Ez a torpedó mindent megmagyarázott a tenger alatti robbanásról. Cyrus Smith a polgárháború során sokat kísérletezett ezzel a félelmetes, pusztító hadiszerszámmal; nem tévedhetett tehát. A hengerben nitroglicerin vagy más hasonló erejű robbanóanyag lehetett, ez kavarta föl a csatorna vizét, ez zúdította forgatagként a magasba, ez hasította föl a hajó alját, ez okozta azt, hogy a brigg tüstént elmerült, és kiemeléséről, tatarozásáról szó sem eshetett, mert a törzse kijavíthatatlan sérüléseket szenvedett. Az efféle torpedó még a páncélos fregattát¹ is törékeny halászbárkaként roppantja szét; érthető hát, hogy könnyedén elbánt a *Speedy*vel is.

Igen! Mindenre fény derült, mindenre... kivéve egyvalamit! Hogyan került a csatornába a torpedó?

– Barátaim - mondta ekkor Cyrus Smith -, most már kétségtelen, hogy kívülünk másvalaki is él a szigeten, valamilyen rejtélyes lény, talán hajótörött, akárcsak mi magunk; s ezért elmondom, hadd tudja meg Ayrton is, mennyi furcsaság esett meg itt az elmúlt két esztendő során. Ki lehet ez a titokzatos, ösmeretlen jótevő, aki szerencsénkre annyiszor avatkozott az életünkbe, akinek a jóindulatát annyiszor tapasztalhattuk? Én elképzelni sem tudom. Vajon mi az oka, hogy miután annyi jó szolgálatot tett nekünk, elrejtőzik előlünk? Sejtelmem sincs róla. Ám az bizonyos, hogy a segítség tőle származik, és az is kétségtelen, hogy roppant hatalom van a kezében. Ayrton ugyanannyit köszönhet neki, mint mi magunk, hiszen az ösmeretlen nemcsak az én életemet mentette meg, amikor a léggömb lezuhanása után kihúzott habokból, hanem nyilvánvalóan ugyanő írta, tette a palackba, és bízta a csatorna vizére a társunk hollétét tudató levelet is. Ő rakta tele a nekünk olyannyira szükséges holmikkal és ő vontatta partra a ládát, amelyet a Gazdátlan Láda fokánál találtunk a fövényen; ő gyújtotta a magaslaton föllobbanó jelzőtüzet, hogy a bárka visszajuthasson a szigetre; ő puskázott ólomsöréttel a szopós malacra; ő helyezte el a brigget levegőbe röpítő torpedót a csatorna vizében; egyszóval ez a sok megmagyarázhatatlan tünemény, amiről mindeddig nem tudtunk számot adni magunknak, egytől egyig ettől a rejtélyes lénytől származik. Ám bárki is, akár hajótörött, akár számkivetett, mélységes hálára kötelezett bennünket, és méltánytalanság volna, ha nem éreznők, mi mindenért kell neki köszönetet mondanunk. Nagy tartozást kell lerónunk iránta, és remélem, hogy egy nap becsülettel viszonozhatjuk majd mindazt, amit értünk cselekedett.

– Igaza van mindabban, amit elmondott, kedves Cyrusom - felelte Gedeon Spilett. - Igen, csakugyan, valamilyen nagy hatalmú, szinte mindenható lény rejtőzik itt valahol a sziget egyik zugában, aki hatalmát mindeddig különös jóakarattal gyakorolta településünk javára. Hozzáteszem: úgy látszik, ez az ösmeretlen olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeket természetfölöttieknek kellene neveznem, ha ésszerű volna természetfölöttinek tartanunk a gyakorlati élet tényeit. Lehetséges, hogy titokban, talán a gránitpalota-beli kúton keresztül közvetlen kapcsolatba került velünk, és tudomást szerzett minden tervünkről? Lehetséges, hogy amikor a Bonadventure első próbaútját végezte, ő terelte elénk a tengeren azt a palackot? Lehetséges, hogy ő hajította magasba Topot a tó vizéből, és ő sebezte halálra a dugongot? Lehetséges, hogy ő az (és minden erre vall), aki önt, Cyrus, kimentette a habokból, amire bizony más ember hasonló körülmények közt képtelen lett volna? Ha ő tette mindezt, akkor olyan hatalomnak van a birtokában, amellyel úrrá tud lenni az elemeken!

Mindannyian úgy érezték, hogy az újságírónk igaza van.

