Február 9-e éjjelén az Hôtel de l’Union vendégei, akik a Jacques Coeur térre nyíló szobákban laktak, valószínűleg felriadtak volna mély álmukból, ha a 17-es szoba ajtaja nem lett volna légmentesen zárva és vastag függönnyel hangszigetelve, ami megakadályozta, hogy kint is hallják a belső lármát.

A szobában ugyanis két férfi - vagy legalábbis a kettő közül az egyik - magából kikelve kiabálni kezdett, tiltakozott, fenyegetődzött. Mindez végletes felháborodásról és bosszúságról tanúskodott. A másik igyekezett a társát csillapítani, de ijedt rimánkodásával nem ment sokra.

Egyébként nagyon valószínű, hogy senki sem értett volna egy szót sem ebből a viharos beszélgetésből, mert török nyelven folyt, amelyet bizony Nyugat gyermekei nem nagyon ismernek. Igaz, olykor-olykor belekeveredett néhány francia kitétel, ami arra vallott, hogy a két vitatkozó eme fennkölt nyelven is ki tudta volna magát fejezni.

A kandallóban kellemesen ropogtak a fahasábok, és az egyik kerek asztalra helyezett lámpa megvilágította a kopott, kapcsos táska által félig eltakart iratokat.

Az egyik veszekedő Ben Omár volt. Csalódott képpel, lesunyt szemmel bámult a tűzbe, amelynek lángjai minden bizonnyal kevésbé lobogtak, mint a társa villogó szembogarában izzó tűz.

Ez nagyon különös szerzet volt; arca vad elszántságot tükrözött, fellépése egyenesen nyugtalanító volt. Ő volt az, akinek a közjegyző észrevétlen intett, amikor Antifer mesterrel beszélgetett a kikötő végén.

S most ez az ember már huszadszor ismételte a kérdést:

– Tehát kudarcot vallottál?

– Igen, kegyelmes úr, és Allah a tanúm, hogy...

– Nem érdekel se Allahnak, se senki másnak a tanúsága! Kudarcot vallottál és kész!

– Nagyon sajnálom.

– Hogy az ördög égesse meg ezt a malóit (ezt franciául mondta), hát nem akarta átadni neked a levelet?

– Nem!

– Eladni se akarta?

– Eladni? Abba belement...

– És te nem vetted meg, te ügyetlen?! Nincs a birtokodban? Úgy mertél visszajönni, hogy nem hoztad el nekem?

– Tudja, kegyelmes úr, mennyit kért érte?

– Ej! Számít is az!

– Ötvenmillió frankot!

– Ötvenmilliót?

Erre az egyiptomi irtózatos vad káromkodásban tört ki, úgy szórta a szitkokat, mint a fregatt az ágyúgolyót. Majd, miközben újra megtöltötte ágyúit, így szólt:

– Így hát, te ostoba közjegyző, ez a tengerész tudja, milyen jól járhat ezzel az üggyel?

– Valószínűleg sejti.

– Hogy Mohamed fojtsa meg... veled együtt! - kiáltotta a haragos férfiú, s közben fel és alá szaladgált a szobában. - Vagy inkább én magam végzem el rajtad ezt a műveletet, mert téged teszlek felelőssé minden bajért, amely reánk szakadt!

– Pedig én nem tehetek róla, kegyelmes úr! Én nem tudhattam Kamülk pasa titkát...

– Tudnod kellett volna, még éltében ki kellett volna csikarnod tőle, hisz te voltál a közjegyzője!

És a hajóágyúk újabb szitoktüzet nyitottak.

Ez a rettentő figura nem volt más, mint Szauk, Murad fia, Kamülk pasa unokaöccse. Most harminchárom éves. Halála után ő lett gazdag rokonának egyetlen örököse, őrá szállt volna a hatalmas vagyon, ha nem rejtették volna el azt bírvágya elől. Tudjuk, miért és milyen körülmények között történt a dolog.

Egyébként hadd mondjuk el sommásan, milyen események mentek végbe, mióta Kamülk pasa elhagyta Aleppót, kincseit is magával vive, hogy valamely ismeretlen kis sziget méhébe rejtse.

Nem sokkal később, 1831 októberében Ibrahim harmincezer katonát szállító huszonkét hadihajóval elfoglalta Gazát, Jaffát, Kaiffát, Akka pedig a következő évben, 1832. március 27-én került a kezébe.

Úgy látszott tehát, hogy ezeket a palesztinai és szíriai területeket végleg kiragadják a magas Porta hatalmából, amikor az európai államok beavatkozása megállította Mehemed Ali fiát hódító útján. 1833-ban a szultán és az alkirály kénytelen volt aláírni a katajai békét, s a dolog annyiban maradt.

