Március első hetében megváltozott az időjárás. A hónap teliholddal kezdődött, és még egyre tartott a nagy hőség. Elektromos feszültség érződött a levegőben, s a telepesek joggal tarthattak attól, hogy hosszabb-rövidebb zivataros időszak következik.

Valóban, március 2-án hatalmasat dördült az ég. Keleti szélroham kerekedett, és egyenesen a Gránitpalota homlokzatához csapkodta a jégesőt, amely úgy kopogott a zsalugáterek deszkáin, akár a kartácságyú pergőtüze. A telepeseknek légmentesen be kellett csukniok az ajtókat és az ablakokat, hogy az eső be ne verjen, s el ne öntse a szobák belsejét.

Amikor Pencroff kitekintett, és meglátta a jégszemeket - némelyik akkora volt, akár a galambtojás! -, egyetlen gondolat villant át az agyán: végveszélyben a búzavetés.

Lélekszakadva rohant a fennsíkra, az ő szántóföldjére, amelyen már föl-fölütötték zöld fejecskéiket a zsenge kalászok, és jókora selyemponyvával letakarta az egész „földbirtokot”, és sikerült is megmentenie a termést. A jégeső ugyan alaposan helybenhagyta, de ő nem bánta csöppet sem.

Álló hétig tartott ez a cudar idő: a mennydörgés szakadatlan dübörgéssel görgött elő az égbolt mélységes mélyeiből. Még kurta viharszünetek idején is tompa döndülés moraja visszhangzott a Gránitpalotáig, valahonnan a láthatár szegélyén túli óceán felől; de ezek a csöndesebb köztes időszakok nem sokáig tartottak, és csakhamar megújult dühvel ismét rákezdte az égiháború. Az égboltozatot villámok hasogatták, a mennykő gyakran belecsapott a szigeti fákba is, így többek közt kettőbe hasított egy óriási fenyőt a tó partján, az erdőszélen. Két vagy három ízben a parti sávot is villamos kisülés érte: nyomában üveggé olvadt a homok. A mérnök később, az orkán elmúltával, sok *fulgurit*darabot¹ talált a fövényen, s attól fogva bízni kezdett abban, hogy előbb-utóbb sikerül majd szelet, esőt és jégverést egyaránt álló, szilárd üvegtáblákkal ellátnia az ablakokat.

A telepeseket semmiféle sürgős teendő nem szólította a szabadba, tehát éltek az alkalommal, és a kedvezőtlen időjárás napjain át a Gránitpalotában folytatták az ott már régebben megkezdett munkát, és kezük nyomán napról napra teljesebbé és tökéletesebbé gazdagodott a lakás berendezése. A mérnök esztergapadot helyezett üzembe, és azon különféle piperecikkeket, konyhaeszközöket, gombokat csiszolt - főként az utóbbiakra volt nagy szükségük. Aztán remek állványt ácsoltak a gondosan ápolt fegyverek számára, de faragott szekrényeik, polcaik sem hagytak semmi kívánnivalót. Fűrészeltek, gyalultak, csiszoltak, esztergályoztak, és amíg odakünn tombolt az ítéletidő, bentről, a Gránitpalotából szerszámok csikorgása, kopácsolása, esztergapad surrogása felelt a mennydörgés morajára.

Jup mesterről sem feledkeztek meg a telepesek: a majom külön lakószobát kapott a nagy raktárhelyiség mellett, amolyan fülkefélét, ahol fakeretbe ágyazott, puha alom várta; láthatóan kitűnően érezte magát kényelmes otthonában.

– Milyen pompás inas ez a derék Jup! - ismételgette Pencroff. - Soha nem felesel, soha nincs rá panasz! Micsoda inas! Ugye, Nab? Micsoda inas!

– A tanítványom! - büszkélkedett Nab. - És nemsokára túlszárnyalja mesterét!

