Ebben az időben a tuniszi vasúthálózat, amely ma az algériaihoz kapcsolódik, még nem működött. Utasaink úgy tervezték, hogy Bône-ban ülnek fel a constantine-i, algíri és orani tartományokat összekötő vasútra.

Antifer mester és útitársai hajnalban hagyták el a kormányzóság fővárosát. Magától értetődik, hogy Zambuco bankár is velük tartott, s hogy Ben Omár Nazimmal együtt csatlakozott hozzájuk. Hat főből állott a társaság - valóságos kis karaván, amely ezúttal tudta, hol van a cél, ahová az ellenállhatatlan kincsszomj csalja őket. Semmi okuk nem volt rá, hogy titkolózzanak Ben Omár előtt, s következésképp Szauk is tudta, hogy a második számú kis sziget felkutatását célzó utazás végső színhelye a Guineai-öböl lesz, itt van ugyanis - Afrika bal hónaljában Loango.

– Jó hosszú út lesz - mondta Juhel Ben Omárnak -, abbahagyhatják a játszmát, ha félnek az újabb utazás fáradalmaitól!

És csakugyan: hány száz mérföldet kell tengeren utazni Algírtól Loangóig!

Ben Omár mégsem habozott elindulni, igaz, Szauk nem is engedte volna, hogy habozzon. Nem beszélve róla, hogy szeme előtt csillogott a pompás jutalék is.

Így tehát április 24-én Antifer mester - magával cipelve Gildas Trégomaint és Juhelt -, Szauk - maga után húzva Ben Omárt - és Zambuco - ő csak saját magát ösztökélte - elfoglalták a Tunisz és Bône között közlekedő *delizsánsz*ban¹ az egymástól legtávolabbra eső üléseket. Lehet, hogy egy árva szót sem szólnak egymáshoz, de legalább együtt utaznak.

Ne felejtsük el, hogy előző nap Juhel újabb levelet küldött Énogate-nak. Néhány nap múlva a leány és édesanyja tudni fogja, hogy Antifer mester a földgömb mely pontja felé rohan híres hagyatéka végett, amely most a felére olvadt. Nem túlzás egy hónapra becsülni az utazás második részét, s a jegyesek nem nagyon bízhattak benne, hogy viszontlátják egymást május közepe előtt. Hogy kétségbe fog esni Énogate, ha megkapja ezt a levelet! Nem beszélve arról, hogy még ha Juhel már otthon lesz is, akkor sem bizonyos, hogy túl lesznek minden nehézségen, s hogy azonnal házasságot köthetnek. Sajnos, semmire sem lehet számítani egy ilyen nagybácsi mellett!

Ami Gildas Trégomaint illeti, csak arra a megjegyzésre szorítkozunk, hogy a sors az Egyenlítő átlépésére ítélte. Ó, a Rance folyó hajósa most a déli féltekén kénytelen hajózni! Bizony, az élet néha olyan meglepetésekkel szolgál, hogy a kitűnő férfiú elhatározta, ezentúl már semmitől sem fog megdöbbenni - még attól sem, ha a megjelölt helyen, a második számú kis sziget méhében megtalálják Kamülk pasa három hírhedt hordóját!

Ezek a gondok egyébként nem akadályozták meg benne, hogy kíváncsian szemlélje az országot, amelyen át a postakocsi haladt: bizony, ez nem nagyon hasonlít a breton lapályhoz, még a kissé hepe-hupás breton mezőséghez sem! De ő volt talán az egyetlen a hat utas közül, aki meg kívánta őrizni ennek a tuniszi tájnak az emlékét.

A nem nagyon kényelmes jármű elég lassan haladt. Az egyik váltástól a másikig a három ló belefáradt a szeszélyesen változékony útba, mert hol alpesi meredekségű lejtőkön, hol hirtelen kanyarodókon - különösen a medzserdahi völgyben -, hol zúgó hegyi patakokon kellett áthaladniuk, amelyeken még híd sem volt, és a víz elérte a kerekek tányérkarikáját.

