Az ismeretlen

A Montcalm-villában a házigazda fogadta Vincent Hodge-ot, William Clercet és André Farrant.

Clary felment a szobájába. A parkra nyíló ablaknál állt, s tekintete elkalandozott a síkságon, melyet távolban, a szemhatáron a Laurentidok hegylánca keretezett. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a titokzatos idegenre, akiről ma oly sok szó esett. Azt mondják, hogy valahol errefelé járt, hogy a Montreal-szigeten buzgón nyomoznak utána... Ha átkelne az egyik folyamágon, a Jézus-szigeten menedéket kapna! Hátha éppen a Montcalm-villába jön, hátha éppen itt kér rejtekhelyet! Hiszen biztos lehet abban, hogy itt barátokra találna, barátokra, akik befogadnák! De vajon nem kerülne még veszélyesebb helyzetbe, ha de Vaudreuil házában, az egyik bizottság elnökének hajlékában keresne menedéket? Vajon nem fokozottan figyelik-e a Montcalm-villát? Minden bizonnyal igen, s Clarynak mégis azt súgta valami, hogy Jean, ha csak egy napra, ha csak egy órára is, de ide fog jönni! Izgatottan tépelődött, a magányt kívánta, ezért távozott el a szalonból, még mielőtt apja barátai megérkeztek volna.

William Clerc és André Farran körülbelül egyidős volt de Vaudreuiljel, annak idején mindketten tiszti ranggal szolgáltak a kanadai milíciában. Az 1825. szeptember 25-én elhangzott ítélet, mely testvéreiket a vérpadra küldte, őket tiszti rangjuktól fosztotta meg s életfogytig tartó börtönnel sújtotta; és szabadságukat, akárcsak de Vaudreuil, ők is a közkegyelem kihirdetésével nyerték vissza. A nemzeti párt tudta, hogy mindkettőjükre bizton számíthat, ha tettekre kerül a sor, hiszen leghőbb óhajuk az volt, hogy kockáztathassák az életüket. Bátrak voltak és kitartóak, a Trois-Riviéres grófságban levő hatalmas birtokaik erdein és síkságain napokon át tartó vadászatokon vettek részt, s a legkeményebb fáradalmakhoz is hozzáedződtek.

Vincent Hodge mihelyt kezet szorított de Vaudreuiljel, azonnal megkérdezte, vajon tudja-e, hogy mindhárman meghívást kaptak hozzá?

– Igen, tudom - válaszolt de Vaudreuil -, s vajon azon a levélen, amit ti kaptatok, szintén a Szabadság fia szerepel aláíróként?

– Igen! - válaszolt Farran.

– Talán valami kelepcét sejtesz? - kérdezte William Clerc a házigazdát. - Talán azért rendezték meg ezt a találkozót, hogy lecsaphassanak ránk, s titkos összejövetel vádját emelhessék ellenünk?

– Ha jól tudom, a törvényhozó testület még nem fosztotta meg a kanadaiakat attól a joguktól, hogy otthonukba hívhassák egymást!

– Igazad van - jegyezte meg Farran -, de végül is ki lehet e levél írója? Miért nem nevezte meg magát? Ezzel az aláírással legalább olyan gyanússá tette magát, mintha névtelen levelet írt volna!

– Mindenesetre furcsa az egész - folytatta de Vaudreuil -, hiszen akárki írta, még csak egy szóval sem említi, hogy neki is szándékában áll megjelenni ezen a találkozón! A nekem szóló levélben egyszerűen csak az áll, hogy ti hárman ma este megjelentek a Montcalm-villában...

– A hozzánk intézett levél sem árul el többet - tette hozzá William Clerc.

– Viszont, ha jól meggondolom - folytatta Vincent Hodge -, vajon az ismeretlen levélíró miért hívott volna ide mindnyájunkat, ha ő maga nem akar részt venni megbeszéléseinken? Kezdem azt hinni, hogy mégiscsak eljön ő is...