– Igen - felelte Cyrus Smith -, immár kétségtelen, hogy emberi lény avatkozott az életünkbe, és egyetértek önnel, olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeknek az emberiség még nincs a birtokában. Valami titok lappang ebben, ha azonban fölfedezzük az embert, világosság derül a titokra is. A kérdés most ez: tartsuk-e tiszteletben nagylelkű pártfogónk inkognitóját,² avagy kövessünk el mindent, hogy valamiképpen a közelébe jussunk? Mint vélekedtek erről?

– Véleményem szerint - felelte Pencroff - akárki is az illető, derék ember, és én nagyra becsülöm!

– Magam is - bólintott Cyrus Smith -, csakhogy ez nem válasz a kérdésemre, Pencroff.

– Gazdám - szólt közbe ekkor Nab -, én úgy vélem, hogy mi ugyan kereshetjük ezt a szóban forgó uraságot rogyásig, csak akkor jutunk a nyomára, ha ő maga is úgy akarja.

– Nem butaság, amit mondasz, Nab - vágta rá Pencroff.

– Magam is Nab nézetét osztom - jegyezte meg Gedeon Spilett -, mindazonáltal ez még nem ok, hogy ne kíséreljük meg a dolgot. Akár megtaláljuk ezt a rejtélyes személyt, akár nem, mindenesetre teljesítjük iránta a kötelességünket...

– Fiacskám, most rajtad a sor - fordult a mérnök Harberthez -, mondd el te is a véleményedet.

– Ó - kiáltott föl a fiú csillogó szemmel -, én úgy szeretnék köszönetet mondani neki, amiért megmentette önt és bennünket valamennyiünket!

– Helyes a beszéd, fiacskám - felelte Pencroff -, magam is ezt szeretném, mindnyájan ezt szeretnők! Nem vagyok kíváncsi ember, de a fél szememet odaadnám, ha szemtől szembe láthatnám az arcát annak a csodabogárnak! Azt hiszem, szép, öles termetű, erős férfiú, a szakálla a mellét veri, a hajzata akár a napsugárnyaláb, a felhők fölött ül trónszékén, és roppant gömböt tart a tenyerén...

– Ugyan már, Pencroff - legyintett Gedeon Spilett -, hiszen ön az Atyaúristen arcmását festi elénk!

– Lehet, Spilett úr - vont vállat a tengerész -, de én már csak ilyennek képzelem...

– Hát ön, Ayrton? - kérdezte a mérnök.

– Smith úr - válaszolta Ayrton -, az én véleményem vajmi keveset nyom a latban ezt a körülményt illetőleg. Ahogyan ön teszi, úgy lesz a legjobb. Ha azt óhajtja, hogy részt vegyek a kutatásban, én készséggel követem.

– Köszönöm önnek, Ayrton - felelte Cyrus Smith -, én azonban egyenes választ kérek önhöz intézett kérdésemre. Ön a bajtársunk, közénk tartozik, több ízben is súlyos áldozatot vállalt értünk, ezért az ön véleményét éppúgy ösmernünk kell, mint a többi jelenlevőét, mielőtt valamilyen fontos döntésre jutnánk. Feleljen hát.

– Smith úr - mondta Ayrton -, azt hiszem, mindent el kell követnünk, hogy megtaláljuk ösmeretlen jótevőnket. Talán egy szál magában él. Talán szenved. Talán segítségre van szüksége, hogy újrakezdje életét. Mint ön is említette, végtelen hálával tartozom neki. Ő volt, csak ő lehetett az, aki eljött a Tabor-szigetre, és rám lelt abban a nyomorult állapotomban, amelyben önök is megösmertek; csak ő lehetett az, aki az önök tudomására hozta, hogy megváltásra váró, szerencsétlen ember tengődik ott!... Neki köszönhetem hát, hogy ismét ember lett belőlem. Nem, ezt nem felejtem el soha!

– Akkor hát határoztunk - zárta le a megbeszélést Cyrus Smith. - Mihelyt lehet, megkezdjük a kutatást. Kifürkésszük a sziget minden zugát. Átvizsgáljuk a legtitkosabb rejtekéig, és remélem, ösmeretlen jóbarátunk megérti szándékunkat, és megbocsát érte!

