Igen, sírt a boldogtalan! Bizonyára valamilyen emlékkép suhant át az agyán, és - mint Cyrus Smith mondotta - könnyei ismét emberré avatták.

A telepesek hagyták, hadd álldogáljon egy ideig szálegyedül a fennsíkon, még hátrább is húzódtak kissé, hogy az ismeretlen szabadon érezhesse magát; őneki azonban eszébe sem jutott, hogy visszaéljen szabadságával, és Cyrus Smith úgy döntött, hazavezeti a Gránitpalotába.

Két nappal az imént elmondott jelenet után az ismeretlen egyre világosabban fejezte ki szándékát, hogy részt akar venni a kis közösség életében. Meglátszott rajta, hogy hallja, érti a szavakat, de lerítt róla az is, hogy valamiféle különös makacssággal ódzkodik a megszólalástól; egy este ugyanis Pencroff a szobája ajtajához lopódzott, és fülét odatapasztva hallotta, amint, szinte önkéntelenül, ezek a szavak hagyták el az ismeretlen ajkát:

– Nem! Itt? Én? Soha!

A tengerész elmondta társainak, mit hallott.

– Valamilyen fájdalmas titok lappang e mögött! - felelte Cyrus Smith.

Az ismeretlen lassanként rákapott a földművesszerszámok használatára, és attól fogva leginkább a konyhakertben dolgozgatott. Gyakran megesett azonban, hogy hirtelen félbehagyta a munkát, és ott rostokolt álltó helyében, meredten, mintegy önmagába merülten; de Cyrus Smith tanácsára a telep tagjai tiszteletben tartották az ismeretlen férfi elkülönülését, amit egyébiránt az szemlátomást nem is akart föladni. Ha a telepesek valamelyike feléje közeledett, az ismeretlen azonnal magába gubódzott, és ilyenkor mély, zokogásszerű sóhaj szakadt föl kebléből, mint akinek akaratlanul is túlcsordult a lelke!

Talán lelkifurdalás gyötri? Ezt kellett hinniök a telepeseknek, és Gedeon Spilett egy nap nem állhatta meg, hogy ki ne mondja:

– Bizonyára azért nem beszél, mert túlságosan nehéz a mondanivalója!

Nem tehettek mást, türelmesen várakozták.

Néhány nappal később - november 3-án -, amikor az ismeretlen megint a fennsíkon dolgozott, egyszercsak megtorpant a munkában, és földre ejtette az ásóját; Cyrus Smith, aki távolabbról figyelte, észrevette, hogy ismét könnyek gyűltek a szemébe. Ellenállhatatlan részvéttől ösztönözve odalépett az ismeretlenhez, és gyöngéden megérintette a karját.

– Mi baj van, barátom? - szólította meg.

Az ismeretlen igyekezett elkerülni a mérnök tekintetét, s amikor Cyrus Smith a keze után nyúlt, hevesen elrántotta előle.

– Barátom - mondta Cyrus Smith határozottabb hangon -, nézzen rám, kérem!

Az ismeretlen, akit szinte megbűvölt a mérnök delejes pillantása, engedelmeskedett a fölszólításnak, és ránézett. Menekülni akart. De aztán hirtelen nagy változás ment végbe egész magatartásán. Szeme fölcsillant. Ajkára szavak tolultak. Tovább nem bírta türtőztetni magát!... Végül karját keresztbe fonta a mellén, és tompa hangon megszólalt:

– Kicsodák önök? - kérdezte Cyrus Smithtől.

– Hajótöröttek, akárcsak ön - felelte a mérnök mély megindultsággal. - Idehoztuk, hogy köztünk, sorstársai közt legyen.

– Sorstársaim?... Nekem nincsenek!

– Barátai vagyunk...

– Barátaim?! Nekem?! Barátaim?! - kiáltott föl az ismeretlen, és két kezébe fogta a fejét. - Nem... Soha már... Hagyjon engem! Hagyjon engem!

