– Szegény ember! - sóhajtott föl Harbert; az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, lenézett, s látta, hogy Ayrton leereszkedik a fölvonó kötelén, és eltűnik a félhomályban.

– Visszajön - mondta Cyrus Smith.

– Hohohó, Cyrus úr! - rikkantott föl Pencroff. - Hát ehhez mit szól? Mit jelentsen ez? Hogyan! Nem Ayrton dobta tengerbe azt a palackot? Hát akkor ugyan ki az ördög?

Nos, ha valaha joggal hangzott el kérdés, ez valóban teljes joggal hangzott el.

– Bizonyára ő az, aki üzent - vélekedett Nab -, csakhogy akkor már félőrült volt, szegény feje...

– Úgy van! - helyeselt Harbert. - Azt sem tudta, mit cselekszik.

– Másképpen csakugyan nem lehet ezt megmagyarázni, barátaim - felelte élénken Cyrus Smith -, és most már azt is értem, hogyan jelölhette meg Ayrton olyan pontosan a Tabor-sziget földrajzi helyzetét: alighanem akkor hallotta emlegetni, mielőtt annak idején száműzetésbe küldték a szigetre.

– Csakhogy amikor azt az okmányt megfogalmazta, még semmiképpen sem lehetett olyan félállat, amilyenné később torzult - jegyezte meg Pencroff -, márpedig ha a palack legalább hét-nyolc évig bukdácsolt a tengeren, hogyhogy az a papír nem mállott szét a vízben?

– Ez annak a bizonyítéka, hogy Ayrtonnek csak évekkel később borult el az agya, mint ő maga hiszi - felelte Cyrus Smith.

– Így kell lennie valahogy - hagyta rá Pencroff -, máskülönben csakugyan megmagyarázhatatlan lenne a dolog...

– Valóban, megmagyarázhatatlan - válaszolta a mérnök, és látszott rajta, semmi kedve tovább folytatni ezt a beszélgetést.

– De vajon igazat mondott-e Ayrton? - tűnődött a tengerész.

– Igen - felelte az újságíró. - A történet az utolsó szóig igaz. Jól emlékszem, hogy az újságok is sokat írtak Glenarvan lord vállalkozásáról és az elért nagy sikerről.

– Bizony, Ayrton igazat beszélt - tette hozzá Cyrus Smith -, ne kételkedjék benne, Pencroff, mert elég keserves volt számára, hogy mindazt be kellett vallania. Aki ilyen keményen vádolja önmagát, az csak igazat mondhat!

Másnap - december 21-én - a telepesek leereszkedtek a fövénysávra, majd fölkapaszkodtak a fennsíkra is, de Ayrtont már sehol sem találták. Úgy látszik, éjszaka kiköltözött a karámbeli házikóba; a telepesek úgy ítélték helyesnek, ha nem erőltetik reá a társaságukat. Amit nem végzett el a bátorításuk, majd elvégzi azt az idő...

Harbert, Pencroff és Nab újra nekiláttak szokott foglalatosságuknak. Cyrus Smith mérnököt és az újságírót pedig kéménybeli műhelyükből szólította a munka.

– Tudja-e, kedves Cyrus, hogy az ön tegnapi magyarázata csöppet sem kielégítő?! - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Hogyan képzelhető el, hogy ez a szerencsétlen ember megírta az üzenetét, palackba zárta, tengerbe dobta, aztán teljességgel megfeledkezett az egészről?

– Sehogyan sem, kedves Spilettem - felelte a mérnök -, minthogy nem is ő bízta a vízre azt az üzenetet.

– Vagyis, ön azt hiszi, hogy...

– Semmit sem hiszek, semmit sem tudok! - vágott a szavába Cyrus Smith. - Ezt az esetet is azok közé sorolom, amelyeknek máig sem találtam meg a magyarázatát!

– Igaz, Cyrus - felelte Gedeon Spilett -, hihetetlen dolgok estek meg velünk! Az ön megmenekülése, a fövényen talált gazdátlan láda, Top kalandjai, és végül ez a palack!... Vajon sohasem fejtjük meg ezeket a talányokat?

– De igen! - válaszolta élénken a mérnök. - De igen! Megfejtjük, mihelyt kívül-belül végigkutattuk a szigetet!

