EGA

Július 26-án reggel Yaquita, Minha, Lina és a két fiatalember partraszállásra készülődött.

Joam Garral, aki megint csak a jangadán akart maradni, felesége és leánya ismételt kérésére végül is elhatározta, hogy minden idejét lekötő munkáját abbahagyva, ő is velük tart.

Torres csöppet sem volt kíváncsi Egára, s Manoel bizony örült ennek, mert sehogy sem szenvedhette ezt az embert, és csak az alkalomra várt, hogy ellenszenvét éreztesse is vele.

Fragosónak semmi oka sem volt arra, hogy Egába menjen, legalábbis semmi olyan oka nem volt, mint amilyen például Tabatingába vitte. Ega ugyanis valóságos kis városnak számított Tabatinga, a jelentéktelen faluhoz képest.

Egának vagy ezerötszáz lakosa van, járási székhely, itt működnek mindazok a hatóságok, melyekre szükség van egy ekkora városban - az ország akkori viszonyaihoz képest Ega is nagyváros volt -, itt székel tehát a katonai parancsnokság, a rendőrfőnökség, a békebíróság, a főbíróság, a népoktatási intézmény és a különböző rangfokozatú tisztek irányítása mellett működő milícia.

Ahol ilyen sok állami hivatalnok lakik feleségestül, gyerekestül, ott nyilván akad borbély- és fodrászmester is. Fragoso tehát hiába próbálkozott volna Egában.

Mi tagadás, mégis nagyon szeretett volna bemenni a városba, hiszen Lina is oda készülődött ifjú úrnőjével. Fragoso végül az indulás pillanatában mégiscsak beletörődött, méghozzá Lina kérésére, hogy a hajón maradjon.

– Fragoso úr, figyeljen csak! - húzta félre a lány a vidám borbélyt.

– Parancsoljon velem, Lina kisasszony! - hajolt meg Fragoso.

– Úgy látom, hogy a maga Torres barátja nem nagyon akar velünk jönni Egába.

– Valóban, a hajón akar maradni, de nagyon hálás lennék magának, Lina kisasszony, ha nem mondaná őt a barátomnak.

– De hiszen anélkül, hogy ő kérte volna, maga beszélte rá, hogy kéretőzzék fel a jangadára.

– Igen, és az igazat megvallva, azt hiszem, nagy butaságot csináltam akkor.

– És az igazat megvallva, ez az ember csöppet sem tetszik nekem, Fragoso úr!

– Én is csakúgy vagyok vele, mint maga, Lina kisasszony, s egyre csak az jár a fejemben, hogy én ezt az embert már láttam valahol. De akármilyen bizonytalan emlékeim maradtak is erről a találkozásról, egyben biztos vagyok: csöppet sem tett rám jó benyomást.

– És vajon hol, mikoriban találkozhatott ezzel a Torresszal? Sehogyan sem tud rá visszaemlékezni? Pedig talán jó volna, ha tudnánk, hogy ki ez az ember, de még inkább azt, hogy ki volt.

– Nem... Hiába töröm a fejem... Mikor is lehetett? Hol, milyen körülmények között... Sehogy sem jut eszembe.

– Fragoso úr...

– Parancsoljon velem, Lina kisasszony!

– Magának a jangadán kellene maradnia, hogy míg mi távol leszünk, figyelje kicsit ezt a Torrest!

– Hogyan?! - kiáltott föl Fragoso. - Hogy én ne kísérjem el magát Egába, és ne is láthassam egész nap?!

– Ha egyszer én kérem rá...

– Szóval ez parancs?

– Csak kérés!

– Maradok.

– Fragoso úr...

– Hallgatom, Lina kisasszony!

– Nagyon köszönöm!

– Kézfogással köszönje meg, higgye el, kárpótlásként megérdemlem! - mondta Fragoso.

Lina kezét nyújtotta a derék legénynek, és az a lány szép arcában gyönyörködve, jó ideig szorongatta a kezét. Fragoso hát azért nem ült be pirogba, hogy míg a többiek távol vannak, ő feltűnés nélkül ügyelhessen Torresra. Ez vajon észrevette-e az általános ellenszenvet? Talán igen, de alapos oka lehet arra, hogy ne törődjék vele.

