A Hold! Ha valóban a Hold ragyog az égbolton, hát miért rejtőzött eddig? És most honnan bújt elő? Eddig egyetlen mellékbolygó sem kísérte a Galliát a Nap körüli pályáján. Vajon a hűtlen Hold most elhagyta volna a Földet, hogy az új égitest szolgálatába álljon?

– Nem! Ez képtelenség - mondta Prokop hadnagy. - A Föld több millió mérföldre van tőlünk, és a Holdnak most is a Föld körül kell keringenie!

– Mit tudhatjuk mi ezt! - jegyezte meg Hector Servadac. - A Hold esetleg a Gallia vonzásterébe került, és a Gallia bolygója lett!

– Akkor már előbb is láttuk volna, nem kellett volna három hónapig várni rá! - mondta Timasef gróf.

– De hiszen csupa furcsa meg képtelen dolog történik körülöttünk!

– Kapitány úr! - szólt közbe Prokop hadnagy. - Teljesen elképzelhetetlen, hogy a Gallia vonzereje olyan nagy legyen, hogy magához ragadhassa a Föld mellékbolygóját!

– Rendben van, hadnagy úr, de honnan tudja, hogy az a fizikai jelenség, amely bennünket kiszakított a földgolyóból, ugyanakkor nem térítette-e le a Holdat is eddigi útjáról! - ellenkezett tovább Servadac kapitány. - Szegény Hold eddig csavargott a naprendszerben, és most egyszerre csak beállt hozzánk mellékbolygónak!

– Nem, kapitány úr, ez semmiképpen sem történhetett így!

– És vajon miért nem, hadnagy úr?

– Azon egyszerű oknál fogva, hogy a Gallia tömege sokkal kisebb a Föld e mellékbolygójának tömegénél, s így legföljebb az történhetett, hogy a Gallia lett az éjszaka égi vándorának a holdja!

– Ez így valóban lehetséges - bólintott Hector Servadac. - Ezek szerint a Gallia a Hold holdja lett, a Hold most új pályán kering, és mi őt kísérjük a világűrben.

– Akarja, hogy ezt a föltevést is megcáfoljam? - kérdezte Prokop hadnagy.

– Dehogy akarom! - nevetett Servadac kapitány. - Hiszen én magam is tudom, hogy ha a Gallia afféle al-mellékbolygó volna, úgy nem kellene neki három teljes hónap, hogy félfordulatot írjon le a Hold körül, a kataklizma óta már többször is láttuk volna a Holdat!

Miközben így beszélgettek, a Gallia mellékbolygója egyre magasabbra emelkedett az égbolton. Szaladtak a messzelátókért, hogy alaposabban megnézhessék, és bizony hamarosan kiderült, hogy nem a földi éjszakák hűséges égi vándorát látják a Gallia égboltján.

A mellékbolygó, noha jóval közelebb volt a Galliához, mint amilyen közel a Hold van a Földhöz, sokkal kisebbnek, legföljebb a Hold tizedrészének látszott. Fénye is gyöngébb volt, nem homályosította el még a kisebb csillagok fényét sem. Nyugaton kelt föl, és teljes korongja látszott. A Holddal semmiképpen sem lehetett összetéveszteni, felszínén sem látszottak a Hold úgynevezett kráterei és tengerei.

Egyszóval a Gallia saját külön holdja volt, s mint Timasef gróf megjegyezte, a Gallia valószínűleg akkor vonzotta magához, mikor a Földről csak teleszkóppal megfigyelhető aszteroidák zónáján haladt át. Vajon a már ismert és lajstromba vett százhatvankilenc aszteroid valamelyikéről van szó, vagy egy olyan kis égitestről, melyről a csillagászok még semmit sem tudnak? Az aszteroidák között vannak egészen apró méretűek is, vagyis olyanok, melyeknek a tömege sokkal kisebb, mint a Gallia tömege, így könnyen lehetséges, hogy a Gallia vonzáskörébe került az egyik ilyen kis mikrokozmosz.

