A gabesi erőd.

– Nos, mit hallottál?...

– Csak azt, amit a kikötőben beszélnek.

– Arról a hajóról, mely el fogja vinni Hadjart?...

– Igen, Tuniszba viszik, ahol ítéletet tartanak felette.

– És elítélik?...

– Igen. Egészen bizonyos, hogy el fogják ítélni.

– Allah nem fogja ezt megengedni... Sohar... Allah nem engedi meg...

– Csitt, - mondta Sohar és feszült figyelemmel hallgatódzott - a homokban mintha léptek zaját hallanám.

A nélkül, hogy felállt volna, négykézláb csúszott a mecset ajtajáig. Még világos volt, de a nap immár leáldozóban, pályája végét járta s néhány perc mulva már el fog tünni a homokbuckák mögé, melyek ezen az oldalon Kis-Szíria partvidékét szegélyezték. Március elején az éjszaka nem tart soká az északi félteke 30-40-ik foka között. A nagy meleget és világosságot árasztó tűzgolyó nem lassú ívben kanyarodik pályája végére, hanem úgy látszik, mintha zuhanna lefelé, egyre rohamosabb sebességgel, akárcsak valami súlyos test, melyet a föld vonzóereje ellenállhatatlanul húz lefelé.

Sohar megállt egy pillanatig, figyelmesen hallgatódzott, aztán átlépte a küszöböt, melyet a forró napsugarak egészen áttüzesítettek. Néhány lépéssel kint termett a homokos pusztaságban s tekintetét végigjártatta a sivatagon.

Észak felől oázis zöldelő lombozata szakította meg a homokkal borított puszta, egyhangúságát. Az oázis körülbelül másfélkilométernyire lehetett a kis mecsettől. Dél felé a tengerpart végeláthatatlan sárga homokja, nyugat felé homokbuckák sorozata állt egymás mellett, keleten a tenger nyúlik be jó mélyen a szárazföldbe.

A gabesi öböl ez, hol a tenger a tuniszi partvidéket öntözi hullámaival és egyenesen Tripoliszig húzódik.

A könnyű nyugati szellő, mely ezen a napon kellemesen hűtötte a levegőt, mintha eltűnt volna a napvilággal együtt. Sohar semmiféle zajt sem hallott, pedig az imént azt hitte, hogy valaki jár-kel a régi mecset körül, mely előtt egy régi, hatalmas pálmafa állott, de most be kellett látnia, hogy tévedett. Sehol senki. Sem a homokbuckák, sem a tengerpart felől semmi nesz. És a homokban sem lehet lépések nyomát látni, azon a két nyomon kívül, melyet az anyja és az ő léptei hagytak maguk után, mikor ide jöttek a mecsetbe, titkos megbeszélésre.

De Sohar alighogy egy perce állhatott a szabadban, mikor anyja, Djemma, akit fia távolléte nyugtalanná tett, megjelent a küszöbön. Egy szót sem szólt, csak fiára nézett, aki egyetlen mozdulattal megnyugtatta az öregasszonyt.

Djemma az afrikai tuareg törzsből származott és már betöltötte hatvanadik évét.

Alakja magas, izmos, termete még mindig egyenes, arcvonásai energikusak, szeme kék, mint a törzséhez tartozó nőké, tekintete büszke és tüzes.

Az asszony sötét ruhába volt öltözve, alakját bő hajlik borította, melynek szövetét a hammamai nyájak szolgáltatják. Ezek a nyájak Tunisz lapályos részén legelnek, a shebkhák vagy chottok körül. - Az öregasszony őszbe vegyülő haját széles, bő kámzsa fedte.

Djemma mozdulatlanul állt helyén, míg fia hozzá nem lépett. Sohar semmi gyanús jelet nem vett észre, a mély csendet csak a jeribi verebek hangja szakította meg. A madarak a homokbuckák irányában repkedtek párosával, vagy csapatokban.

Az asszony és fia visszamentek az épületbe. Itt akarták megvárni, míg az éj leszáll, hogy a sötétségben aztán eljuthassanak Gabesig.