Mintegy négy mérföld választotta el a horgonyzóhelyet Ega városától. Oda-vissza tehát nyolc mérföld, nem kicsiség egy pirognak, melyben hat utas és két evezős ül, néhány órába is beletelik az út, nem beszélve arról, hogy mennyire elfáradnak a roppant hőségben, mely nem mérséklődött, noha felhők fátyolozták az eget.

Még jó, hogy könnyű északnyugati szél fújt, mely ha nem fordul meg, megkönnyíti a hajózást a Tefé-tavon. Aránylag gyorsan eljutnak hát Egába, s vissza is térhetnek anélkül, hogy bármi veszély fenyegetné őket a vízi úton.

Fölhúzták a pirog háromszögletű vitorláját. Benito a kormányrúdhoz ült, s miután Lina még egyszer óvatosságra intette Fragosót, a pirog elindult.

Hogy Egába érjenek, a tó déli partjának közelében kellett haladniuk. Két óra múlva a pirog be is futott a hajdani missziós telep kikötőjébe, melyet valamikor a karmeliták alapítottak, s mely 1759-ben várossá alakult, és Gama tábornoknak köszönhetően végleg brazil uralom alá került.

Lapos homokparton szálltak ki az utasok, pirogjuk mellett nemcsak a bennszülöttek csónakjai sorakoztak, ott horgonyzott néhány kétárbocos is, melyek az atlanti partok kereskedelmi forgalmát bonyolítják le.

Egába érve, a két fiatal lány ugyancsak meglepődött.

– Milyen nagy ez a város! - tört ki Minhából a lelkesedés.

– És mennyi ház, mennyi nép! - ámuldozott Lina nagyra nyílt szemmel.

– Azt meghiszem! - nevetett Benito. - Több mint ezerötszáz lakosa van, meg legalább kétszáz háza, és akad köztük emeletes is, no és a házak között egy-két igazi utca vezet.

– Kedves Manoelom - mondta Minha -, védjen meg bennünket a bátyám ellen! Kicsúfol bennünket, mert ő már sok szép amazonasi és parái várost látott.

– Nemcsak rajtatok, rajtam is nevethet - szólalt meg Yaquita -, mert bevallom, hogy ilyet még én sem láttam.

– Akkor viszont jól vigyázz, édesanyám, jól vigyázz, húgocskám - mosolygott Benito -, mert félek, hogy Manaust látva, eksztázisba estek, ha meg Belémbe érkeztek, hát egyszerűen elájultok.

– Ettől ne félj! - nevetett Manoel. - A hölgyek a Felső-Amazonas vidéki városokat látva, lassan-lassan hozzászoknak a bámulatos látnivalókhoz.

– Ejnye, Manoel, hát maga is úgy beszél, mint a bátyám? - kérdezte Minha. - Nevet rajtunk?

– Nem, Minha! Szavamra mondom...

– Hagyjuk, hadd nevessenek az urak - szólt közbe Lina -, mi meg, kedves úrnőm, nyissuk csak ki jól a szemünket, hiszen itt minden nagyon szép!

Nagyon szép? Földből épült vagy fehérre meszelt, javarészt szalmatetős vagy pálmalevelekkel fedett házak; igaz, akadt köztük kőből és fából épült, narancsvirággal teli kert közepén álló, verandás ház is, rikítóan zöldre mázolt ajtókkal és zsalukkal. Két-három középületet is láttak, köztük a kaszárnyát, és megnézték a Szent Teréz tiszteletére emelt templomot, mely valóságos katedrális volt az iquitosi szerény kis kápolnához képest.

S a tóhoz visszavezető útjuk közben igazán szép kilátásban gyönyörködhettek: a kakaófák és assaipálmák keretében megbúvó táj a tópartig lejtett, a tavon túl hárommérföldnyivel pedig láthatták a göcsörtös, vén parti olajfák alatt épült festői kis Nagueira falu apró házait.

