HARRY FELTON

Az Oregon gőzös egész úton tizenhét csomónyi átlagsebességgel haladt, rendkívül kellemes időjárási viszonyok között - ami egyébként megszokott a Csendes-óceánnak ezen a részén és ebben az évszakban. A derék hajó szinte osztozott a türelmetlenségben Mrs. Branicannel, és Zach Frenben ugyanez az izgalom tükröződött. Mondanunk sem kell, hogy a tisztek, az utasok, a matrózok mind azzal a tisztelettel és együttérzéssel viseltettek a bátor asszony iránt, melyet nemcsak szörnyű sorsával érdemelt ki, hanem azzal a lelkierővel is, mellyel elviselte.

Az Oregon a 33° 51’ déli szélesség és a 148° 40’ keleti hosszúság alatt hajózott, mikor az őrszemek földet jeleztek. Augusztus 15-én, hétezer mérföldes tengeri út után, melyet tizenkilenc nap alatt tettek meg, a gőzös benn járt Port Jackson öblében, a palakőzetből hasadozott magas sziklafalak közt, melyek mintegy óriási kaput nyitnak a Csendes-óceánra.

Elhaladtak a jobbról és balról nyíló kis torkolatok és öblöcskék mellett, melyek partjait villák és farmok népesítik be, ilyen elnevezéssel, mint Watson, Vaucluse, Rose, Double, Elisabeth; elhagyták Earme-Love-ot, Sydney-Love-ot, és megérkeztek Darling-Harbourba, mely Sydney tulajdonképpeni kikötője. Az Oregon lehorgonyzott a személykikötőben.

Mrs. Branican az első embertől, aki a fedélzeten jelentkezett - történetesen egy vámhivatalnoktól -, megkérdezte:

– És Harry Felton?

– Még életben van - felelte a hivatalnok, aki kitalálta, hogy a kérdező csak Mrs. Branican lehet.

Hiszen egész Sydney tudta, hogy felszállt az Oregon*ra,* és türelmetlenül, izgalomban égve várták már.

– Hol van Harry Felton? - kérdezte.

– A tengerészeti kórházban.

Mrs. Branican Zach Fren kíséretében tüstént partra szállt. Az ott ácsorgók ugyanazzal a tisztelettel fogadták, mint San Diegóban vagy bárhol másutt köszöntötték.

Kocsiba szálltak, és a tengerészeti kórházba mentek, ahol a szolgálatban levő orvos fogadta őket.

– Megszólalt már Harry Felton? Visszanyerte öntudatát? - kérdezte Mrs. Branican.

– Nem, asszonyom - válaszolt az orvos. - Szegény még nem tért magához. Úgy tűnik, képtelen a beszédre. Egyik óráról a másikra kilehelheti a lelkét.

– Harry Feltonnak nem szabad meghalnia! - suttogta Mrs. Branican. - Egyedül ő tudja, él-e John kapitány és a többi ember! Csak ő tudja megmondani, hol vannak! Azért jöttem, hogy láthassam Harry Feltont, és beszéljek vele.

– Asszonyom, haladéktalanul odavezetem önöket - mondta az orvos.

És egy perc múlva Mrs. Branican és Zach Fren ott állt Harry Felton szobájában.

Hat héttel ezelőtt Új-Dél-Wales Ulakarara tartományában haladt egy utascsoport, Queensland déli határa közelében. Mikor a Parru folyó bal partjára keltek át, egy fa tövében heverő férfit pillantottak meg. Ruhái cafatokban lógtak, a nélkülözésektől félholtra vált, a megpróbáltatások összetörték, ezért nem sikerült kábultságát megszüntetni. Ha zsebében nem találjuk meg kereskedelmi tengerésztiszti igazolványát, ma sem tudják, kicsoda.

Pedig Harry Felton, a Franklin másodkapitánya volt.

Honnét került ide? Az ausztrál kontinens melyik távoli és ismeretlen vidékéről jött? Mióta bolyonghatott Közép-Ausztrália félelmetes sivatagjaiban? A bennszülöttek fogságában volt vajon, és onnan sikerült megszöknie? Hol hagyta társait, ha voltak még társai? Hiszen lehet, hogy egyedül van már csak életben a tizennégy évvel ezelőtti katasztrófa után! A kérdésekre mindmáig nincs válasz.

