Az éjszaka minden zavaró esemény nélkül folyt le. Godfrey és Tartelett - izgalom és fáradtság által megtörve - oly nyugodt álomban töltötték az éjszakát, mintha csak a montgomery-utczai palota legkényelmesebb szobájában puhára vetett ágyban pihentek volna.

Másnap, junius 27-én, a kelő nap sugaraival, a kakas éles kukorikolása ébresztette fel őket.

Godfrey mindjárt felébredt s tisztában volt helyzetével; Tartelettnek ellenben sokáig kellett dörzsölni a szemét s nyujtóztatni a derekát, mig tájékozni tudta magát arra nézve, hogy hol is van ő voltaképen.

– Vajjon a mai reggelink is olyan lesz-e, mint a tegnapi ebédünk volt? - kérdé azonnal.

– Aligha nem, - felelé Godfrey, - azonban remélem, hogy estére már jobb vacsorára tehetünk szert.

A tánczmester meg nem állhatta, hogy jelentőségteljesen ne rázza a fejét. Hová lett a thea s a finom kétszersült, a mit eddig minden reggel fölébredésekor oda hoztak neki az ágyához? S e nélkül a reggeli izelitőül szolgáló étkezés nélkül, a mihez már ugy hozzászokott, borzadott rá gondolni, hogy tudja ő majd bevárni a villás-reggeli idejét, a miből pedig, ki tudja, lesz-e még valaha valami.

Azonban határozni kellett. S Godfrey most ugyancsak érzé a felelősség sulyát, mely egészen és egyedül csak reá nehezedett, mert azt látta, hogy társára egyátalán nincs mit számitania. Abban az üres gömbben, a mely Tarlettnek koponyául szolgált, tiszta képtelenség volt, hogy valaha egyetlen gyakorlati eszme is megszülessék. Grodfreynek kellett tehát gondolkodni, tervezni és cselekedni mindkettőjük helyett.

Először is, mielőtt bármit határozna, Finára gondolt, szép menyasszonyára, a kit oly balga módra vonakodott nejévé tenni; azután bátyjára, Vilmosra, kit oly oktalanul elhagyott. Azután oda fordult Tarteletthez.

– Hogy egy kis változatosság legyen a dologban, - szóla, - ime itt van megint egy pár csiga és néhány tojás.

– És megint csak nyersen?

– Hát biz ugy! - szóla Godfrey. - Szerencse, hogy ez is van. Mit szólna ön, Tartelett, ha ez sem lenne?

– Azt mondanám, hogy semmiből semmi sem lesz, - felelé szárazon Tartelett.

De nem volt mit tenni; be kellett érni ezzel a nagyon is egyszerű élelemmel. Jól laktak tehát belőle.

Godfrey ezután természetesen arra gondolt, hogy jó lesz folytatni az előtte való nap megkezdett kutatást és tájékozást.

Mindenekelőtt az volt fontos, hogy, a mennyire lehet, pontosan kitudják, az Oczeán mely részében sülyedt el az «Álom»; hogy ebből kiindulva aztán hozzáláthassanak emberlakta hely kereséséhez a partvidéken; vagy legalább megállapithassák, mely tájról lehet várni segélyül érkező hajót, a melyen visszatérhessenek hazájukba.

Godfreynek ugy tetszett, hogy ha elérheti azt a második hegy-vagy inkább domblánczolatot, melynek festői vonala ott emelkedett az erdőség mögött, erre nézve okvetlenül tájékozást szerez. Már pedig, hogy azt elérhesse, szemmérték szerint, alig volt szüksége többre pár óránál. Elhatározta ennélfogva, hogy a délelőtt kora óráit e tájkutató vizsgálatnak fogja szentelni.

Godfrey körültekintett. A szárnyas állatok szemet keresgéltek a fűben; a bárányok, kecskék, agutik pedig ott legelésztek a cserjés szélén.

Arra nem igen gondolhatott, hogy ezt az egész nyájat magával vigye vizsgáló utjában. Hogy pedig el ne széledjenek innen s e tájról, nem volt mást mit tenni, mint megbizni Tartelettet, hogy maradjon itt velük.