Szerencsére Kamülk pasa ezekben a zavaros időkben végig biztonságban volt. Miután kincsét a kettős K-val jelzett verembe rejtette, tovább járta a tengereket. Hová vitte könnyű kétárbocosa Zo kapitány vezetésével? Milyen távoli és közeli vizeken jártak? Meglátogatta Ázsia vagy Európa legtávolabbi vidékeit? Ezt senki sem tudta volna megmondani, kivéve kapitányát vagy őt magát, mert, mint tudjuk, a legénységből soha senki sem szállt partra, és a matrózoknak fogalmuk sem volt, Nyugat vagy Kelet, Észak vagy Dél mely vidékére vezette őket uruk elszabadult képzelete.

Kamülk pasa azonban e sok-sok vándorlás után elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy visszatért a közel-keleti kikötőkbe. Miután a katajai béke véget vetett Ibrahim nagyravágyó előrenyomulásának, s mivel Szíria északi része behódolt a szultánnak, a gazdag egyiptomi nyugodtan hihette, hogy Aleppóba való visszatérése nem járhat többé veszéllyel.

Sajnos, szerencsétlenségére, 1834 közepe táján hajóját a rossz idő egészen az akkai vizekig sodorta. Ibrahim még mindig támadásban levő flottája a partvidék előtt cirkált, és éppen a Mehemed Ali által különféle hivatalos teendőkkel megbízott Murad is az egyik hadihajón szolgált.

A kétárbocos csonka vitorlarúdján az ottomán zászló lobogott. Tudott dolog volt, hogy a hajó Kamülk pasáé? Ez nem fontos. Akárhogyan is volt, annyi bizonyos, hogy üldözőbe vették, az egyik hadihajó megrohanta, elfoglalta, noha bátran védekezett - ami oda vezetett, hogy a legénységét lemészárolták, a hajót elpusztították, tulajdonosát és kapitányát foglyul ejtették.

Murad csakhamar felismerte Kamülköt. Ezzel a pasa örökre elvesztette szabadságát. Pár héttel később őt és Zo kapitányt titokban Egyiptomba kísérték, s a kairói várbörtönbe zárták.

Egyébiránt ha Kamülk pasának sikerült volna újra berendezkednie aleppói házában, ezzel még egyáltalán nem lelte volna fel a várt biztonságot. Az egyiptomi uralomnak alávetett szíriai területre a leggyűlöletesebb iga nehezedett. Így tartott ez egészen 1839-ig, s Ibrahim hatósági közegei olyan túlzásokra vetemedtek, hogy a szultán megvonta tőlük azokat a gyarmati kiaknázási engedélyeket, amelyeket előzetesen kénytelen volt megadni. Így azután Mehemed Ali újabb hadjáratot indított, s csapatai Nezibnél diadalt arattak. Ezzel Mahmud szorongatott helyzetbe került, mert már az európai Törökország fővárosát is fenyegették. Ezért került aztán sor Anglia, Poroszország és Ausztria végső beavatkozására, mely államok, egyetértésben a Portával, megállították a győzőt, szavatolva, hogy ő lesz Egyiptom örökös uralkodója, s élete végéig övé lesz Szíria a Vörös-tengertől a Genezáreti-tó északi partjáig, továbbá a Földközi-tengertől Jordániáig, vagyis egész Palesztina e folyótól nyugatra eső része.

Igaz, hogy a győzelmeitől megittasult, katonáinak legyőzhetetlenségében hívő s talán a Thiers¹ által sugalmazott francia diplomáciától felbátorított alkirály visszautasította a szövetséges hatalmak ajánlatát. Erre ezek bevetették flottájukat. Napier sorhajókapitány 1840 szeptember*ében elfoglalta Beirutot, amelyet különben a Szulejmán pasanevet felvevő Selves ezredes védett. Szaida szintén megadta magát *szeptember 25-én. A bombával elárasztott Akka a lőporraktár szörnyű felrobbanása után kapitulált. Mehemed Ali kénytelen volt engedni. Fiát, Ibrahimot visszarendelte Egyiptomba, és Szíria ismét teljes egészében Mahmud szultán fennhatósága alá került.

Kamülk pasa tehát elsiette a dolgot, amikor túl gyorsan visszatért legkedvesebb országába, amelyről azt gondolta, hogy ott majd békés nyugalomban fejezheti be kalandokban bővelkedő életét. Úgy számította, visszahozza kincsét is, s egy részét arra használja, hogy kifizesse azokat a tartozásokat, amelyekre hálája kötelezte, pedig közben azok, akik szolgálatokat tettek neki, bizonyára már el is felejtették ezeket a követeléseket. És Aleppo helyett Kairóba került, mégpedig börtönbe, hol élete ki volt szolgáltatva könyörtelen ellenségei kénye-kedvének.