Kimondhatatlanul fontos lett volna tudni, honnan jött ide Harry Felton, mi történt vele a Franklin hajótörése után a Browse-szigeten, megtudni végre a teljes igazságot a szerencsétlenségről.

Az utazók Harry Feltont a legközelebbi állomásra vitték, Oxley vasútállomásra, ahonnét vonaton Sydneybe küldték. Leggyorsabban a Morning Herald értesült erről, minden más lapot megelőzve, és közölte azt a cikket, melyet már ismerünk.

Mrs. Branican ott állt most Harry Felton előtt, de képtelen lett volna felismerni. Mindössze negyvenhat éves volt, de legalább hatvannak tűnt. És ez a félig halott ember volt az egyetlen lény, aki meg tudná mondani, mi lett John kapitánnyal és a legénységgel!

Szüntelen ápolással sem tudták mindmáig Harry Felton súlyos állapotát enyhíteni. A súlyos állapot minden bizonnyal a hetekig, sőt ki tudja, talán hónapokig tartó szörnyű viszontagságok miatt alakult ki, a Közép-Ausztráliában való vándorlás során. Már csak az élet szikrája pislákolt benne, melyet a legkisebb rosszabbodás egy pillanat alatt kiolthatott. Mióta itt volt a kórházban, szemét is alig nyitotta ki, de abból sem tudták megállapítani, tudomást vett-e a környezetéről. Némi táplálékot sikerült beleerőszakolni, de mintha erről se vett volna tudomást. Attól is féltek, hogy a rendkívüli megpróbáltatások a szellemét is tönkretették, megszüntették az emlékezet működését is, pedig ezen múlott talán a többi hajótörött megmenekülése.

Mrs. Branican odaült Harry Felton ágyához, aggódón kémlelte pillantását, szemhéjának rebbenését, ajkának mozdulását, a legkisebb jelet, melyet fel lehetne fogni, egy elröppenő szótagot. Zach Fren is ott állt mellettük, igyekezett elkapni egy értelmes tekintetet, ahogy a tengerészek a láthatárt borító ködön át kutatnak egy fénysugár után.

De fény nem csillant se aznap, se a következő napokon. Harry Felton pillái makacsul csukva voltak, s ha Dolly gyengéden megpróbálta felhúzni őket, a szemek kifejezéstelenül néztek rá vissza.

Mégsem csüggedt, amint Zach Fren sem, aki így szólt hozzá:

– Ha egyszer Harry Felton felismeri kapitánya asszonyát, ki tudja majd magát fejezni, akár szavak nélkül is!

Így volt valóban, fontos lett volna, hogy a beteg felismerje Mrs. Branicant, mert ennek nyomán talán javult volna a közérzete. Ha ez bekövetkezik, a legnagyobb kímélettel kell vele bánni mindaddig, míg hozzászokik Dolly jelenlétéhez. Apránként felidéződnének tudatában a *Franklin*nel kapcsolatos emlékek. Talán jelekkel is közölni tudná, amit kimondani nem tud.

Bár Mrs. Branicannek mindenki azt tanácsolta, hogy ne maradjon állandóan négy fal között Harry Felton szobájában, nem volt hajlandó egy órai pihenésre sem, egy órai sétára sem a friss levegőn. Nem akart eltávozni a betegágytól.

– Harry Felton bármikor meghalhat, és ha azt az egyetlen szót, amire várok, éppen utolsó leheletével együtt sóhajtja el, jelen kell lennem, hogy meghallhassam. Nem hagyom el egy pillanatra se!

Ezen az estén mintha némileg javult volna Harry Felton állapota. Szemét többször is kinyitotta, de tekintete nem fordult Mrs. Branican felé. Pedig az fölébe hajolva nevén szólította, aztán John nevét ismételgette, a Franklin kapitányáét és San Diegót. Mért nem tudták ezek a nevek felidézni benne bajtársai emlékét? Csak egyetlen szót... csak egy szót vártak tőle: élnek még? Élnek még valahol?