– Hát csak jöjjön! - mondta Farran. - Legalább meglátjuk, kicsoda, azután meghallgatjuk, amit közölni akar velünk, s ha valami okból nem akarunk vele kapcsolatba lépni, hát legfeljebb kitesszük a szűrét!

– Mondd, de Vaudreuil, a lányod tud erről a levélről? - kérdezősködött William Clerc. - S ha igen, neki mi a véleménye?

– Ő nem tartja gyanúsnak, William.

– Mindenesetre várjunk! - fejezte be a beszélgetést Vincent Hodge.

A levélíró, ha eljön a találkozóra, nyilván óvatos lesz, s alkalmasint csak az éjszaka leple alatt érkezik meg a Montcalm-villába, ami a jelen körülmények között bölcs elővigyázatosságra vall.

De Vaudreuil és barátai ezután a politikai helyzetről beszélgettek, mely az angol parlament elnyomó intézkedései következtében rendkívül kiéleződött. Ők is mindnyájan úgy érezték, hogy a jelenlegi állapot nem tarthat soká. S mikor a beszélgetésben idáig jutottak, de Vaudreuil beszámolt barátainak arról, hogy hozzá, mint a lavali bizottság elnökéhez, Nick közjegyző útján jelentős összeget juttattak el, nyilván azzal a szándékkal, hogy a függetlenségi ügy érdekében használja fel.

A vacsoraidőt várva a parkban sétáltak és beszélgettek. Vincent Hodge, William Clerc és André Farran is megerősítették a hírt, amit házigazdájuk Nick közjegyzőtől hallott. Gilbert Argall ügynökei résen állnak. Nemcsak a Rip cég emberei, hanem rendőrcsapatok is nyomoznak az utakon, a grófság falvaiban, mindent elkövetnek, hogy a Névtelen nyomára bukkanjanak, hiszen puszta megjelenése elég volna ahhoz, hogy felkelés törjön ki. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az ismeretlen levélíró idevágó felvilágosításokkal szolgálhat de Vaudreuilnek.

Hat óra tájt a házigazda és vendégei bementek a szalonba, ahol Clary már várta őket. William Clerc és André Farran atyailag üdvözölték őt, hiszen kora és az édesapjával való meghitt barátsága mindkettőjüket feljogosította erre. Vincent Hodge tartózkodóbb volt, meghajolva kezet fogott vele, majd karját nyújtotta neki, s mindannyian átmentek az ebédlőbe.

Bőséges vacsorát tálaltak fel, így volt ez akkoriban Kanadában mindenütt, a legszegényebb s a legdúsabb házban is. Került az asztalra hal - a folyam különböző halfajtákban bővelkedett -, vad, melyet a közeli erdőségekben ejtettek el, főzelékfélék és gyümölcs, ami megtermett a villa kertjében.

Vacsora közben egy szó sem esett a türelmetlenül várt találkozóról. Jobb, ha a cselédség előtt nem beszélnek róla, noha mindannyiban megbízhattak, már régóta, hűségesen szolgálták a de Vaudreuil családot.

Szép, enyhe este volt, s Clary vacsora után kiült a verandára. A Szent Lőrinc habjai lágyan verdesték a terasz alsó lépcsőit, s a víz tükre az árnyékban szinte mozdulatlannak látszott. A házigazda és három barátja a terasz mellvédjéhez támaszkodva dohányzott. Alig váltottak egy-két szót, azt is csak suttogva.

Hét óra múlt. A völgy mélyebben fekvő részeire már esthomály borult. Szürkület szállt a síkságokra, lassan terjedt nyugat felől, az égbolt keleti felén meg sorra felragyogtak a csillagok.

Clary tekintete a Szent Lőrinc-folyót fürkészte. Vajon a folyamon át érkezik az ismeretlen? Valószínűleg, hiszen nyilván nem akar nyomot hagyni maga után. Egy kisebb csónak észrevétlenül leereszkedhetnék a part közelében, könnyen elsiklana a sás és nád között. Ha a terasz lépcsőjénél kikötne, bejuthatna a villába úgy, hogy senki meg sem látná, s még mielőtt a ház népe megsejtené, hogy a rejtélyes idegen ott járt, észrevétlenül el is tűnhetne.

