A Csendes-óceán habjaiból harminc láb hosszúságú és tizenöt láb szélességű, magános sziklahát emelkedett ki, mindössze tízlábnyira, az egyetlen szilárd pont, amelyen nem csapott át az áradat.

Ennyi maradt meg a Gránitpalota roppant bazalttömbjéből!

A sziklafal előbb megingott, aztán kizökkent a helyéből, s végül összeomlott, de a nagyterem néhány sziklája úgy halmozódott egymásra, hogy kiemelkedő szirtet képezett. Körülötte minden mást elnyelt a mélység: vízbe süllyedt a Franklin-hegy alsó kúpja, amelyet darabokra zúzott a robbanás, a Cápa-öböl két láva-állkapcsa, a Kilátó-fennsík, a Menedék-zátony, a gránitsziklás Léggömb-kikötő, a bazaltboltozatú Dakkar-kripta, sőt eltűnt még a kitörés gócától oly távol eső hosszú Kígyó-félsziget is!

Az egész Lincoln-szigetből nem maradt egyéb, mint az a talpalatnyi szikladarab, amelyen most a hat telepes és kutyájuk, Top, menedéket talált.

A négylábúak is mind elpusztultak a katasztrófában, a madarakat éppúgy, mint a sziget állatvilágának megannyi más képviselőjét sziklák morzsolták össze, vagy a tengerbe fúltak; szegény, szerencsétlen Jup szintén valamelyik sziklahasadékban lelte halálát!

Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff, Nab és Ayrton is csak azért menekült meg, mert amikor a sziget törmelékei mindenfelől zuhogtak körülöttük, őket sátrukból a tengerbe röpítette a robbanás.

Mire ismét a víz felszínére buktak, nem láttak egyebet, mint fél kötélhossznyira ezt a sziklaroncsot: odaúsztak, és fölkapaszkodtak a tetejére.

Kilenc napja tengődtek már ezen a szirten!

Valamicske élelem - a Gránitpalota raktárából hordták ki, még az összeomlás előtt -, néhány korty fölgyülemlett esővíz egy sziklahorpadásban: ez most a boldogtalanok minden tulajdona. Utolsó reményük, a hajó, szilánkokra tört szét. A sziklazátonyt tehát semmiképpen sem hagyhatják el. Tüzük nincs, sőt lehetőségük sincs, hogy csiholjanak.

Pusztulásra ítéltettek!

Aznap, március 18-án, noha addig is csak a legszükségesebbet fogyasztották, mindössze kétnapi élelmük maradt. Ebben a helyzetben már sem az ész, sem a tudás nem segíthetett rajtuk. Isten kezében voltak.

Cyrus Smith megőrizte nyugalmát. Gedeon Spilett idegesen, Pencroff pedig szilaj dühvel rótta föl s alá a sziklát. Harbert nem mozdult el a mérnök mellől, úgy tekintett reá, mintha tőle várna segítséget, noha tudhatta, hogy már a mérnök sem segíthet. Nab és Ayrton szemlátomást beletörődtek sorsukba.

– Micsoda nyomorúság! Micsoda nyomorúság! - hajtogatta Pencroff minduntalan. - Ha csak egy dióhéjnyi sajkánk volna, hogy a Tabor-szigetre juthassunk rajta! De semmink, semmink!

– Szerencse, hogy Nemo kapitány ezt már nem élhette meg! - mondta egy ízben Nab.

A következő öt nap során Cyrus Smith és szerencsétlen társai a legcsekélyebb adagokra szorítkozva sanyarogtak, csupán annyit ettek, hogy éhen ne haljanak. Valamennyien végsőkig elgyöngültek. Harbert és Nab lázálomszerű kábulatában néha már félrebeszélt.

Élhetett-e bennük ilyen körülmények közt akár csak szemernyi remény is?

Nem!

Mit várhattak még?

Azt, hogy hajó húz el a sziklazátony látókörében? De hiszen tapasztalatból tudták, hogy a Csendes-óceánnak ezen a részén soha nem jár hajó! Vagy tán arra számítanak, hogy valamilyen csodálatos vakvéletlen éppen ez idő tájt vezérli a skót jachtot Ayrtonért a Tabor-szigetre? Ez merőben valószínűtlennek látszott, s egyébiránt, még ha a jacht valóban kiköt is a Tabor-szigeten, akkor sem történik egyéb, mint hogy kapitánya átkutatja Ayrton egykori lakhelyét, majd dolgavégezetlenül ismét kihajózik a tengerre, és észak felé, alacsonyabb szélességi fokokra vezényli a *Duncan*t, hiszen a telepesek még nem helyezték el a szigeten az Ayrton hollétét közlő értesítést!