És most halk hangon folytatták a megkezdett beszélgetést.

– A hajó elhagyta már Gullettet?

– Igen, anyám. Ma reggel már elhagyta a Cap-Bont. A hajó neve: Chanzy. Ma éjszaka érkezik meg. Ma éjszaka... Ha ugyan nem késlekedik Sfaxban... De sokkal valószínűbb, hogy Gabesben fog horgonyt vetni, ahol szegény testvéremet ki fogják szolgáltatni...

– Hadjar!... Hadjar!... suttogta kétségbeesetten az asszony.

Egész teste megremegett a fájdalomtól és a felháborodástól.

– Fiam, édes drága fiam!... - kiáltotta - a rumik meg fognak ölni és én nem látlak többé... Nem, nem leszel itt, hogy szent háborúban vezesd a tuaregeket... De nem... Ezt nem engedheti meg Allah!...

S mintha ezzel a kitöréssel minden ereje kimerült volna, Djemma térdre esett s úgy maradt ott, térden, lehajtott fejjel, szótlanul, a szűk kis helyiségben.

Sohar újra odaállt a küszöbre, és az ajtófélfának dőlve, ott maradt figyelő állásban, mozdulatlanul, akárcsak valami kőszobor.

És ebben a pillanatban csakugyan hasonlatos volt azokhoz a hatalmas kőszobrokhoz, melyek néha a mecsetek bejárásait őrzik.

Mozdulatlanságát semmi zaj sem zavarta. A homokbuckák árnyéka lassankint kelet felé húzódott, a szerint, ahogy a nap lassankint lehanyatlott az égboltozat nyugati felén.

Kelet felől már feltüntek az első csillagok s az alkonyat egyre sötétedő fátylán keresztül szelíd, sárga fényben csillant fel az első negyedében levő hold sárga csíkja. Az éjszaka csöndes volt és sötét, mert könnyű párák függönye tompította bágyadttá a csillagok fényét.

Pár perccel hét óra előtt Sohar odament anyjához és így szólt:

– Azt hiszem ideje lesz...

– Igen, - mondta Djemma ideje, hogy Hadjart kiszabadítsuk a rumik kezéből... Napfelkelte előtt ki kell szabadítani a gabesi börtönből... Holnap... Holnap már késő lenne...

– Minden rendben van, anyám. Társaink már várnak bennünket. A gabesbeliek teljesen előkészítették a szökést... A djeridiek elkísérik és mielőtt a nap felkelne, már messze, messze járnak a sivatagban...

– Velem együtt, - mondta Djemma határozott hangon, - mert nem fogok megválni fiamtól...

– Én sem anyámtól és testvéremtől, - felelt Sohar. - Veletek akarok lenni jóban, rosszban.

Djemma meghatottan vonta magához gyermekét. Azután, megigazítva csuklyáját, gyors léptekkel megindult.

Anya és fiú egyenesen Gabes irányában mentek, de Sohar néhány lépés után elébe került anyjának. A helyett, hogy a tengerpart ösvényét követték volna, a homokbuckák vonalán mentek, mivel azt remélték, hogy ezen a másfélkilométeres úton könnyebben észrevétlenek tudnak maradni. Ott, ahol az oázis volt, az egyre növekvő homályba már-már belevegyülő fák árnyékát alig lehetett egymástól megkülönböztetni. Semmi fény sem hatolt a homályon keresztül. Az arab házaknak nincs ablakuk, a világosság is a belső udvaron keresztül árad a helyiségekbe s mikor az est leszáll, semmi világosság sem szűrődik ki az élettelen, teljesen kihaltnak tetsző épületekből.

Mégis a város bizonytalan, már egymásba folyó kontúrja felett, egyszerre kigyúlt egyetlen fénylő pont. Az erős fény Gabes felső részében világított, valószínűleg valamelyik mecset tornyából, vagy talán a gabesi várból?

Sohar a fény felé mutatott ujjával.

– Ott anyám, ott...

Djemma ránézett.

– Oda zárták be, anyám, ott tartják fogva.