S azzal elfutott a fennsík tengerre néző pereméig, és ott állt sokáig némán, mozdulatlanul.

Cyrus Smith visszatért társaihoz, és elbeszélte nekik a történteket.

– Igen! Valamiféle titok lappang ennek az embernek az életében - mondta Gedeon Spilett -, és úgy látszik, a lelkifurdalás útján talált vissza az emberiséghez.

– Én nem tudom, miféle fickót kellett a nyakunkra csődítenünk - zsörtölődött a tengerész. - Ez meg az ő titkai...

– Azokat tiszteletben kell tartanunk - vágott közbe erélyesen Cyrus Smith. - Ha bűnt követett el, keservesen meglakolt érte, és ezzel, a szemünkben, bocsánatot nyert.

Az ismeretlen két óra hosszat bolyongott egymagában a parton, nyilvánvalóan emlékeitől zaklatottan, amelyik fölidézték egész - kétségkívül gyászos - múltját, és a telepesek, noha egyetlen pillanatra sem tévesztették szem elől, őrizkedtek attól, hogy elkülönülésében megzavarják.

Két óra elteltével azonban úgy látszott, az ismeretlen valamilyen elhatározásra jutott: odament Cyrus Smithhez. Szemét vörösre marták a könnyek, de ekkor már nem sírt. Mély alázat áradt egész valójából. Félénken, szégyenkezve állt ott, szerényen összehúzta magát, és szemét merően lesütötte a földre.

– Uram - szólította meg a mérnököt -, ön és társai nemde angolok?

– Nem - felelte Cyrus Smith -, amerikaiak vagyunk.

– Ah! - suttogta az ismeretlen, majd megkönnyebbülten mormogta: - Jobb is!...

– És ön, barátom? - kérdezte a mérnök.

– Én angol vagyok - felelte gyorsan az ismeretlen.

És mintha ezt a néhány szót is nehezére esett volna kinyögnie, hirtelen sarkon fordult, és sietős léptekkel, végsőkig fölizgatott állapotban rótta a fövénysávot a vízeséstől egészen a Hála-folyó torkolatáig.

Kis idő múltán megtorpant Harbert mellett, tétovázott, majd fojtott hangon megkérdezte:

– Melyik hónapban vagyunk?

– Novemberben - felelte Harbert.

– És melyik évben?

– 1866-ban.

– Tizenkét év! - kiáltott föl az ismeretlen. - Tizenkét év!

S azzal váratlanul faképnél hagyta a fiút.

Harbert beszámolt társainak a kurta párbeszédről.

– Ez a szerencsétlen még azt sem tudta, melyik évben és melyik hónapban vagyunk! - csóválta fejét Gedeon Spilett.

– Bizony! - bólintott Harbert. - Tizenkét évet töltött már a szigeten, amikor rátaláltunk!

– Tizenkét év! - sóhajtott föl Cyrus Smith. - Szörnyű! Tizenkét év egyedüllét, és egy talán gyalázatos élet emléke igazán elég, hogy megzavarja az ember eszét!

– Hajlandó vagyok azt hinni, hogy ez a jópipa nem is hajótöröttként vetődött a Tabor-szigetre, hanem valamilyen vétsége miatt száműzték oda! - jegyezte meg Pencroff.

– Igaza lehet, Pencroff - válaszolta az újságíró -, és ha egyszer így állunk, akkor nem lehetetlen, hogy akik kitették a szigetre, egy nap érte jönnek, és keresik majd!

– És őt már nem találják ott - tette hozzá Harbert.

– De hiszen akkor vissza kellene mennünk - kezdte Pencroff -, és...