– A szerencse talán kezünkre játssza a rejtély kulcsát...

– A szerencse? Spilett! Én nem hiszek a szerencsében, és nem hiszek a világ rejtelmeiben sem! Minden érthetetlennek látszó jelenségnek természetes oka van, s ezt az okot előbb vagy utóbb fölkutatom. Addig is figyeljünk és dolgozzunk...

Eljött január hava. Kezdődött az új, az 1867-es esztendő. Serényen folyt a nyári munka. Harbert és Gedeon Spilett valamelyik nap elsétált a karám mellett, és megállapították, hogy Ayrton valóban birtokba vette a számára épített hajlékot. Sokat foglalkozott a gondjára bízott nyájjal, és ezzel megtakarította társainak azt a fáradságot, hogy két-három naponként kijárogassanak a karámba. A telepesek azonban azontúl is gyakran fölkeresték a muflontenyészetet, mert nem akarták, hogy Ayrton túlságosan sokáig magára maradjon.

Végeredményben Ayrton ottlakása még kapóra is jött nekik, célszerűnek látszott ugyanis, ha bizonyos gyanúokok miatt - amelyekben Cyrus Smith és Gedeon Spilett teljesen egyetértett - a szigetnek ezt a felét is állandóan szemmel tartja valaki; márpedig ha valami történnék ott, Ayrton nyilván azonnal értesítené a Gránitpalota lakóit.

Megeshet persze az is, hogy az esemény váratlanul következik be, és a helyzet úgy kívánja, hogy a mérnök haladéktalanul értesüljön róla. Mert a sziget titkához tartozó eseményeken kívül sok más, váratlan fordulat is bekövetkezhet, mint például hajó bukkanhat föl a nyugati oldal nyílt tengeri horizontján, süllyedő hajót sodorhat a part menti vizekre a vihar, kalózok közeledhetnek a Lincoln-sziget felé, és így tovább.

Cyrus Smith úgy határozott hát, hogy közvetlen összeköttetést teremt a Gránitpalota és a karám közt.

Január 10-én közölte tervét társaival.

– Hű, hát ezt meg hogyan üti majd nyélbe, Cyrus úr? - kíváncsiskodott Pencroff. - Tán csak véletlenül nem távíróvonalat óhajt létesíteni a két part közt?

– Pontosan az a szándékom - felelte a mérnök.

– Villanyos távírót? - ámuldozott Harbert.

– Természetesen - válaszolta Cyrus Smith. - Rendelkezünk minden szükséges alkotórésszel, hogy galvánelemet állíthassunk elő; sokkal nehezebb lesz ennél a huzalok nyújtása vasból, de én remélem, alkalmas dróthúzó szerkezet segítségével az is meglesz valahogyan.

– Tyuhaj! - kurjantott föl a tengerész -, ezek után már azon se csodálkoznék, ha egy szép nap vasúton kocsikáznánk!

Nekiláttak hát a munkának, s a legnehezebbel kezdték, vagyis a huzalkészítéssel, mert ha az nem jár eredménnyel, akkor kárba veszett fáradság áramfejlesztő elemet és egyéb alkotórészeket gyártani.

A Lincoln-szigeti telepeseknek, mint tudjuk, kitűnő minőségű, tehát könnyen nyújtható vasanyag állt a rendelkezésükre. Cyrus Smith azzal kezdte, hogy dróthúzó vasat készített, vagyis olyan acéllapot, amelyen különböző átmérőjű, kúp alakú lyukak nyílnak: ezeken a lyukakon keresztülhaladva éri el a vashuzal a kívánt vékonyságot. Az acéllapot a lehető legkeményebbé, „páncéllá” edzették, aztán elmozdíthatatlan szilárdsággal földbe döngölt cölöphöz erősítették, néhány lábnyira a vízeséstől, amelynek hajtóenergiáját a mérnök a dróthúzó gépezet működtetésére akarta fordítani.

Valóban, ott állt - ez idő szerint üzemen kívül - a posztógyártásra használt kallómalom, hatalmas erejű forgótengelye azonban arra is alkalmasnak ígérkezett, hogy föltekerje, s ilyen módon nyújtsa a huzalt.