A két lány azonban nem a szépséges tájat csodálta legjobban, valami más, igazán nőies ok késztette őket nagy figyelemre: az elegáns egai hölgyeket bámulták, persze nem a városban élő, megtért omaa vagy mura indián asszonyok meglehetősen kezdetleges öltözéke keltette föl a figyelmüket, hanem az igazi brazil nők eleganciája. Mert bizony az állami tisztviselők és a gazdag kereskedők asszonyai meg lányai párizsi divatú ruhákban páváskodtak. Igaz, ez a párizsi divat kissé idejét múlta, mire ide, Egába ért, hiszen a város ötszáz mérföldnyire van Parától, amit meg több ezer mérföld választ el Párizstól.

– Nézze csak, nézze, kedves úrnőm, ezeket a szép hölgyeket a szépséges ruhájukban!

– Lina még megőrül értük! - nevetett Benito.

– Ha illendően hordanák ezeket a ruhákat, talán nem is lennének olyan nevetségesek - állapította meg Minha.

– Kedves Minhám - mondta Manoel -, higgye meg, maga az egyszerű kartonruhácskájában és a szalmakalapjával sokkal jobban öltözött, mint ezek a brazíliai hölgyek, akik tollas kalapot meg fidres-fodros szoknyákat viselnek, ami nem illik sem az éghajlathoz, sem a viselőihez.

– Ha magának így tetszem - válaszolt Minha -, akkor senkitől sem irigylek semmit.

No de végül is azért jöttek ide, hogy nézelődjenek. Sétálgattak tehát az utcákon, ahol az igazat megvallva, a szép üzletnél sokkal több volt a bódé, elácsorogtak kicsit a főtéren, ahol az elegáns hölgyek és urak fuldokoltak európai öltözékükben, aztán egy hotelban ebédeltek, igaz, ez a hotel csak afféle útszéli vendégfogadó volt, a konyhája meg álmában sem versenyezhetett volna a jangada konyhájával.

Miután elfogyasztották a ebédet, mely kizárólag különbözőképpen elkészített teknősbékahúsból állt, a Garral család még egyszer megállt a tóparton, hogy elgyönyörködjék a lenyugvó nap sugaraiban aranyosan csillogó tó vizében, majd valamennyien beültek a pirogba, kicsit talán csalódottak is voltak: egy kurta óra elég volt ahhoz, hogy végignézzék a város úgynevezett csodáit, kicsit el is fáradtak, nem volt kényelmes dolog a szűk, forró utcákon járkálni, melyek bizony nem voltak olyan kedvesek, mint az iquitosi árnyas ösvények. Még a kíváncsi természetű Lina lelkesedése is lelohadt kicsit.

A szél még mindig északnyugati irányból fújt, és kellemesen enyhítette a meleget. Most ellenkező irányban tették meg a reggeli utat a tavon, melyet a fekete vizű Tefé folyó táplál, és mely az indiánok szerint délnyugat felé negyvennapi járóföldes szakaszán át hajózható. Este nyolc órakor a pirog a jangada mellé siklott.

Lina nyomban félrehúzta Fragosót.

– Látott valami gyanúsat, Fragoso úr? - kérdezte.

– Semmit, Lina kisasszony - válaszolta Fragoso. - Torres alig mozdult ki a kabinjából, ott írt meg olvasott.

– Szóval nem tette be a lábát a mi házunkba, még az ebédlőbe sem lépett be, mint ahogy gondoltam volna?

– Nem, ha nem a kabinjában volt, akkor a jangada elejében sétálgatott.

– És közben mit csinált?

– Valami öreg papiros volt a kezében, azt nézegette nagy figyelemmel, és közben isten tudja, mit dünnyögött.

– Mindez talán nem is olyan semmiség, mint maga gondolja, Fragoso úr! Jelenthet ám valami érdekeset is az, hogy ez az ember öreg papirosokat hordoz magával, olvas meg ír! Elvégre se nem professzor, se nem jogtudós, miért ír meg olvas hát annyit?