– Már túl is szárnyalt! - vágott vissza nevetve Pencroff. - Mert te sokat fecsegsz, ő azonban nem szól egyetlen mukkot sem...

Mondanunk sem kell, hogy Jup beletanult már valamennyi házi teendőbe. Ruhát porolt, nyársat forgatott, szobát söpört, fölszolgált az asztalnál, kamrába rakta a fát, és - Pencroffot különösen ez ragadta meg - sohasem feküdt le úgy, hogy előzőleg be ne takargatta volna ágyában a derék tengerészt.

Ami a telep kétlábú, kétkezű és négylábú vagy négykezű tagjainak egészségi állapotát illeti, abban semmi hiba nem volt. Szabad levegőn éltek valamennyien, enyhe éghajlat alatt, egészséges napsütésben sütkéreztek, rendszeresen dolgoztak, de nemcsak a kezüket használták, hanem a fejüket is; úgy hitték, nincs az a betegség, amely megtámadhatná őket.

Pompásan érezték magukat, annyi szent. Harbert kéthüvelyknyit nőtt egy év alatt. Alakja megemberesedett, és minden arra vallott, hogy testben és lélekben egyaránt igazi férfi válik belőle. A kétkezi munka szüneteiben, valahányszor csak tehette, arra használta föl idejét, hogy művelődjék: elolvasta a ládában talált könyveket, de okult a mindennapi élet során adódó gyakorlati tanulságokból is, és ezenfölül a mérnökben is, az újságíróban is jó mesterére talált; az előbbi főként a természettudományokhoz értett, az utóbbi pedig főként a nyelvekhez, s mindketten kész örömmel járultak hozzá Harbert ismereteinek gyarapításához.

A mérnök legkedvesebb terve az volt, hogy elméleti magyarázatokkal, gyakorlati példákkal megtanítja Harbertet mindarra, amit ő maga tud, és Harbert valóban sokat okult a leckékből.

„Ha egyszer meghalok - gondolta magában Cyrus Smith -, lesz, aki a helyemre áll!”

Március 9-én ért véget a viharos időszak, de az eget továbbra is felhők borították a nyárnak ebben az utolsó hónapjában. A légkört erősen fölkavarták a villamos kisülések, nem is nyerte már vissza régi tisztaságát, csaknem szakadatlanul zuhogott az eső, és a köd sem akart fölszakadni, alig akadt egy-két derült nap: ilyenkor a telepesek különféle kirándulásokat tettek.

Ez idő tájt ellett meg az onagga, csacsija is nőstény lett, valamennyien a csodájára jártak a kecses kis jószágnak. A muflonnyáj is otthonosnak találta új környezetét, mert szépen gyarapodott a karámban: a fészerek alatt már jó néhány apróság bégetett Harbert meg Nab nagy örömére; a néger is, a fiú is meglelte és dédelgette-becézgette a maga kedvencét az újszülöttek közt.

A telepesek megpróbálkoztak a pekarik szelídítésével is, és kísérletük tökéletes sikerrel járt. Ólakat építettek a baromfiudvar közelében, s azokban Nab keze alatt nemsokára több malac és süldő tett jelentékeny haladást a polgárosodás, azaz egyszerűbben szólva: a hízás útján. Jup mesterre bízták, hogy naponként etesse őket a zsíros mosogatóléből és konyhai hulladékokból kotyvasztott moslékkal, miegyébbel, ő pedig lelkiismeretesen teljesítette feladatát. Azt azonban nem állhatta meg, hogy el ne szórakozzék kis kosztosai rovására, és meg ne ráncigálja a farkukat; ám ezt nem rosszindulatból tette, hanem csak pajkosságból, mivel ösztönlény lévén, akár a csintalan kisgyermek, egyszerűen játékszernek tekintette a pekarimalacok kurta, kunkori farkát.

Március egyik napján Pencroff, miközben a mérnökkel beszélgetett, figyelmeztette Cyrus Smith mérnököt, hogy még nem váltotta be egyik ígéretét.