A drótgyártás kényes művelet, nagy gondosságot igényel. A telepesek a vasat előbb hosszú, vékony henger alakra kalapálták, aztán pedig reszelővel kihegyezték a végét, s azt erőltették bele a drótvonó acéllap legtágabb lyukába, és áthúzták rajta a forgótengely segítségével, amelyre huszonöt-harminc láb hosszúságú, vastag huzal csavarodott föl ekként; ezt a huzalt legöngyölték a kallómalom tengelyéről, és fokozatosan egyre kisebb és kisebb átmérőjű lyukakon vontatták keresztül. Ezzel a módszerrel a mérnök végül is negyvenöt-ötven láb hosszúságú, kellőképpen vékony vashuzaldarabokhoz jutott, és most már nem volt egyéb tennivalója, mint összeforrasztani a huzaldarabokat, és kifeszíteni a drótot a karámtól a Gránitpalotáig vezető, mintegy ötmérföldes útszakaszon.

Az egész művelet mindössze egy-két napot vett igénybe; Cyrus Smith éppen csak üzembe helyezte a gépezetet, aztán társaira hagyta a dróthúzómesterséget, ő pedig tüstént nekilátott a galvánelem összeállításának.

Az adott esetben olyan elemet kellett előállítania, amely szüntelenül termeli az áramot. Tudjuk, hogy a mostanában használatos elemek általában retortaszénből, cinkből és rézből tevődnek össze. Rézre semmiképpen sem tudott szert tenni a mérnök, hiába kereste, sehogy sem tudott nyomára akadni a Lincoln-szigeten, erről tehát le kellett mondania. Retortaszenet - vagyis olyan finom, kemény grafitot, amilyen a kőszén lepárlásakor rakódik le a gázgyárak agyagretortáiban - ő maga is készíthetett volna, de csak különleges, sok előzetes munkát igénylő berendezés segítségével. Ami végül a cinket illeti, az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy a fövényen talált ládát belső fémburkolat óvta a nedvességtől: nos, ez a fémburkolat cinkből készült, és a galvánelem gyártásához éppen erre volt szüksége.

Cyrus Smith alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, és úgy döntött, hogy a lehető legegyszerűbb elemet állítja össze, ahhoz hasonlót, amelyet Becquerel talált föl 1820-ban, s amelyhez cinken kívül más fém nem is kell. A többi tartozék pedig - salétromsav és hamuzsíroldat - kellő mennyiségben állt a mérnök rendelkezésére.

Lássuk hát, hogyan készítette el a mérnök ezt az áramfejlesztő készüléket, amelynek a működését a salétromsav és a hamuzsíroldat kölcsönhatása volt hivatva biztosítani.

Először is az üveghutában bizonyos számú palackot gyártott, és azokat salétromsavval töltötte meg. Aztán kifúrt fedőt illesztett egy-egy ilyen üvegedény szájára, s a lyukon keresztül a salétromsavba vékony, alsó végén likacsos agyagdugóval elzárt üvegcsövet eresztett, amelyet vászondarab támasztott meg az edény alján. A mérnök a keskeny csőbe, a felső végén, hamuzsíroldatot töltött - hamuzsírhoz különféle növények elhamvasztása révén jutott -, hogy a salétromsav és a hamuzsíroldat a likacsos agyagdugón átszivárogva fejthesse ki a kívánt kölcsönhatást.

Amikor mindez megvolt, Cyrus Smith fogott két cinklemezt, az egyiket a salétromsavas palackba, a másikat a hamuzsíroldattal megtöltött üvegcsőbe helyezte. A művelet nyomán tüstént elektromos áram keletkezett, s az edényben álló fémlapról az üvegcső hamuzsíroldatában fürdő fémlap felé áramlott; a két fémlap végéhez - vagyis az elem pozitív, illetve negatív sarkához - a mérnök egy-egy acélszálat erősített. Egy-egy elem pozitív sarkát az acélvezeték segítségével a másik elem negatív sarkával kötötte egybe; az elemek összessége ily módon a távírókészülék üzemben tartására alkalmas, nagy hatóerejű áramfejlesztő telepet alkotott.

Ilyen roppantul egyszerű és elmés készüléket gyártott Cyrus Smith: most már rendelkezett mindennel, hogy létrehozza a távíró-összeköttetést a Gránitpalota és a karám közt.