Kamülk pasa belátta, hogy elveszett. Az még eszébe sem jutott, hogy szabadságát vagyonával vásárolja vissza. Jobban mondva olyan erős jellemű, olyan megszelídíthetetlen akaratú volt, hogy nem mondott le semmiről kincsei közül, se az alkirály, se Murad javára, s olyan konok ellenállást tanúsított, hogy ezt már csak az ottomán fatalizmus² magyarázhatja meg.

Ám a kairói börtön magánzárkájában töltött évek retteneteseknek bizonyultak, annál is inkább, mert elválasztották bizalmasától, Zo kapitánytól. 1842-ben azonban, hála egy porkoláb szívélyességének, sikerült kijuttatnia több levelet, amelyeket azokhoz a személyekhez intézett, akiknek hálával tartozott - az egyiket éppen a Saint Maló-i Thomas Antifernek küldte. Végrendelkezését tartalmazó levele szintén eljutott Ben Omár kezébe, ki valaha Alexandriában a közjegyzője volt.

Három év múlva, 1845-ben Zo kapitány meghalt, s most már csak Kamülk pasa tudta, hol fekszik a kincses sziget. Egészsége egyre romlott, s szigorú fogsága még jobban megrövidítette életét, amely még hosszú lehetett volna, ha nem zárják a börtön falai közé. Végül 1852-ben, tizennyolc évi rabság után, ismerőseitől elfeledve, hetvenkét éves korában meghalt, anélkül, hogy a fenyegetések vagy a kínzások ki tudták volna csikarni belőle titkát.

A következő évben méltatlan unokatestvére is követte a sírba. Ő sem élvezhette a hatalmas vagyont, amelyre annyira áhítozott, és amely miatt olyan bűnös mesterkedésekre ragadtatta magát.

De Murad után maradt egy fiúgyermek, Szauk, aki apjától örökölte ennek valamennyi bűnös ösztönét. Noha ekkor még csak huszonhárom esztendős volt, mindig zabolátlan életet élt, azok közé a politikai szélhámosok és egyéb zsiványok közé keveredve, kik akkoriban csak úgy nyüzsögtek Egyiptomban. Ő volt Kamülk pasa egyetlen örököse, őreá szállott volna az örökség, ha rokonának nem sikerül elrejteni azt mohósága elől. Nem csoda tehát, ha dühe határtalanná lett, amikor Kamülk pasa halálával eltűnt - legalábbis ő így hitte - a hatalmas vagyon titkának utolsó ismerője.

Tíz év telt el, és Szauk már örökre lemondott róla, hogy valaha is megtudja, mi lett a kérdéses örökséggel.

Képzeljük hát el, milyen hatást váltott ki az a hír, amely kalandos élete közben érte - a hír, amely újabb, meglepő kalandok sorába vetette!

1862 legelején levelet kapott, amelyben felkérték, jelenjen meg azonnal Ben Omár közjegyzői irodájában, fontos ügyben.

Szauk ismerte azt a rendkívül félénk, nyúlszívű közjegyzőt, akire az olyan határozott jellem, mint ő, igen nagy befolyással lehet. Alexandriába utazott hát, és elég nyersen kérdezte meg Ben Omárt, miért merészelte őt irodájába hívni.

Ben Omár alázatoskodva fogadta dühös kliensét, akiről mindent feltételezett - még azt is, hogy azon nyomban megfojtja őt. Mentegetődzött, amiért odafárasztotta, s megnyerő hangon így szólt:

– Ugyebár, ha nem tévedek, Kamülk pasa egyetlen örököséhez van szerencsém?

– Igen, egyetlen örököséhez - kiáltotta Szauk -, minthogy én vagyok unokaöccsének, Muradnak a fia.

– Bizonyos benne, hogy önön kívül nincs egyetlen öröklésre jogosult rokona sem?

– Egy sincs. Kamülk pasának nem volt más örököse, mint én. De mi van az örökséggel?

– Itt van... rendelkezhet vele, kegyelmes uram!

Szauk megragadta a közjegyző által átnyújtott pecsétes levelet.

– Mi van ebben a borítékban? - kérdezte.

– Kamülk pasa végrendelete.

– És hogyan került a kezedbe?

– Ő juttatta el hozzám, néhány évvel azután, hogy a kairói várbörtönbe csukták.