Nem! A telepesek semmilyen reménységet nem táplálhattak az iránt, hogy valaha is megmenekülnek, és szörnyű halál lesett reájuk: az éhhalál és a szomjhalál martalékául esnek ezen a puszta szirten!

Élettelenül hevertek a sziklaroncson, azt sem tudták már, hogy mi történik körülöttük. Csak Ayrton emelte föl utolsó erőfeszítéssel a fejét, hogy kétségbeesett, reményvesztett pillantást vessen a tengersivatagra!...

S íme, akkor, március 24-nek hajnalán, Ayrton egyszer csak kinyújtott karral a végtelen térség egyik pontja felé mutatott, aztán föltápászkodott, előbb fél térdre, aztán talpra emelkedett, és kezével mintha jeleket adott volna valakinek...

Hajó jelent meg a sziget láthatárán!

És ez a hajó korántsem tévelygett találomra a tengeren. Teljes gőzzel, nyílegyenest a sziklazátony felé tartott; a szerencsétlen telepesek már órákkal korábban észrevehették volna, ha van annyi erejük, hogy figyeljék a horizontot!

– A Duncan! - suttogta Ayrton, s azzal ájultan összerogyott.

Amikor Cyrus Smith és társai, gondos ápolás után, visszanyerték eszméletüket, egy gőzhajó kajütjében találták magukat, és nem értették, hogyan szabadultak a haláltól.

Ayrton egyetlen szava mindenre magyarázatot adott.

– A Duncan! - suttogta az egykori fegyenc.

– A Duncan! - ismételte Cyrus Smith.

S karját az ég felé tárva, fölkiáltott:

– Ó, mindenható Isten, mégiscsak azt akartad, hogy megmeneküljünk!...

Valóban, a Duncan, Glenarvan lord jachtja vette fedélzetére a telepeseket; ekkor már Robert Grant - Grant kapitány fia - teljesített rajta kapitányi szolgálatot, s azért küldték a Tabor-szigetre, hogy keresse meg Ayrtont, és tizenkét évi száműzetés után vigye vissza hazájába!...

A telepesek tehát megmenekültek, és a hajó már hazafelé is tartott velük!

– Robert kapitány - kérdezte Cyrus Smith a gőzös parancsnokától -, vajon hogyan jutott eszükbe, hogy miután nem találták Ayrtont, és elhagyták a Tabor-szigetet, további száz mérföldet hajózzanak északkelet felé?

– Azért, Smith úr - hangzott Robert Grant válasza -, hogy megkeressük Ayrtont, önt és társait!

– Társaimat és engem?!

– Magától értetődik! A Lincoln-szigeten!

– A Lincoln-szigeten?! - kiáltott föl egyszerre Gedeon Spilett, Harbert, Nab és Pencroff, határtalan megrökönyödéssel.

– Hogyan szerzett ön tudomást a Lincoln-sziget létezéséről? - kérdezte Cyrus Smith. - Hiszen ez a sziget egyetlen térképen sem található!

– Az az üzenet értesített róla, amelyet önök hagytak számunkra a Tabor-szigeten - felelte Robert Grant.

– Üzenet?! - kiáltott föl Gedeon Spilett.

– Természetesen. Íme, ez az... - válaszolta Robert Grant, s azzal fölmutatott egy levelet, amelyben valaki pontosan megjelölte, hogy a Lincoln-sziget mely szélességi és hosszúsági fokok metszéspontján fekszik, és közölte, miszerint Ayrton ott található „öt amerikai telepes társaságában”...

– Nemo kapitány!... - rebegte Cyrus Smith, miután fölismerte, hogy az írás ugyanattól a kéztől származik, mint a karámban lelt levél!

– Ó, most már mindent értek! - mondta Pencroff. - Ő vette kölcsön annak idején a mi Bonadventure-ünket, és magánosan vállalta az átkelés kockázatát, hogy a Tabor-szigeten...

– ...elhelyezhesse ezt az értesítést! - fejezte be a mondatot Harbert.

– Nemde, igazam volt - kiáltott föl a tengerész -, amikor azt állítottam, hogy a kapitány még halála után is tehet nekünk szolgálatot!