A házigazda mégis kiadta a parancsot, hogy bárki is érkezne a villába, azonnal vezessék hozzá, hiszen lehetséges, hogy nem a folyam felől jön. A szalonban lámpát gyújtottak, de a függönyökön és a veranda homályos üvegén át csak kevés fény szűrődött a szabadba. Kívülről semmit sem lehetett látni abból, ami bent történik.

A park felőli részen semmi sem mozdult, a folyamon azonban hol a jobb, hol a bal part közelében tűnt fel egy-egy csónak, időnként egymás mellé álltak, a benne ülők halkan pár szót váltottak, azután különböző irányban eveztek tovább.

De Vaudreuil és barátai gondosan figyelték a nagy jövést-menést, az okával mindannyian tisztában voltak.

– A rendőrség emberei - jegyezte meg William Clerc.

– Igen. Úgy figyelik a folyamot, mint eddig soha - vélekedett Vincent Hodge.

– S talán a Montcalm-villát is... - suttogta valaki, de sem a házigazda, sem a leánya, sem a vendégei nem tudták, hogy ki az, aki a közelükben megszólalt.

E pillanatban előlépett valaki a jobb oldali mellvéd alatt zöldellő sűrű, magas fűből, feljött a lépcsőn, átsietett a teraszon, kalapot emelt, könnyedén meghajtotta magát, s így szólt:

– A Szabadság fia vagyok, uraim. Én írtam önöknek.

De Vaudreuil, Clary, Hodge, Clerc és Farran döbbenten nézték az idegent, aki ily különös úton került közéjük. Hangja éppoly ismeretlen volt számukra, mint külseje.

– Elnézését kérem, de Vaudreuil úr, hogy ily szokatlan módot választottam ahhoz, hogy otthonába lépjek, azonban nagyon fontosnak véltem, hogy sem idejövetelemnek, sem távozásomnak ne legyen tanúja.

– Kerüljön beljebb, uram - szólt de Vaudreuil.

Mindnyájan bementek a szalonba, melynek ajtaját azonnal becsukták maguk után.

A Montcalm-villa ismeretlen vendége nem volt más, mint az a fiatal férfi, aki Nick közjegyzővel kocsizott Montrealból a Jézus-szigetre. De Vaudreuil és barátai, éppúgy mint a közjegyző, azonnal látták, hogy az ismeretlen kanadai francia család sarja.

Mikor a fiatal férfi déltájt a Jézus-szigetre érkezett, elbúcsúzott a közjegyzőtől, s Laval felé indult. Amint az alsóvárosba ért, betért egy szerény fogadóba. A terem egyik sarkában leült, hogy megvárja a vacsoraidőt, s közben átnézte az asztalára tett újságokat. Az arca mindvégig közönyös maradt, nem árulta el, hogy mit érez, mit gondol olvasás közben, pedig az újságcikkek ugyancsak hevesen támadták, illetve a kormánypárti lapok buzgón védelmezték az angol koronát. Nemrégiben halt meg IV. Vilmos, és unokahúga, Viktória lépett az angol trónra.

A két kanadai párt lapjai szenvedélyes hangú cikkekben tárgyalták, hogy az új uralom milyen változásokat jelenthet a kanadai tartományok kormányzásában. Bár az Egyesült Királyság jogara asszonykézbe került, félő volt, hogy uralma még súlyosabban nehezül a tengeren túli gyarmatra.

A fiatal férfi délután hat órakor vacsorát kért, este nyolckor pedig távozott a fogadóból.

