MEGKEZDŐDIK A KUTATÁS

Két nyomós ok is szólt amellett, hogy a kutatást nyomban megkezdjék.

Az első ok - egyszersmind élet-halál kérdése is - az volt, hogy Joam Dacosta ártatlanságának ez a tárgyi bizonyítéka előkerüljön, még mielőtt a határozat megjönne Rio de Janeiróból, hiszen ez a határozat, miután az elítélt személyazonosságát már megállapították, nem tartalmazhat mást, mint a kivégzési parancsot.

A második ok pedig az volt, hogy Torres tetemét mielőbb ki kellett halászniuk a folyamból, mert csak így remélhették, hogy sértetlenül kerül kezükbe a fémtok és az, ami benne van.

Araujo most ismét bebizonyította, milyen buzgó és értelmes ember, s hogy milyen alaposan ismeri a folyamot azon a szakaszán is, ahol a Rio Negróval találkozik.

– Ha Torres tetemét mindjárt elsodorta az áramlat - magyarázta a két fiatalembernek -, akkor meglehetősen nagy darabon kell végigkutatnunk a folyamágyat. Napokba telik, míg a víz földobja a tetemet, s annyi ideig nem várhatunk.

– Nem, nem várhatunk - mondta Manoel. - A kutatásnak még ma meg kell hoznia az eredményt!

– Ha viszont a tetem fönnakadt a partfal tövében, a vízinövények meg a nád között - folytatta a kormányos -, akkor egy óra sem kell hozzá, és megtaláljuk.

– Munkához hát! - türelmetlenkedett Benito.

A kutatást csak egy módon kezdhették el: a csónakok partközelbe siklottak, és az indiánok hosszú csáklyáikkal végigkotorták a mederfenéknek azt a részét, amely felett a párbaj lezajlott a kiszélesülő partfalon.

A helyet egyébként könnyen felismerték a víz fölött merőlegesen emelkedő partfal krétás kőzetén vöröslő vérnyomokról. A nádra hullott megalvadt vércseppek még azt is jelezték, hova zuhant a tetem.

Az egyik partkiszögellés miatt mintegy ötvenlábnyi homorú vonalú földnyelv törte meg itt a folyam sodrát, a víz megállt örvénylő forgóban, mint valami hatalmas tálban, a partfal tövében sem áramlott, itt rendszerint még a nád se nagyon hajladozott. Így okkal remélték, hogy a tetem nem került a folyam sodrába, s ha a meder víz alatti lejtőjén még néhány rőfnyit csúszott is lefelé, a folyam sodra itt még nem olyan erős, hogy elkaphatta volna.

Az ubák és a pirogok a partkiszögellésben megállt víz szélén sorakoztak föl, s a hosszú csáklyák kívülről befelé haladva végigkotorták a forgót, egy arasznyi helyet sem hagytak ki.

A holttestet azonban nem találták meg sem a nád között, sem a mederfenéken, melynek lejtését most nagy gonddal vizsgálták meg.

Két órával ezután, hogy belekezdtek a munkába, kénytelenek voltak megállapítani, hogy a tetem nyilván beleütközött a partfalba, s nem az állóvízbe esett, hanem az ütközés ereje rézsút röpítette, beljebb a folyamba, oda, ahol már érződik a víz sodra.

– Azért még nincs ok a csüggedésre - mondta Manoel -, s még kevésbé arra, hogy lemondjunk a további kutatásról.

– Remélem, nem kell végigkotornunk teljes széltében-hosszában a folyamot! - türelmetlenkedett Benito.

– Teljes széltében talán igen - mondta Araujo -, de szerencsére nem a teljes hosszában.

– Mert? - kérdezte Manoel.

– Mert az Amazonas a Rio Negro torkolatától egy mérfölddel lejjebb meglehetősen erős kanyart ír le, s ugyanott hirtelen emelkedik a mederfenék is. Egyszóval valami természetes vízzáróféleség van ott, amit a hajósok Friasi-gát néven emlegetnek, ezen a gáton csak a víz tetején úszó tárgyak juthatnak át. De ha a folyam sodra a víz alatt hömpölyget valamit, ez a valami fönnakad a hirtelen emelkedő mederfenék gátján.