Elérkezett az aratás és szénakaszálás ideje, s a telepesek néhány napig serényen dolgoztak a szántóföldjükön. Minden halaszthatatlan munkájukkal végezni akartak, mielőtt megkezdenék fölfedező útjukat a sziget ismeretlen részein, amint azt eltervezték. Az aratással egy időben begyűjtötték a tabor-szigeti palántákból kikelt zöldségféléket is. El kellett hát raktározniok mindent; szerencsére, a Gránitpalotából nem hiányzott a férőhely, akkora helyiségek álltak ott üresen, hogy azokba akár az egész sziget minden termékét is behordhatták volna. Ezekben célszerű rendbe rakva sorakoztak a telep termékei, biztonságos helyen, mert itt hihetőleg sem ember, sem állat nem férhetett hozzá a kis közösség javaihoz. A vastag gránittömb védelmében nyirkosságtól sem kellett félteniök a fölhalmozott holmit. A telepesek, részint csákánnyal, részint pedig robbantószerrel nagyobbra vájtak, illetve kikotortak több természetes mélyedést a felső folyosón, s a Gránitpalota ekként amolyan vegyes áruk központi főraktárává vált, amely az élelmiszerkészleten kívül befogadta a lőszert, a műszereket, a tartalék szerszámokat is, egyszóval a telep egész fölszerelését és anyagi gazdagságát.

Ami a briggről való, remekbe készült acélágyúkat illeti, azokat a telepesek - Pencroff kérésére - csigák és emelődaruk segítségével fölvontatták a Gránitpalota folyosójáig; az ablakokra vaskapcsok kerültek, s a gránitfalba vágott nyílásokból nemsokára csillogó ágyúcsövek torka ásított a tenger felé. Lánglövellő szájuk ebből a magasságból valóban tűz alatt tarthatta az egész Unió-öblöt. Az egész úgy festett, mint valaminő kicsiny Gibraltár; ha ismét hajó vetődik a sziget körüli vizekre, azt óhatatlanul elérik ennek a légi ütegnek a lövedékei.

– Cyrus úr - fordult egy napon (november 8-án) Pencroff a mérnökhöz -, most hogy végeztünk az ágyúk fölszerelésével, ki kellene próbálnunk, milyen messzire hordanak.

– Úgy véli, hogy ez hasznos lenne számunkra? - kérdezte a mérnök.

– Több mint hasznos: szükséges! Hiszen máskülönben honnan tudhatnók, milyen távolságra röpíthetjük ezeket az újonnan szerzett, csinos kis golyóbisokat?

– Nem bánom, próbáljuk meg, Pencroff - felelte a mérnök. - Mindazonáltal úgy gondolom, jobb, ha nem puskaporral végezzük el ezt a kísérletet, mert azt nem szeretném pocsékolni, hanem lőgyapottal, az ugyanis állandóan pótolható...

– Nem veti-e siet a lőgyapot feszítőereje ezeket az ágyúcsöveket? - kérdezte az újságíró, akinek az oldalát Pencroffénál nem kevésbé furdalta a kíváncsiság, hogy a Gránitpalota ütegével megejtsék a próbalövést.

– Nem hiszem - válaszolta a mérnök. - Egyébiránt majd óvatosak leszünk.

A mérnök, fegyverszakértő lévén, jól látta, hogy ezek az ágyúk kiváló műhelyből kerültek ki. Kovácsolt acélból készültek, hátultöltős rendszerűek voltak, Cyrus Smith okkal föltételezte hát, hogy elbírnak jelentékeny mennyiségű töltetet is, és következésképpen tekintélyes távolságra hordanak. Valóban, az ágyú hatása annál nagyobb, mennél hosszabb röppályát ír le a lövedéke, a röppálya hosszúsága pedig a lövedék kezdősebességének a függvénye.

– Mármost a kezdősebesség - magyarázta társainak Cyrus Smith - egyenes arányban áll a fölhasznált robbanóanyag mennyiségével. Ez az oka annak, hogy az ágyúgyártáshoz lehetőleg szívós fémeket használnak; a mi ágyúink anyaga pedig, az acél, vitathatatlanul a legellenállóbb fémek közé tartozik. Joggal hiszem hát, hogy ágyúcsöveink kibírják a lőgyapot robbanásakor keletkező gázok feszítését, és kiváló teljesítményre képesek.

– Ezt azonban csak akkor tudhatjuk teljes bizonyossággal, ha már kipróbáltuk! - vágta rá Pencroff.

Mondanunk sem kell, hogy mind a négy ágyú kitűnő állapotban volt. Amióta kihúzták őket a vízből, a tengerész kötelességtudóan tisztogatta hol az egyiket, hol a másikat. Órákat töltött a fényezésükkel, zsírozásukkal, dörzsölgetésükkel, csiszolásukkal, csappantyújuk, závárzatuk, szorítócsavarjaik törülgetésével! Az ágyúk most úgy tündököltek, hogy az Egyesült Államok hajóhadának akármely fregattján is megállták volna a helyüket.