– Barátaim - szólt Cyrus Smith mélyen meghatott hangon -, imádkozzunk, hogy Isten fogadja irgalmába Nemo kapitánynak, a mi megmentőnknek a lelkét!

A telepesek Cyrus Smith szavára kalaplevéve halk fohászt mormoltak Nemo kapitány lelki üdvösségéért.

Az utána támadt csöndet Ayrton törte meg; odalépett a mérnökhöz, és csak ennyit mondott:

– Hová tegyem a ládikót?

Ayrton a legnagyobb végveszedelemben, a sziget tengerbe süllyedésének pillanatában, élete kockáztatásával megmentette a kincsesládát, most pedig híven átnyújtotta a mérnöknek.

– Ayrton! Ayrton!... - mondta Cyrus Smith mélységes megindultsággal.

Aztán Robert Grant felé fordult, és így szólt:

– Uram, önök bűntevőt hagytak a Tabor-szigeten, s most olyan férfira találtak, akit a vezeklés visszavezetett a becsület útjára... Büszke vagyok, hogy kezet szoríthatok vele!

A telepesek ekkor elbeszélték Robert Grant parancsnoknak Nemo kapitány és a Lincoln-szigeti telepesek különös történetét. Majd vázlatot készítettek arról a szirtről, amely megmaradt a sziklaomladékból, hogy a jövőben az is rákerüljön a Csendes-óceán térképére; aztán a kapitány kiadta a parancsot: forduljanak vissza.

Tizenöt nap múltán a telepesek partra szálltak Amerikában, megtudták, hogy hazájukban immár béke honol, s mint mindig is remélték, az elviharzott szörnyű belháború után Észak igazságos ügye diadalt aratott a déli rabszolgatartókon.

A Nemo kapitány ládikójában talált kincs nagy részén a Lincoln-sziget telepesei hatalmas földterületet vásároltak Iowa államban. A Duncan fedélzetén hazatért hajdani hajótöröttek kiválasztották a legszebb gyöngyszemet a sok közül, s elküldték emlékül Glenarvan lord feleségének.

Cyrus Smith és társai meghívták közös földtulajdonukra mindazokat, akiknek valaha a Lincoln-sziget vendégbarátságát szándékoztak fölajánlani. Nagyszerű települést alapítottak, s annak a Lincoln-telep nevet adták a Csendes-óceán mélységeibe merült sziget emlékéül. Folyót is találtak földjükön, s ezt Hála-folyónak nevezték, a birtokukon emelkedő hegyet Franklin-hegynek hívták, kis tavacskájukat Grant-tónak keresztelték, erdejüket Vadnyugat-vadon néven emlegették. Úgy festett az egész, mint valami sziget a szárazföldön.

A telep a mérnök és társai találékony vezetésével gyorsan virágzásnak indult. Ott élt a Lincoln-sziget valamennyi egykori telepese, mert megfogadták, hogy soha többé el nem hagyják egymást: Nab természetesen a gazdája mellett maradt, Ayrton minden áldozatot vállalt a közös ügy érdekében, Pencroff lelkesebb farmerré vált, mint amilyen tengerész volt valaha, Harbert folytatta és Cyrus Smith irányításával be is fejezte tanulmányait, ami pedig Gedeon Spilettet illeti, ő napilapot alapított, s a New Lincoln Herald rövidesen a világ legjobban értesült újságjainak sorába került.

Glenarvan lord és felesége, lady Glenarvan, John Mangles kapitány és felesége, Mary, Robert Grant húga, maga Robert Grant, Mac Nabbs őrnagy és általában mindazok, akik szerepet játszottak Grant kapitány és Nemo kapitány kettős történetében, meglátogatták telepükön Cyrus Smith mérnököt és barátait több ízben is.

A telep lakói végül is boldogan éltek, éppoly szoros egyetértésben, mint az elmúlt idők során; a Lincoln-szigetet azonban sohasem felejtettek el, örökre emlékezetükben élt az a sziget, ahová valaha nincstelenül és koldusszegényen érkeztek, ám ahol tudással és szorgalommal teljes négy esztendőn át mégis megszerezték minden szükségletüket, és amely szigetből immár semmi más nem maradt, mint az a magános, hullám verdeste gránitszikla a Csendes-óceán kellős közepében: sírköveként ama férfiúnak, akit valaha Nemo kapitány néven ismert a világ!

.oOo.