Hector Servadac beszámolt Timasef grófnak az angoloknál tett látogatásáról. Nem titkolta előtte, hogy a spanyolok eladták Ceutát Angliának, amihez egyébként nem volt joguk; viszont mélységesen hallgatott az ő Ceutára vonatkozó terveiről.

Minthogy az angolok nem hajlandók eljönni a Melegföldre, le kell mondaniuk a velük való együttműködésről, ez egyébként előre látható volt. Boldoguljanak hát úgy, ahogy tudnak!

Így hát csak azt kellett megvitatniuk, hogy ők maguk miként készüljenek fel az üstökös és a földgolyó újabb összeütközésére.

Voltaképpen kész csoda, hogy Servadac kapitány meg a Gallia többi lakója túlélte az összeütközést. Ez a csoda nyilván annak köszönhető, hogy a két égitest mozgása az adott pillanatban, előttük ismeretlen okok miatt, lelassult. Azt persze csak később fogják megtudni, hogy a Földön voltak-e áldozatai az összeütközésnek, de az bizonyos, hogy épségben maradtak mindazok, akiket a Gallia magával ragadott.

Vajon bizakodva várhatják-e a következő összeütközést is?

November 10-én Timasef gróf, Servadac kapitány és Prokop hadnagy ezekről a kérdésekről beszélgettek lent a közös búvóhelyen. A megbeszélésen természetesen Ben-Zuf is részt vett; Palmyrin Rosette azonban, noha mint mindig, most is hívták, nem volt hajlandó tárgyalni ezekről a kérdésekről, melyek őt semmiképpen sem érdekelték. Kedves Nerinája eltűnte óta nem tudott megvigasztalódni, s csak az az egy kívánsága volt, hogy hagyják békén. Ezt a kívánságát teljesítették is.

Servadac kapitány és Timasef gróf, noha egyre jobban elhidegültek egymástól, ha közös ügyről volt szó, bajtársiasan összetartottak.

– Uraim, november 10-ét írunk - kezdte a beszélgetést Servadac kapitány. - Ha hajdani professzorom számításai pontosak - és miért ne lennének pontosak? -, ötvenegy nap múlva ismét összetalálkozik az üstökös és a földgolyó. Vajon miként készülünk föl erre az esetleg veszedelmesnek bizonyuló találkozásra? Van-e valakinek valami elgondolása?

– Az ember sok mindenre gondolhat, sok mindent tervezhet - mondta Timasef gróf -, de félő, hogy semmit sem tehetünk, ki vagyunk szolgáltatva a sorsnak.

– Azért csak próbálkozhatunk valamivel, akár a sors ellenében is!

– Talán van valami ötlete, kapitány úr, hogy mit tehetnénk?

– Az igazat megvallva, még csak elképzelésem sincs.

– De, tisztesség ne essék szólván, miként lehetséges, hogy az ilyen okos emberek, mint az urak is, nem tudnak parancsolni ennek az átkozott üstökösnek, nem tudnak ráparancsolni, hogy oda menjen meg úgy menjen, ahogy az urak akarják?! - tört ki Ben-Zuf.

– Először is nem vagyunk olyan okos emberek - mondta Servadac kapitány -, de még ha sokkal okosabbak volnánk is, akkor sem tehetnénk semmit. Itt van például Palmyrin Rosette, aki pedig igazán nagy tudós, és ráadásul...

– Modortalan! - vágott közbe Ben-Zuf.

– Az lehet, de mégiscsak nagy tudású csillagász, s lám, ő sem tudja megakadályozni, hogy szeretett Galliája ne találkozzék újból a Földdel.

– Akkor hát mire jó a tudomány?

– Hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy még nem tud mindent! - válaszolt Timasef gróf.