Ha egy kém nyomon követi, láthatta volna, hogy a folyampartra ment, a magas parti fűben a Montcalm-villa felé lopózott, s háromnegyed órával később oda is ért. A mellvéd alatt bújt meg, míg alkalmasnak vélte az időt arra, hogy felmenjen a teraszra. Azt már tudjuk, hogy miként szakította félbe de Vaudreuil és barátai beszélgetését.

A szalonban, a zárt ajtók és ablakok mögött már nyugodtan beszélgethettek.

– Azt hiszem, uram, nem veszi rossz néven, ha mindenekelőtt megkérdezem, voltaképpen kicsoda ön? - szólalt meg a házigazda.

– Megmondottam, mikor önök közé léptem, de Vaudreuil úr. Én, mint önök valamennyien, a Szabadság fia vagyok.

Clary egy önkéntelen mozdulattal elárulta csalódottságát. Talán azt várta, hogy egy nevet fog hallani s nem ezt a jelszót, mely akkoriban közszájon forgott a francia kanadaiak között. Vajon a fiatal férfi elhatározta, hogy még a Montcalm-villában sem fedi fel kilétét?

– Uram - vette át a szót André Farran -, ön nyilván azért akart velünk itt találkozni, hogy fontos dolgokról tanácskozzék velünk. Nyilván megérti, hogy mielőtt nyíltan szólnánk, tudni szeretnénk, kivel van dolgunk.

– Elővigyázatlanok lennének, uraim, ha nem tennék fel ezt a kérdést - válaszolt az ismeretlen -, részemről pedig megbocsáthatatlan lenne, ha megtagadnám a választ.

Ezzel egy levelet nyújtott feléjük.

A levél az ismeretlen látogatásáról értesítette de Vaudreuilt. A látogatóban mind ő, mind barátai feltétlenül megbízhatnak, még akkor is „ha nem nevezné meg magát”. A levelet a parlamenti ellenzék egyik vezetője, Gramont ügyvéd, quebeci képviselő, de Vaudreuil egyik politikai küzdőtársa írta alá. Gramont ügyvéd még hozzátette, hogy ha az idegen néhány napra vendégszeretetét kérné, de Vaudreuil az ügy érdekében bízvást megadhatja neki.

De Vaudreuil ismertette a levél tartalmát leányával és barátaival, majd az idegenhez fordult:

– Uram, érezze otthon magát, s kérem, maradjon a házamban, amíg jónak tartja.

– Legfeljebb két napig maradok, de Vaudreuil úr - válaszolt a fiatal férfi. - Négy nap múlva csatlakoznom kell társaimhoz a Szent Lőrinc torkolatánál. Vendégszeretetét hálásan köszönöm. S most uraim, kérem, hallgassanak meg.

Az idegen ezután pontos képet rajzolt a kanadai tartományok közhangulatáról. Hangsúlyozta, hogy az ország népe bármely pillanatban kész felkelni a loyalisták és az angol korona megbízottainak zsarnoksága ellen. Erről személyesen győződött meg egy propaganda-hadjárat során, mikor heteken át járta a Szent Lőrinc felső folyását és az Outaounais körüli grófságokat. Pár nap múlva még egyszer bejárja a keleti grófságokat, hogy kapcsolatot teremtsen a folyamtorkolattól az ontariói területekig terjedő, közeli fölkelés részvevői között. Szentül hiszi, hogy Lord Gosford és a hatóságok tehetetlenek lesznek e tömeges felkeléssel szemben; s a kanadai angol haderő, vagyis Colborne tábornok pár ezer katonája sem lesz elegendő a leveréséhez. Kanada - mint mondotta - így végre megszabadulhat az angoloktól!

Az idegen még e szavakat is rendületlen nyugalommal mondotta, nyilván meg kellett tanulnia, hogy mindig, mindenütt tudjon uralkodni indulatain. Hallgatói mégis érezték, higgadtsága lángoló érzéseket takar, s szavait a legforróbb hazaszeretet sugallja. Mialatt pontos részleteket mondott el abból, amit eddig tett s amit ezután fog tenni, Clary egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. Minden azt súgta neki, hogy az a hős áll előtte, aki az ő képzeletében magának a kanadai ügynek megtestesítője.

