PILLANTÁS A MÚLTBA

Joam Dacosta számára rettenetes csapás volt Ribeiro bírónak, annak az embernek a halála, akinek támogatására feltétlenül számított.

Mielőtt Manausba kinevezték, vagyis mielőtt a tartomány legfőbb bírói székébe került, Ribeiro már ismerte Joam Dacostát, ismerte azokból az időkből, mikor a fiatal hivatalnokot vád alá helyezték a gyémántrablás ügyében. Ribeiro akkoriban ügyvéd volt Villa Ricában, ő vállalta a vádlott védelmét az esküdtszék előtt. Szívügyet csinált a perből, teljesen magáévá tette a vádlott ügyét. A periratok, a saját maga által szerzett információk alapján nemcsak „hivatalból” győződött meg védence ártatlanságáról, szentül hitte, tudta, hogy Joam Dacosta a legcsekélyebb mértékben sem lehet felelős a katonák legyilkolásában, a gyémántszállítmány elrablásában; tudta, hogy a vizsgálat valamiképpen hamis útra tévedt - egyszóval tudta, hogy Joam Dacosta ártatlan.

Ribeiro azonban akármilyen tehetséges, akármilyen buzgó volt is, az esküdtszéket nem tudta a maga meggyőződése mellé állítani. Mert vajon ki másra gondolhattak volna? Ha nem Dacosta, hát vajon ki közölte a gonosztevőkkel a gyémántszállítmány elindításának időpontját? Joam Dacosta volt azon a poszton, ahol mindent megtudhatott, ami a gyémántszállítmányra vonatkozott. Mint a kísérők többsége, a katonákkal együtt útnak indult hivatalnok is odaveszett, minden gyanú Joam Dacostára terelődött, minden jel azt látszott bizonyítani, hogy Joam Dacosta a bűntény egyedüli és igazi értelmi szerzője.

Ribeiro a meggyőződés tüzétől hevítve látta el a védelmet. Szívből csinálta!...

Mégsem tudta megmenteni a védencét. Az esküdtszék igennel felelt minden vádpontra. Joam Dacosta tehát bűnösnek találtatott az előre megfontolt szándékkal végrehajtott gyilkosságokban, enyhítő körülményt nem találtak, így a vádlottat az esküdtszéki bíróság halálra ítélte.

A vádlottnak immár semmi reménye sem lehetett. Az ítélet enyhítésére nem számíthatott, minthogy a gyémántvidéken elkövetett bűntényről volt szó. Ügye elveszett... A kivégzést megelőző éjszaka azonban, mikor már megácsolták az akasztófát, Joam Dacostának sikerült megszöknie Villa Rica-i börtönéből. A többit már tudjuk...

Húsz évvel később Ribeirót tartományi főbírónak nevezték ki. Távoli rejtekhelyén az iquitosi fazenda tulajdonosa értesült erről a változásról, szerencsés fordulatnak érezte, mely lehetővé teszi, hogy perét a siker némi reményével újratárgyaltassa. Tudta, hogy máig sem ingott meg hajdani ügyvédjének hite az ő ártatlanságában. Eltökélte tehát, hogy mindent megtesz a rehabilitációja érdekében. Ha Ribeirót nem nevezik ki a tartomány legfőbb bírájává, talán habozott volna, hiszen azóta sem tudott az ártatlanságára vonatkozó megfelelő bizonyító anyaghoz jutni.

Ez a becsületes ember mérhetetlenül szenvedett ugyan iquitosi száműzetésében, elviselhetetlennek érezte a bujkálást, de talán mégis várt volna, hogy az idő megfakítsa az iszonyatos ügy emlékét, ha valami nem készteti arra, hogy haladék nélkül cselekedjék.

Joam Dacosta ugyanis, még mielőtt Yaquita beszélt volna neki a dologról, észrevette, hogy Manoel szereti a lányát. Mindenképpen kedvére volt a fiatalok összeházasodásának a gondolata.

Manoel nyilván hamarosan megkéri Minha kezét, és Joam nem akarta, hogy a lánykérés felkészületlenül érje.

Viszont elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a lányát hamis név alatt adja férjhez, hogy Manoel Valdez, mikor azt hiszi, hogy a Garral családba házasodik, igazából a Dacosta család tagjai közé lépjen, egy olyan családba kerüljön, ahol a családfő nem más, mint szökött fegyenc, aki a halálos ítélet végrehajtása elől bujkál.

Az olvasó nyilván emlékszik még, hogy s mint történt annak idején.