– Annyi bizonyos, uraim, hogy az új összeütközés különböző veszélyekkel fenyeget bennünket - tért a tárgyra Prokop hadnagy. - Ha óhajtják, föl is sorolhatom ezeket a veszélyeket, s majd meglátják, kikerülhetjük-e, esetleg ellensúlyozhatjuk-e őket!

– Mondd csak, Prokop fiam! - biztatta a hadnagyot Timasef gróf.

Olyan nyugodtan beszélgettek, mintha nem is róluk, nem az ő életükről volna szó.

– Először is felmerül a kérdés: vajon miként következik be az összeütközés a Föld és az üstökös között? - folytatta Prokop hadnagy. - Ha megvitatjuk az összeütközés minden lehető módozatát, azt is látni fogjuk, mitől kell félnünk, miben reménykedhetünk.

– Ez valóban logikus - bólintott Servadac kapitány. - De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a két égitest egymás felé tart, és az összeütközés pillanatában óránként 90 ezer mérföldes sebességgel fognak száguldani.

– Mint két derék gyorsvonat! - jegyezte meg Ben-Zuf.

– A két égitest vagy rézsútosan találkozik össze, vagy hogy úgy mondjam, szemtől szembe - folytatta Prokop hadnagy. - Az első esetben lehetséges, hogy a Gallia csak súrolja a Földet, mint ahogy az első találkozásnál is történt, ismét leszakít belőle néhány darabkát, aztán tovább kering a világűrben. Pályavonala azonban nyilván megváltozik, s ha mi túl is éljük az összeütközést, kevés reményünk marad arra, hogy valaha visszatérhetünk a Földre.

– Aminek Palmyrin Rosette úr szívből örvendene, de én ugyan nem! - jegyezte meg Ben-Zuf.

– Talán hagyjuk ezt a föltételezést - mondta Timasef gróf. - Ismerjük, vagy legalábbis el tudjuk képzelni minden előnyét és hátrányát. Tegyük fel, hogy a Gallia nyílegyenesen nekimegy a Földnek, s hozzátapadva ott is marad!

– Akár egy pattanás a homlokon - bölcselkedett Ben-Zuf.

– Hallgass már! - szólt rá Hector Servadac.

– Igenis, kapitány uram!

– Jó, vizsgáljuk meg hát ezt a lehetőséget - mondta Prokop hadnagy. - Először is tudnunk kell, hogy miután a Föld tömege sokkal nagyobb a Gallia tömegénél, gyorsaságát nem csökkenti egy ilyen találkozás, s a Föld minden további nélkül magával sodorná a Galliát.

– Ez elképzelhető! - bólintott Servadac kapitány.

– Nos, uraim, a Gallia felszínének vagy azzal a részével tapadna a Földhöz, melyen most mi tartózkodunk, vagyis az egyenlítője körüli részével, vagy az ellentétes oldalával, esetleg valamelyik sarkvidékének felszínével. Akármelyik eset következzék is be, nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy a Gallián egyetlen élőlény is megmenekül.

– Magyarázza ezt meg közelebbről, hadnagy úr! - kérte Servadac kapitány.

– Ha a találkozás pillanatában az üstökösnek azon a pontján vagyunk, mely a Földdel érintkezik, a két égitest összemorzsol bennünket. Ha viszont az ütköző résszel szemközti oldalon leszünk, nyomban megfulladunk, mert a Gallia légköre azonnal egyesülni fog a Föld légkörével, s annak a hegynek a csúcsán, amelyen mi leszünk - hiszen a Gallia száz mérföld magas hegyet alkot majd a Föld felszínén - nem marad belélegezhető, éltető levegő.

– És ha a Gallia valamelyik sarkvidékével tapadna a Földhöz? - kérdezte Timasef gróf.

– Ez esetben mi a levegőégbe röpülünk, majd a Földre zuhanva szörnyethalunk.

– Remek! - mondta Ben-Zuf.

– Még hozzátehetem, hogy ha a három eset közül egyik sem következik be, akkor óhatatlanul elégünk.