Ezen a napon végre, a telep minden lakójának jelenlétében - közéjük értve természetesen Jup mestert és Topot is - sorra kipróbálták az ágyúkat. Lőgyapottal töltötték meg mind a négyet, számot vetve annak roppant feszítőerejével - amely tudvalevőleg a közönséges lőpornak a négyszerese -, aztán egy-egy kúp alakban végződő, henger formájú lövedéket helyeztek a csövekbe.

Pencroff, a csappantyú zsinórjával a kezében, a tűzparancsot várta.

Cyrus Smith jeladására a lövés eldördült. A tenger felé irányzott lövedék kiröppent a csőből, elsüvített a zátony fölött, és olyan messzeségben zuhant a nyílt tengerbe, hogy nem lehetett pontosan fölbecsülni a becsapódási távolságot.

A második ágyúval a Gazdátlan Láda fokának legkülsőbb szirtjeit célozták meg; a lövedék eltalált egy sziklát, a Gránitpalotától hárommérföldnyire, és szilánkokra zúzta.

Harbert irányította az ágyút, ő is sütötte el, és igencsak büszkén nyugtázta a pontos lövést. Pencroff azonban nála is büszkébb és boldogabb volt! Micsoda telitalálat! S az ő lelkének gyermekét illeti érte a dicsőség!

A harmadik ágyúgolyót az Unió-öböl felső partján vonuló fövényhalmokra lőtték, és legalább négymérföldnyi távolságban csapott a homokba; aztán, miután fölpattant, valóságos tajtékfelhőt fröcskölve maga körül, a tengerbe csapódott.

A negyedik ágyúba Cyrus Smith szántszándékkal több robbanóanyagot töltött, mint az előbbiekbe; ki akarta próbálni, mekkora az ágyú hordképessége. A telepesek attól tartottak, hogy a robbanás ereje magát az ágyúcsövet is szétveti, ezért félrehúzódtak az ágyú közeléből, s a lőgyapotot hosszú zsineg segítségével lobbantották lángra.

Heves dörrenés hallatszott, az ágyúcső azonban ellenállt a lőgyapot feszítőhatásának, s az ablakhoz tóduló telepesek még látták, hogy a lövedék - csaknem ötmérföldnyire a Gránitpalotától - miképpen fejezi le sorra az Állkapocs-fok szikláit, és tűnik el végezetül a Cápa-öbölben.

– Nos, Cyrus úr, mit szól a mi ütegünkhöz? - kiáltotta Pencroff, és olyan harsány „hurrá!”-kat hallatott, hogy azok vetekedtek az ágyúk robajával. - Most aztán a Csendes-óceán valamennyi kalóza fölsorakozhat a Gránitpalota előtt! Ezen a szigeten immár senki sem szállhat partra engedelmünk nélkül!

– Higgye el nekem, Pencroff - felelte a mérnök -, jobb, ha nem kerül próbára a sor...

– Erről jut eszembe - folytatta a tengerész -, az a hat gonosztevő még mindig itt kóborol a szigeten. Mit kezdjünk velük? Tűrjük, hogy kedvükre csatangoljanak az erdeinkben, a szántóföldjeinken, a legelőinken? Hiszen ezek a kalózok semmivel sem különbek a jaguárnál, és azt hiszem, úgy kell majd elbánnunk velük is, habozás nélkül, akár a jaguárokkal! Mit szól hozzá, Ayrton? - kérdezte Pencroff, tengerésztársa felé fordulva.

Ayrton nem felelt azonnal, tétovázott, Cyrus Smith pedig sajnálta, hogy Pencroff ilyen hebehurgya kérdéssel rontott neki az egykori kalóznak. És ezért mélységes megrendüléssel hallotta Ayrton alázatos hangú válaszát.

– Én magam is ilyen jaguár voltam valaha, Pencroff úr, nincs hozzá jogom, hogy beszéljek...

És lassú léptekkel távolabb ment.

Pencroff észbe kapott.

– Tyű, micsoda átkozott barom vagyok! Szegény Ayrton! Ugyanolyan joggal beszélhet itt, mint akármelyikünk!...

– Úgy van! - felelte Gedeon Spilett. - Tartózkodása mégis becsületére válik; nekünk azonban tekintettel kell arra lennünk, miféle érzelmeket kelt benne, ha eszébe juttatjuk szomorú múltját...

– Egyetértek önnel, Spilett úr - jelentette ki azonnal a tengerész -, s ígérem, hogy soha többé nem fordul ilyesmi elő. Inkább leharapom a nyelvemet, semhogy még egyszer fájdalmat okozzak Ayrtonnek! De térjünk a tárgyra. Azt mondom, hogy ezek a banditák nem érdemelnek kíméletet, és mielőbb meg kell tőlük tisztítanunk a szigetet!