Az ismeretlen, miután tájékoztatta hallgatóit eddigi munkájáról, hozzátette:

– Mindazok, akik az önkormányzatért harcolnak, érzik, hogy vezérre van szükség, s ha ütött az óra, e vezér majd a franciák élére áll! Addig is arra volna szükség, hogy akcióbizottság alakuljon, mely irányíthatja az egyes csoportok harcát. De Vaudreuil úr és barátai vajon hajlandók lennének részt venni e bizottság munkájában? Mindnyájan sokat áldoztak már a nemzeti ügyért, szenvedtek saját személyükben, szenvedtek az övéik! Legjobb honfitársaink az életüket áldozták! Ön, Vincent Hodge, az atyját, önök ketten pedig a testvérüket veszítették el...

– Egy nyomorult áruló miatt... - jegyezte meg Vincent Hodge.

– Igen... egy nyomorult miatt - ismételte a fiatal férfi.

Clary úgy érezte, hogy eddig oly határozott hangja most bizonytalanabbul csengett.

– De ez az ember már halott - tette hozzá.

– És ön bizonyos ebben? - kérdezte William Clerc.

– Halott! - jelentette ki az ismeretlen rendkívül határozottan, noha ennek az állításnak valódiságáról cáfolhatatlan bizonyítékot senki sem szerezhetett.

– Meghalt!... Simon Morgaz halott!... S nem én szolgáltattam igazságot! - tört ki Vincent Hodge.

– Ne beszéljünk erről az árulóról! - szólalt meg de Vaudreuil. - Engedjék meg, hogy válaszoljak a hozzánk intézett kérdésre. - Uram - folytatta vendégéhez fordulva -, mi is készen állunk mindarra az áldozatra, amit szeretteink, barátaink hoztak. Ahogy ők, úgy mi is kockára tesszük az életünket! Rendelkezzék velünk; mi vállaljuk, hogy a Montcalm-villában összefogjuk az ön által kezdeményezett megmozdulások szálait. Naponta érintkezünk a kerületben működő bizottságokkal, s nyíltan síkraszállunk az első jeladásra. Ha jól értettem, ön két nap múlva útra akar kelni, hogy bejárja a keleti falvakat? Rendben van. Mire visszatér, mi készen állunk, hogy kövessük a vezért, bárki legyen is az, aki kibontja a függetlenség zászlaját.

– Egyetértünk mindazzal, amit de Vaudreuil mondott - vette át a szót Vincent Hodge. - Egyetlen gondolat vezet bennünket, hogy felszabadítsuk Kanadát az angol elnyomás alól, s kivívjuk szabadságát!

– S ez most sikerülni fog! - szólalt meg Clary de Vaudreuil, s közelebb lépett az idegenhez, aki most hirtelen a teraszra nyíló ajtóhoz indult.

– Figyeljenek csak, uraim! - mondta.

Valami elmosódó, távoli zaj hallatszott Laval felől, nehéz lett volna megállapítani, hogy mi okozza.

– Vajon mi lehet ez? - kérdezte William Clerc.

– Talán máris kitört volna a lázadás? - döbbent meg André Farran.

– Isten ments! Nagyon korai, nagyon elhamarkodott volna! - suttogta Clary.

– Bizony, nagyon elhamarkodott volna! - mondta az idegen. De mégis, mi lehet? - töprengett de Vaudreuil. - Figyeljék csak! Mintha közelebbről hallatszana!

– Mintha trombitaszó volna! - jegyezte meg André Farran.

S valóban távolról, szabályos időközökben felhangzó érces trombitahangot hallottak. Csak nem fegyveres csapat közeledik a Montcalm-villához?

De Vaudreuil kinyitotta a szalon ajtaját, a teraszra ment, s a többiek is követték.