Ez mindenesetre biztatóan hangzott, ha ugyan Araujo nem téved. De miért ne bíznának a derék Araujóban, aki olyan régóta ismeri az amazonasi hajózás minden csínját-bínját? A harminc év alatt, mióta a kormányosmesterséget folytatja, a Friasi-gát sokszor okozott neki komoly gondot. Az összeszűkült folyammeder s a magas mederfenék nagyon nehézzé teszi az átkelést ezen a ponton, és nem egy fával megrakott tutaj veszett már oda a Friasi-gátnál.

Araujo tehát joggal mondta, hogy ha Torres teteme még lent van a folyamágy homokos fenekén - minthogy fajsúlya nehezebb a víz fajsúlyánál -, a víz sodra nem viheti át a gáton. De később, mikor fölpuffad, s a víz színére kerül, a folyam sodra óhatatlanul átviszi a vízzárón, s akkor soha többé nem akadhatnak rá. Ez azonban még néhány napig nem következhetik be.

Keresve sem találhattak volna Araujo kormányosnál ügyesebb embert vagy olyat, aki ezeket a vizeket nála jobban ismeri. Ha egyszer ő azt mondja, hogy Torres teteme még nem kerülhetett egy mérfölddel lejjebb a vízzáróhoz, akkor, ha végigkutatják ezt a folyamszakaszt, előbb vagy utóbb feltétlenül ráakadnak.

Az Amazonas vizének hömpölygését itt egyébként egyetlen sziget sem zavarja meg. Így tehát, ha a két part mentén befejezték a kutatást, és az eredménytelen lenne, utána magát az ötszáz láb széles folyamágyat kell a legaprólékosabban átkutatniuk.

E szerint a terv szerint kezdtek neki a munkának. Az ubák és a pirogok az Amazonas jobb és bal partján siklottak, a csáklyák végigkutatták a nád és a vízinövények sűrűjét, a part legkisebb beszögellését, egyszóval semmi sem kerülte el Araujo és az indián legénység figyelmét.

Buzgólkodásuk azonban eredménytelen maradt, fél nap elmúlt már, s a holttestet még mindig nem tudták a víz színére hozni.

Egyórás pihenőt tartottak. Közben ettek valamit, majd újra munkához láttak.

Négy zónára osztották a folyamot a Rio Negro torkolatától a Friasi-gátig; a kormányos, Manoel, Benito és Fragoso más-más csónakba ült, hogy mindegyikben legyen valaki, aki a kutatást irányítja. Most a mederfenéket kutatták át. Voltak olyan helyek, ahol a csáklyák nem bizonyultak elegendőnek, ezeket a részeket fenékkaparókkal, pontosabban erős hálóba kötött kövekből és vasból készített boronával kotorták végig; a két part közötti egyenes vonalban haladó csónakokból így kutatták át minden irányban a folyamágy fenekét.

Benito és a barátai estig kínlódtak ezzel a nehéz munkával. Az evezőkkel hajtott ubák és pirogok végigjárták azt az egész folyamszakaszt, mely a Friasi-gátnál végződik.

Rendkívül izgalmas pillanataik is voltak: a boronák időnként beleakaszkodtak valamibe, amit csak nagy üggyel-bajjal tudtak fölszínre hozni. A homokos fenékről azonban az annyira keresett tetem helyett mindig csak egy-egy nagyobb kő vagy összecsomósodott vízinövény került föl.

De azért egyiküknek sem jutott eszébe, hogy abba kellene hagyni a fáradozást. Valamennyien belefeledkeztek a munkába, mely Joam Dacosta megmentését szolgálta. Benitónak, Manoelnak és Araujónak egy szóval sem kellett biztatni az indiánokat. Tudták, hogy az iquitosi gazda életéért dolgoznak, azért az emberért, akit mindnyájan szeretnek, s aki feje annak a nagy családnak, melyben egyenlő jogú az úr és a szolga.

Ha kell, a fáradsággal mit sem gondolva, munkában töltik az éjszakát is. Valamennyien nagyon jól tudták, milyen drága most minden perc.

Csakhogy Araujo, aki hiábavalónak ítélte a sötétben való fáradozást, néhány perccel napnyugta előtt jelt adott, hogy a csónakok álljanak egymás mellé, majd visszatértek a Rio Negro torkolatához, hogy onnan majd a jangadához menjenek.