– Ez hát az ön véleménye, Pencroff? - kérdezte a mérnök.

– Ez bizony, teljes egészében!

– Tehát be se várjuk, amíg ellenséges magatartást tanúsítanak velünk szemben, hanem egyszerűen indítsunk ellenük könyörtelen hajtóvadászatot?

– Hát az nem elég, amit eddig elkövettek ellenünk? - kérdezte Pencroff, és sehogyan sem bírta megérteni a mérnök habozását.

– Talán megváltoztatták szándékaikat - tűnődött Cyrus Smith -, talán megbánták tetteiket...

– Megbánták? Ezek! - kiáltotta a tengerész, és vállát vonogatta.

– Pencroff, gondolj Ayrtonre! - mondta ekkor Harbert, és megragadta a tengerész kezét. - Ő is becsületes emberré lett!

A tengerész egyik társáról a másikra nézett. Sohasem hitte volna, hogy akár a legcsekélyebb kétellyel is fogadják javaslatát. Nyers természetű lévén képtelen volt fölfogni, hogy alkudozni is lehessen a szigetre betolakodott banditákkal, Bob Harvey bűntársaival, a Speedy egykori legénységének gyilkosaival; dúvadaknak tekintette őket, akik rászolgáltak, hogy minden megfontolás és lelkifurdalás nélkül kiirtsák őket.

– Mi a manó?! - álmélkodott. - Mindenki ellenem van! Önök nagylelkűek akarnak lenni ezekkel a gazfickókkal? Jó! Csak aztán meg ne bánjuk!

– Mi baj érhet bennünket, ha résen állunk? - kérdezte Harbert.

– Hm! - szólalt meg az újságíró, aki eddig nem vett részt a vitában. - Hatan vannak, hat állig fölfegyverzett férfi... Lesből egyenként lepuffanthatnak bennünket, s akkor aztán ők lesznek a telep gazdái...

– Miért nem tették meg eddig? - kérdezte Harbert. - Kétségkívül azért, mert nem állt érdekükben, hogy megtegyék. Egyébiránt hatan vagyunk hatuk ellen!

– Úgy! Úgy! - felelte Pencroff, akit semmilyen érvelés nem tudott meggyőzni. - Hagyjuk hát, hogy ezek a jófélék kényük-kedvük szerint garázdálkodhassanak, mi pedig békességgel tűrjük, és fülünk botját se mozdítsuk!

– Ej már, Pencroff - szólt rá Nab -, ne tettesd magad ilyen kőszívűnek! Állna csak itt előtted valamelyike azoknak a nyomorultaknak, téged magadat se vinne rá a lélek, hogy rásüsd a puskát...

– Én bizony lelőném, Nab, akár a veszett kutyát! - felelte hidegen Pencroff.

– Pencroff - mondta ekkor a mérnök -, ön eddig mindig tanúbizonyságát adta, hogy megfogadja a szavamat. Vajon hajlandó-e ilyen körülmények közt is hallgatni rám?

– Azt teszem, amit ön óhajt, Smith úr - felelte a tengerész, de hangján érzett, hogy még mindig nem győzték meg őt.

– Akkor hát várjunk, és csak akkor támadjunk, ha megtámadnak bennünket...

Ekként döntöttek tehát arról, hogy mitévők legyenek a kalózokkal, ámbár Pencroff semmi jót nem várt ettől az elhatározástól. Megállapodtak abban, hogy nem támadják meg a gonosztevőket, de szüntelenül résen állnak. Végtére is a sziget nagy és termékeny. Ezek a nyomorultak pedig, ha szunnyad még némi tisztesség a lelkük mélyén, meg is javulhatnak. Hiszen olyan körülmények köze jutottak, hogy saját érdekükben is új életet kell kezdeniök. Cyrus Smith és társai úgy vélekedtek, hogy ha másért nem, már csak emberiességből is mindenesetre várakozniok kell. Az bizonyos, hogy a telepesek immár nem járhattak-kelhettek olyan aggálytalan biztonsággal, mint annak előtte. Mindeddig csupán vadállatok ellen kellett védekezniök, most azonban hat fegyenc is cselleng a szigeten, talán a gonosztevők legelvetemültebb fajtájából valók. Ez kétségkívül igencsak súlyos körülmény, és kevésbé bátor embereket talán minden biztonságérzetüktől megfosztott volna.

Akárhogy is, ebben a pillanatban a telepesek többségének véleménye győzött Pencroffé ellen. Vajon melyiküket igazolja a jövő? Majd elválik.