– Bizony igaza lehet!

– Tartsuk csak rajta a szemünket továbbra is, Fragoso úr!

– Úgy lesz, Lina kisasszony! - hajolt meg Fragoso.

Másnap, július 27-én napkeltével Benito parancsot adott az indulásra.

Az Arenapo-öböl két szigete között megpillantották a Japurá 6600 lábnyi széles torkolatát. Ez a hatalmas mellékfolyó hat ágra szakadva úgy ömlik az Amazonasba, mintha óceánba vagy hatalmas öbölbe zúdulnának a hullámai. A Japurá vize ugyanis nagyon messziről, Kolumbia hegyeiből érkezik ide, s hömpölygését csak a torkolatától 210 mérföldnyire szakítják meg zuhogók.

Egész nap a Japurá-sziget felé haladtak, a folyam a szigeten túl már zavartalanabbul hömpölyög, s a jangada ott már könnyebben sodródik majd az árral. Egyébként már itt is lassúbb volt a folyam sodra, így könnyen kikerülték a sok kis szigetet, egyikbe sem ütköztek bele, sehol sem feneklettek meg.

A jangada másnap magas, meredek dűnék alkotta partok mellett siklott el, melyek olyan óriási legelők védőgátjául szolgálnak, ahol föl lehetne nevelni Európa valamennyi nyáját, gulyáját. Úgy mondják, hogy a Felső-Amazonas medencéjében ezek azok a partok, ahol a legtöbb teknősbéka található.

Július 29-én este lehorgonyoztak a Catua-sziget partján azzal, hogy ott töltik a nagyon borúsnak ígérkező éjszakát.

A szigeten, míg sütött a nap, fölbukkant egy csapat mura indián, annak a hajdani hatalmas mura törzsnek a maradékai voltak, mely a Tefé és a Madeira között valamikor több mint száz mérföldön át húzódó part menti területet tartotta uralma alatt.

A jövő-menő indiánok a mozdulatlan jangadát figyelték. Vagy száz fegyveres is volt köztük, az e vidéken termő nádból készült fúvócsövüket valóságos tokként védte a törpepálma kibelezett törzséből készült burok.

Joam Garral néhány percre abbahagyta szorgos és szüntelen munkáját, s figyelmeztette a jangada utasait és legénységét, jól nyissák ki a szemüket, s nehogy valamiképpen provokálják az indiánokat. A küzdelem nagyon is egyenlőtlen lett volna. A mura indiánok, mint mondta, rendkívül ügyesen bánnak a fúvócsővel, még háromszáz lépésnyi távolságról is célba talál a nyiluk, mely gyógyíthatatlan sebet ejt.

A cucuritpálma leveléből készített, gyapottal tollazott, kilenc-tíz hüvelyknyi, tűhegyes nyilaikat ugyanis kuráreméreggel kenik be.

Az indiánok szerint a kuráre, vagyis wourah „alattomban ölő méreg”, mely valami kutyatejféléből meg farkasalma levéből készül, ehhez vegyítik még a különböző mérges hangyák váladékát és az ugyancsak mérgező hatású kígyófullánkot.

– A kuráre valóban iszonyatos méreg - mondta Manoel. - Az idegrendszerből egyenesen a mozgatóidegeket támadja meg, a szívműködésben nem okoz károsodást, a szív dobog, míg csak meg nem szűnik az élet minden jele. És ez ellen a méreg ellen, mely először a végtagokat bénítja meg, egyszerűen nincs ellenméreg.

Ezek a murák azonban szerencsére nem mutattak semmiféle ellenséges szándékot, noha mindnyájan kifejezetten gyűlölik a fehér embereket. Manapság azonban már ők sem olyan nagy vitézek, mint eleik voltak.

A sötétség beálltával ötlyukú fuvola hangja zendült a sziget fái alól, aztán lágy dallamú énekszó felelt rá. A két vagy három percig tartó zenei párbeszéd után a murák eltűntek.

