az asszony így szólt:

– Zach, meg kell tudni, ki ez a tengerész ifjú, ki a családja, hol született. Talán mégsem angliai származék...

– Lehetséges, asszonyom - válaszolt Zach Fren. - Lehet, hogy amerikai. Minden mást is megérdeklődök felőle a Brisbane kapitányánál, ha kívánja.

– Nem, nem, Zach, én magam akarom kikérdezni Godfreyt.

A szolgálatvezető őrmester még hallotta, amint Mrs. Branican azt dünnyögi maga elé:

– Az én gyerekem, szegény Wat fiam most körülbelül éppen ilyen korban volna.

– Éppen ettől féltem - sóhajtotta Zach Fren, és elindult saját kabinja felé.

Másnap augusztus 22-ét írtak. A Brisbane, miután az éjszaka folyamán megkerülte a Howe-fokot, továbbra is kitűnő időben haladt előre. A Gippsföld partvidéke, Victoria állam egyik legfontosabb tartománya dél-nyugat irányú szelíd hajlattal simul a Wilson-fokhoz, mely déli irányban a kontinens legkiugróbb szöglete. Ezen a partszakaszon nincs annyi, a térképen is feltüntetett öböl, kikötő, sziklás torkolat, hegyfok, mint azon, mely Sydneytől egyenes vonal mentén húzódik egészen a Howe-fokig. Itt a szemhatáron végig síkságok terülnek el, melyeknek a hegységbe torkolló pereme oly messze van, hogy a hajóról nem is látni oda.

Mrs. Branican már virradatkor kijött a kajütből, és elfoglalta helyét a kis fedélzet végében. Zach Fren nemsokára csatlakozott hozzá, és úgy látta, hogy az asszony magatartása szemmel látható változáson ment át. A part ott vonult előtte északnyugati irányban, de nem is nézte. Teljesen bele volt merülve gondolataiba. És csak szórakozottan felelt Zach Frennek, amikor azt tudakolta, hogy töltötte az éjszakát.

Az altiszt nem faggatózott. Neki csak az volt a fontos, hogy Dolly verje ki a fejéből Godfrey és John kapitány furcsa hasonlatosságát, ne keresse szüntelenül a fiút, ne kérdezgesse. Talán már le is mondott minderről, már másfelé járnak a gondolatai. Így is volt; nem szólította fel Zach Frent, hogy hívja oda a fiút, akit szolgálata a hajó elején tartóztatott.

Ebéd után Mrs. Branican visszavonult a kabinjába, és csak délután három óra után jelent meg újra a fedélzeten.

E percekben a Brisbane teljes gőzzel haladt a Bass-szoros felé, mely Ausztráliát elválasztja Tasmaniától, másik nevén Van Diemen-földtől.

Hogy a hollandus Janssen Tasman felfedezése hasznot hajtott az angoloknak, nem vitatható, annál inkább az, hogy a kontinens szerves folytatásának tekinthető nagy sziget nyert-e az angol uralommal. 1642 óta, a sziget felfedezésének napja óta a szigeten - mely kétszáznyolcvan kilométer hosszú, termékeny a földje, és fenséges fák nőnek az erdeiben - nagy iramban folyt a gyarmatosítás. A XIX. század kezdetétől az angolok pedig úgy uralkodtak, ahogy szoktak, csak a saját fejük szerint, mit sem törődve az őshonos lakossággal. A szigetet körzetekre osztották, fontos településeket hoztak létre - ilyen a főváros, Hobart, valamint Georgetown -, az erősen tagolt partok mentén kikötőket építettek, és ott százával fordulnak meg a hajók. Mindez rendben van. De mi maradt a színes bőrű lakosságból, mely eredetileg itt lakott? Kétségtelen, ezekre az emberekre nem lehet azt mondani, hogy túl műveltek lettek volna; sokan az emberi nem legsilányabb példányainak tartották őket, és minden más népnél értéktelenebbnek - vajon miféle megítélés alapján? Ha a gyarmatosító folyamat csúcsának egy nép kiirtását kell tekinteni, az angolok eldicsekedhetnek, hogy munkájukat eredményesen végezték. De nagyon kell iparkodniok, ha a következő világkiállításon Hobart városában még néhány tasmaniai őshonost is be akarnak mutatni! Írmagjuk se marad a XIX. század végére.