– Elégünk? - hökkent meg Servadac kapitány.

– Igen, elégünk, mert a Gallia sebessége hővé alakul át az összeütközés pillanatában, s az üstökös részben vagy egészben izzóvá válik, hője több ezer fokra szökik fel.

Prokop hadnagy nem képzelődött, logikusan érvelt, s hallgatói feszülten figyeltek, miközben a különböző eshetőségek következményeit magyarázta.

– De mi történik akkor, hadnagy úr, ha a Gallia, mondjuk, valamelyik tengerbe esik? - érdeklődött Ben-Zuf.

– Akármilyen mély is az Atlanti- meg a Csendes-óceán, egyik sem elég mély ahhoz, hogy csökkentse a zuhanás erejét, hiszen csak néhány mérföldnyi mély mindkettő. Szóval, ha a tengerbe zuhanunk, ugyanaz történik, ami a szárazföldön történne...

– Csak legfeljebb ráadásul vízbe fulladunk! - állapította meg Ben-Zuf.

– Így hát, uraim, összemorzsolódunk, megfulladunk, szétlapulunk, vízbe fúlunk vagy megsülünk - ez a sors vár ránk, akármilyen körülmények között következzék is be a Föld és a Gallia találkozása - foglalta össze az eddig elhangzottakat Hector Servadac.

– Úgy van, kapitány úr - mondta habozás nélkül Prokop hadnagy.

– Hát, ha így állunk, szerintem csak egy okosat tehetünk! - közölte Ben-Zuf.

– Éspedig? - kérdezte Hector Servadac.

– Még az összeütközés előtt el kell hagynunk a Galliát.

– De hogyan?

– Ó, ez aztán igazán egyszerű - válaszolt zavartalan nyugalommal Ben-Zuf. - Nekem ugyan fogalmam sincs róla, hogyan csinálhatnánk meg, de biztosan egyszerű.

– Talán valóban így van! - mondta Prokop hadnagy.

Valamennyien a hadnagyra néztek, aki fejét tenyerébe hajtva, erősen gondolkodott valamin.

– Akármilyen elképesztőnek találják is a tervemet, szerintem meg kellene vele próbálkozni - mondta végül.

– Beszélj hát, Prokop fiam!

A hadnagy kis ideig még töprengett, aztán így szólt:

– Ben-Zufnak tökéletesen igaza van, csak egy módon menekülhetünk meg, ha elhagyjuk a Galliát még az összeütközés előtt.

– És volna erre mód? - kérdezte Timasef gróf.

– Igen... Azt hiszem, igen!

– Éspedig?

– Léghajóval!

– Léghajóval?! - fakadt ki Servadac kapitány. - Micsoda képtelen ötlet! Már a regényekben sem merik emlegetni!

– Hallgassanak talán végig, uraim - mondta Prokop hadnagy, s kissé összevonta a szemöldökét. - Ha pontosan tudjuk, hogy mikor következik be az összeütközés, egy órával előbb fölszállhatunk a Gallia légterébe. Ez a levegő szükségszerűen a saját sebességével sodor majd bennünket, de még az összeütközés előtt elvegyülhet a Föld légkörével; a léggömb így egyik légkörből a másikba siklik, voltaképpen meg sem érzi az összeütközést, hiszen közben a levegőben lesz!

– Rendben van, Prokop fiam - mondta Timasef gróf -, értjük az elgondolásodat, s aszerint fogunk cselekedni!

– Így egyszázaléknyi reményünk van arra, hogy megmenekülhetünk - tette hozzá elgondolkodva Prokop hadnagy.

– Egy százalék?

– Igen, mert amint az üstökös haladó mozgása megszűnik, a léghajó kigyullad.

– A léghajó is! - kiáltott föl Ben-Zuf.

– Igen, elég a léghajó is meg az üstökös is, hacsak a két légkör összeelegyedése... Magam sem tudom... Az azonban biztos: jobb, ha az összeütközés pillanatában nem leszünk a Gallián.