Négy évvel azután, hogy a farmra érkezett a fiatal intéző, aki közben Magalhães társa lett, az öreg portugált halálos kimenetelű baleset érte. Mikor a fazendára visszahozták, már csak néhány napja volt hátra. Rettegett a gondolattól, hogy leánya egyedül, támasz nélkül marad, s mivel tudta, hogy Joam és Yaquita szeretik egymást, azt akarta, hogy nyomban házasodjanak össze.

Joam először vonakodott. Fölajánlotta, hogy Yaquita gyámolítója, szolgája marad anélkül, hogy házasságra lépne vele... A haldokló Magalhães azonban olyan állhatatosan kérlelte, hogy végül engednie kellett az akaratának. Yaquita kezét Joaméba tette, és Joam nem húzta vissza a kezét.

Igen! Súlyos hiba volt ez! Igen! Joam Dacostának vagy mindent be kellett volna vallania, vagy mindörökre távoznia kellett volna a házból, mely olyan szeretettel fogadta be, távoznia kellett volna a birtokról, melyet az ő szorgos munkája virágoztatott föl! Igen, inkább meg kellett volna vallania mindent, semhogy olyan nevet adjon jótevője lányának, mely nem az ő neve, olyan nevet, melynek viselőjét, akármilyen ártatlan volt is, rablógyilkosságért ítélték halálra.

A sürgető körülmények azonban nem tűrték a töprengést; az öreg gazda haldokolt, kezét kérően nyújtotta a fiatalok felé... Joam Dacosta hallgatott, az esküvő megtörtént, s a fiatal gazda egész életét annak szentelte, hogy boldoggá tegye a lányt, aki felesége lett.

„Ha mindent elmondanék neki - mondogatta magában Joam -, Yaquita megbocsátana. Egy pillanatig sem kételkednék bennem! De ha már őt kénytelen voltam becsapni, nem fogom megtéveszteni azt az embert, aki Minhát kéri feleségül, aki a családunkba akar kerülni! Inkább föladom magam, inkább véget vetek ennek az egész keserves létnek!”

Joam Dacosta százszor is ott tartott már, hogy beszél feleségével a múltjáról. Igen, mikor Yaquita arra kérte, hogy menjen velük Brazíliába, hogy együtt hajózzanak le a szépséges Amazonason, csak egy pillanat választotta el attól, hogy megszólaljon. És ismerte Yaquitát, tudta, hogy az iránta való szeretete nem kisebbedne a vallomás hallatára... Az utolsó pillanatban mégsem volt hozzá elég ereje.

Hogyan is lett volna, mikor egyre maga körül látta a zavartalan családi boldogságot, melyet ő teremtett, s mely a vallomásra esetleg mindörökre elpusztulhat...

Így élt hosszú éveken át, ez volt szüntelenül megújuló szenvedéseinek forrása, ezt a titkot rejtegette, ilyenné vált annak a becsületes embernek a sorsa, akinek egyetlen szégyellni való cselekedete sem volt, s akit iszonyatos igazságtalanság kényszerített arra, hogy bujkáljon.

Azon a napon azonban, mikor már nem kételkedhetett többé Manoelnak Minha iránt táplált érzelmeiben, amikor arra kellett gondolnia, hogy egy éven belül hozzájárulását kell adnia ehhez a házassághoz, azon a napon vége volt minden habozásnak, ütött a cselekvés órája.

Levelet írt Ribeiro főbírónak, melyben elbeszélte Joam Dacosta életének titkát, megírta, milyen név alatt rejtőzködik, hol él a családjával, s ugyanakkor megírta azt is, eltökélt szándéka, hogy hazája igazságszolgáltatása elé áll, kérni fogja a per újrafelvételét, mely vagy úgy végződik, hogy visszakapja becsületét, vagy úgy, hogy végrehajtják a Villa Ricában hozott igazságtalan ítéletet.

Hogy a levelet olvasva milyen érzelmek támadtak a becsületes bíró szívében, azt könnyen elképzelhetjük. Most nem a védőügyvédjéhez fordult a vádlott, az elítélt folyamodott a tartomány legfőbb bírájához.

Ribeiro hamarosan magához tért a levél okozta megrázkódtatásból, és aprólékos gonddal kezdte mérlegelni, főbírói tisztje milyen kötelességeket ró rá ebben az ügyben. Az ő feladata volt a bűnösök kinyomozása és vád alá helyezése, s lám, most egy elítélt folyamodik hozzá! Igaz, ennek a vádlottnak ő volt a védőügyvédje, biztosan tudta, hogy ártatlanul ítélték el, s annak idején nagyon boldog volt, hogy meg tudott szökni a kivégzés elől, ha úgy fordult volna, ő maga is rábeszélte, segítette volna a szökésben... Csakhogy amit hajdan a védőügyvéd megtett volna, vajon megteheti-e ma a főbíró?