Látva, mennyit szenvedhetett Harry Felton, amíg így tönkrement, Dolly arra gondolt, hogy Johnnak is mindezt végig kellett szenvednie. Az a gondolat is megkísértette, hogy John útközben meghalt. De az nem lehet. John nem követhette Harry Feltont, ő ott maradt a többiekkel. De hol? Valahol a partvidéken egy ausztrál törzsnél? Melyik törzs lehet az? Egyedül Harry Felton mondhatná meg, de úgy tűnt, hogy gondolatai megszűntek, ajkai elfelejtették az emberi szót.

Éjszakára fokozódott Harry Felton gyengesége. Szeme nem nyílt fel többet, keze hideg lett, mintha a még benne pislákoló élet a szíve felé húzódott volna vissza. Tehát meg fog halni anélkül, hogy egyetlen szót is mondott volna! Dolly fején átsuhant, hogy ő is évekre elveszítette emlékezetét és értelmét. Ahogy őtőle sem kaptak választ akkoriban, úgy most ő sem kaphat feleletet ettől a szerencsétlen embertől. Egyetlen szót sem arról, amit egyedül ő tud!

Mikor másnapra virradtak, az orvost megrémítette Harry Felton állapota. A legerősebb gyógyszerekkel próbálkozott, de nem volt semmi eredménye. Nemsokára meg fog halni.

Mrs. Branican rövidesen tapasztalhatja, hogy minden reménye megsemmisül, melyet Harry Felton felbukkanása óta táplált magában. Az általa remélt tisztázó fénysugarak helyett a teljes sötétség következik, melyet többé már nem lehet eloszlatni. És akkor mindennek vége, tökéletesen vége...

Dolly kívánságára a város összes nevezetes orvosa eljött orvosi tanácskozásra. De miután megvizsgálták a beteget, kijelentették, hogy tehetetlenek.

– Nem lehet semmit se megkísérelni a szerencsétlen beteggel? - kérdezte tőlük Mrs. Branican.

– Semmit se, asszonyom - felelte az egyik orvos.

– Annyit se, hogy legalább egy percre visszatérjen a gondolkozóképessége, az emlékezete?

Ezért a percért Mrs. Branican szívesen feláldozta volna egész vagyonát.

De ami meghaladja az emberek képességét, arra képes még a hit és a természet. Csak bennük bízhatunk, ha az emberi tudomány eszköze már elégtelennek bizonyulnak.

Amint az orvosok eltávoztak, Dolly sírva borult a beteg ágyára, és amikor Zach Fren a szobába lépett, azt látta, hogy Dolly szinte áhítatos imával könyörög a betegnek, és hűlő kezét melengeti, csókolgatja, miközben könnyei minduntalan végiggördülnek az arcán.

Egyszer csak Zach Fren, aki közelebb lépett, hogy figyelje, lélegzik-e még Harry Felton, felkiáltott:

– Asszonyom! Mrs. Branican!

Dolly, azt gondolva, hogy az altiszt valami végzeteset vett észre, felegyenesedett, és azt suttogta:

– Csak nem halt meg?

– Nem, asszonyom, éppen hogy nem, nézze csak! Nyitva a szeme. És lát!

Valóban, a szempillák rése alatt Harry Felton szemei rendkívüli fényben csillogtak. Arca kissé áttüzesedett, keze ismételten megmozdult. Mintha ki akarna lépni abból a tompultságból, mely már oly régóta fogva tartotta. Aztán tekintetét Mrs. Branican felé fordította, és mosolyféle kelt életre az ajkán.

– Felismert engem! - kiáltotta Dolly.

– Igen - mondta Zach Fren. - Tudja, hogy kapitánya felesége áll mellette. Meg is fog szólalni.

– Ha nem is tud beszélni, engedje az ég, hogy legalább megértesse magát valahogy!

És mindkét kezével megragadta Harry Felton jobbját, aki mintha gyengén viszonozta volna a kézszorítást, és föléje hajolt.

– És John, az én Johnom? - kérdezte.

A szemek rebbenése jelezte, hogy Harry Felton hallja és érti őt.

– Él? - kérdezte Dolly.

– Igen.

És bármilyen halkan hangzott ez az igen, Dolly nagyon jól megértette.