Az öreg asszony megállott. Ez a fénylő világosság mintha valami titkos kapcsolatot, rejtelmes összeköttetést teremtett volna közötte és fia között.

Bizonyos, hogy ha az a fény nem is a börtönből eredt, ahol Hadjar fogva volt, az erődítményből áradt, ahová fiát elhurcolták. Mióta a félelmetes vezért elfogták a francia katonák, Djemma nem látta fiát és tudta jól, hogy nem is fogja többé viszontlátni, hacsak még ma éjszaka ki nem szabadul börtönéből. S az asszony jól tudta, hogy a börtön egyben ítéletet, a haditörvényszék kérlelhetetlen, halálos ítéletét jelenti. A szegény teremtés szinte megbénultan, földbegyökerezett lábakkal állt egyhelyben és Soharnak kétszer egymásután kellett szólania:

– Gyerünk, anyám, gyerünk!

A homokbuckák mentén mentek tovább Gabes felé s nemsokára már feltüntek az első házak és kunyhók. Sohar egy épület felé tartott, melyet a katonák «Csirkefogók fészkének» neveznek. A «Csirkefogók fészke» számos egymás mellett épült fakunyhóból áll. Ez a hely volt a nem éppen kifogástalan hírnévnek örvendő kereskedők tanyája és így nem kell csodálkoznunk, hogy a szókimondó katonanépség «Csirkefogók fészkének» nevezte el.

Gabes a kis patak mentén terül el, mely szeszélyes kanyargással szeli át az oázist, a pálmafák árnyékában.

Itt emelkedik az erőd épülete is, melyet a bennszülöttek bordjnak neveznek. Hadjart innét egyenesen a tuniszi börtönbe szállítják át. Ebből a bordjból akarták barátai megszöktetni még ma éjjel és már minden szükséges előkészületet megtettek a fogoly megmentésére.

A «Csirkefogók fészke» egyik kunyhójában gyűltek össze. Itt vártak türelmetlenül, izgatottan, hogy a fogoly anyja és testvére mikor érkeznek. Bár szinte égtek a belső láztól, uralkodtak magukon, mert mindannyian tisztában voltak azzal, hogy céljukat csak akkor érhetik el, ha a legnagyobb óvatossággal viselkednek.

Djemma és Sohar gyors, nesztelen léptekkel haladtak előre, tekintetük izgalmas, lázas feszültséggel nézett a tenger felé. Ugyanaz a szavakban ki nem mondott, ám azért gyötrelmes, mély aggodalom emésztette mind a kettőjüket.

– Hátha még ma este megérkezik a hajó, mely Hadjart Tuniszba szállítja? Hátha még ma este átviszik a foglyot a gőzösre, akkor minden késő, minden hiába, minden elveszett...

És az asszony és fiú tekintete halálos aggodalommal nézte a tenger végtelenbe nyúló színét. A fehér füstoszlopot kutatta szemük és feszült figyelemmel hallgatództak, hogy nem hangzik-e fel a hajó szirénabugása, az éles, átható hang, mely számukra a jóvátehetetlen szerencsétlenséget, Hadjar számára a halált jelenti.

De nem... Csupán a halászhajók zászlói tükröződtek vissza a vízben és semmi füttyszó nem hasított be a levegő csendjébe.

Még nyolc óra sem volt, mikor Djemma és fia elérkeztek a kis folyó partjára. Tíz perc... És aztán már ott lesznek a kijelölt helyen, ott, hol barátaik várják őket.

Abban a pillanatban, mikor mind ketten át akartak menni a folyócska túlsó partjára, egy ember, ki a part kaktuszbokrai között húzódott meg, félig felemelkedett leshelyéből és halkan megszólalt:

– Sohar.

– Te vagy az Achmet?

– Igen, én...

– És anyád?

– Itt jön ő is a nyomomban.

– Mindketten követni fogunk, - mondta most Djemma.

– Hallottál valami újat? - kérdezte Sohar.

– Semmit.

– Társaink itt vannak?

– Már várnak benneteket.

– Hadjar készen van?