– Barátaim - vágott közbe Cyrus Smith -, ne bolygassuk még ezt a kérdést addig, amíg nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Úgy hiszem, ez a szerencsétlen sokat szenvedett, és bármilyen bűnt követett is el, keményen meglakolt érte, és nagy szüksége van rá, hogy kiöntse a szívét. Ne is noszogassuk hát, hogy elmondja élettörténetét! Előbb-utóbb kétségkívül kitör belőle mindaz, amit magába fojtott, és amikor már elénk tárta a múltját, úgyis tudni fogjuk, mi a teendőnk. Egyébiránt csak ő mondhatja meg nekünk, van-e oka azt hinni vagy legalábbis remélni, hogy egyszer még visszakerül a hazájába; ami azonban engem illet, én kétlem!

– És miért? - kérdezte az újságíró.

– Azért, mert ha bizonyosra vette volna azt, hogy meghatározott időben amúgy is érte jönnek, akkor megvárta volna a szabadulás napját, és nem bízta volna a tengerre a palackba zárt üzenetet. Nem, sokkal valószínűbb, hogy úgy ítélték halálra: pusztuljon el azon a szigeten, és soha többé ne találkozzék embertársaival!

– Csakhogy van ám itt valami, aminek sehogyan sem lelem a magyarázatát - jegyezte meg a tengerész.

– Éspedig?

– Ha ez az ember már tizenkét év óta tengődik magára hagyatva a Tabor-szigeten, akkor könnyen föltehetjük, hogy már több esztendeje él olyan elvadult állapotban, ahogyan rátaláltunk!

– Ez bizony valószínű - felelte Cyrus Smith.

– Akkor hát, következésképpen, azt a levelet több évvel ezelőtt kellett megírnia!

– Kétségkívül... pedig a levél újnak látszik!...

– Igen ám, de hogyan képzelhető, hogy több év is beletelt, amíg a palack átjutott a Tabor-szigetről a Lincoln-szigetre?

– Az éppen nem teljességgel lehetetlen - válaszolta az újságíró. - Ugyan miért ne hányódhatott volna már évek óta a sziget körüli vizeken?

– Azért nem - jelentette ki Pencroff -, mert réges-rég elmerült volna, márpedig a palack vígan úszott! De még csak azt sem tételezhetjük föl, hogy hosszabb-rövidebb ideig a parton hevert, és csak utóbb sodorta magával a tenger, ugyanis a déli part csupa szikla, s ennyi idő alatt óhatatlanul diribdarabra tört volna az üveg!

– Valóban... - felelte töprengve Cyrus Smith.

– No meg aztán - tette hozzá a tengerész -, ha csakugyan sokéves volna az az írás, ha csakugyan évekkel ezelőtt tették volna a palackba, akkor már ronggyá áztatta volna a nedvesség. Márpedig semmi kár nem esett benne, tökéletesen ép állapotban találtuk.

A tengerész fején találta a szöget; a telepesek valóban érthetetlen ténnyel kerültek szembe, mert az üzenet mindenképpen újkeletűnek látszott, amikor megtalálták a palackban. Sőt mi több: az okmány a Tabor-sziget szélességi és hosszúsági helyzetét olyan pontossággal jelölte, ami fejlett hidrográfiai¹ ismeretekről tett tanúbizonyságot, márpedig ilyenekkel egyszerű tengerész nem is rendelkezhetett.

– Igen, ez megint csak megmagyarázhatatlan - ismerte el a mérnök -, mindazonáltal mégse kényszerítsük szóra új társunkat. Majd beszél, ha akar, mi pedig szívesen meghallgatjuk!