– Körülbelül mikor?

– Húsz évvel ezelőtt.

– Húsz évvel? - dühöngött Szauk. - És már tíz éve halott, te meg vártad, hogy...

– Tessék talán elolvasni, kegyelmes úr.

Szauk elolvasta a borítékra írt meghagyást. Az állt benne, hogy a végrendeletet csak tíz évvel a végrendelkező halála után nyithatják fel.

– Kamülk pasa 1852-ben halt meg - folytatta a közjegyző -, most 1862-ben vagyunk, ezért bátorkodtam idehívni a kegyelmes urat.

– Átkozott aktakukac! - üvöltötte Szauk. - Már tíz éve birtokomban kellene hogy legyen...

– Az esetben, ha Kamülk pasa önt tette meg örökösének - jegyezte meg a közjegyző.

– Ha engem? Hát ugyan ki mást? Azt tudnám csak...

És már azon volt, hogy feltöri a levél pecsétjét, amikor Ben Omár e szavakkal állította meg:

– Kegyelmes uram, az ön érdekében jobb, ha a dolog annak rendje-módja szerint, tanúk jelenlétében történik...

És ezzel kinyitotta az ajtót, bemutatta azt a két e városrészben lakó vállalkozót, akiket megkért, segédkezzenek neki.

A két előkelőség megállapította, hogy a pecsét érintetlen, ezután feltörték.

A testamentum mindössze vagy húsz sorra rúgott, francia nyelven volt írva. Íme, a szövege:

„Ben Omár alexandriai közjegyzőt nevezem ki végrendeletem végrehajtójának, akit egy százalék díj illet meg aranyból, gyémántból, drágakőből álló, százmillió frankra becsülhető vagyonomból. 1831-ben a kincset tartalmazó három hordót egy bizonyos szigetecske déli csücskében, az ott ásott üregbe helyezték. Ennek a szigetecskének a fekvését könnyen meg lehet majd állapítani, ha a párizsi délkörtől keletre, a hosszúság ötvennegyedik fokának ötvenhetedik percét azzal a szélességi körrel metsszük, amelynek adatait 1842-ben titokban megküldtem a franciaországi Saint Malóba, Thomas Antifernek. Ben Omár vigye el személyesen a hosszúsági fokra vonatkozó adatot a nevezett Thomas Antifernek, avagy az esetben, ha Omár elhunyt, közölje azt legközelebbi hozzátartozójával. Másrészt meghagyatik neki, hogy a mondott örököst kísérje el a kincs felfedezésére indítandó útján, míg csak a nevem kettős K betűjével jelzett szikla tövében rá nem talál a kincsre.

Ben Omár tehát, a vagyonomra méltatlanná vált unokatestvéremet, Muradot s nem kevésbé méltatlan fiát, Szaukot figyelmen kívül hagyva, sürgősen keresse fel Thomas Antifert vagy egyenes örökösét, s tartsa magát azokhoz a határozott utasításokhoz, amelyek a későbbiekben, a fent említett felfedező úton majd még tudomására jutnak.

Ez az én akaratom, s ragaszkodom hozzá, hogy minden tekintetben tiszteletben tartassék.

Kelt 1842. február 9-én, a kairói börtönben, saját kezemmel.

KAMÜLK PASA”

Felesleges kitérnünk rá, hogyan fogadta Szauk ezt a furcsa végrendeletet, s hogy milyen kellemes meglepetés érte Ben Omárt az egyszázalékos jutalékkal, vagyis az egymillióval, amely majd a markát üti, ha az örökség előkerül. Azt azonban meg kell még találni, márpedig ez csak úgy lehetséges, ha a végrendeletben megadott hosszúsági fok és az egyedül Thomas Antifer által ismert szélességi fok egybevetésével meghatározzák annak a kis szigetnek a fekvését, ahol a kincset elásták.

Nos, Szauk azonnal kiagyalt egy tervet, és rettentő fenyegetésekkel rávette Ben Omárt, hogy szegődjék cinkosául. Megtudták, hogy Thomas Antifer 1854-ben meghalt, s egyetlen fiút hagyott hátra. Fel kellett hát keresniük ezt a fiút s olyan ügyesen mesterkedniük, hogy kicsikarják tőle az apjának megküldött adatot, hogy birtokukba vehessék a roppant vagyont, amelyből azután Ben Omár megkaphatja majd a neki járó jutalékot.

Szauk és Ben Omár egyetlen nap veszteség nélkül megkezdte a terv végrehajtását. Elhagyták Alexandriát, partra szálltak Marseille-ben, felültek a párizsi expresszre, majd a bretagne-i vonatra, és épp ma reggel érkeztek meg Saint Malóba.