Fragoso jókedvében megpróbált egy általa kedvelt dallal közbeszólni, Linának így kitűnő alkalma volt arra, hogy tenyerét Fragoso szájára tapassza, s megakadályozza, hogy ismét bemutassa mindig szívesen mutogatott, ám kissé gyöngécske énektudását.

Augusztus 2-án délután három órakor a jangada a húsz mérfölddel lejjebb elterülő Apoara-tó nyílása elé érkezett. Fekete vizeivel a tó táplálja az azonos nevű folyót is. Két nappal később, délután öt órakor megálltak a Coari-tó nyílásánál.

Az Amazonasszal összeköttetésben levő tavak közül ez az egyik legnagyobb tó, mely egyszersmind több kisebb folyó gyűjtőmedencéje. Öt vagy hat mellékfolyó ömlik bele, vizük a tóban keveredik, és egy keskeny csatornán át hömpölyög a folyamba.

Miután kis ideig látták Tahua-Miri házainak tetejét, a lakóházak itt ugyanis cölöpökön állnak, mert különben az alacsony parton a dagály könnyen elborítaná őket, a jangada kissé odébb lehorgonyzott éjszakára.

Coari előtt álltak meg, a városka vagy egy tucat, meglehetősen roskatag hajlékból állt, de ezek a hajlékok dús narancs- és tökfaligetekben bújtak meg.

A táj egy-egy ilyen részlete roppant változékony, a tó ugyanis a dagálytól és az apálytól függően hol hatalmas víztükör, hol meg keskeny csatorna, mely még ahhoz sem elég mély, hogy összeköttetésben maradjon az Amazonasszal.

Másnap, augusztus 5-én hajnalban ismét útnak indultak, és elhaladtak a Zapura folyó tavakkal és csatornákkal teli, szövevényes vízrendszeréhez tartozó Yucura-csatorna előtt, majd augusztus 6-án reggel a Miana-tó nyílása elé értek.

A jangada utasainak már szinte merev szabályokhoz igazodó életét semmi változás sem zavarta meg.

Lina biztatására Fragoso szüntelenül leste Torrest. Többször megpróbált múltjáról beszélni, a kalandor azonban mindig kitért az ilyen kérdezősködés elől, sőt végül roppant tartózkodóan viselkedett a borbéllyal szemben is.

A Garral családdal való viszonya semmit sem változott. Joamhoz ugyan alig-alig szólt, de annál szívesebben fordult Yaquitához és a lányához, s mintha nem is vette volna észre, hogy közeledését milyen hűvösen fogadják. Yaquita és Minha egyébként azzal nyugtatta magát, hogy mihelyt a jangada Manausba ér, szétválnak az útjaik, s többé nem is hallanak Torresról. Yaquita különben is megszívlelte Passanha atya keresztényi türelemre intő szavait, ám az öreg papnak kicsit nehezebb dolga volt Manoellal, aki nagyon szerette volna rendreutasítani a betolakodót, ha már egyszer szerencsétlenségükre meghívták a jangadára.

Akkor este jelentéktelennek tűnő apróság történt.

A folyamon lefelé ereszkedett egy pirog, s miután Joam Garral odakiáltott az evezősének, a pirog a jangada mellé állt.

– Manausba igyekszel? - kérdezte az indián evezőst.

– Igen - hangzott a válasz.

– Mit gondolsz, mennyi idő alatt érsz oda?

– Hét-nyolc nap alatt.

– Akkor hát jóval előttünk érkezel. Elvinnél-e egy levelet a megadott címre?

– Szívesen.

– Fogd hát ezt a levelet, barátom, és vidd el Manausba!

Az indián átvette Joam Garraltól a levelet, s mindjárt egy marék reist is kapott azért, hogy elvállalta a megbízatást.

A család tagjai éppen benn voltak a házban, egyikük sem látta vagy hallotta a történteket. Csak Torres volt a fedélzeten. Hallotta Joam Garral és az indián szavait, hirtelenében elsötétült arca pedig elárulta, ugyancsak meglepte, hogy Joam Garral levelet küldött Manausba.