– Valamilyen szerkezetet említett régebben, Cyrus úr - jegyezte meg a tengerész -, azt mondta, hogy az majd fölöslegessé teszi a hosszú kötéllétrát a Gránitpalotán. Nem csinálhatná-e meg nekünk ezekben a napokban?

– Fölvonóra gondol? - kérdezte Cyrus Smith.

– Jó, nevezzük fölvonónak, ha úgy tetszik - felelte Pencroff. - A név nem jelent semmit, csak az a fontos, hogy fáradság nélkül jussunk föl a lakásunkba.

– Mi sem könnyebb ennél, Pencroff - mondta a mérnök. - De vajon hasznát vesszük-e?

– Már hogyne vennénk, Cyrus úr! Most, hogy már mindenünk megvan, a kényelmünkkel is törődhetünk egy kicsit. Meg aztán, ha az emberek számára talán fényűzés is az efféle szerkezet, a holmink számára szinte nélkülözhetetlen! Mert nem valami kellemes dolog ám, ha az embernek jó súlyos teherrel a hátán kell fölkecmeregnie azon a hosszú hágcsón!

– No jó, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, megpróbáljuk kielégíteni az igényeit.

– De hiszen nincsen semmilyen gépezet, amely a fölvonót hajtsa, Cyrus úr!

– Majd csinálunk!

– Gőzgépet?

– Nem, vízturbinát.

Valóban, a szerkezet mozgatására hatalmas természeti erő állt a mérnök rendelkezésére, és ezt minden nagyobb nehézség nélkül föl is használhatta.

Mindössze annyit kellett tennie, hogy megnövelje a Granttóból a Gránitpalotába vezető szivárgócsatorna vízmennyiségét. A vízvezeték szája a régi csatorna elfalazott, felső torkolatánál nyílt, sziklák és növények közt; ezt a nyílást a telepesek most kitágították: ezáltal a folyosó végén erős zuhogó keletkezett, amelynek túlcsorgó vize a belső aknán át a tengerbe ömlött. A zuhatag alá a mérnök lapátos malomkereket szerelt, amely szabadba nyúló, hosszú tengelyt forgatott, a tengely végén pedig kosár függött, szívós kötélen. A Gránitpalotából még egy kötél csüngött le a fövényig: a telepesek ezzel a kötéllel kapcsolhatták be és ki a víz hajtotta motort: egyszerűen beleültek a kosárba, megrántották a kötelet, és fölhúzatták magukat az ajtó magasságáig.

Március 17-én, a telepesek általános örömére, működni kezdett a fölvonó. Ettől fogva minden terhet, a fát, a szenet, az élelmiszert, sőt magukat a telepeseket is ez az egyszerű masina vonta föl a magasba, teljesen fölöslegessé téve a kezdetleges kötélhágcsót, úgyhogy senki sem sajnálta a szerkezet készítésére fordított fáradságot. Topot különösen elbűvölte ez az előnyös újítás, mert bizony nem volt, nem is lehetett olyan ügyes a létramászásban, mint például Jup mester, s ezért jórészt Nab vagy éppen az orangután hátán tette meg a Gránitpalotába vezető meredek utat.

Szintén ebben az időben próbálkozott meg Cyrus Smith az üvegkészítéssel is, és ezért az egykori fazekaskemencét, új feladatának megfelelően, üveghutává kellett átalakítania. Jókora nehézségek akadályozták munkájában, de néhány eredménytelen kísérlet után mégiscsak sikerült üveggyártó műhelyt berendeznie; Gedeon Spilett és Harbert készségesen szegődött a mérnök segítőtársául, és egyikük sem távozott mellőle napokig.