Az idő szép volt, az ég nyers vagy inkább főtt kék színben pompázott, mert a nap rettentő meleget árasztott.

Balra feltűnt Le Bardo, a bég fehéren tündöklő palotája, mely úgy vakított, hogy jól teszi, aki napszemüvegen át nézi. De volt sok más palota is, szomorúfűzhöz hasonló vastag fügefák és borscserjék földig érő lombjainak lepleibe takarózva. Itt-ott kunyhók tűntek fel, sárga csíkos vászonfüggönyökkel, amelyek alól komoly tekintetű arab asszonyfejek kandikáltak ki, továbbá az anyjukéhoz hasonlóan komoly, napbarnított gyerekarcocskák. A távolban, az árokparton, a sziklás kiszögellésekben birkanyájak legeltek, hollófekete kecskék ugrándoztak.

A postakocsi mellől néha madarak szálltak fel, amikor az ostorcsapás megreszkettette a levegőt. A madarak közül kitűnt eleven színeivel a töméntelen törpepapagáj. Ezrével repdestek, s a természet már megtanította őket az énekszóra, de az ember még nem tanította meg őket beszélni. Így hát hangverseny kísérte őket útjukon, nem pedig madárlocsogás.

A postaállomások sűrűn követték egymást. Gildas Trégomain és Juhel mindannyiszor leszállt, hogy kinyújtóztassa zsibbadt tagjait. Néha Zambuco bankár is utánozta őket, de nem nagyon elegyedett szóba útitársaival.

– No, ez a jóember is legalább úgy áhítozik a pasa millióira - jegyezte meg a folyami hajós -, mint a mi Antifer barátunk!

– Csakugyan, Trégomain úr, ez a két társörökös méltó egymáshoz!

Szauk, valahányszor leszállt, mindig megpróbált néhány szót elcsípni a beszélgetésből, pedig állítólag nem értett franciául. Ami Ben Omárt illeti, ő nem mozdult ki a zugából, folyton arra gondolt, hogy nemsokára megint hajóra kell majd szállnia, s a Földközi-tenger kis hullámai után az Atlanti-óceán nagy hullámaival kell szembenéznie!

Pierre-Servan-Malo nem hagyta el a helyét, gondolatai a második számú sziget köré összpontosultak, e kis szikla köré, amely az izzó afrikai vizek közé tévedt.

Ezen a napon, napnyugta előtt egy csomó mecset, síremlék, fehér kupola és hegyes minaret tűnt fel: Taburka volt ez, egy zöld lombok övezte városka, amely érintetlenül megőrizte tuniszi jellegét.

A postakocsi itt néhány sírás pihenőt tartott. Az állomáson az utasok fogadót, vagy jobban mondva csárdát találtak, ahol többé-kevésbé tűrhető ételt szolgáltak fel nekik. Ami a városnézést illeti, erre felesleges volt gondolni. Ilyen ötlete hátuk közül csak a folyami hajósnak támadt, meg az ő unszolására esetleg Juhelnek. Különben Antifer mester egyszer s mindenkorra megparancsolta nekik, hogy a postakocsi közelében maradjanak, mert félt, hogy késést okoznak - és ők szót is fogadtak neki.

Este kilenckor csillagfényes, szép éjszakai út kezdődött. Elhagyatott vidékeken napnyugta és napkelte közt nem is volt egészen veszélytelen az utazás, részint a rossz utak, részint az útonállók, de olykor még a felbukkanó vadállatok miatt is. Igen, a sűrű erdők mentén, ahol a kocsi haladt, a békés éjszakában nagyon jól kihallatszott az oroszlánbőgés és a párduc ordítása. Ilyenkor a lovak felhorkantak, s a kocsis minden ügyességére szükség volt, hogy féken tartsa őket. Ami viszont a hiénák, eme nagyképű macskák nyávogását illeti, ezzel mit sem törődtek.