Február 6-án a telepesek nekiláttak a távírópóznák fölállításának: mindegyikre üvegszigetelőt szereltek, és erre erősítették a Karám út mentén vezető huzalt. Néhány nap múltán a huzal már a helyén feszült, készen arra, hogy rajta másodpercenként százezer kilométeres sebességgel rendeltetési helye felé röppenhessen a villanyáram, a visszatérő huzal szerepét pedig a föld lássa el.

Cyrus Smith két áramfejlesztő telepet létesített; az egyiket a Gránitpalotában helyezte el, a másikat a karámbeli házban, mert amennyire célszerűnek látszott, hogy a karámot összekössék a Gránitpalotával, alkalomadtán ugyanolyan hasznos lehetett, ha a Gránitpalota is érintkezésbe léphet a karámmal.

Ami a leadó- és fölvevőkészüléket illeti, azok is igen egyszerű szerkezetek voltak. A mérnök két elektromágnest készített, azaz huzalt tekert egy-egy lágyvas mag köré. Ha a huzalba áramot vezetnek, a lágyvas mágnessé válik. Ha viszont az áram megszakad, a vas is nyomban elveszti mágneses tulajdonságát. A két elektromágnest a mérnök egy-egy óralapra és óramutatóra emlékeztető szerkezetbe ágyazta be: a kör alakú lapon az ábécé betűi voltak olvashatók. Ha az egyik szerkezeten - az adóállomáson - a mutatót a betűtárcsa fölött mozgatták, a fölvevőállomáson a mutató hasonló mozgást végzett. A fölvevőállomás kezdőjének nem volt egyéb dolga, mint összeolvasni a mutató jelezte betűket, hogy megértse a leadóállomás üzenetét.

Február 12-én készült el teljesen a távíró-berendezés. Cyrus Smith aznap bekapcsolta az áramot, és a mutató mozgatásával megkérdezte Ayrtontől, hogy mi újság a karámban; néhány másodpere múlva megérkezett a válasz: minden rendben van.

Pencroff alig fért a bőrébe örömében, és nem állta meg, hogy minden áldott reggel és este oda ne sürgönyözzön a karámba, onnan pedig hűségesen mindig megjött a válasz a tengerész érdeklődésére.

Az érintkezésnek ez a módja két fontos eredménnyel járt: először is mindig meg tudták állapítani, hogy a hívott a karámban tartózkodik-e, másodszor pedig ezáltal megszűnt Ayrton teljes elszigeteltsége. Cyrus Smith egyébiránt minden héten ellátogatott a karámba, időnként pedig Ayrton is fölkereste a Gránitpalotát, és ott mindig szíves fogadtatásra talált.

A nyáridő tehát rendszeres munkával telt el. A telep élelmiszerkészlete - főleg a zöldségfélék és a gabonaneműek - napról napra gyarapodtak, és szépen megfogantak a Tabor-szigetről hozott főzelékmagvak is. A Kilátó-fennsík igazán megnyugtató látványt nyújtott. Csakhamar a negyedik aratás is elkövetkezett, és csodálatos búzatermést adott; képzelhetjük, hogy a telepesek egyike sem számolta meg, vajon beteljesült-e a mérnök jövendölése, és csakugyan négyszázmilliárd búzaszem rejtőzik-e a kalászokban. Pencroff ugyan eleinte kötötte az ebet a karóhoz: ő bizony elvégzi a megszámlálást, de Cyrus Smithnek sikerült meggyőznie, hogy percenként háromszáz szemet, vagyis óránként kilencezret számítva is körülbelül ötezer-ötszáz évbe telnék, mire a végére jutna... a derék tengerész tehát kénytelen-kelletlen letett a tervéről.

Ragyogó idő járta, de a meleg csak napközben gyötörte a telepeseket, esténként friss tengeri szellő mérsékelte a hőséget, és éjszakára kellemesen hűs levegővel árasztotta el a Gránitpalotát. Egyszer-másszor heves orkán is támadt ugyan a Lincoln-szigetre, de szerencsére egyik sem tartott sokáig. Néhány órán át azonban villám villám nyomában hasogatta az égboltot, és szünet nélkül morajlott a mennydörgés.

