A Wimerra folyó

Másnap, december 24-én kora hajnalban indultak útnak. Nagy volt a hőség, de elviselhető, az út egyenletes és lovaglásra alkalmas. A kis csapat ritkás sarjerdőbe ért. Este, egész napi menetelés után az ihatatlan, sós-kesernyés vizű Fehér-tó partján táboroztak le.

Itt Jacques Paganel kénytelen volt beismerni, hogy a tó semmivel sem fehérebb, mint amennyire fekete a Fekete-tenger, vagy mint amennyire vörös a Vörös-tenger, sárga a Sárga-folyam vagy kékek a Kék-hegyek. Azért földrajztudósi önérzetből csak bizonygatta a tó fehérségét, de érveinek nem volt nagy sikere.

Olbinett úr szokásos pontosságával tálalta fel a vacsorát; majd az utasok, ki-ki a szekérben vagy a sátorban, hamarosan elaludtak, noha a dingók, az ausztráliai vadkutyák panaszosan üvöltöttek.

A Fehér-tavon túl csodálatos, sokszínű krizantémoktól tarka síkság terült el. Másnap reggel, ébredéskor, Glenarvan és társai legszívesebben megtapsolták volna az elibük táruló csodálatos díszletet. Útnak indultak. Csak néhány távoli földdudor jelezte a talaj emelkedését. Egészen a látóhatárig csupa rét, csupa tavaszias pirosló virág volt a táj. Az apró levelű lenvirág kékje jól illett a vidék jellegzetes, skarlátvörös akantuszvirágaihoz. Sokfajta liliom vidította fel a zöldellő tájat; a sóval átitatott talajt a kétszikűek buján termő családjából való libatop, laboda, cékla borította zöldes vagy pirosas tömegével. Valamennyi hasznos ipari növény; elhamvasztják őket, s a hamu kimosása után jó minőségű szódát készítenek belőlük. Paganel növénytudósnak csapott fel a virágok között, nevükön nevezte a változatos növényeket, s mivel rögeszméje volt a számszerű felsorolás, így természetesen elmondta, hogy az ausztráliai növényvilág négyezer-kétszáz fajta növényből áll, s ezek százhúsz családba sorolhatók.

Később, miután megtettek vagy tíz mérföldet, a szekér magas akáccserjék, mimózák és változatos virágú fehér gumifák között haladt. A spring plains, vagyis a sok forrás öntözte síkság nem bizonyult hálátlannak a nap iránt: illatokban és színekben fizette vissza, amit sugaraitól kapott.

Az állatvilágot illetően már szűkmarkúbb volt a természet. Mindössze néhány kazuár, nagy testű futómadár szökdécselt a síkságon, de olyan gyorsan, hogy lehetetlen volt megközelíteni őket. Az őrnagy azonban ügyesen mégis leterített egy igen ritka, kihalóban levő állatot. Egy jabiru volt ez, az angol gyarmatok óriás darva. Öt láb magas és tizennyolc hüvelyk hosszú volt ez a madár; széles, kúp alakú fekete csőre hegyes csúcsban végződött. Ibolyaszínben és bíborban tündöklő feje élénken elütött nyaka fényes zöldjétől, hófehér mellétől, élénkpiros lábaitól. Mintha kedvéért a természet kimerítette volna palettájának valamennyi alapszínét.

Nagyon megcsodálták ezt a madarat, és az őrnagy lett volna a nap hőse, ha Robert néhány mérfölddel odébb nem talál és bátran le nem terít egy formátlan, félig sündisznó, félig hangyász állatot; afféle felemás lény volt ez, mint a föld első korszakainak állatai. Szájából nyúlékony, hosszú, ragadós nyelv csüngött ki, ezzel fogja fő táplálékát, a hangyákat.

– Echidna! - kiáltott fel Paganel, valódi nevén nevezve a hangyászsünt. - Láttak már valaha ilyet?

– Utálatos - felelte Glenarvan.

– Utálatos, de érdekes - folytatta Paganel -, ráadásul csak Ausztráliában található, sehol másutt a világon.

Paganel természetesen magával akarta vinni az ocsmány hangyász állatot azzal, hogy majd berakja a csomagtartóba. Olbinett azonban olyan felháborodottan tiltakozott, hogy a tudós lemondott szándékáról, hogy megőrizze a csőrös emlősök rendjének e példányát.

Ezen a napon az utasok harminc ívpercnyire hagyták el a 141. hosszúsági fokot. Mindeddig alig találkoztak telepesekkel vagy squatterrel. A vidék kihaltnak tűnt. Bennszülötteknek nyoma sem volt; a vad törzsek inkább északra, a Darling és a Murray öntözte végtelen síkságokon csatangoltak.

Közben érdekes látvány vonta magára Glenarvan csapatának figyelmét. A szerencse úgy hozta, hogy megpillanthatták egyikét azoknak a roppant csordáknak, melyeket a vakmerő üzérek a keleti hegyektől egészen a Victoria tartományig és Dél-Ausztráliáig terelnek.