„Igen! - szögezte le magában Ribeiro. - Lelkiismeretem tiltja, hogy cserbenhagyjam ezt az ártatlan embert! Büntetlenségének bizonyítéka ez a levél is, erkölcsi bizonyíték, hiszen más nincs is a kezében, de talán éppen ez a legerősebb bizonyíték! Nem, nem hagyom cserben!”

E naptól kezdve titokban levelezett a bíró és Joam Dacosta. Ribeiro mindenekelőtt arra kérte hajdani védencét, nehogy meggondolatlan lépéssel veszélyeztesse ügyét. Elölről akarta kezdeni az egészet, újra átnézni a periratokat, a tanúvallomásokat. Azt is meg akarta tudni, hogy az üggyel kapcsolatban nem történt-e valami azóta, vajon az elmúlt huszonhárom évben nem tartóztattak-e le valakit a rablóbanda tagjai közül. Nem hangzottak-e el beismerő vagy félig-meddig beismerő vallomások? Joam Dacosta most is csak az ártatlanságát hangoztathatja! Ez azonban önmagában nem elég, és Ribeiro az ügy részleteinek aprólékos újravizsgálatával akarta kideríteni, hogy vajon ki lehetett az igazi bűnös.

Joam Dacostának tehát nagyon elővigyázatosnak kellett lennie. Megígérte, hogy az lesz. Megpróbáltatásaiban viszont végtelenül jóleső vigasz volt az, hogy hajdani védője, aki azóta a tartomány legfőbb bírája lett, ma is rendíthetetlenül hisz az ártatlanságában. Igen, elítélhették Joam Dacostát, mégsem volt bűnös, hanem áldozat, mártír, becsületes ember, akinek a társadalom elégtétellel tartozik! És mikor a bíró a levelekből megtudta, hogy elítéltetése óta hogyan élt az iquitosi gazda, mikor megismerte a család mostani helyzetét s a családfő odaadó munkában folyó életét, melynek egyetlen célja övéinek boldogsága volt, a Joam Dacosta ártatlanságában való rendíthetetlen hitéhez a megrendültség, együttérzés társult, s megesküdött magának, hogy mindent megtesz a tijocai ügyben halálra ítélt ember rehabilitációjáért.

Egy éven át leveleztek.

Joam Dacosta aztán, mikor a körülmények erre kényszerítették, így írt Ribeiro főbírónak:

„Két hónapon belül önnél leszek, a tartomány legfőbb bírája elé állok!”

„Jöjjön!” - ez volt Ribeiro válasza.

A jangada ekkor már készen állt arra, hogy leereszkedjék a folyamon. Joam Dacosta a családjával és a szolgáival együtt hajóra szállt. Útközben, mint tudjuk, a felesége meg a fia nagy csodálkozására alig-alig szállt partra. Rendszerint bezárkózott a szobájába, dolgozott, írt, de nem kereskedelmi ügyletekről levelezett, nem számlákat állított ki, hanem a perújrafelvétel céljára valami emlékiratfélét fogalmazott, melynek magában ezt a címet adta: „Életem története”.

Torres följelentésére - aki megelőzte, és talán meghiúsította terveit - Joam Dacostát ismét letartóztatták, ám egy héttel előbb egy indiánnal levelet küldött Ribeiro főbírónak, s értesítette érkezése időpontjáról.

A levél elindult, el is jutott a címzetthez, s a főbíró már csak Joam Dacostát várta, hogy az újabb eljárás jó kimenetelében bizakodva megindítsa a súlyos ügy újratárgyalását.

A jangada Manausba érkezését megelőző éjszakán azonban szélütés érte Ribeiro főbírót, Torres, miután zsarolási kísérlete kudarcot vallott áldozata becsületes felháborodásán, följelentette őt, s a följelentésre letartóztatás következett. Joam Dacostát az övéi közül hurcolták el, s öreg védője már nem segíthetett rajta!

Igen, iszonyatos volt ez a csapás! Ám akárhogy is legyen, a kocka el van vetve, meghátrálni már nem lehet!

Joam Dacosta nem roskadt össze a váratlan csapás súlya alatt. Most már nemcsak a saját becsületéről, az egész családja jó híréről van szó!