Ami az üveganyag alkotórészeit illeti, ezek fölöttébb egyszerűek: homok, mész és hamuzsír vagy nátrium-szulfát, illetve nátrium-karbonát. Mármost homok bőven volt a tengerparton, mész is akadt elég a szigeten; hamuzsír a tengeri növényekből került ki, kénsav a piritkőzetekből; a kőszenet, amellyel kellő hőfokra hevítették a hutát, maga a talaj adta. Cyrus Smithnek tehát minden szükséges kellék a keze ügyében állott, hogy megkezdhesse a műveletet.

Legtöbb nehézséggel az üvegkészítő műhely pipa nevű szerszámának az elkészítése járt: ez öt-hat láb hosszú vascső, és arra szolgál, hogy egyik nyílásával fölszedjék a fúvásra váró, cseppfolyóssá olvadt üveganyagot. Pencroffnak végül sikerült egy hosszú, vékony vaspántot puskacsőszerűen összepöndörítenie, s azzal kész is lett a használatra alkalmas fúvópipa.

Március 28-án erősen befűtöttek a kemencébe. Tűzálló tégelyekbe rakták, az üvegkészítésre szánt nyersanyagokat: száz rész homokot, harmincöt rész meszet, negyven rész hamuzsírt, két-három rész porrá tört szenet. A huta magas hőfokán az egész keverék cseppfolyós, pontosabban szólva: pépes állapotba került; Cyrus Smith ekkor pipájával bizonyos mennyiséget „fölszippantott” a szörpsűrűségű anyagból, és egy előzőleg odakészített acéllapon fúvásra alkalmas alakúba hengergette; aztán átnyújtotta a csövet Harbertnek, és biztatta, hogy fújjon bele a túlsó végén.

– Mintha szappanbuborékot fújnék?

– Pontosan úgy - felelte a mérnök.

A fiú földuzzasztotta arcát, és belefújt a csőbe, s addig fújta, addig forgatta ügyesen a pipát, amíg leheletére a kocsonyásan áttetsző anyag fokról fokra hólyagosodni nem kezdett. Amikor ez megvolt, ismét a tégelybe mártotta a fúvócsövet, és újabb üvegadagot mert ki vele: végül is körülbelül lábnyi átmérőjű gömb csüngött a pipa végén. Cyrus Smith ekkor kivette Harbert kezéből a csövet, és ingaszerűen himbálni kezdte, mire az olvatag buborék megereszkedett, és hengerkúp alakúra nyúlt.

A fúvás eredménye tehát ez idáig mindkét végén gömbsüvegben végződő üveghenger volt, a mérnök vízbe mártott vésővel könnyen lepattintotta róla a két végét elzáró dudort, majd pedig ugyanilyen módon magát a hengert is kettérepesztette hosszában; ezután másodszor is fölhevítették a megjegecesedett anyagot, majd amikor nyújthatóvá lett, acéllapra terítették, és fahengerrel simára mángorolták.

Elkészült tehát az első üvegtábla; a telepeseknek azonban ötvenre volt szükségük, tehát ötvenszer kellett megismételni ezt a műveletet. Munkájuk eredményeképpen a Gránitpalota ablakait nemsokára átlátszó üveglapok védték; nem tündököltek ugyan kristálytisztán, a világosságot azonban mindenesetre eléggé átengedték.

Az ablaküvegöntés befejeztével a telepesek edényeket, palackokat, poharakat is fújtak, ez azonban inkább már csak játékszámba ment. Nemigen bánták, milyen formájúra sikerednek készítményeik, beérték minden darabbal úgy, amilyennek éppen lekerült a pipa végéről. Pencroff ajánlkozott, hogy majd ő is fúj egyet; megengedték neki, hadd szórakozzék: akkorákat „lehelt” a csőbe, hogy a legmókásabb, legkajlább figurák bodorodtak elő pipájából: maga sem győzött álmélkodni rajtuk.

Ez idő tájt kirándultak is hébe-hóba; egyik alkalommal olyan fafélét találtak, amely termékeivel nagyban gyarapította a telep élelemforrásait.

