TOVÁBB A NAGY FOLYAMON

Másnap, június 27-én hajnalban bevonták a horgonyköteleket, és a jangada folytatta útját az Amazonas vizén.

Az utasok száma eggyel megnövekedett. Voltaképpen honnan került ide ez a Torres? Pontosan senki sem tudta. Hova megy? Manausba, legalábbis ő ezt mondta. Torres egyébként gondosan ügyelt, nehogy egy szót is ejtsen múltjáról vagy foglalkozásáról, melyet még két hónappal ezelőtt is buzgón gyakorolt. Így aztán senki sem sejthette, hogy a jangadán egy hajdani erdei kapitány talált hajlékra.

Joam Garral az emberiesség parancsainak vélt eleget tenni, mikor hajójára vette Torrest. Az Amazonas vidéki végtelen síkságokon s főként ekkoriban, mikor a folyamot még nem járták gőzhajók, az utasember nagyon nehezen talált biztos és gyors közlekedési lehetőséget. A hajók nem jártak rendszeresen, s az utasoknak többnyire az erdőkön át kellett gyalogolniuk. Torres is így jutott el idáig, s így kellett volna folytatnia útját, és valóban váratlan szerencséje volt, hogy meghívták a jangadára.

Miután Benito bemutatta, s elbeszélte, hogy milyen körülmények között találkoztak először, Torres akár úgy érezhette magát, mint egy tengerjáró utasa, aki maga dönti el, részt kíván-e venni a közös életben, vagy inkább félre akar húzódni, mert jobban szeret egyedül lenni.

Szemmel látható volt, legalábbis az első napokban, hogy Torres nem óhajt szorosabb barátságba kerülni a Garral családdal. Nagyon tartózkodó volt, ha szóltak hozzá, válaszolt, de ő maga sohasem kezdeményezett beszélgetést.

Legföljebb Fragosóval volt kissé közvetlenebb. Érthető, elvégre a vidám borbélynak köszönhette, hogy a jangadára került. Néha, de csak nagyon tapintatosan, kérdezősködött tőle, hogy s mint él a Garral család Iquitosban, meg hogy Minha milyen érzelmeket táplál Manoel Valdez iránt. Az idő java részében egyébként, hacsak nem sétálgatott a jangada elülső részében, a kabinjában tartózkodott.

Az ebédet és a vacsorát a család asztalánál fogyasztotta el, de a beszélgetésben alig vett részt, s ahogy az étkezés befejeződött, ő máris távozott.

A délelőtt folyamán a jangada a Javari hatalmas torkolatában levő festői szigetcsoportok között hajózott át. Az Amazonasnak ez a jelentős mellékfolyama nyugodtan hömpölyög délnyugati irányú medrében, folyását forrásától a torkolatáig nem zavarja sem sziget, sem zuhogó. A háromezer lábnyi széles torkolat néhány mérföldnyivel följebb van, mint az ugyancsak Javari néven ismert hajdani város, melynek birtoklásáért olyan hosszú időn át folyt a vita Spanyolország és Portugália között.

Június 30-ig semmi jelentős esemény nem történt. Néha-néha a part mentén sikló csónakokat láttak, melyek úgy voltak egymáshoz kötve, hogy egy szál ember irányította valamennyit. Navigar de bubina, vagyis „bizalmi hajózás” - így nevezik a bennszülöttek a hajózásnak ezt a módját.

Hamarosan maguk mögött hagyták az Araria-szigetet, a Calderon-szigetcsoportot, a Capiatu- és sok más olyan szigetet, melynek nevét a földrajztudósok ekkor még nem ismerték. Június 30-án a kormányos jelezte, hogy a folyam jobb partján a Jurupari-Tapera elé érkeztek, s a falucskánál néhány órára meg is álltak.

Manoel és Benito a falu környékén vadászott, s kirándulásukról néhány szívesen fogadott szárnyas vadat hoztak a jangada konyhájára. A két vadász ugyanakkor elejtett egy olyan vadat is, mely sokkal nagyobb érdeklődést keltett volna egy természettudósban, mint a szakácsnőben.

Sötét színű, négylábú állat volt, jól megtermett újfundlandi kutyához hasonlított.

– Sörényes hangyász! - kiáltotta Benito, az állatot a jangadára hajítva.

– Méghozzá olyan nagyszerű példány, hogy díszére válnék bármelyik természetrajzi múzeumnak - tette hozzá Manoel.

– És nehéz volt elejteni ezt a furcsa állatot? - érdeklődött Minha.

– De még mennyire! S te, húgocskám, nem voltál ott, hogy kegyelmet kértél volna számára! Szívósak ám ezek a kutyák, három golyó kellett, hogy leteríthessük!