A Nina-kaptárban töltött első éjszaka nyugodtan telt el. Másnap megszervezték a közös életet a Melegföldön. A „főkormányzó úr őkegyelmessége” - hogy Ben-Zuf szavaival éljünk - hallani sem akart arról, hogy semmittevéssel teljenek a napok; mindig irtózott a restségtől és a restségből születő bűnöktől. A legnagyobb gonddal állították hát össze a napirendet úgy, hogy mindenkinek meglegyen a maga munkája. Komoly tennivalókat jelentett egyébként a háziállatok ellátása, az élelmiszerek tartósítása, a halászat, a barlangfolyosók rendbe hozása és biztonságossá tétele, egyszóval akadt munka mindnyájuk számára.

A Nina-kaptár lakói között a legteljesebb egyetértés uralkodott. Az oroszok és a spanyolok jól megértették egymást, sőt már egy-két francia szót is megtanultak, minthogy a francia lett a Gallia „hivatalos nyelve”. Pablo és Nina Servadac kapitány tanítványa lett, a kapitány nagy szeretettel oktatta a két gyermeket, mulattatásukról pedig Ben-Zuf gondoskodott. Ben-Zuf állandóan franciául beszélt velük, s megígérte nekik, hogy egy napon majd elviszi őket egy „hegy tövébe épült városba”, melynek nincs párja a világon, s melyről varázsos meséket mondott a gyerekeknek. A derék legény a hegy alatt természetesen a Montmartre dombját értette, a mesékben szereplő csodálatos város pedig Párizs volt.

Március utolsó két hetében még mindig nem köszöntöttek be a nagy hidegek, s így Hector Servadac és a társai nem voltak elzárva a külvilágtól. Néhány kirándulást is tettek a part mentén, hogy egy kicsit megismerkedjenek ezzel az új tájjal. Öt-hat kilométer sugarú körben járták be a Melegföld vidékét. Mindenütt szomorú, sziklás pusztaság, növényzetnek még csak nyomát sem látták sehol. Itt-ott néhány befagyott ér, fehérlő folt jelezte, hogy legalább a víz nem hiányzik e kopár pusztaságról. De nyilván századoknak kellene eltelnie, mire a víz igazi folyamágyat moshatna e sziklák között, hogy széles medrében hömpölyögjön a tenger felé. A Nina-kaptár lakói azt már nem tudták megállapítani, hogy az a föld, melynek ők a Melegföld nevet adták, vajon kontinens-e vagy sziget, és úgy látták, hogy egyelőre esztelenség volna földerítő útra indulni a félelmes sziklák e sivatagában.

Servadac kapitány és Timasef gróf végül mégis tudtak valami képet alkotni maguknak e vidékről, mikor egyszer a körülbelül ezer méter magasságú hegyről tekinthették meg. A csonka kúp formájú csúcs felett állandóan vastag füst terjengett. A hegy megmászása meglehetősen fáradságosnak bizonyult volna, ha a Földön vannak, itt azonban a nehézkedési erő csökkenése folytán a két kutató fáradság nélkül, könnyedén kapaszkodott föl a meredek, csúszós lejtőn. Alig telt el egy óra, és máris a csúcson voltak. Hiába, az életnek megvoltak a maga kellemes oldalai a Gallián is.

A csúcsról messzelátó segítségével könnyen megállapíthatták, hogy a Gallia felszínén nincs semmi változás. Észak felől a Galliai-tenger nyúlt a messzeségbe, mint tükörlap, mert szellő sem mozdult, mintha a levegő is megszilárdult volna a hidegben. A távolban elmosódó sötét foltnak látszott a Gurbi-sziget. Kelet és nyugat felől is csak a kihalt tengert látták.

Déli irányban a távoli látóhatárig mindenütt szárazföld. A szárazföldnek ez a darabja roppant háromszöget formált, melynek csúcsa a vulkán volt. Még ebből a magasságból is járhatatlannak tűnt a talaj, melyet milliónyi, éles nyílhegyhez hasonló, nyolcszögű prizma borított.

– Léggömb vagy szárnyak kellenének ahhoz, hogy földeríthessük ezt a vidéket! - jegyezte meg Servadac kapitány. - Ördög és pokol! Úgy látszik, mintha kémiai termék volna ez az egész Gallia, valami kémiai kísérletnek az eredménye, olyasmi, amit a Földön múzeumban mutogatnak.

– Észrevette, kapitány úr, hogy a Gallia domborúsága milyen világosan látható szabad szemmel is, és hogy így aránylag milyen közel van a látóhatár?