Cyrus Smith és Harbert egy napon a Hála-folyó bal partján vadászgattak, és elkalandoztak a Vadnyugat-vadonban; a fiú, szokásához híven, most is ezernyi kérdéssel ostromolta a mérnököt, az pedig szíves örömest válaszolgatott. De a vadászattal is úgy van az ember, mint minden egyéb foglalatossággal: ha nem csinálja igyekezettel, akkor bizony sehogyan sem sikerül. És mivel Cyrus Smith amúgy sem volt nagy vadász, Harbert pedig vegytani és fizikai jelenségek okairól faggatta a mérnököt, ezen a napon puskavégre került kenguruk, vízidisznók, agutik valóságos kis sereglete menthette meg az irháját. Már esteledett, amikor a vadászok észbe kaptak, hogy egész nap hiába cserkésztek az erdőben; Harbert azonban megtorpant, és hangos örömujjongással fölkiáltott:

– Cyrus úr! Látja ezt a fát?

S egy közeli fára - helyesebben inkább cserjéje - mutatott; ez csupán egyetlen, ág nélküli, oszlopforma, pikkelyes kérgű törzsből állt, amelyen párhuzamos erekkel csíkozott, apró levelek nőttek.

– Miféle fa ez? - kérdezte Cyrus Smith. - Olyan, mint valami törpe pálma...

– Ez a Cycas revoluta! - felelte Harbert. - A mi természetrajzi ismerettárunkban is benne van a képe.

– Semmiféle gyümölcsöt nem látok rajta.

– Azt nem is terem, Cyrus úr - felelte Harbert -, hanem a törzse lisztnemű anyagot tartalmaz, mégpedig a természet jóvoltából finomra őrölt állapotban.

– Ez hát a híres kenyérfa?

– Nem. Az igazi kenyérfa, az Artocarpus insica, sokkal magasabb ennél, és annak a gyümölcsét sütik meg kenyérnek. Ez itt nem egyéb, mint afféle nagyra nőtt, páfrányféle haraszt, de azért ez is megérdemli a kenyérfa nevet: így is hívják sok helyütt...

– No hát akkor, fiacskám, ez igen fontos fölfedezés, főként amíg búzánkat le nem aratjuk. Lássuk csak, mit rejteget ez a fa; remélem, nem tévedtél.

Nem, Harbert nem tévedett. Kettétörte egy cycas törzsét, s azt látta, hogy a növény likacsos szövete nagy mennyiségű, fás nyalábokkal bordázott, lisztes belet zár magába, a szár belsejét pedig ugyancsak fás anyagú, párhuzamos karikák osztják rekeszekre. A lisztet mézgás, kellemetlen ízű nedv járta át, ezt azonban könnyűszerrel kisajtolhatják belőle. A sejtes bélanyag igazi, finom, nagy táperejű lisztet ad: ezt a világ több részén sokra becsülik, sőt néhol olyan értékesnek tartják, hogy a japán kormány például törvénnyel tiltotta meg kivitelét az ország területéről.

Cyrus Smith és Harbert jól megjegyezte, hogy a Vadnyugat-vadon melyik tájékán terem a kenyérfa, mindketten emlékezetükbe vésték a környék ismertetőjegyeit, aztán visszatértek a Gránitpalotába, és ott hírül adták fölfedezésüket.

Másnap a telepesek kenyérfaszüretre indultak, és Pencroff, aki egyre rajongóbban lelkesedett a szigetért, így szólt a mérnökhöz:

– Elhiszi-e, Cyrus úr, hogy az óceánon különleges szigetek vannak a hajótöröttek számára?

– Hogy érti ezt, Pencroff? - kérdezte a mérnök.

– Úgy, hogy vannak szigetek, amelyek csak arra jók, hogy kellemessé tegyék a hajótörést, és a szegény ördögök könnyen boldoguljanak rajtuk.