Végül az égbolt már hajnali négykor pirkadni kezdett, s a táj eléggé megvilágosodott ahhoz, hogy felismerhessék a részleteket is.

A látóhatár azért még mindig szűk maradt, s hosszan elnyúló, szürke dombok övezték, mint megannyi földre dobott arab gúnya. Lábuknál a Medzserdah völgye kanyargott, hol csendes, hol tajtékzó, sárga habot szállító vizével, amely virágzó leander- és eukaliptuszligetek közt folyt.

Itt, Krumiria határában, a vidék hegyes. Ha a folyami hajós ismerte volna valamelyest Tirolt, s ha a hegyek nem lettek volna kissé alacsonyabbak, mint ott, azt gondolhatta volna, hogy valamilyen alpesi táj legvadabb részén halad át. De nem Tirolban járt, nem Európában; ellenkezőleg: mindennap távolodott tőle. Ezért húzta fel a szája szélét - ami tűnődőbbé tette arcát -, ezért eresztette le vastag szemöldökét, ami viszont nála nyugtalanságot jelent.

Olykor ő meg a fiatal kapitány hosszan összenézett, és ezek a néma tekintetek egész beszélgetéseket helyettesítettek.

Ezen a reggelen Antifer mester megkérdezte unokaöccsét: - Hova érkezünk az éj beállta előtt?

– A gardimaou-i postaállomásra, bácsikám.

– És mikor érünk Bône-ba?

– Holnap este.

A komor malói ismét szokásos hallgatásába temetkezett, vagy jobban mondva gondolatai megint örökös álma körül keringtek - amely álom az Ománi-öböl tájékáról most a Guineai-öböl környékére hajtotta -, majd a földgömbnek ama egyetlen pontján horgonyoztak le, melyen kívül semmi sem érdekelte. Ekkor meg arra gondolt, hogy másvalaki is ezt a pontot látja maga előtt lelki szemeivel, éspedig Zambuco bankár. Az igazság az, hogy ez a két lény, akik fajra és szokásaikra nézve annyira elütöttek egymástól, s csak véletlenül találkoztak össze, ez a két lény most szinte egylelkűvé vált, úgy bilincselődött egymáshoz, mint két fegyenc, akit egy láncra fűztek - azzal a kis különbséggel, hogy az ő láncuk aranyból volt.

Közben a fügefaerdők egyre sűrűsödtek. Imitt-amott a közelben arab arcok kandikáltak ki a kékeszöld lombsátorból, amelynek virágait és leveleit a ricinus színezi. A hegyek lejtőin kunyhók emelkedtek, időnként legelésző nyájak mutatkoztak egy-egy patak partján, amelynek medre magába gyűjtötte a környék vizeit. Majd felbukkant egy-egy postaállomás - javarészt nyomorúságos istállók, hol egy fedél alatt laktak a lehető legnagyobb összevisszaságban állatok és emberek.

Estére megérkeztek Gardimaou-ba, jobban mondva ahhoz a fakalyibához, amely néhány szomszédos kunyhóval együtt húsz évvel később a bône-tuniszi vasútvonal egyik állomása lett. Kétórás pihenő után - amely ahhoz a kezdetleges estebédhez viszonyítva, amit a csárdában kaptak, túlságosan hosszúnak bizonyult - a postakocsi továbbindult a kanyargós völgyben. Hol a Medzserdah mentén haladt, hol pedig átvágott a patakokon, s ilyenkor a víz ellepte a ládát, amelyen az utasok lába pihent; hol meg olyan meredek lejtőkön kapaszkodtak felfelé, hogy a lovak alig bírták, azután pedig úgy robogtak alá a hegyoldalon, hogy a fék alig tudta visszatartani a kocsit.

Pompás vidék volt, különösen Mugtarsz környéke. De senki sem látott belőle semmit ezen a koromsötét éjszakán: mindent sűrű köd borított. Különben is, negyvenhárom órai rázkódás után az álom ellenállhatatlanul lenyűgözte őket.