Valóban nagyszerű példány volt hosszú, szürkés szőrű farkával, hegyes pofájával, mely alkalmas a hangyabolyok feltúrására - legfőbb eledele ugyanis a hangya -, hosszú, inas lábaival, melyeken az öthüvelyknyi karmok emberi kéz ujjaiként tudnak markolni. De ahogy ez a hangyász markol... Ha egyszer megkaparintott valamit, levághatják a mancsát, zsákmányát akkor sem engedi el. Ezért joggal írta róla Émile Carrey, hogy „mancsának szorításával még a tigrist is elveszejti”.

Július 2-án délelőtt a jangada São Paulo de Olivença elé érkezett, miután elsiklott a szigetek között, melyeket az év minden szakában zöld növényzet borít, pompás fák árnyékolnak, s melyek közül a legjelentősebb a Jurupari-, a Rita-, a Maracanatena- és a Cururo-Sapo-sziget. A jangada közben nemegyszer iguarapék, vagyis fekete vizű mellékfolyócskák torkolata előtt siklott el.

A vizeknek ez az elszíneződése meglehetősen érdekes természeti tünemény, s az Amazonas több különböző nagyságú mellékfolyójánál nagyon világosan megfigyelhető.

Manoel föl is hívta a társaság figyelmét, nézzék csak meg, hogy a folyam fehéres vizű hullámain milyen erősen látszik a beleömlő vizek színének sok különböző árnyalata.

– Különbözőképpen próbálták már magyarázni ezt az elszíneződést - mondta -, de azt hiszem, hogy még a legnagyobb természettudós sem adott kielégítő magyarázatot.

– Voltaképpen feketék ezek a vizek - mondta Minha -, gyönyörű, arannyal árnyalt fekete ez.

A jangada tehát július 2-án reggel São Paulo de Olivença elé érkezett, oda, ahol ezerszám készítik azokat a hosszú rózsafüzéreket, melyeknek a szemeit a coco de piassaba héjából faragják. A kereskedelem egyik fontos cikke ez a rózsafüzér.

São Paulo de Olivença meglehetősen nagy város, nem kevesebb mint kétezer, a különböző szomszédos törzsekből összeverődött lakossal. Most a Felső-Amazonas vidékének a fővárosa, holott kezdetben csak missziósállomás volt, melyet 1692 körül a portugál karmeliták alapítottak, később azonban jezsuita hittérítők vették át a vezetését.

Joam Garralt kivéve az egész család partra szállt. Torres is a jangadán maradt, nyilván semmi vágyat nem érzett aziránt, hogy megismerje ezt a várost, pedig aligha járt még benne.

Ami igaz, az igaz, hallgatag volt ez a kalandor, hallgatag, és csöppet sem kíváncsi természetű.

Benito könnyen lebonyolított egy-két üzletkötést, s kiegészítette a jangada rakományát. A város vezetői, a helyőrség parancsnoka meg a vámhivatal főnöke, akiket tisztségük korántsem akadályozott abban, hogy kereskedjenek is, rendkívül szívélyesen fogadták Benitót és a család minden tagját. A fiatal kereskedőnek még bizományi árut is adtak át - a vidék különböző termékeit - azzal, hogy azt számlájukra adja el Manausban vagy Belémben.

A folyampart fölé magasló dombtetőn állt a város mintegy hatvan háza. Egyik-másik kunyhón cseréptető, ami ritkaságszámba megy errefelé, viszont a Szent Péternek és Szent Pálnak ajánlott szerény templom szalmafedele inkább illett volna betlehemi istállóhoz, mintsem a világ legkatolikusabb államában emelt egyházi épülethez.

A helyőrség parancsnoka, a hadnagy és a rendőrfőnök elfogadták Garralék vacsorameghívását, és Joam Garral a rangjuknak kijáró tisztelettel fogadta a vendégeket.

Vacsora közben Torres a szokottnál beszédesebb volt. A Brazília belső vidékein tett útjáról beszélt, s szavaiból kitűnt, hogy jól ismeri azokat a vidékeket.

Utazásairól beszélve, mintegy mellesleg megkérdezte a helyőrség parancsnokát, vajon ismeri-e Manaust, nem tudja-e, hol tartózkodik jelenleg az ottani parancsnok, s hogy vajon a főbíró, a körzet legmagasabb rangú jogi hatósága ilyenkor, a meleg évszakban el szokott-e távozni Manausból. Miközben sorra tette föl a kérdéseket, alattomban mintha Joam Garralt figyelte volna. Ez még Benitónak is föltűnt, s csodálkozva vette észre, hogy az édesapja milyen különös érdeklődéssel hallgatja Torres meglehetősen furcsa kérdéseit.

A parancsnok megnyugtatta Torrest, hogy a hatósági emberek mind a helyükön vannak, sőt meg is kérte Joam Garralt, adja át nekik szívélyes üdvözletét. A jangada valószínűleg hét hét alatt, legkésőbb augusztus 20-25-én Manaus elé ér.

Ahogy besötétedett, a vendégek elbúcsúztak a házigazdától és családjától, és másnap reggel, július 3-án a jangada folytatta útját a nagy folyamon.