– Hát az bizony meglehet - felelte mosolyogva a mérnök.

– Nemcsak meglehet, hanem bizonyos, Smith úr - tódította Pencroff -, és az is bizonyos, hogy a Lincoln-sziget is ezek közül való!

A telepesek jó néhány ölnyi kenyérfatörzs-aratással tértek haza a Gránitpalotába. A mérnök prést állított föl, és azzal kisajtolta a liszt mézgás nedvét: így aztán jelentékeny mennyiségű liszthez jutottak, amely Nab keze alatt csakhamar süteménnyé és pudinggá alakult át. A búzaliszttel ugyan nem állta a versenyt, de azért nem sokkal maradt el mögötte.

Az onaggakanca és a karámbeli kecskék meg juhok most már mindennap kellő mennyiségben szolgáltattak tejet a telep lakóinak. A kordé, helyesebben: a régi kordé helyett gyártott könnyű, kétkerekű kocsi gyakran végiggördült a karámba vezető úton, s amikor Pencroffra került a hajtás sora, mindig magával vitte Jupot is, és rábízta a gyeplőt, a majom pedig ostorát pattogtatva, szokott értelmességével látta el a kocsis feladatát.

Rendjén ment hát minden a karámban is és a Gránitpalotában is, egyvalami fájt csak a telepeseknek: az, hogy olyan távol estek hazájuktól, máskülönben igazán nem lehetett panaszra okuk. Annyira, megszokták a szigetet, mintha csak erre az életre születtek volna; ha úgy hozná a sors, hogy búcsút mondhatnak neki, szinte sajnálkozva hagynák el vendégszerető földjét!

Bármilyen nagy szeretettel zárták is azonban szívükbe ezt a tájat, ha váratlanul valamilyen hajó bukkant volna föl a láthatáron, a telepesek mindent elkövettek volna, hogy jelekkel a szigetre hívják, és boldogan elutaznának rajta!... Addig is boldog nyugalomban éltek, és ha remélték is, hogy valamilyen véletlen esemény véget vet ennek, ugyanannyira féltek is tőle.

De hát végtére ki hivalkodhatik azzal, hogy nemcsak a szerencse köpönyegét tartja a markában, hanem megragadta az üstökét is?! És ki hihetné, hogy már semmi baj sem érheti ezen a világon?!

Akárhogy is, a telepesek gyakran elbeszélgettek a Lincoln-szigetről, ahol már több mint egy esztendeje éltek, s egy napon olyan megfigyelést tettek, amely utóbb döntő következményekkel járt.

Április elsején történt, húsvét vasárnapján, amelyet Cyrus Smith és társai munkaszünettel ünnepeltek meg. Gyönyörű szép idő volt - olyan, mint az északi félteke derűs októberi napjain.

Estefelé, vacsora után, valamennyien a lugasban üldögéltek, a Kilátó-fennsík peremén, és nézték, hogyan borul éjszaka a láthatárra. Nab néhány csésze kávépótló bodzateát szolgált föl. Éppen a szigetről folyt a beszélgetés, arról, hogy milyen magányos fekvésű a Csendes-óceánon, amikor Gedeon Spilettnek valami hirtelen eszébe jutott:

– Mondja csak, kedves Cyrus - kérdezte -, megállapította-e újra a sziget fekvését, amióta rendelkezésére áll a ládában talált szextáns is?

– Még nem - felelte a mérnök.

– Pedig tanácsos lenne - mondta az újságíró -, hiszen ez a műszer sokkal pontosabb annál a szerkentyűnél, amelyet ön erre a célra használt.

– Ugyan már! - legyintett Pencroff. - Mire jó az? Nem mindegy az, hogy hol van a sziget? Jó helyen van ott, ahol van.

– Ez kétségtelen - hagyta rá Gedeon Spilett -, de hát megeshetett, hogy a műszer tökéletlensége miatt akkor hiba csúszott a számításba, és mivel most könnyen meggyőződhetünk róla...