Ez idő tájt a kis telep lakóinak egészen különösen jól telt életük sora. A szárnyasok úgy elszaporodtak, hogy szinte már el sem fértek a baromfiudvarban; sürgősen csökkenteni kellett a létszámukat. A disznók megellettek már, és gondolhatjuk, hogy az állatok gondozása fölemésztette Nab és Pencroff idejének nagy részét. Az onaggapáron - amelynek egyébiránt két csinos vadcsacsija született - többnyire Gedeon Spilett és Harbert lovagolt; a fiú kitűnő lovassá ügyesedett az újságíró szakértő oktatása alatt; az onaggákat máskülönben a szekérbe is gyakran befogták, hogy fát, szenet szállítsanak a Gránitpalotába, vagy a mérnök számára vigyék el a munkájához szükséges ásványi anyagokat a Kéménybe.

Ebben az évszakban a telepesek többször kirándultak a sziget ismeretlen részeire, sőt gyakran behatoltak a Vadnyugat-vadon mélyébe is. Bármilyen nagy volt is a kánikula, a telepeseknek egyáltalán nem esett nehezükre a kószálás, mert a fejük fölé kusza tömkelegben boruló, sűrű lombkoronákon alig-alig tűzött át a napsugár. Végigkóborolták a Hála-folyó egész bal partja mentét is, a karámtól a Zuhatag-patak torkolatáig.

Kirándulásaik során azonban fegyvereiket rendre magukkal kellett vinniök, mert az ősrengeteg mélyén gyakran akadtak össze nagyon szilaj és nagyon ingerlékeny vaddisznókkal, s az ilyen vadállatok ellen nem tréfadolog a védekezés.

Ekkor történt, hogy a telepeseknek iszonyatos irtóhadjáratot kellett viselniök a jaguárok ellen. Gedeon Spilett engesztelhetetlen gyűlölettel harcolt ellenük, tanítványában, Harbertben pedig buzgó segítőtársra lelt. Remek fegyvereikkel a kezükben nem féltek a fenevadakkal való találkozástól. Harbert a vakmerőségig bátornak, az újságíró pedig megdöbbentően hidegvérűnek bizonyult. Néhány heti vadászat eredményeképpen már vagy húsz pompás jaguárbunda díszítette a Gránitpalota nagytermének falait: ha, ezt így folytatják tovább, föltehették, hogy a jaguárfajtát végleg kiirtják a szigetről; a vadászok egyébiránt épp erre törekedtek.

A sziget ismeretlen fertályait föltáró kiruccanások némelyikében részt vett maga a mérnök is, és ilyenkor aprólékos figyelemmel szemügyre vett minden új látnivalót. Igaz, hogy éppenséggel nem állati lábnyomokat keresett a roppant rengetegek legsűrűbb bozótjaiban... de soha semmiféle gyanús dologra nem bukkant. A fölfedező utakon többnyire Tok és Jup is a kutatók kísérőjéül szegődött, de egyikük magatartása sem vallott arra, hogy észrevennének bármi rendkívülit, mindazonáltal a Gránitpalota aknáját - amelyet a mérnök nemrégiben eredménytelenül kutatott át - a kutya újra meg újra megugatta.

Ez idő tájt került sor arra, hogy Gedeon Spilett Harbert segítségével a sziget festői tájairól több felvételt készítsen azzal a fényképezőgéppel, amelyet a gazdátlan ládában találtak, s amely mindeddig használatlanul hevert a raktárban.

A gépnek jó erős lencséje volt, és a fényképész-fölszerelésből sem hiányzott semmi. Akadt ott minden, ami csak szükséges a fotós mesterséghez: kollódium az üveglemezek bevonására, ezüst-nitrát a lemezek fényérzékennyé tételére, kálium-oxalát-oldat a felvétel előhívására, nátrium-hipo-szulfit-oldat a kép rögzítésére, ammónium-klorit a pozitív másolathoz, nátrium-acetát és arany-klorid a tartósításához. Használatra készen állt még a másolópapír is, éppen csak vízzel hígított ezüst-nitrátba kellett bemártaniok, mielőtt a másolókeretbe kerül.¹

Az újságíró és segítőtársa hamarosan kitanulták a fényképészetet, és egész sor sikerült felvételt készítettek, egymás után örökítették meg a sziget legszebb tájait: a sziget teljes látképét a Kilátó-fennsíkról nézve, háttérben a Franklin-heggyel; a magas sziklafalak festői keretében hömpölygő Hála-folyó torkolatát; a hegy alsó „gyámpilléreihez” támaszkodó karámot; a Karom-fok különös szirtalakzatait, a Gazdátlan Láda fokát és még sok más egyebet.

