Elevenen eltemetve.

Az indulás előestéjén Penellan tüzet akart rakni a kályhában, de, alig hogy rátette a parázsra a fölhasogatott deszkákat, a szoba rögtön megtelt füsttel. Egyidejüleg pedig az egész kunyhó úgy megingott, mintha erős földrengés rázta volna meg.

Valamennyien rémülten kiáltottak föl, Penellan pedig rögtön kirohant az ajtón.

Odakint koromsötét volt és irtózatos hóvihar dühöngött. Oly sűrű hófelhőket vert föl a szél, hogy egy lépést se tehetett előre, s a hideg oly irtózatos volt, hogy a kezei majdnem rögtön lefagytak. Rögtön visszaszaladt a szobába, de előbb jól megdörzsölte a kezeit hóval.

– Elért bennünket a vihar, - mondta odabent. - Adja Isten, hogy össze ne döntse a házunkat, mert akkor végünk van!

Kint valóságos itéletidő volt. A szél szilaj zúgása, üvöltése úgy hangzott, mintha egész csorda elszabadúlt fenevad bömbölne, roppant jégtömbök töredeztek le a jéghegyekről, s az erősen rakott hóház is úgy megrendült néha, mintha össze akarna omlani.

– Mari, édes hugom! - siránkozott Jean Cornbutte.

– No nekünk ugyan megesett! - kesergett Fidéle Misonne.

– Alighanem itt is hagyjuk a bőrünket! - fakadt ki Aupic.

– Hagyjuk itt a házat! - tanácsolta André Vasling.

– Lehetetlen! - felelte Penellan. - Ott kint rögtön megfagynánk, idebent meg talán túléljük ezt a förgeteget.

– Hol a hőmérő? - kérdezte André Vasling.

Aupic odaadta neki. A szobában tíz fok volt a fagypont alatt, bár a kályhában égett a tűz. André Vasling kidugta a hőmérőt a ponyva alatt, de maga nem mert kimenni, mert a jégdarabok egyre röpködtek a levegőben.

– Pedig mégis menekülnünk kell innen! - kiáltott föl fogcsikorgatva.

– Miért? - kérdezte Jean Cornbutte.

– Mert ez a vihar elszakíthatja a jéghegyet, melyen állunk, s akkor összetöri, vagy elmerülünk!

– Lehetetlen! - szólt Penellan: - hisz ebben a farkasordító hidegben csonttá fagy inkább a tenger is!... Hány fok van odakint?

André Vasling behúzta a hőmérőt s a lámpás világosságánál megnézte:

– Harminczkét fok a fagypont alatt!

– Ez a legnagyobb hideg, a mit eddig értünk! - mondta Penellan.

– Még tíz fok, - tette hozzá André Vasling: - s a higany is megfagy!

Halálos csönd követte ezt a megjegyzést.

Reggel nyolcz óra tájban Penellan még egyszer megkisértette a kimenést, hogy lássa, milyen az idő. Különben is ki kellett bocsátani a füstöt, melyet a vihar egész éjjel visszavert a kunyhóba...

De, mikor félre húzta a ponyvát, látta, hogy a bejárást egészen eltemette a hó. Elővette vasas végű botját és beleszúrt a szilárd tömegbe: - de majd megfagyott ereiben a vér, mikor a botja nem ért keresztül a hórétegen, hanem megakadt benne!

– A hó eltemetett bennünket! - mondta Cornbutte kapitánynak, a ki odament hozzá.

– Mit mondtál?...

– Azt, hogy a hó eltemetett bennünket, kunyhóstól, mindenestől, elevenen...

– Próbáljuk eltolni ezt a havat! - mondta a kapitány.

Neki feküdtek mind a ketten, de meg se birták mozdítani!... A hóréteg, mely körülfogta a házat, talán egy ölnél is vastagabb volt és minden oldalról összefagyott vele!

Jean Cornbutte önkénytelenül fölsikoltott, a mire Aupic, Misonne és André Vasling is fölébredtek... E pillanatban sűrű füstgomolyag tódult be a szobába, mert a kályha kürtőjén már nem birt kimenni.

– Átkozott idő! - kiáltott föl Misonne. - A kéményt is betömte a hó!