Pitymallatkor Antifer mester és társai megérkeztek Szukarába, a végpontjára annak a vég nélkül kanyargó szerpentinnek, amely a völgyi utat összeköti ezzel a mezővárossal.

Az elcsigázott utasokat kényelmes szálloda, a Thagaste Hotel fogadta, mely a hasonló nevű téren állt. Ezúttal az itt töltött három óra nem tetszett nekik túlságosan hosszúnak, sőt minden bizonnyal még kevésnek is tűnik, ha meg akarták volna nézni ezt a festői városkát. Felesleges hozzátennünk, hogy Antifer mester és Zambuco bankár dühödten szidta a postaállomáson elvesztett időt. Ám a kocsi nem indulhatott tovább reggel hat óra előtt.

– Nyugodj meg - ismételte Gildas Trégomain bosszankodó útitársának. - Idejében Bône-ba érkezünk, hogy továbbutazzunk a holnap reggeli vonattal.

– És miért ne ülhetnénk, ha sietünk egy kicsit, a ma estire? - vágott vissza Antifer mester.

– Ma este nincs vonat - jegyezte meg Juhel.

– No és számít ez? Ezért kell itt vesztegelnünk ebben a lyukban?

– Idenézz, barátom - csitította a folyami hajós -, itt van a kavics, amit tegnap szedtem fel neked. A tied már bizonyára elkopott, amióta rágod!

És Gildas Trégomain átadott Antifer mesternek egy csinos kis zöldborsó nagyságú kövecskét, amely a Medzserdah medréből származott, s amely csakhamar a malói fogai közt csikorgott.

A folyami hajós ekkor javasolta neki, hogy kísérje el őket legalább a főtérig. Határozottan visszautasította, és kihúzta a bőröndjéből az atlaszt, fellapozta Afrika térképét, s olyan mélyen elmerült a Guineai-öböl szemléletében, hogy a víz már-már az agyát is elöntötte.

Gildas Trégomain és Juhel a Thagaste téren járt fel és alá; a széles, négyszög alakú piacot néhány fa tarkította, a tér négy oldalán keleti stílű lakóházak álltak, a kávéházak a kora reggeli óra ellenére már nyitva voltak s tömve bennszülöttel. A nap első sugarai eloszlatták a ködöt. Szép, meleg és fényes nap ígérkezett.

Séta közben a folyami hajós kimeresztette szemét, hegyezte fülét. Megpróbálta megérteni, mit beszélnek itt is, ott is, de nem sikerült; megkísérelte megfigyelni, mi történik a kávémérésekben, a butikok mélyén, noha nem akart semmit se fogyasztani vagy vásárolni. Ha már egyszer a szeszélyes sors belekergette ebbe a fantasztikus utazásba, legalább hadd vigyen haza néhány tartós élményt.

És közben így tűnődött:

– Nem, Juhel, nem szabad így utazni, ahogy mi tesszük. Hisz sehol se állunk meg! Három óra Szukarában... egy éjszaka Bône-ban... majd kétnapos utazás vasúton, rövid megállókkal. Ugyan mit látok Tunéziából? S mit fogok látni Algériából?

– Egyetértek Trégomain úrral. Semmi értelme az egésznek! De próbálja megmondani bácsikámnak, meglátja, hogyan fogadja. Nem kéjutazásról van szó, hanem üzleti útról! De ki tudja, milyen eredménnyel fog járni?

– Tartok tőle, hogy a végén kiderül: rászedtek... - sóhajtotta a folyami hajós.

– Igen - folytatta Juhel -, lehet, hogy a második számú kis sziget megint csak egy okmányt tartogat nekünk, hogy elküldjön egy harmadik kis szigetre...

– És egy negyedik, egy ötödik kis szigetre és az öt világrész valamennyi kis szigetére! - dühöngött Gildas Trégomain, szaporán csóválva nagy és nyájas fejét.