– Igaza van, kedves Spilett - válaszolta a mérnök -, voltaképpen már régen ellenőriznem kellett volna a megfigyeléseimet, ámbár, ha tévedtem is, a hiba alig lehet nagyobb öt szélességi vagy hosszúsági foknál.

– Ej, mégis! Ki tudja - makacskodott az újságíró -, hátha közelebb vagyunk valamilyen földrészhez, mint hisszük?!

– Majd megtudjuk holnap - felelte Cyrus Smith -, hiszen már régóta tudnánk, ha nem lett volna annyi dolgunk, hogy semmi szabad időnk nem maradt rá.

– Ugyan - szólt Pencroff. - Cyrus úr érti a csíziót, sokkal jobb megfigyelő, semhogy tévedne! Ha csak a sziget el nem mozdult azóta a helyéről, akkor most is ott van, ahol ő mondja!

– Majd meglátjuk.

Másnap a mérnök a szextáns segítségével elvégezte a szükséges vizsgálatokat, hogy meggyőződjék róla, annak idején helyesen állapította-e meg a sziget koordinátáit, és íme, a megfigyelés a következő eredménnyel járt:

Az első alkalommal a mérnök ezeket az adatokat derítette ki a sziget fekvéséről:

*A nyugati hosszúság 150. és 155. foka közt;
a déli szélesség 30. és 35. foka közt.*

A második, pontos vizsgálat pedig ezt eredményezte:

*A nyugati hosszúság 150. fokának 30. Percén;
a déli szélesség 34. fokának 57. percén.*

Eszerint tehát Cyrus Smith már az, első mérés alkalmával tökéletlen eszközeivel is olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy öt foknál nem tévedett többet.

– Most pedig, kedves Cyrus - mondta Gedeon Spilett -, mivel nem csupán szextánsunk van, hanem atlaszunk is, keressük csak meg a térképen a sziget pontos helyét.

Harbert elszaladt az atlaszért, amely nyilvánvalóan francia kiadású lehetett, mert franciául jelölte a földrajzi neveket.

A telepesek kiteregették a Csendes-óceán térképét, a mérnök pedig, körzővel a kezében, nekilátott a pontos helymeghatározásnak.

A körző azonban egyszer csak megállt a kezében, és fölkiáltott:

– Hiszen itt sziget van az óceánon!

– Sziget? - kiáltott föl álmélkodva Pencroff.

– Kétségkívül a mi szigetünk - vélte Gedeon Spilett.

– Nem az - felelte Cyrus Smith. - Ez a sziget a nyugati hosszúság 153. fokán és a déli szélesség 37. fokának 11. percén fekszik, tehát két és fél fokkal nyugatabbra és kétfoknyival délebbre, mint a Lincoln-sziget.

– És mi a neve? - kérdezte Harbert.

– Tabor-sziget.

– Valami nagyobb földdarab?

– Nem, csak magányos sziget a Csendes-óceán közepén; talán még soha nem járt rajta ember.

– Sebaj, majd mi szemügyre vesszük! - jelentette ki Pencroff.

– Mi?

– Bizony, Cyrus úr! Fedélzetes bárkát építünk, én pedig vállalom a kormányzását... Milyen messzire lehetünk attól a Tabor-szigettől?

– Körülbelül százötven mérföldnyire fekszik tőlünk, északkeleti irányban - felelte Cyrus Smith.

– Százötven mérföld! Az is valami! - örvendezett Pencroff. - Jó széllel negyvennyolc óra alatt odaérünk!

– De hát mire jó az? - kérdezte az újságíró.

– Sose lehessen tudni. Megnézzük, mi van ott.

Ez a válasz el is döntötte a kérdést; és a telepesek úgy határoztak, hogy bárkát építenek, és a következő októberben, ha majd kitavaszodott, tengerre szállnak.