Penellan rögtön leütötte a kürtőt botjával, a tüzet pedig jégdarabokkal oltotta el, a mitől oly füst támadt, hogy mindnyájan fulladoztak tőle. Aztán botjával fölszurkált a kémény nyilása felé: - de ott is mindenütt kemény jeget talált!

Itt volt hát a legiszonyúbb halál: a megfúlás veszedelme... vagy ha nem az, hát a megfagyás, mert a füst miatt már tüzet sem rakhattak többé!

Most fölébredt Mari is.

– Ejnye, de megtelt a szoba füsttel!... Ugy-e, sokat raktatok a tüzre?

– Az ám... az ám... dadogta Penellan, a ki minden áron titkolni akarta a szörnyű valót.

Majd, hogy időt nyerjen, hirtelen mondta:

– Jó lenne, ha segítene megfőzni a reggelinket a gyorsforralón... Nagyon hideg van odakint, nem lehet kimenni... Itt a borszesz, a forraló, a kávé... Mi pedig lássunk hozzá addig is a pemmikánhoz...

És, hogy jó példával menjen elől, mindjárt neki is esett a maga részének és mohón fölfalta. Példáját a többiek is követték, s a forró kávé, mit Mari időközben készített, némileg visszaadta bizalmukat és bátorságukat.

Legelsőnek André Vasling szólalt meg:

– Ha a vihar még tart odakint, a mi valószinű, akkor legalább is tíz lábnyira vagyunk a hó alatt, mert semmit sem hallunk.

Penellan ránézett Marira... A leány megértette a valót, elsáppadt, de nem remegett, és egy szóval se panaszkodott.

Penellan fogta botját és a vasas végét megtűzesítette a borszesz lángján; aztán beleszúrta a hótömegbe... de hiába. A vas sisteregve olvasztotta meg a jeget és a bot egész végig belefuródott a megfagyott tömegbe, de nem ért keresztül rajta.

Ekkor Jean Cornbutte elhatározta, hogy utat vág a hótömegben. Fölváltva dolgoztak mindannyian, de a munka nagyon nehezen ment, mert a jég oly kemény volt, hogy a kés alig fogta. Két órai verejtékes munka után alig volt a lik három láb mély!

Más, gyorsabban ható eszközt kellett kitalálniok, s ekkor Penellannak az jutott eszébe, hogy az égő borszeszszel megolvasztja a jégburkolatot.

Ez ugyan veszedelmes koczkázat volt, mert ha elfogy a borszesz, nem lesz mivel kávét és theát főzni: - de nem lehetett habozni... Az élet utóvégre is előbb való, mint a kávé!

Penellan tehát meggyújtotta a forralót és bebujt a szűk üregbe... A borszesz elég rohamosan olvasztotta is a jeget, de egy ember nem igen sokáig dolgozhatott vele, mert az olvadó víz átáztatta ruháját s rögtön megfagyott rajta.

Negyed óra mulva Penellan csurom víz volt, és átadta az égő forralót Misonnenak, a ki tovább folytatta az olvasztást.

Két órai munka után a szűk folyosó már öt lábnyi mély volt, de a vasas végű bot még mindig nem ért ki a szabadba, ha bele szúrták!

– Lehetetlen, hogy ennyi hó esett volna, - szólt Jean Cornbutte. - Bizonyosan a szél hordta össze éppen ezen a helyen... Másutt kell hát próbálnunk az utat!

– Az nem lehet, - felelte halkan Penellan. - Ha a többiek meglátják, hogy másfelé próbálgatunk kitörni, legott elvesztik bátorságukat... Folytatnunk kell a munkát abban az irányban, a melyben megkezdtük.

– Nem fogy el a borszesz?

– Talán nem... De én nem is a borszesz miatt aggódom...

– Hanem...

– Hanem a miatt, hogy elalszik a lámpásunk, mert kifogy belőle az olaj... és hogy megfúlunk, levegő hiányában!

Penellan után André Vasling dolgozott tovább, aztán ismét Aupic és Misonne... Végre még Penellan egy lábbal tovább olvasztotta a jeget a folyosóban, s ekkor ő maga is fáradtan dőlt le társai mellé.