Délután négy óra tájt John Mangles hárommérföldnyivel odébb a látóhatáron gomolygó porfelhőre hívta fel társai figyelmét. Vajon mi lehet ez? Senki sem tudta megmondani. Paganel úgy vélte, valami légköri jelenség, s élénk képzeletével máris valami természetes okát kereste. Ayrton azonban megállította kalandos feltevései között, azt állítván, hogy vonuló csorda veri fel a port.

A fertálymester nem tévedett. A vastag porfelhő egyre közeledett, és bégetés, nyerítés, bőgés hangzott belőle. Emberi hangok kiáltozása, éles füttyök, káromkodás keveredett ebbe a pásztori szimfóniába.

A zajos porfelhőből aztán egy ember bukkant elő. A négylábú hadsereg parancsnoka volt. Glenarvan odalépett hozzá, s beszédbe elegyedett vele. A hajcsár - igazi címén stock-keeper - a csorda egy részének a tulajdonosa volt. Sam Machellnek hívták, csakugyan a keleti tartományokból jött, s a Portland-öböl felé igyekezett.

Csordája tizenkétezer-hetvenöt állatot számlált, ezer marhát, tizenegyezer birkát, hetvenöt lovat. A Kék-hegyek síkságain összevásárolt sovány állatokat a dél-ausztráliai kövér legelőkre terelik, ott felhizlalják, s nagy nyereséggel eladják őket. Így Sam Machell marhánként két fontot, birkánként fél fontot nyer, s összesen százötvenezer franknyi haszonra tesz szert. Nagy üzlet! De micsoda türelem, mekkora erő és mennyi fáradozás kell ahhoz, hogy a csökönyös csordát rendeltetési helyére tereljék! A nehéz munka gyümölcséért alaposan meg kell dolgozniuk!

Sam Machell néhány szóban elmondta, hogyan is él ő; és miközben a nyáj folytatta útját a mimózabokrok között, lady Helena, Mary Grant és a lovasok leszálltak, s egy terebélyes gumifa árnyékában letelepedve a stock-keeper elbeszélését hallgatták.

Sam Machell hét hónapja indult útnak. Naponta körülbelül tíz mérföldet tett meg, s véget nem érő útja még három hónapig fog tartani. Nehéz feladatában húsz kutya és harminc ember segíti, köztük öt bennszülött, akik igen ügyesen kutatják fel az eltévedt állatok nyomát. A sereget hat szekér követte. Az állatok között tizennyolc hüvelyk hosszúságú nyélre rögzített, kilenc láb hosszú bőrszíjból álló ostorral felszerelt emberek jártak, s állították helyre az itt-ott megzavart rendet; a kutyák könnyűlovassága meg a sereg oldalszárnyait fedezte.

Az utazók csodálták a csorda fegyelmét. A különböző fajták külön vonultak, mert a marhák és a vadjuhok nem szenvedhetik egymást; az előbbiek sosem hajlandók ott legelni, ahol az utóbbiak már jártak. Ezért kellett az ökröknek az élen haladni, s két zászlóaljra osztva ezek nyitották meg a menetet. Húsz hajcsár vezényletével öt birkaezred követte őket; a lovak hátvédként ügettek a nyomukban.

Sam Machell felvilágosította hallgatóit, hogy a sereg igazi vezetői nem a kutyák, és nem is az emberek, hanem az ökrök, az okos vezérökrök, és a többi állat önként követi őket. Az első sorban vonultak méltóságteljesen, ösztönösen a jó utat követve, s szemmel láthatóan mélységesen meg voltak győződve arról, hogy kivételes bánásmódra formálhatnak jogot. Kímélték is őket, mert a csorda ellenkezés nélkül engedelmeskedett nekik. Ha éppen arra támadt kedvük, hogy megálljanak, engedni kellett nekik, s ha ők nem adtak jelt az indulásra pihenő után, hiába is próbálták volna útnak indítani a csordát.

A stock-keeper még néhány apró részlettel egészítette ki a nagy ógörög hadvezér és író, Xenophón tollára, de még a vezérletére is méltó expedíció történetét. Amíg síkságon menetelt a csorda, minden rendben volt. Kevés volt a nehézség, kevés a fáradság. Az állatok menet közben legelésztek, szomjukat a rétek patakjaiban csillapították; éjjel aludtak, nappal meneteltek, s engedelmesen összegyűltek a kutyák ugatására. A nagy erdőkben, az eukaliptusz- és mimózacserjék között már nehezebb volt az ügy. Elkeveredtek a szakaszok, zászlóaljak, ezredek; jó időbe telt, mire ismét össze tudták őket terelni. Ha netán egy vezérökör elkalandozott, mindenáron meg kellett találniuk, mert ha nem, hát általános zűrzavar keletkezett; a bennszülöttek néha napokon át fáradoztak, jártak utánuk. Az esős évszakban a lusta állatok nem voltak hajlandók mozdulni; ha nagy vihar tört ki, páni félelem fogta el őket.