Nemcsak tájképek készültek azonban, a fotográfusok egymás után fölvették a sziget valamennyi lakójának arcképét is, egyről sem feledkeztek meg.

– Ez már döfi! - dörmögte Pencroff.

S a tengerész elbűvölten bámulta sikerült arcmását, az meg éppenséggel boldoggá tette, hogy fényképe odakerült a Gránitpalota nagytermének falait díszítő felvételek közé; Pencroff olyan gyönyörűséggel ácsorgott eme házi kiállítás előtt, mintha csak a Broadway legékesebb kirakatát csodálná.²

Meg kell azonban mondanunk, hogy valamennyi arckép közül vitathatatlanul Jup mesteré lett a legjobb. Jup leírhatatlanul komoly ábrázattal ült modellt a gép előtt, és arcképe megszólalásig hűen sikerült!

– Az ember azt hinné, csúfolódik! - kiáltott föl Pencroff.

A majom szintén szemlátomást elégedett volt a portréjával, elérzékenyült tekintettel nézegette, pillantásába azonban némi önhittség is vegyült...

Márciusban vége szakadt a nagy nyári hőségnek. Egyszer-másszor eső is szemerkélt, de a légkör még nem hűlt le túlságosan. Ez a március azonban - az északi félgömb szeptembere nem hozott olyan szép őszidőt, mint remélni lehetett. A telepesek ezt a bánatos időt korai és kemény tél hírnökének tekintették.

Egy reggelen - március 21-én - a telepesek abban a hiszemben ébredtek, hogy leesett az első hó. Harbert, aki korán kelt, kitekintett a Gránitpalota egyik ablakán, és fölkiáltott:

– Nicsak! Hó borítja a zátonyt!

– Hó? - álmélkodott az újságíró, s a fiú mellé lépett. - Ebben az évszakban?

Társaik is tüstént ott termettek, és csakhamar megállapították, hogy nemcsak a szigetkét, hanem az egész fövénysávot is ellepte a hó, és a Gránitpalota tövében szintén egyenletes, fehér takaró borítja a talajt.

– Hát ez bizony hó! - mondta Pencroff.

– Legalábbis nagyon hasonlít rá! - felelte Nab.

– De az Isten szerelmére, a hőmérőnk még mindig tizennégy fokot mutat a fagypont fölött - jegyezte meg Gedeon Spilett.

Cyrus Smith is a fehér leplet nézte, de egyelőre nem nyilatkozott, mert még maga sem tudta, mivel magyarázza ezt a tüneményt, hiszen még csak az ősz elején járnak, és az időjárás kifejezetten langyos.

– Ezer ördög! - kapott észbe Pencroff. - Elfagy minden veteményünk!

S a tengerész már készült is, hogy leereszkedjék a partra, a virgonc Jup azonban megelőzte, villámgyorsan lekúszott a kötélen.

Ám még földet sem ért az orangután, amikor a hatalmas hószőnyeg hirtelen föllibbent, szanaszéjjel szakadt, és megszámlálhatatlan apró pehellyé bomolva oly sűrűséggel hussant a levegőbe, hogy néhány percig még a napfényt is elhomályosította.

– Madarak! - kiáltotta Harbert.

Valóban, vakító fehér tollazatú tengeri madárrajok lepték el a földet. Százezrével ereszkedtek le a zátonyra és a Lincoln-sziget partjára; most pedig csillogó szárnysuhogással eltűntek a messzeségben, a telepesek meg elképedve bámultak utánuk az ablakokból, mintha csak színházban volnának, valamilyen látványos vígjáték előadásán, és szemük láttára, egyik pillanatról a másikra, nyíltszíni változás formájában fordult volna nyárba a tél. Sajnos, a díszletváltozás olyan gyorsan ment végbe, hogy sem az újságíró, sem a fiú nem tudott elejteni egyet sem a madarak közül, azoknak egyébiránt a fajtáját sem sikerült fölismerniök.

Néhány nappal utóbb - március 25-én - megérték második évfordulóját annak, hogy a levegő hajótöröttjeiként a Lincoln-szigetre vetődtek.