A következő napokon az ismeretlen egyetlen szót sem szólt, és egyetlenegyszer sem hagyta el a fennsík övezetét. Keményen dolgozott a földeken, pillanatra sem vesztegette az idejét, nem pihent egyetlen percig sem, ám a többiektől mindig távolabb húzódott. Még étkezés idejére sem ment föl a Gránitpalotába, pedig a telepesek több ízben is hívták, beérte azzal, hogy ott künn költse el többnyire nyers zöldségekből álló eledelét. Éjszakára sem tért vissza a szobájába, amelyet kijelöltek neki, hanem valamelyik facsoport tövében aludt, rossz időben pedig a sziklaodúkban keresett menedéket. Úgy élt, mint azokban az időkben, amikor még nem akadt más rejtekhelye, mint a Tabor-sziget vadona, a telepesek meg hasztalan igyekeztek rávenni, hogy változtasson életmódján, ezért hát végül is békén hagyták, és türelmesen várakoztak. Egyszer azonban csak elérkezett a pillanat, amikor vendégüket a lelkiismerete ellenállhatatlanul arra kényszerítette, hogy úgyszólván akarata ellenére kitörjön belőle borzalmas vallomása.

November 10-én este nyolc óra tájt, sötétedéskor, az ismeretlen váratlanul megjelent a lugasban üldögélő telepesek előtt. Szeme különös fényben égett, és egész valója újra visszavedlett olyan elvadulttá, mint amilyen a régi rossz napokban volt.

Cyrus Smith és társai szinte döbbenten látták, hogy az ismeretlennek irtózatos fölindulásában úgy vacog a foga, akár a hideglelősnek. Mi ütött bele? Talán pusztán embertársai látása vált elviselhetetlenné számára? Megcsömörlött életétől ebben a barátságos környezetben? Állati sínylődése iránt gerjedt-e föl benne a sóvárgás? Első, összefüggéstelen mondatai hallatára a telepeseknek ezt kellett hinniök.

– Miért vagyok én itt?... - dadogta az ismeretlen. - Milyen jogon hurcoltak el szigetemről?... Mi közük van énhozzám?... Sejtik-e, ki vagyok én... mit tettem én... miért maradtam ott... egyedül?... Honnan tudják, hogy nem száműztek-e oda?... Hátha arra ítéltek engem, hogy ott pusztuljak el?!... Ismerik-e a múltamat?... Hátha raboltam, gyilkoltam... hátha gyalázatos, hitvány gazember vagyok csupán, akinek jobb, ha úgy él, akár a vadállat... távol mindenkitől!... Mondják: tudják-e mindezt?!

A telepesek nem szakították félbe a nyomorultat, akiből szinte akarata ellenére fakadt ki ez a félvallomás. Cyrus Smith meg akarta nyugtatni, és közelébb lépett hozzá, a boldogtalan azonban riadtan hátrált előle.

– Ne! Ne! - kiáltotta. - Egy szót csupán... Szabad vagyok?

– Szabad - felelte a mérnök.

– Akkor hát Isten velük! - kiáltotta az ismeretlen, és elrohant, mint az őrült.

Nab, Pencroff és Harbert utánafutottak az erdő széléig... de nélküle tértek vissza.

– Hadd tegyen, amit akar! - mondta Cyrus Smith.

– Soha többé nem jön vissza! - kiáltotta Pencroff.

– Visszajön - felelte a mérnök.

Teltek-múltak a napok, de Cyrus Smith - talán valamilyen sejtelem sugallatára? - rendíthetetlenül kitartott meggyőződése mellett, hogy a szerencsétlen előbb vagy utóbb önként visszajön.

– Utolsó lázadása ez ennek a megátalkodott természetnek - jósolta -, a lelkiösmeret már megszólalt benne, és vissza fog borzadni az újabb magányosságtól.