Tartelett hajlott a szóra s beleegyezett, hogy pár óráig pásztora lesz e nyájnak.

Csak egyetlen megjegyzést tett.

– De hátha ön el talál tévedni, Godfrey?

– Attól ne tartson, - felelé a fiatal ember. - Csak ezen az erdőn kell, és pedig egyenes vonalban, áthatolnom, s mert ön nem fog eltávozni e tisztásról, egész könnyen fogunk ismét találkozni.

– Tehát ne feledkezzék el, hogy Vilmos bátyjához táviratozni kell és néhány száz dollárt kell tőle kérni.

– Táviratozni... vagy legalább is levelet irni fogunk neki, - válaszolá Godfrey - ez iránt már tisztában vagyunk. - A mig maga nem tájékozódott egészen az iránt, hogy hol van, nem akarta Tartelettet kiábránditani e részben ápolt illuzióiból.

Ezzel, megszoritván a tánczmester kezét, neki indult az erdőnek, melynek ágbogas sűrüjén alig hatolt át a nap néhány sugara. Pedig a napsugarak irányának kellett vezető gyanánt szolgálni az ifju utasnak a kimagasodó dombláncz felé, mely most még, mint valami függöny, elzárta előle az egész keleti láthatárt.

Ösvénynek természetesen nyoma sem volt. A föld azonban még sem volt az, a mit szüz földnek szokás nevezni. Egy kis körültekintés után Godfrey kezdte észrevenni, hogy itt-ott állatnyomok vannak.

Kétszer vagy háromszor egy-egy pillanatra azt is látni vélte, hogy gyors lábu kérődző állatok, dámvadak vagy amerikai szarvasok, jöttének zajára menekülnek előle; vadállatoknak azonban, például tigrisnek vagy jaguárnak szinét sem látta s azon egyáltalán nem sajnálkozott.

A fáknak, ugy mondhatnók, emeletes részét, vagyis a törzs első szétválásától kezdve az ágak legtetejéig terjedő lombozatot, szerfölött ellepték a szárnyasok. A madárvilág nagy változatban volt itt képviselve; vadgalambok százankint röpködtek, s a bokrok közt halászsasok, erdősz fajdok, arakárik ültek; mig a magasban, a tisztások felett, két vagy három szakálas keselyű lebegett, olyan szemekkel, mint valami kokárda; de mindezek közt egyetlen egy sem volt, a mely tájékozást nyujtott volna a felől, mely világtájon, s mely szélességi fok alatt fekszik ez a vidék.

Épúgy ez erdő fáitól is hiába kért volna az ember tájékozást. Körülbelül ugyanazon fajok voltak köztük, melyek az Egyesült-Államok azon részében találhatók, mely Alsó-Kalifornia, a Monterey-s az uj-mexikói öböl közt elterül. Tölgyek, magnoliák, tengeri fenyők, mindez többszörös, négy-ötféle változatban, a mint azt Dél-Karolinában is találhatni; továbbá a nagy tisztásokon olajfák, gesztenyefák, mirtus, létis stb. oly bokrok, melyek nyilván a mérsékelt éghajlat déli felére mutatnak, az iránt azonban megtagadják a választ, ennek mely táján

fekszik ez a hely. Általában a fák közt elégséges tér volt, hogy el lehetett köztük menni, a nélkül, hogy az ember akár tűzzel, akár baltával kényszerült volna utat vágni magának és a felső ágak közt könnyen talált magának rést a tengeri szellő is, mig a nap sugarai nagy foltokban vetették itt-ott a földre megtört világukat.

Igy indult utjának Godfrey, rézsut szelve át e nagy fák alatt az erdőt. Arra, hogy valami elővigyázati rendszabályokat kellene követnie, nem is gondolt. Teljesen uralkodott rajta az a vágy, hogy mentül hamarabb elérjen az erdő keleti szélén levő magaslatokhoz. Az erdő és fák ág-bogai között a napsugarak iránya szerint igyekezett a legrövidebb utat választani, hogy mentül hamarabb czélhoz jusson. Még az utmutató madarakra sem figyelt, melyeket azért neveznek igy, mert mindig az ember előtt röpködnek, és megállnak, visszatekintgetnek, meg tovább röpennek, mintha csak egyenesen az utat akarnák megmutatni. Még ez sem szórakoztatta.