Az olyan jól szervezett s olyan gondosan végrehajtott munka tehát eredménytelen maradt.

Manoel és Fragoso egy szót sem mert szólni a sikertelenségről, hiszen talán joggal féltek, hogy a csüggedés valami kétségbeesett lépésre ragadja Benitót.

Nem tudhatták, hogy sem bátorságát, sem nyugalmát nem veszíti el többé. Eltökélte, hogy kitartóan mindvégig harcol apja becsületéért és életéért, s most még ő volt az, aki biztatta a társait:

– Akkor hát holnap! Újra kezdjük, s ha lehet, még alaposabban fölkészülve!

– Igen, igazad van, Benito - helyeselt Manoel. - Még alaposabban csináljuk. Hiszen nem mondhatjuk azt, hogy centiről centire végigkutattuk a partok tövét meg a folyamágy fenekét!

– Ezt bizony nem állíthatjuk - mondta Araujo. - Most is csak azt mondom, amit az elébb: Torres teteme ott van valahol a folyamnak azon a szakaszán, nem juthatott messzebb, mert nem kerülhetett át a Friasi-gáton, és mert még több napnak kell eltelnie ahhoz, hogy a felszínre bukjon, és a víz elsodorhassa. Igen, ott van valahol, soha egy csöpp taffia ne érje a nyelvemet, ha meg nem találom!

Nem volt kicsiség a kormányos fogadkozása, s valahogy mindnyájukban reményt ébresztett.

Benito azonban, aki nem érte be szavakkal, és szembe akart nézni a tényekkel, bármilyenek legyenek is, így válaszolt:

– Igen, Araujo, Torres holtteste ott van még a folyammedernek azon a szakaszán, és meg is találjuk, ha...

– Ha? - kérdezte a kormányos.

– Ha nem lett a kajmánok zsákmányává!

Manoel és Fragoso döbbenten várta a kormányos válaszát.

Araujo néhány pillanatig hallgatott. Látszott rajta, hogy nagyon meg akarja fontolni válaszát.

– Benito úr - szólalt meg végül -, nem szokásom a levegőbe beszélni. Nekem is eszembe jutott az, ami magának, de figyeljen csak rám! Tíz órán át kutattunk a tetem után. Ez alatt a tíz óra alatt látott akár egyetlen kajmánt is?

– Nem! - válaszolt Benito.

– Nos, ha nem látott, azért nem látott, mert nincs, és azért nincs, mert ezek az állatok nemigen kalandoznak a tiszta vizekre, mikor ettől negyedmérföldnyire megtalálják az általuk olyan nagyon kedvelt fekete vizeket. Ott, ahol a jangadát megtámadták a kajmánok, az Amazonasnak nem volt a közelben mellékfolyama, hogy megbújhattak volna. Ezen a részen egészen más a helyzet. Nézze csak meg a Rio Negrót! Ott akár húszasával láthat kajmánokat! Ha Torres holtteste a Rio Negróba került volna, akkor talán le kellene mondanunk minden reményről. De az Amazonasba zuhant, s az Amazonas vissza fogja adni nekünk!

Benito megkönnyebbülve szorította meg a kormányos kezét, és csak ennyit mondott:

– Akkor hát holnap, barátaim!

Tíz perccel később valamennyien a jangadán voltak.

Yaquita napközben néhány órát a férje mellett töltött. De mielőtt elindult volna, látta, hogy eltűnt a kormányos, vele együtt eltűnt Benito és Manoel meg a négy csónak is, s ebből megértette, hogy mire vállalkoztak. Joam Dacostának azonban egy szót sem szólt az egészről, azt remélte, majd másnap már a sikerről is beszámolhat neki.

De mihelyt Benito a jangadára lépett, tudta, hogy a kutatás eredménytelen maradt.

A fia elé sietett.

– Semmi? - kérdezte.

– Semmi - rázta a fejét Benito. - De majd holnap!

Mindnyájan visszavonultak a szobájukba, több szó nem is esett a történtekről.

Manoel mindenképpen rá akarta beszélni Benitót, hogy feküdjék le, pihenjen legalább két-három órát.

– Ugyan minek? - hangzott a válasz. - Hiszen úgysem tudnám lehunyni a szemem!