– Igen.

– Honnan tudjátok? Ki látta?

– Harrig, akit ma reggel szabadon eresztettek. Ő is vár titeket a többiekkel.

– Siessünk, - mondta az öregasszony.

És mindhárman megindultak.

Olyan irányban mentek, hogy a bordj komor épületét elvesztették szemük elől. A sűrű lombozat eltakarta tekintetük elől az épületet. A gabesi oázis egy óriási pálmaliget.

Achmet jól ismerte a járást és biztos léptekkel haladt előre.

Elsősorban is Djaran kellett keresztül menniök, mely a folyó mindkét partjánál terül el. Valaha erődítmény volt és messzi multra tekintett vissza. Karthagói, római, bizánci és arab kézben volt egymásután, most pedig piactérül szolgál és itt tartják a gabesi vásárokat.

Ebben az órában a lakosság még nem tért vissza és Sohar arra gondolt, hogy anyját esetleg felismerhetik. Az is igaz, hogy a tuniszi oázis utcáiban nem volt sem villany-, sem gázvilágítás és néhány kávéház kivételével az összes utcák teljesen sötétek.

De azért az óvatos, elővigyázatos Achmet lelkükre kötötte hogy vigyázzanak. Mert hiszen végül is könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy a fogoly anyját ismerik Gabesben, és abban az esetben, ha felismernék, bizonyára megkettőznék az őrséget az erődítmény körül. Már pedig a szökés, - ámbár hosszú időn keresztül készültek reá, - még így is felettébb kockázatos dolog, hát még milyen veszedelmessé válnék abban az esetben, ha az őrség valamiként gyanút fogna? Így hát Achmed lehetőleg a félreeső, elhagyatott utakon vezette barátait.

Az oázis benső, központi része egyébként meglehetősen élénk forgalmú volt ezen a napon. Vasárnap este volt s ilyenkor a keleti városok, különösen azok, ahol katonaság tanyázik, éppen úgy megélénkülnek, mint az európai falvak, városok. A katonák erre a napra szabadságot kapnak, egészen késő estig. Ellepik az utcákat, kávéházakat, és a bennszülöttek is közéjük vegyülnek, különösen a kereskedő negyedben, hol sok a zsidó és az olasz. Késő éjszakáig tart ez a lüktető utcai forgalom, csak egy óra felé csendesednek el az utcák.

Lehetséges, hogy Djemmát ismerték Gabesben. Fia fogságba vetése óta több ízben is megkockáztatta, hogy a bordjig elmerészkedjen. Kockázatos vállalkozás volt ez, mert hiszen könnyűszerrel kitehette volna magát az elfogatás, sőt ki tudja talán a halál veszedelmének? Ellenségei igen jól tudták, hogy az anyának milyen nagy befolyása volt fiára. Kétségkívül nagy szerepe volt a lázadás felszításában, mindenki tudta, hogy ő buzdította Hadjart és mint általában a törzséhez tartozó tuareg asszonyok nagyon is érvényesítette anyai befolyását. Joggal lehetett hát róla feltételezni, hogy egy második lázadástól sem riad vissza, akár azért, mert ki akarja, szabadítani fiát, akár azért, hogy bosszút állhasson, ha a haditörvényszék Hadjart halálra ítélné.

Oh igen. Ettől az asszonytól valóban lehetett félni. Hívó szavára az összes színes testvértörzsek összefognak és elindulnak «a szent háborúba».

Hiába küldtek ki ellene katonákat, az öregasszonyt nem lehetett elfogni. Pedig a shebkhák és chottok országát expedíciók járták keresztül-kasul, hogy Djemmát foglyul ejtsék. Ám az öregasszony oltalmat és menedéket talált a törzsbelieknél, akik a legnagyobb tisztelettel vették körül és ezideig minden kísérlet hiábavaló maradt, hogy a fia után az anyát is elfogják.