A telepesek ez idő alatt folytatták különféle munkáikat a Kilátó-fennsíkon és a karámban, ahol Cyrus Smith egésze majorságot szándékozott létesíteni. Mondanunk sem kell, hogy a magvakat, amelyeket Harbert a Tabor-szigeten gyűjtött, gondosan elvetették. A fennsík egyetlen hatalmas, jól elkerített, jól megművelt konyhakertté vált, és nem engedte, hogy a telepesek karja akár csak pillanatra is megpihenjen. Ott aztán mindig akadt valamilyen tennivaló. A konyhakerti növények szaporodásának arányában az egyszerű, négyszögletes ágyásokat is meg kellett nagyobbítaniok, s ezért a veteményeskert hovatovább elfoglalta a legelőt, és valóságos zöldséges rónasággá terebélyesedett. Takarmány azonban bőséggel akadt a sziget más fertályain is, úgyhogy az onaggáknak nem kellett félteniök az abrakjukat. Helyesnek látszott, ha a mély patakövezettel védett Kilátó-fennsíkot konyhakertté alakítják, a legelőt pedig - minthogy azt sem a négykezűek, sem a négylábúak dúlásaitól nem szükséges megoltalmazniok - áthelyezik valamilyen másik vidékre.

November 15-én arattak a telepesek harmadízben. Tizennyolc hónap alatt, amióta az első és egyetlen búzaszemüket elvetették, a szántóföld jócskán megnövekedett! A második aratás hatszázezer magva ezúttal már négyezer véka gabonát, azaz több mint ötszázmillió szemet termett!

A telep most már igazán dúskált a búzában, hiszen a gazdálkodóknak legföljebb tízvékányit kellett elvetniök a készletükből, hogy évenkénti termésüket biztosítsák, és a szántóföldön annyi búzájuk sarjadjon, amennyi embernek is, állatnak is elegendő.

Learatták hát a gabonát, és november utolsó heteit arra szentelték, hogy a magvakból kenyeret készítsenek.

Mert csakugyan, búzájuk most már akadt elég, lisztjük azonban egy csipetnyi sem, tehát mindenekelőtt malmot kellett építeniök. Cyrus Smith őrlés céljára fölhasználhatta volna a Hála-folyóba ömlő vízesés erejét - az első zuhatagot ugyanis már a kallómalom hajtására fogták be -, de a kérdést megvitatva úgy döntöttek, hogy egyszerű szélmalmot ácsolnak fönn, a Kilátófennsíkon. Végtére szélmalmot összeütni sem nagyobb boszorkányság, mint vízimalmot, azt pedig bizonyosra vehették, hogy légmozgásban nem lesz hiány a fennsíkon, ahol állandóan nyílt tengeri szelek nyargalásznak.

– No meg ráadásul milyen vidám látvány a szélmalom - jegyezte meg Harbert -, és milyen takarosan fest majd a tájban!...

Dologhoz láttak hát, s először is alkalmas épületfát kerestek a malom váza és gépezete számára. Malomkőnek megteszi majd a tó északi partvidékén található homokkőszikla, ami pedig a vitorlát illeti, arra is telik majd a léggömb kifogyhatatlan selyemburkolatából.

Cyrus Smith megrajzolta a terveket, és kijelölték a malom helyét a baromfiudvartól kissé jobbra, közel a tó pereméhez. Úgy tervezték, hogy a vázat vaskos cölöpökön nyugvó tengelyre állítják, és ilyen módon a malmot szerkezetestül a széljárásnak megfelelő irányba forgathatják.

A munka gyorsan ment, akár a karikacsapás. Nab és Pencroff elsőrangú ácsmesterré fejlődött, és nem kellett mást tenniök, mint hogy gondosan kivitelezzék a mérnök tervét. A kijelölt helyen nemsokára henger alakú, csúcsos tetejű bástyaféle emelkedett, valóságos őrtorony. A vitorlaszárnyak négy keretét szilárdan beléágyazták a vízszintes tengelybe, és megfelelő szögben vascsapokkal rögzítették. Ami a belső gépezet különféle részeit illeti, a két malomkerék - vagyis a fekvő és körben járó kerék, az úgynevezett kőjárat - befogadására szolgáló kőfészek nevű ládát könnyűszerrel elkészítették; de a többi rész (a felöntő garat, a folytonos zakatolása miatt „fecsegőnek” is nevezett rezgővályú és a szitaszekrény²) megácsolása sem tartott sokkal tovább. Munkájukat megkönnyítették a jó szerszámok, és az ilyen régimódi görgőmalom végeredményben igen egyszerű alkatrészekből áll. Csupán idő kérdése volt az egész.