– És Trégomain úr mindenhová követné a bácsikámat!

– Én?

– Maga bizony, hisz semmit sem tud megtagadni tőle!

– Ez már igaz. Úgy sajnálom a szegény embert, s annyira félek, hogy meggárgyul...

– Nos, ami engem illet, Trégomain úr, én elhatároztam hogy egy tapodtat sem megyek tovább a kettes számú szigetnél! Hát szüksége van arra Énogate-nak, hogy főherceghez menjen feleségül, és nekem, hogy főhercegnőt vegyek el?

– Persze hogy nem! Egyébként most, hogy osztozkodni kell a kincsen ezzel az átkozott Zambucóval, most már csak nagyhercegről meg nagyhercegnőről van szó...

– Nincs ezen mit nevetni, Trégomain úr!

– Igazad van, fiam, nincs mit nevetni ezen, s ha tovább kell folytatni a kutatásokat...

– Tovább folytatni? - kiáltotta Juhel. - Nem! Elmegyünk a Loangói-öbölig, de tovább nem! Soha! Majd én kényszerítem bácsikámat, hogy térjen vissza Saint Malóba!

– És ha konokul visszautasítja?

– Ha visszautasítja? Hagyom, fusson egyedül. Én visszamegyek Énogate-hoz... és minthogy néhány hónap múlva nagykorú lesz, feleségül veszem, akármi történik!

– Ugyan, ne izgulj, drága gyermekem, légy türelmes! Remélem, minden rendbe jön. A végén elveszed az én kis Énogate-omat, és én eljárom a menyegzőtökön a lakodalmas *rigaudon*t!² De ne késsünk le a postakocsiról, menjünk vissza a szállodába! Nem vagyok nagyigényű, de mégis szeretnék az éj beállta előtt Bône-ba érni, hogy lássak valamit a városból, mert a vasút mentén fekvő városokból, Constantine-ból, Philippeville-ből ugyan mit láthatunk majd? No de végre is, ha nem lehetséges, majd Algírral kárpótolom magam.

– Valóban - felelte Juhel -, ha nem találunk hajót, amely azonnal elvisz Afrika nyugati partjaira, várnunk kell majd.

– Várnunk kell... várnunk kell! - ismételte a folyami hajós, s mosolygott a gondolatra, hogy megláthatja az algériai főváros csodáit. - Te ismered Algírt, Juhel?

– Ismerem, Trégomain úr.

– Hallottam tengerészektől, hogy nagyon szép; körkörös a város, szépek a rakpartok, a terek, a fegyvertár, a Kísérleti Kert, a Felső Musztafa s főleg a kaszbah, az arab városrész.

– Nagyon szép, Trégomain úr - felelte Juhel. - De én ismerek valamit, ami még ennél is szebb... éspedig Saint Malót.

– És az Hautes-Salles utcai házat... és az első emeleti csinos kis szobát... és a bájos leánykát, aki ott lakik! Biz én is a te véleményeden vagyok, fiam! De ha már átutazunk Algíron, hadd reméljem, hogy szétnézek benne!

A folyami hajós, miközben beleringatta magát ebbe a reménybe, fiatal barátja társaságában a Thagaste Hotel felé tartott. Épp ideje volt. Már befogtak. Antifer mester fel-alá járt, és szidta a késlekedőket, pedig nem is késtek el.

Gildas Trégomain lesunyta fejét barátja villámló tekintete elől. Néhány pillanattal később mindenki újra elfoglalta helyét, és a delizsánsz lekocogott Szukara meredek lejtőin.

Igazán kár volt, hogy a folyami hajósnak nem állt módjában alaposabban megismernie Tunisznak ezt a részét. Nincs ennél festőibb - a dombok szinte már hegyek, mindenütt erdős vízmosások, amelyek miatt később a vasútnak megszámlálhatatlan sok vargabetűt kellett leírnia. Majd a buján zöldellő lombok közt zömök sziklák tűntek fel; imitt-amott bennszülött lakosságtól nyüzsgő települések mellett vágtattak el; éjszakára itt a falvak szélén nagy tüzeket gyújtanak a vadállatok ellen.