– Úgy van! - mondta Servadac kapitány. - Ha csak egyszázaléknyi eshetőségünk van is a megmenekülésre, így kell cselekednünk.

– De honnan veszünk hidrogént a léggömb töltéséhez? - kérdezte Timasef gróf.

– Megteszi a meleg levegő is, hiszen legföljebb egy órát maradunk a léghajón - mondta Prokop hadnagy.

– Rendben van, most már csak azt kellene tudnunk, honnan veszünk vásznat a léggömbhöz - folytatta Servadac kapitány.

– Majd a Dobryna vitorláit használjuk föl, könnyű és erős vászonból vannak...

– Jól van, Prokop fiam, te mindenre tudsz megoldást!

– Háromszoros hurrá Prokop hadnagynak! - kiáltotta Ben-Zuf.

A hadnagy valóban merész tervet gondolt ki. Minthogy azonban a kolónia pusztulása - akármilyen módon következzék is be az összeütközés - elkerülhetetlennek látszott, nem tehetnek mást, elszántan neki kell látniuk a terv megvalósításának, ha mégoly kevés reménnyel kecsegtet is. Ehhez azonban lehetőleg másodperc pontossággal kell tudniuk, hogy mikor fog bekövetkezni az összeütközés.

Servadac kapitány vállalta, hogy nagy óvatosan megkérdezi efelől a professzort. Közben a hadnagy irányításával megkezdődött a léghajó építése is. Meglehetősen nagy léggömböt kellett szerkeszteniük, hogy a hajókosár majd elbírja a Melegföld huszonhárom lakóját. A gibraltári és a ceutai angolokkal, minthogy ajánlatukat visszautasították, ezentúl már nem kell törődniük.

Prokop hadnagy úgy akarta megépíteni a léghajót, hogy az összeütközés után - ha a léggömb épségben marad - minél tovább maradhassanak a levegőben, így megfelelő helyet is kereshetnek a leszálláshoz. A hadnagy ezért elhatározta, hogy minél több üzemanyagot - száraz füvet és szalmát - visznek magukkal, hogy a léggömbben levő levegőt melegen tarthassák.

Azzal kezdték, hogy csíkokra szabdalták a Dobryna vitorlavásznát, majd kencével bemázolták, hogy még szilárdabbá tegyék. Ezután összevarrtak a csíkokat. Mondanunk sem kell, hogy sem az öreg uzsorás, sem a csillagász nem vett részt a közös munkában.

Így telt el egy hónap. Servadac kapitány még mindig nem talált alkalmat arra, hogy az összeütközés idejét illetően kérdést tegyen fel Palmyrin Rosette-nek. Napok teltek el anélkül, hogy látták volna a csillagászt. Minthogy a hőmérséklet most már nagyjából elviselhető volt, egész nap a megfigyelőhelyén tartózkodott, s egy lélek sem léphetett be hozzá. Servadac kapitány egyszer kísérletezett ugyan a közeledéssel, de a professzor szóba sem állt vele. Egyre jobban dühöngött, hogy vissza kell térnie a Földre, s mit sem törődött a visszatérés veszélyeivel, az ujját se mozdította volna a kolónia megmentéséért.

Servadac kapitány tehát kénytelen volt várni.

A Gallia fokozatosan közeledett a Naphoz. A Melegföld lakói egyre közelebbről, egyre nagyobbnak látták a földgolyót is. Novemberben 59 millió mérföldet tett meg az üstökös, és december 1-én 78 millió mérföldre volt a Naptól. A hőmérséklet egyre emelkedett, s megindult a zajlás. Csodálatos látvány tárult a Melegföld lakóinak szeme elé: dübörögve, hatalmas táblákban hasadozott a jég, csillogó erecskék futottak le a vulkán lejtőjén, aztán hatalmas hegyi patakká dagadva, zúgva szakadtak a tengerbe.