És a hősies lelkű, öreg tuareg asszony most eljött az oázis kellős közepébe, ellenségei közvetlen közelébe, pedig tudta jól, hogy élete forog kockán. De mindenáron találkozni akart fia barátaival, akik vezérük szökését előkészítették, mindenáron ott akart lenni Gabesben, mikor fia elhagyja börtönét. Ha Hadjarnak, Allah segítségéve], sikerül majd kijátszani az őrök éberségét, és ki tud szabadulni a hordj falai közül, anyja elkíséri az elhagyott mecsetig. Onnét egy kilométernyire, a pálmafák sűrű lombozata alatt már várják a szökevényt a felnyergelt lovak. Ha Hadjarnak sikerül odáig eljutnia, akkor, - akkor visszanyerte szabadságát. És ha vezérük ismét közöttük van, ki tudja nem kelnek-e fel újra a tuaregek, hogy a francia uralom bilincseit lerázzák magukról? Kétségkívül, ezek a gondolatok mind keresztülfutottak Djemma agyán.

Csendesen folytatták útjukat. Ahol csak lehetett elkerülték az embereket, ám sem az arab bennszülöttek, sem a franciák nem sejtették, hogy a magastermetű, bő kámzsát viselő öregasszony, a fogoly tuareg vezér anyja.

Már alig választotta el őket három, négy lépés a megbeszélt helytől, mikor egyszerre csak egy targui, aki úgy látszik lesben állt már, hirtelen feléjük szaladt.

Az utca, illetve az ösvény, mely a bjordhoz vezetett, teljesen elhagyatott volt.

A leshelyről előugrott ember egy mozdulattal megállította Achmetet. Azután halk, fojtott hangon megszólalt:

– Ne menj messzebbre.

– Mi az Horeb? - kérdezte Achmet, aki felismerte az egyik törzsbeli tuareget.

– Társaink már nincsenek a gurbiban.

Djemma megállt és hangjában félelem és aggodalom vegyült, mikor megkérdezte:

– Ezek az átkozott rumik őrt állnak?

– Nem Djemma, - felelte Horeb és szerencsére az őrök sem gyanakszanak.

– Akkor hát miért nincsenek társaink a gurbiban? - kérdezte az öregasszony.

– Mert a katonák, kiknek kimenőjük volt, odajöttek inni, mi pedig nem akartunk velük maradni... Velük volt a spahik altisztje, Nicol, aki ismer téged Djemma...

– Igen, - mormolta az öreg nő. - Látott engem, láttuk egymást ott lent, mikor fiamat foglyul ejtette a kapitánya. Ó! Az a kapitány! Ha valaha...

Elhallgatott. De a fojtott hangon mondott fenyegetés vérszomjas volt, félelmetes, akárcsak a pusztai oroszlán vérszomjas mormogása.

– Akkor hát hol találkozunk társainkkal? - kérdezte Achmet.

– Kövess, - felelt rövid, határozott hangon Horeb.

Aztán megindult, előre ment a pálmaligeten keresztül, az erődítmény irányában.

A pálmaliget ebben az órában teljesen elhagyott volt. Általában csak a gabesi nagy vásár idején élénkült meg s így minden valószínűség szerint senkivel sem találkoznak mindaddig, míg csak el nem jutnak az erődítményig.

Azzal persze tisztában voltak, hogy a vasárnapi kimenő ellenére az őr a helyén marad s hogy a foglyot nem hagyják őrizetlenül.

Sőt az sem lehetetlen, hogy éppen, mivel az utolsó napról van szó, még nagyobb éberséggel fogják Hadjart őrizni.

A kis csapat némán lépkedett a fák árnyékában és elérkeztek a pálmaliget szélére.

Húsz, huszonöt kunyhó állott egymás közelében. A keskeny nyíláson keresztül gyenge világosság szűrődött ki az éjszakába. Már csak egy puskalövésnyire voltak céljuktól.

Horeb megindult egy kanyargós ösvényen, aztán hirtelen megállott. Lépések és beszéd zaja hallatszott. Tíz-tizenkét spahi közeledett, szemmelláthatóan vidám hangulatban, mert hangosan beszélgettek, énekeltek. Valószínű, hogy a vasárnap délután tiszteletére beültek egy kocsmába és nem is igen mozdulhattak ki onnan estig, mert jókedvük ugyancsak hangos volt.