Gildas Trégomain szívesen elmesélte, amit a kocsistól hallott - ugyanis ahányszor csak alkalma nyílott rá, mindig szóba elegyedett a derék vezetővel.

Évente legalább negyven oroszlánt öltek meg a környező bozótban, ami pedig a párducokat illeti, ezek száma százakra rúgott, az üvöltő sakálfalkákról nem is beszélve. Sejthetjük, hogy Szauk, aki állítólag nem értette, mit beszélnek, közömbösen hallgatta ezeket a rémtörténeteket, Antifer mester meg fütyült a tuniszi párducokra és oroszlánokra. Még ha milliószámra hemzsegnének is a második számú szigeten, ő bezzeg tapodtat sem hátrálna!

De a bankár meg a közjegyző bizony nagyon is kíváncsian hallgatta Gildas Trégomain meséit. S ha olykor Zambuco összehúzta a szemöldökét, és sanda tekintetet vetett a kocsiajtón át, Ben Omár oda se mert nézni, csak a maga zugában töppedt, remegve és sápadozva, amikor az utat szegélyező bokrok mögött rekedt üvöltés hangzott fel.

– Ej bizony - mondta ezen a napon a folyami hajós -, hallottam a kocsistól, hogy nemrég megtámadták a postakocsit. Lőni kellett a vadállatokra... Sőt az előző éjjel fel kellett gyújtani a kocsit, hogy a lángok távol tartsanak egy párducfalkát.

– És az utasok? - sápítozott Ben Omár.

– Kénytelenek voltak elgyalogolni a legközelebbi postaállomásig - felelte Gildas Trégomain.

– Gyalog! - kiáltotta reszkető hangon a közjegyző. - Én erre sose lennék képes...

– Nos hát akkor itt maradna, Omár úr, s mi nem várnánk meg, abban bizonyos lehet!

Sejthető, hogy ez az egyáltalán nem kedves és megnyugtató válasz Antifer mestertől származott, aki egyébként nem szólt bele a beszélgetésbe. Ben Omárnak be kellett ismernie, hogy ami az utazást illeti, ő a legkevésbé sem alkalmas ilyesmire se szárazföldön, se tengeren.

Közben eltelt a nap, s a vadak csupán távoli üvöltéssel adtak életjelt magukról. Gildas Trégomain pedig a legnagyobb bosszúságára rájött, hogy mire Bône városába érkeznek, már sötét éjszaka lesz.

Csakugyan: este hét óra volt, amikor a postakocsi három vagy négy kilométernyire a várostól elhaladt Hippo mellett. E zarándokhely nevét Szent Ágoston tette örökre híressé, mellesleg azonban mély ciszternái is nevezetesek, amelyeknél az arab öregasszonyok varázsigéket mormolnak.

Szóval sűrű homály fedte Bône városát, a bástyafalak mentén húzódó tengerparti sétányát, hosszúkás kikötőjét, amely nyugaton homokos földnyelvben végződik, a zöld facsoportokat, amelyek a hátsó mólóra vetik árnyékukat, a város modern negyedét a széles térrel; ahol most Thiers császárkabátos bronzszobra áll, s végül az arab negyedet, amely már az algíri bennszülött negyedre emlékeztette volna a folyami hajóst.

Mi tagadás, balszerencse üldözte a kitűnő férfiút, s csak azzal vigasztalódott, hogy majd a „másik Franciaország” fővárosában³ kiköszörüli a csorbát:

A főtéren kiválasztottak egy szállodát, megvacsoráztak, és már tíz órakor lefeküdtek, hogy másnap reggel frissen indulhassanak tovább. És úgy látszik, ezen az éjjelen, a hatvanórás kocsikázás fáradalmaitól elcsigázva mindnyájan mélyen aludtak - még a rettentő Antifer is!