Lelkének ezen elfogódottsága igen megmagyarázható volt. Hiszen csak egy órája volt már hátra, hogy sorsa eldőljön. Rövidebb idő, mint egy óra alatt, meg kellett tudnia, vajjon lehet-e innen eljutnia a szárazföld valamely lakható részébe?

Godfrey abból indulván ki, a mit az «Álom» által követett irányról s az eddigi tizenhét napi hajózás alatt megtett utról hallott; ugy okoskodott magában, hogy annak a japáni vagy a khinai partnak kell lenni, a melyhez a hajó eljutott. Másrészt a nap helyzete, mely mindig déli irányban látszott tőle, nyilván arra mutatott, hogy az «Álom» nem jutott túl a déli öv körén.

Két órával elindulása után Godfrey a megtett utat, beleszámitva egy pár kerülőt, melyre, az erdő sürüsége itt-ott kényszeritette, mintegy öt kis mértföldre becsülte. A magaslatok második sorozata már nem lehetett messzire. A fák már kezdtek ritkulni, egyes csoportokat alkotván erre arra, s ezek felső ágai közt a nap sugarai is könnyebben áttörtek itt és ott. A talaj is kezdett lassan dombosodni, egyre gyorsabban, ugy, hogy az emelkedés szinte meredekké vált.

Godfrey meglehetősen el volt fáradva, de azért volt benne akarat, hogy lépteit ne lassítsa. Sőt futásnak ered, ha ebben éppen a talaj emelkedő volta nem akadályozza.

Nem sokára elég magas pontra jutott, hogy végig láthasson a zöldelő boltozaton, mely mögötte elterült, s melyből magasabbra csak néhol emelkedett ki egy-egy fa.

De Godfrey nem is gondolt most arra, hogy visszafelé tekintsen. Szemei egész mereven odaszegeződtek a kopasz hegyre, mely tőle négyszáz vagy ötszáz lábnyira emelkedett előtte és fölötte. Ez volt a gát, mely a kilátást kelet felé mintegy, elfogta. Ennek egy kis magaslata, mely előre nyomult, kiemelkedett az egész vonalból, s kilátást nyujtott az összes halmok felett.

– Oda, oda kell eljutnom! - mondogatá magában Godfrey. - Ez az a pont, melyet el kell érnem. Ez ennek a hegynek a csucspontja! És vajjon mit fogok onnét látni?... várost-e?... falut-e? vagy talán a sivatagot?

Godfrey tulságosan fel volt izgatva, hanem azért folyton haladt, néha-néha kezével szoritva le szivét, hogy heves dobogását csilapitsa. Lihegő lélekzetvétele kissé fárasztotta, de nem volt rá türelme, hogy megálljon pihenni, s ugy jusson levegőhöz. Ha félholtan rogy is össze a hegycsucsnál, melyet még vagy száz lábnyi kapaszkodással kellett elérnie, nem akart veszteni egyetlen perczet sem az odavaló igyekvésben.

Még nehány percz, és czélhoz jutott. A hegyoldal e részen elég meredeknek tetszett előtte; emelkedése 30-35 foknyi szög közt lehetett. Kézzel-lábbal segitett magán; beléfogódzott a gyep kopár gyökerébe s a néhány bokor ágaiba, melyek egész a tetőig, bár elszórva, mindenfelé voltak találhatók.

Még egy utolsó erőfeszités és feljutott a hegycsucs felső magaslatára, s ott mintegy fensikon a földre hasalva, tekintetével mohón nyelte a kelet felé megnyiló kilátást. A tenger volt, a mit láthatott; vagy husz mértföldnyi távolban a tenger és égboltozat körvonalai olvadtak együvé tekintete előtt.

Megfordult...

Nyugaton is a tengert látta, délen is azt, északon is!... Mindenütt, mindenfelől a véghetetlen hatalmas tengert!

– Tehát sziget!