Mind az öten részt vettek a malomépítésben, és december elsejére végeztek a munkával.

Pencroff, mint mindig, most is roppant elragadtatással szemlélte művét, és csöppet sem kételkedett abban, hogy az minden tekintetben tökéletes alkotás.

– Most már csak jó kis szelecske kéne - mondta -, és úgy megőröljük első termésünket, mint annak a rendje!

– Jó kis szelecske, az igen - felelte a mérnök -, csak aztán szélvész ne legyen belőle, Pencroff.

– Tyuhaj, legalább annál gyorsabban forog a malmunk kereke!

– Semmi szükség rá, hogy gyorsabban forogjon - válaszolta Cyrus Smith. - Tapasztalatból tudjuk, hogy a malom munkavégző képessége akkor a legnagyobb, ha a szárnyak fordulatszáma éppen hatszorosa a lábakban kifejezett másodpercenkénti sebességnek. Közepes, tehát másodpercenkénti huszonnégy láb sebességű szellővel a vitorla tizenhatot fordul percenként, és ennél többre semmi szükség.

– Hahó! - kiáltotta Harbert. - Éppen jó kis északkeleti szél fújdogál, ez most kapóra jön nekünk!

Semmilyen ok nem késztette őket a malom fölavatásának elodázására, hiszen a telepesek alig várták már, hogy megízleljék az első falat Lincoln-szigeti kenyeret. Még aznap, pontosabban még azon a délelőttön megőröltek hát két-három véka búzát, és másnap, reggelinél már pompás cipó barnállott a Gránitpalota asztalán: kissé nehézre sikerült ugyan, jóllehet Nab sörélesztővel kelesztette a tésztát. Mindazonáltal valamennyien hatalmasakat harapdáltak belőle, és képzelhetjük, milyen gyönyörűséggel habzsolták!

Az ismeretlen egész idő alatt nem került elő. Gedeon Spilett és Harbert több ízben is végigcserkészték a Gránitpalota környéki erdőt, de nemhogy nem találkoztak vele, hanem még nyomára sem bukkantak sehol. A telepesek már komolyan aggódtak az ismeretlen férfi hosszú távolmaradása miatt. Igaz, attól nem kellett tartaniok, hogy az egykori tabor-szigeti vadember nem talál ennivalót a vadban bővelkedő Vadnyugat-vadonban. Viszont nem kellett-e annál jobban félteniök, hogy ismét rákap állatias szokásaira, és ez a függetlenség újra fölszítja vérengző ösztöneit?! Cyrus Smith azonban - mintha csak megérezte volna az elkövetkezendőket - nem aggódott, és szüntelenül hangoztatta, hogy a szökevény előbb vagy utóbb visszatér körükbe.

– Igen, visszatér! - hajtogatta makacs bizakodással, bár társai sehogyan sem tudtak osztozni meggyőződésében. - Amikor a Tabor-szigeten tengődött a szerencsétlen, ott tudta, hogy teljesen elhagyatott! Itt azonban tudja, hogy társai várják! Szegény vezeklő ez, és ha egyszer már belefogott az élettörténetébe, előbb vagy utóbb visszajön, hogy elmondja az egészet, és azon a napon végképp a mi emberünk lesz!

Az események Cyrus Smith mérnököt igazolták.

December 3-án Harbert átvágott a Kilátó-fennsíkon, horgászni indult a tó déli partjára. Fegyvertelenül ment, hiszen mindaddig semmilyen óvatoskodása, nem volt szükség, mert veszedelmes vadállatok soha nem mutatkoztak még a szigetnek ezen a tájékán.