Ugyanakkor a láthatáron sűrű páraréteg keletkezett. Lassanként a szél is föltámadt, és mozgásba hozta a felhőzetet. Viharral is kell számolniuk, a meleggel és a fénnyel azonban mégiscsak az élet tért vissza a Galliára.

A zajlás kezdetekor a Dobryna és a Hanza százlábnyi magasan volt a tenger színe felett. A hajók némileg megdőlt jégemelvénye egyre erősebben meghajolt, s félő volt, hogy a legalsó jégrétegeket kimossa alóluk a meleg víz, ahogy a sarki jéghegyek talapzata is el szokott tűnni. A két hajót semmiképpen se menthették meg.

A december 12-éről 13-ára virradó éjszaka a hajók alatt fölgyülemlett jégtömb egyensúlya megbillent, s először a Hanza, majd a Dobryna zuhant a parti szirtekre, s mind a kettő nyomban darabokra tört.

Előre tudták, hogy így lesz. A kolónia minden egyes tagja mégis megrendülten nézte a hajók pusztulását: elveszítettek valamit, ami még a Földről került velük együtt az üstökösre.

Az öreg Hakhabut jajveszékelt, szitkozódott, átkozta azokat, akik ide, ebbe az öbölbe hozták a hajóját, melynek semmi baja sem esett volna, ha ott marad a Gurbi-sziget partján. Akarata ellenére hozták ide a *Hanzá*t - mondogatta -, majd ha a Földre visszatérnek, bíróság elé állíttatja azokat, akik ilyen mérhetetlen kárt okoztak neki!

– Az ördögit, Hakhabut uram, hallgasson már el, vagy vasra veretem! - förmedt rá Servadac kapitány.

Az öreg elhallgatott, s visszabújt a sötét barlanglyukba a portékái közé.

December 14-ére elkészült a léghajó. A hálóját a Dobryna könnyű kötélzetéből készítették, a hajókosarat pedig a Hanza kabinjait elválasztó erős fűzfavessző fonatból. A hajókosár elég nagy volt ahhoz, hogy huszonhárom ember, ha szűken is, de beleférjen. Elvégre nem sokáig lesznek benne, csak amíg a léghajó a Gallia légteréből a Föld légterébe siklik át, addig meg legfeljebb kicsit összébb húzzák magukat.

Igen ám, csakhogy a kellemetlenül csökönyös Palmyrin Rosette még mindig nem nyilatkozott a két égitest találkozásának pontos idejéről, ezzel pedig feltétlenül tisztába kellett jönniük.

A Gallia ekkor ismét keresztezte a Mars pályáját, a bolygótól azonban mintegy 56 millió mérföld távolságra volt, így nem kellett attól félniük, hogy a Mars vonzása késlelteti az ütközést.

December 15-ének éjszakáján azonban a galliaiak azt hitték, ütött a végórájuk. Földrengésszerű heves mozgás rázta meg a Galliát. A vulkán úgy mozgott, mintha erős kéz markolta volna meg, s az rázná. Servadac kapitány és társai azt hitték, hogy az üstökös darabokra szakadt, sietve előbújtak a hegy gyomrából.

Ebben a pillanatban jajveszékelést hallottak Palmyrin Rosette megfigyelőhelye felől, majd megjelent a boldogtalan professzor, kezében összetört csillagvizsgáló távcsövének egy darabjával.

A Melegföld lakóinak azonban most kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy a professzort sajnálják. A sötét éjszakában ugyanis nyomban meglátták, hogy a Gallia körül egy újabb mellékbolygó kering.

A mellékbolygó nem volt más, mint az üstökös egy darabja!

Valami belső feszültség kettérepesztette a Galliát, ugyanaz történt vele, mint annak idején a Gambart üstökössel. A Galliából levált darab kirepült a világűrbe, s vitte magával a ceutai és a gibraltári angolokat.