Midőn e szót kiejté, szive elszorult. Eddig nem is jutott eszébe a gondolat, hogy szigetre is juthatott. Pedig ugy volt! A földlánczot, melyen át hazajuthatott volna, a tenger választotta el. Ugy érezte magát, mint az oly ember érezheti, kinek csónakját álmában hajtja el a partról a szél s a ki felébredve látja, hogy sem evezője, sem vitorlája nincs, a mivel visszatérjen a szárazra.

Godfrey azonban gyorsan magához tért. Nem volt mást mit tennie, mint belenyugodni helyzetébe. A menekülés és a megélés módjait illetőleg pedig, minthogy a külső körülmények nem mutatkoztak kedvezőknek, annál inkább rá volt utalva a saját erejére és kezdeményezésére.

Mindenekelőtt az volt a teendő, hogy, a mennyire csak lehet, egész pontosan megállapítsa, hogy hol fekszik ez a sziget, melyet tekintetével egész területén végigjárt. Körületét körülbelől 60 négyszög mértföldre becsülte, mert hossza északtól délre vagy husz, szélessége nyugatról keletre vagy tizenkét kis mértföld lehetett. A zöldelő erdő, melynek sürű növényzete egész a hegycsucs aljáig terjedt, körülbelől közepén feküdhetett a szigetnek; alsó része, a cserjéssel és bokrokkal, a mint láttuk, kinyult a tengerpartig.

A sziget többi része csupa rétség volt, itt-ott hatalmas fákkal, vagy pedig pusztaság homok-dombokkal, melyek elágazásaikkal szeszélyesen be-benyultak egészen a tengerig s ott ugyszólván előfokot képeztek. Nem alkottak azonban elég széles öblöket; legfölebb két-három halászbárka fért volna beléjük. Csak az volt az egyetlen szélesebb s terjedelmesebb parti mélyedés, a melynél az «Álom» tényleg hajótörést szenvedett. Ez lehetett vagy hét-nyolcz kis mértföld széles. Hajómenedéknek ez sem igen kinálkozott; legfölebb azon esetben, ha a szél keletről fú.

De hát miféle sziget volt ez? Mely földrajzi alakuláshoz tartozott? Valamely szigetcsoportnak volt-e a része? Vagy csupán a Csendes-tenger magában álló egy földszeme volt?

Annyi bizonyos volt, hogy a meddig a szem látott, nem volt ott sziget, sem nagy, sem kicsiny, sem sík, sem hegyes.

Godfrey megfordult és végig nézett a láthatáron. Az egész körvonalon, a melyben a tenger s az ég összeolvadt, nem látszott semmi, de semmi. Ha tehát akár föl, akár lefelé, volt is valami sziget vagy szárazföld, az csak jelentékeny távolságban lehetett.

Minden geográfiai ismeretét összeszedte emlékezetében Godfrey, hogy kisüsse, micsoda sziget lehet az, a melyre jutott. Tünődése a következőkre vezette. Az «Álom» tizenhét napon át majdnem folytonos következetességgel délnyugatnak haladt. Ha már most naponkint huszonnégy óra alatt százötven, egész száznyolczvan kis mértföldnyi haladást tételezünk föl, ugy fogjuk találni, hogy az «Álom» eljutott egész az ötvenedik hosszuságu fokig. Másrészt az megállapitottnak volt vehető, hogy nem jutott tul az egyenlitő vonalán. Ennélfogva a sziget,

vagy azon szigetcsoport helyzetét, a melyhez az tartozott, a százhatvan és százhetvenedik északi fok közt kell keresni.

De a Csendes-tenger e részén, a mennyire Godfrey visszaemlékezni tudott, nem ismert földabroszairól más szigetcsoportot, csak a Sandwich-szigeteket, ezeken kivül lehettek azonban ott különálló, ismeretlen szigetek is, s nem tudhatta, nem egy ilyenre vetette-e (valahol a Mennyei birodalom partjai közelében) a sors.

Különben mindez ugy szólván úgyis mindegy volt. Nincs benne mód, hogy az Oczeán valamely más részén kellemesebb, vendégszeretőbb földet kereshetett volna magának.