Mindnyájan nyugat felé tekintettek, de semmi gyanús fényt nem láttak. Nem, ez a zaj valóban nem jöhet a Jézus-sziget síkságai felől. Az egyre közelebbről hangzó trombitaszóval egy időben most már erősödő lármát is hallottak.

– Itt van... ez az! - szólt Vincent Hodge, s a Laval irányában hömpölygő Szent Lőrincre mutatott. Arrafelé néhány fáklya gyér fényét verte vissza a folyam tükre, mely felett könnyű köd lebegett.

Két-három perc telt el. Ekkor megláttak egy csónakot, mely a folyam árjával úszott lefelé, s most a villától mintegy negyedmérföldnyire a part felé közeledett. A csónakban körülbelül tízen ültek, a fáklyák fényénél világosan látszott, hogy egyenruhát viselnek. Rendőrosztag volt egy tiszt vezetésével.

A csónak időnként megállt. Ilyenkor azonnal felhangzott a trombitaszó, majd mikor ez elhallgatott, az egyik ember emelt hangon mondott valamit, de hogy mit, azt a Montcalm-villában már nem lehetett megérteni.

– Nyilván valami hirdetmény - mondta William Clerc.

– Nagyon fontos közlemény lehet, ha a hatóságok ilyen késő esti órákban kihirdettetik! - vélekedett André Farran.

– Várjunk nyugodtan - szólt de Vaudreuil -, hamarosan megtudjuk, miről van szó.

– Nem lenne okosabb, ha visszamennénk a szalonba? - kérdezte Clary az idegentől.

– Ugyan miért, de Vaudreuil kisasszony? - hangzott a válasz. - Ha a hatóságok jónak látnak közzétenni valamit, jó, ha tudomást szerzünk róla!

A csónakot közben az evezők egyre közelebb repítették a Montcalm-villához, s a teraszon állók látták, hogy pár ladik kíséri.

Ismét felharsant a trombitaszó, s de Vaudreuil meg a barátai most világosan hallották az utána felhangzó szavakat:

„A kanadai tartományok főkormányzó urának felhívása

A Névtelen ismét felbukkant a Felső-Szent Lőrinc-i grófságokban. Fejére díjat tűzünk ki. Hatezer piasztert kap, aki elfogja, vagy a rendőrséget nyomára vezeti.

Lord Gosford megbízásából
GILBERT ARGALL rendőrfőnök”

A csónak ezután ismét elindult, s ment lefelé a folyamon.

De Vaudreuil, Farran, Clerc és Vincent Hodge mozdulatlanul állt a mély sötétségbe borult teraszon. A fiatal idegen meg sem moccant, míg a rendőrtiszt elharsogta a hirdetményt. Clary azonban, mintegy öntudatlanul, pár lépéssel közeledett hozzá.

De Vaudreuil törte meg a csendet:

– Megint jutalmat kínálnak az árulóknak! De remélem, hogy a kanadai falvak becsületét most nem szennyezi be senki!

– Elég baj, hogy valaha is akadt egy Simon Morgaz! - tört ki keserűen Vincent Hodge.

– Isten óvja a Névtelent! - sóhajtott Clary megindultan.

Pár pillanatig csend volt.

– Menjünk be - szólt de Vaudreuil. - Önnek is azonnal meg mutatom a hálószobáját - fordult az ifjú hazafihoz.

– Köszönöm, de Vaudreuil úr, de nem maradhatok tovább az ön fedele alatt - hangzott a válasz.

– De hát miért?

– Mikor egy órával ezelőtt elfogadtam a Montcalm-villa vendégszeretetét, még nem tudtam e hirdetményről, mely helyzetemet jelentősen megváltoztatta.

– Mit akar ezzel mondani, uram?

– Azt, hogy ittlétemmel csak bajba sodorhatnám önt, minthogy a főkormányzó díjat tűzött ki fejemre. Én vagyok Jean, a Névtelen.

Ezzel meghajolt, s a lépcső felé indult. Clary tiltakozva emelte fel kezét:

– Maradjon!