– Igen, észrevettem, már a sziget szikláiról is megfigyeltem. A mi öreg Földünkön ezerméteres magasságból sokkal távolabbinak látnánk a horizontot.

– Hát bizony, a földgolyóhoz hasonlítva, nem nagy égitest ez a mi Galliánk! - jegyezte meg Timasef gróf.

– Nem nagy, viszont bőségesen elegendő a lakosainak! Persze a termékeny része mindössze az a háromszázötven hektárnyi terület a Gurbi-szigeten.

– Igen, termékeny a két-három nyári hónap alatt, és terméketlen az esetleg ezer éven át tartó télen!

– Hát igen... - bólintott Hector Servadac. - No de mit tehetünk? Hiszen bennünket nem kérdeztek meg, mielőtt a Galliára kerültünk, s most az a legokosabb, ha filozófus nyugalommal fogadjuk a sorsunkat.

– Amiben van valami jó is. Például ennek a vulkánnak a melege, ami nélkül megfagynánk.

Timasef gróf és Servadac kapitány, mielőtt leereszkedtek a hegyről, még egy utolsó pillantást vetettek a vulkán kráterébe. Először is az tűnt föl nekik, hogy a vulkán milyen csöndesen működik, nincs az a recsegés-ropogás, fülsiketítő dörgés, mely a vulkanikus anyagok kilövellését általában kíséri. Még a láva sem bugyborékolt, egyenletesen és folyamatosan jutott föl a kráterbe, s onnan úgy ömlött ki, mint csöndes tavakból a vízfölösleg a levezetőcsatornákon át. Nem forró üsthöz hasonlított tehát, melyből fortyogva, zubogva ömlik ki a víz, hanem egy olyan túltelt edényhez, melyből lassan kicsordul a folyadék. És a láván kívül nem került ki semmi más a kráterből; a tűzhányó sem kavicsot, sem füsttel keveredő hamut nem lövellt ki, ezért nem láttak a hegy tövében vulkanikus kőzetet vagy ásványokat.

Servadac kapitány úgy vélte, minden jel arra mutat, hogy a vulkán akár az örökkévalóságig működni fog, mert az egyenletes nyugalom az állandóság egyik biztosítéka az erkölcsi és az anyagi világban egyaránt. Tudjuk, hogy a leghevesebb viharok és a legszélsőségesebb szenvedélyek múlnak el a leggyorsabban. Itt ez az izzó folyadék olyan egyenletesen, olyan nyugodtan csörgött, hogy nyilván kimeríthetetlen a forrás, mely táplálja. A láva olyan békésen ömlött le a hegy lejtőjén, hogy az embernek eszébe sem jutott, hogy folyása valaha is megállhat.

E napon változás következett be a Gallia tengerének fizikai állapotában, e változást azonban a Gallia lakói maguk idézték elő.

Minthogy úgyis már mindnyájan átköltöztek a Melegföldre, nem bánták volna, ha befagy a tenger, mert akkor gyalogszerrel átjárhatnának a Gurbi-szigetre, s a vadászok vadászterülete is megnövekedne. Servadac kapitány összehívta a Melegföld lakóit, és egy sziklára vezette őket, mely a földnyelv végében nyúlt a tenger fölé.

Noha már elég hideg volt, a tenger még mindig nem állt be, mert vize meg sem mozdult, tükrét még csak szellő sem borzolta. Ilyen körülmények között a víz nehezebben fagy meg, de ha csak egy lökés is éri, bekövetkezik a fagyás.

A kis Nina és Pablo a felnőttekkel együtt ment a tenger fölé nyúló sziklára.

– Kislányom - szólt Ninához Servadac kapitány -, el tudnál-e jó messzire hajítani egy darab jeget a tenger felé?

– Igen! - mondta a kislány. - De Pablo sokkal messzebb tud dobni, mint én!

– Próbáld csak meg! - biztatta Hector Servadac, és egy darab jeget nyomott a kislány kezébe. Aztán még hozzátette: - Figyelj csak jól, Pablo! Most majd meglátod, milyen nagy varázsló a mi Ninánk!

Nina egyszer-kétszer meglendítette a kezét, majd elhajította a jeget.

Nyomban zizegés, zúgás hallatszott, s egyre tovább és tovább terjedt egészen a látóhatárig.

Nyomban jégpáncél borította az egész Galliai-tengert.