Sem Szauk, sem Omár nem kételkedett benne, hogy a malóitól megszerzik a levelet, amelynek ez valószínűleg nem ismerte az értékét, s amelyben a kincset érő szélességi kör adatai voltak - legfeljebb, ha kell, megvásárolják tőle.

Tudjuk, hogyan ment füstbe tervük.

Nem lepődhetünk tehát meg a kegyelmes urat felkavaró bosszúságon s azon, hogy rettentő, de indokolatlan dühében Ben Omárt vádolta a kudarcért.

Így támadt köztük az a zajos jelenet ama szállodai szobában, ahonnan a szerencsétlen közjegyző már nem is remélte, hogy élve távozhat.

– Igen - ismételte Szauk -, a te ügyetlenséged hozta ránk ezt a csapást! Nem voltál elég furfangos! Ez az átokverte matróz kifogott rajtad, a közjegyzőn! De el ne felejtsd, mit mondtam! Jaj neked, ha elszalasztom Kamülk millióit!

– Esküszöm, kegyelmes úr...

– Én is esküszöm neked, hogy ha nem érek célt, ellátom a bajod!

És Ben Omár nagyon is tudta, hogy Szauk olyan ember, aki meg is tartja esküjét!

– Ön talán úgy véli, kegyelmes uram - próbálta csillapítani -, hogy ez a tengerész szegény ördög, amolyan nyomorult fellah-féle, akit könnyű becsapni vagy megijeszteni?

– Fütyülök rá!

És Ben Omár nagyon is tudta, hogy Szauk olyan ember, aki hallani sem akar semmi alkuról.

Azt is hozzátehette volna: „Olyasfajta férfiú, mint kegyelmed” - de óvakodott tőle, hogy hozzátegye, éspedig érthető okokból.

– Úgy hiszem tehát, hogy bele kell nyugodnunk...

Alig merte kimondani gondolatát.

– Belenyugodni?! - tört ki Szauk, s olyan csapást mért az asztalra, hogy a lámpaüveg is összetört. - Belenyugodni százmillió elvesztésébe?

– Nem, dehogy, kegyelmes úr - sietett hozzátenni Ben Omár. - Belenyugodni abba, hogy közöljük ezzel a bretonnal... a hosszúsági fokot, amint azt a testamentum megköveteli.

– Hogy aztán ő zsebelje be a kincsünket? Te barom!

Az már igaz: a harag rossz tanácsadó. Ezt az egyébként elég okos és agyafúrt Szauk is belátta. Amennyire csak tudott, lecsillapult, és eltűnődött a Ben Omár által felvetett s különben értelmesnek látszó ajánlaton.

Az egyszer biztos, hogy ravaszsággal semmit sem tudnak kicsikarni ettől a megátalkodott malóitól, s hogy ügyesebb módszerhez kell folyamodniuk.

Így hát őkegyelmessége és alázatos szolgája - aki nem tudta elutasítani a cinkos szerepét - ezt a tervet agyalta ki: holnap visszamennek Antifer mesterhez, közlik vele a szigetecske hosszúsági fokát, úgy, amint az le van fektetve a végrendeletben, s egyúttal megtudják, milyen szélességi körön fekszik. Aztán majd a két adat ismeretében Szauk megkísérli megelőzni az örököst, hogy rátegye kezét az örökségre. Ha ez lehetetlen, valahogy majd elkíséri Antifer mestert kutatóútján, s megpróbálja birtokába venni a kincset.

Ha - s ez elég valószínű feltevés volt - valahol távol fekszik, a terv némi sikerrel kecsegtet, és talán a dolog Szauk győzelmével végződik.

Mikor ezt végleg elhatározták, Szauk még hozzátette:

– Számítok rád, Ben Omár. Figyelmeztetlek: engedelmeskedned kell nekem, különben...

– Kegyelmes uram, meg lehet győződve... De ígérje meg, hogy megkapom a jutalmam...

– Meg, mivel a végrendelet szerint jár neked... azzal a szigorú feltétellel, hogy egyetlen pillanatra sem hagyod magára Antifer mestert utazása alatt.

– Nem hagyom, dehogy hagyom!

– De én sem! Mert elkísérlek!

– És milyen minőségben? Milyen névvel?

– Mint Ben Omár közjegyző irodavezetője, akit Nazimnak hívnak.

– Ön?

S ez a kétségbeesetten hangzó „ön?” nagyon szépen kifejezte mindazt a kínt és nyomorúságot, amely a szerencsétlen Omárra várt.