– Ha már egyáltalán meg nem tudhatom e sziget nevét, - mondá Godfrey, - legyen Fina nevére keresztelve, annak emlékezetére, a kit soha nem kellett volna elhagynom. Adja az isten, hogy e név szerencsét hozzon nekem is, meg e szigetnek is.

Azután igyekezett azt kitudni, vajjon a sziget azon részein, melyeken még nem járt, vannak-e lakosok.

A hegycsucsról semmi olyasmit nem födözhetett föl, a mi emberi nyomot árult volna el, s a meddig szeme látott a mezőségen, nem volt lakóház, sem a tengerparton halászkunyhó, sem az erdőszélen tanya.

A milyen puszta volt a sziget, olyan volt a körülötte levő tenger is; a távolság, a meddig a szem látott, a csucs magasságánál fogva jelentékeny volt s ebben a távolban nem látszott egyetlen egy hajó sem.

Ezt a szemlét is befejezvén, Godfreynek nem maradt más hátra, mint lejönni a hegy lábához s az erdőn át visszafelé indulva, fölkeresni Tartelettet. De mielőtt eltávozott volna e helyről, figyelmét megragadta néhány rendkivül vastag törzsü facsoport, mely a rétség északi határán emelkedett. Óriási fák voltak ezek. Koronájuk messze tulemelkedett mindazokon, melyeket Godfrey eddigelé látott.

– Tán czélszerü lesz, - mondá magában, - e tájon telepedni meg; annál is inkább, mert, ha nem csalódom, amott egy patakot látok, mely bizonyosan a hegység valamely forrásából ered s végig folyik a réten.

Ennek kikutatását másnapi feladatai közé sorozta.

Délfelé a sziget egy kissé másforma volt. Az erdők és rétségek helyét arrafelé csakhamar elfoglalta a tengerpart sárgáló homoktelepe, a mely közt a partvidéken néhol festői sziklák emelkedtek.

Nagyon meg volt lepetve Godfrey, midőn valami gyönge füst-félét vélt észrevenni, mely e sziklás táj felett a levegőbe emelkedett.

– Talán társaink közül vannak ottan - kiáltott fel. - De nem! Ez lehetetlen. Miért távoztak volna tegnap óta több mértföldnyire a kikötőtől, a hajótörés helyétől? Vagy valami halászfalu van ott? Ha pedig az nem, tán benszülöttek tanyája?

Godfrey a legnagyobb figyelemmel vizsgálódott. Igazán füst volt-e az a valami, mit a szellő szép lassan nyugat felé hajtott? Ebben bizony könnyen tévedhetett. Már is tényleg oszladozni kezdett a füst s néhány percz mulva mit sem lehetett látni belőle.

Ez is egy meghiusult remény volt.

Godfrey még egyszer arra felé tekintett, de miután nem látott semmit, lekúszott a meredekről, lement a hegytetőről s ujra neki indult az erdőnek.

Egy óra alatt áthaladt rajta s elért a tisztásra.

Ott várt reá Tartelett, két és négylábu nyája közelében. Vajjon mi foglalkoztatta a mi makacs tánczmesterünket? Még mindig és folyton ugyanaz a munka. Mindkét kezében, a balban is, meg a jobban is, volt egy-egy fadarab, s ugyancsak dolgozott rajta, hogy lángot gerjeszszen belőlük. Dörzsölte, jobb sorsra érdemes kitartással folyton dörzsölte azt a két botot.

– Nos, - kérdé már messziről, a mint meglátta Godfreyt, - volt a táviró-hivatalban?

– A táviró-hivatal be volt zárva! - felelé Godfrey, a ki még nem merte föltárni a helyzetet.

– Hát a postán?

– Az meg nem volt nyitva. Azonban reggelizzünk inkább. Mert én mindjárt éhen halok!... Azután is beszélhetünk még.

S Godfreynek és társának e reggel is be kellett érni nagyon is sovány nyers tojás és csiga lakomájukkal.

– Igen egészséges életmód! - ismétlé Godfrey egyremásra Tartelettnek; a ki azonban nem volt ezen a véleményen és csak ugy foghegygyel evett.