Achmet jobbnak tartotta, ha elkerüli őket és hogy szabadon hagyja számukra az utat, Djemmával, Soharral és Horebbel visszahúzódtak egy sötét, fáktól védett zugba, nem messzire a francia-arab iskolától.

Egy kút állt itt, melynek nyílását káva vette körül. Az erős kávára nehezedett a vashenger, melynek végén láncon lógott a veder.

Egy szempillantás alatt mindannyian a kútnál voltak és meghúzódtak a káva mögött.

De a katonák megálltak és az egyik felkiáltott:

– Hogy az ördög vinné el! Már megint szomjas vagyok!

– Ezen a bajon ugyan könnyűszerrel segíthetsz pajtikám, - felelt az egyik Nicol nevű spahi. - Itt van a kút, jó, finom, friss vize van...

– Az öregapám sem szomjazott vízre, - mordult vissza Pistache káplár.

– Könyörögj Mahomedhez, talán csodát tesz a kedvedért és borrá változtatja a vizet...

– Hej, hogyha lehetne... - sóhajtott fel Pistache.

– Tüstént áttérnél a mohamedán hitre, mi?

– Azt már nem! Azt már nem!... Különben is Allah megtiltotta a borivást a hithű mohamedánnak és így semmi reményem sincs, hogy értem, hitetlen kutyáért ilyen csodát műveljen.

– Jól okoskodol Pistache, igazad van, - jelentette ki Nicol őrmester. Aztán felkiáltott:

– Előre fiúk! Gyerünk! Az őrség már vár bennünket.

De abban a pillanatban, mikor a katonák éppen neki akartak indulni az útnak, az őrmester megállította őket.

Két férfi kanyarodott be az útról s az őrmester megismerte őket. Az egyik kapitány volt, a másik főhadnagy, mindkettő az ő ezredéből.

Álljt vezényelt hát embereinek, kik merev, tisztelgő állásban várták be feljebbvalóikat.

– Nini, te vagy az Nicol, - mondta a kapitány barátságos hangon, mikor az őrmestert észrevette.

– Parancsára, Hardigan kapitány úr, - válaszolt az őrmester és hangjából némi csodálkozás csendült ki.

– Most jövünk Tuniszból, - mondta Villette hadnagy. - Éppen most jöttünk meg.

– És nemsokára újra visszamegyünk egy expedícióval, melyben te is résztveszel Nicol...

– Parancsára, kapitány uram, örömmel megyek én kapitány úrral akárhová.

– Jól van, jól van öregem, - mosolygott Hardigan. - Hát Öreg Pajtásod hogy van?

– Nagyszerűen. Gondom van rá, hogy a négy lába közül egy se rozsdásodjék be.

– Helyes, Nicol, helyes. Hát a derék Nagyfogú?

– Úgy szeretik egymást, Öreg Pajtással, mintha ikertestvérek lennének.

– Egy kutya, meg egy ló, - nevetett fel a hadnagy. - Szép kis testvérpár. De légy nyugodt, Nicol, nem fogjuk szétválasztani őket, ha el kell indulni.

– Én azt hiszem, hogy bele is pusztulnának, kapitány úr.

Ebben a pillanatban lövés hallatszott a tenger felől.

– Mi ez? - kérdezte Villette hadnagy.

– Valószínűleg a hajó jeladó ágyúlövése. A kikötőben horgonyoz...

– Igen, azért a gazfickóért, azért a Hadjarért jött, - tette hozzá az altiszt. - Ugyancsak büszke lehet erre a diadalára kapitány úr, hogy ezt a fickót elfogta...

– Hát akkor te is büszkélkedhetsz, mert hiszen közösen fogtuk el - felelt a kapitány.

– Meg Öreg Pajtás és Nagyfogú, - tette hozzá a hadnagy.

A két tiszt aztán tovább folytatta, útját a bordj felé, Nicol pedig embereivel együtt megindult Gabes külső része felé őrjáratra.