Pencroff és Nab eközben a baromfiudvarban dolgozott, Cyrus Smith és az újságíró a Kéményben foglalatoskodott; marólúgot kotyvasztottak, mert a szappankészletük jócskán megcsappant.

Hirtelen rémült kiáltás hangzott a távolból.

– Segítség!... Ide, ide!

Cyrus Smith és az újságíró túlságosan messze lévén nem hallotta meg rögtön a segélykiáltásokat. Pencroff és Nab azonban rögtön kivágódott a baromfiudvarból, és lélekszakadva rohant a tó felé.

Még oda sem érhettek, amikor az ismeretlen - akinek az ittlétét senki sem gyanította - kirontott az erdőből, és egyetlen rugaszkodással a fennsíkot határoló Glicerin-patak túloldalán termett.

Harbert a fennsíkon állt, és vele szemközt iszonyatos jaguár kushadt, olyanféle, mint amilyent az újságíró ejtett el a Kígyó-félszigeten. Váratlanul lepte meg Harbertet, aki fatörzs mellé húzódott, az állat pedig ugrásra készen lapult előtte. Az ismeretlen, noha egyetlen kés volt minden fegyvere, rárohant a szörnyű fenevadra, s az most új támadója ellen fordult.

A küzdelem nem sokáig tartott. Az ismeretlen rendkívül erősnek és ügyesnek bizonyult. Hatalmas, harapófogó-szerű markával torkon ragadta a vadállatot, ügyet sem vetve rá, hogy a ragadozó karma a húsába mélyed, és másik kezével a jaguár szívébe döfte a kést.

A fenevad a földre zuhant. Az ismeretlen belerúgott, és már-már elfutott, mert a telepesek ebben a pillanatban érkeztek a viaskodás színterére, de Harbert ekkor odaugrott hozzá, és fölkiáltott:

– Ne! Ne menjen el!

Cyrus Smith is közelebb lépett az ismeretlenhez, az pedig láttára összevonta busa szemöldökét. Vállából csöpögött a vér szakadt ujjasa alatt, de mit sem törődött vele.

– Barátom - szólította meg a mérnök -, azért jöttünk, hogy kifejezzük a hálánkat. Ön az életét kockáztatta azért, hogy megmentse a mi fiunkat!

– Az életemet! - mormogta az ismeretlen. - Mit ér az én életem? Még a semminél is kevesebbet!

– Megsebesült?

– Nem tesz semmit.

– Megszoríthatom a kezét?

Harbert meg akarta ragadni megmentője jobbját, amely megmentette őt, az idegen azonban keresztbe fonta karját, melle zihált, tekintete elborult, és úgy rémlett, nyomban elfut; de aztán nagy nehezen erőt vett magán, és nyersen odavetette:

– Kicsodák önök? És mit akarnak tőlem?

Úgy látszott, a telepesek történetére kíváncsi; most először mutatott efféle érdeklődést. Ha közlékenységet tapasztal, talán neki is elered a szava?

Cyrus Smith néhány szóban elbeszélte, mi minden történt velük, amióta Richmondot elhagyták, hogyan menekültek meg, hogyan boldogultak a szigeten, és hogy azóta milyen jólétet teremtettek.

Az ismeretlen feszült figyelemmel hallgatta végig.

A mérnök ezután bemutatta társait: Gedeon Spilettet, Harbertet, Pencroffot, Nabet és önmagát is, majd hozzátette: amióta a Lincoln-szigetre vetődtek, a legnagyobb öröm a tabor-szigeti útjuk során érte őket, amikor visszatérve azt remélhették, hogy új társuk akadt.

Az ismeretlen e szavak hallatán elpirult, feje a mellére csüggedt, és egész lényéről kínos zavar támadt.

– Most pedig, hogy megismert valamennyiünket - fűzte hozzá Cyrus Smith -, ugyebár, kezet szorít velünk?

– Nem - felelte tompa hangon az ismeretlen -, nem! önök becsületes emberek! Én pedig...!