Az erélyes és tevékeny stock-keeper azonban sikeresen legyőzte a szüntelenül megújuló nehézségeket. Menetelt, mérföldet mérföld után hagyott maga mögött; síkságok, erdők, hegyek maradtak el mögötte. Mikor azonban folyón kellett átkelniük, a hajcsároknak sok jó tulajdonságuk mellett a legfőbb jó tulajdonságra, a türelemre is szükségük volt, minden megpróbáltatást kiálló, nemcsak néhány óráig, napig, de hetekig kitartó, rendíthetetlen türelemre. Ilyenkor a stock-keeper kénytelen volt megállni a nem átgázolhatatlan, de még át nem szelt folyó előtt. A nehézséget a csorda makacssága okozta; az állatok nem voltak hajlandóak átkelni a vízen. Az ökrök megszimatolták a vizet, majd visszafordultak. A birkák inkább szanaszét rohantak, mintsem hogy szembeszálljanak a cseppfolyós elemmel. Kivárták az éjszakát, hogy a folyóra csalják a csordát, de ez sem sikerült. Erőszakkal vízbe vetették a kosokat, de a juhok csak nem követték őket. Megpróbálták szomjaztatni az állatokat, több napon át megvonták tőlük a vizet; a csorda megvolt víz nélkül, továbbra sem merészkedett a folyóra. Átvitték a bárányokat a túlsó partra abban a reményben, hogy bégetésüket hallva az anyaállatok utánuk mennek; a bárányok bégettek, de az anyajuhok nem mozdultak a szemközti partról. Mindez néha egy hónapig is eltartott, s a stock-keeper nem tudta, mihez kezdjen bégető, nyerítő, bőgő hadseregével Aztán egy szép napon szeszélyből, vagy ki tudja, miért és hogyan, egy csapat átkelt a folyón; ekkor meg azzal kínlódtak, hogy megakadályozzák a csordát, nehogy rendezetlenül utánuk tóduljon. Felbomlott a sorok rendje, és sok állat fulladt a zuhogókba.

Ezeket mondta el Sam Machell. Míg beszélt, a csorda nagy része rendben elvonult. Ideje volt, hogy ismét serege élére álljon, és kiválassza a legjobb legelőt. Elbúcsúzott hát Glenarvantól; egyik embere pompás ausztráliai lovat tartott kötőféken, Sam Machell nyeregbe szállt, s baráti kézszorítással mindenkinek istenhozzádot mondott. Néhány pillanat múlva már el is tűnt a porfelhőben.

A szekér ellenkező irányban folytatta rövid időre megszakított útját, s csak este álltak meg ismét, a Talbot-hegy tövében.

Paganel ekkor megjegyezte, és igaza volt, hogy december 25-e, karácsony, az angol családok bensőséges ünnepének napja van. A steward nem feledkezett meg róla: ízletes vacsorát tálalt fel a sátorban. Mindnyájan lelkes dicsérettel halmozták el Olbinett urat, aki valóban felülmúlta önmagát. Raktárából olyan európai ételek kerültek elő, melyeket ritkán esznek Ausztrália pusztaságain. A csodálatos vacsora szarvassonkából, sózott marhaszeletekből, füstölt lazacból, árpa- és zablisztből készült süteményből állt; tea, whisky bőven volt, s néhány üveg portói bor is akadt. Akár Skóciába, a Felföldre, Malcolm-Castle ebédlőjébe képzelhették magukat.

Semmi híja nem volt a lakomának; még gyömbérleves és húspástétommal töltött tészta is került az asztalra. Paganel úgy vélte azonban, a dombok tövében termő vadnarancsfa gyümölcseivel méltóképpen egészítené ki a vacsorát. Ezt a gyümölcsöt a bennszülöttek mocally-nak nevezik, a narancs maga meglehetősen íztelen, de összezúzott magva a cayenne-i borsra emlékeztet. A földrajztudós merőben a tudomány szeretetétől hajtva olyan lelkiismeretesen evett belőle, hogy szájpadlása tűzben égett, így nem tudott válaszolni az őrnagynak, aki az ausztráliai sivatagok különlegességei felől faggatta.

Másnap, december 26-án semmi említésre méltó nem történt. Elértek a Norton patak forrásához, majd a félig kiszáradt Mackenzie folyóhoz. Az idő továbbra is szép volt, a hőség elviselhető, déli szél fújt, s éppúgy lehűtötte a levegőt, mint az északi féltekén az északi szél. Paganel éppen erről beszélt Robertnek.

– Szerencsénk van - mondta -, hogy a déli féltekén nagyobb a hőség, mint az északin.

– Miért? - kérdezte a fiú.

– Hogy miért, Robert? - felelte Paganel. - Sosem hallottál arról, hogy a Föld télen közelebb van a Naphoz?

– De igen, Paganel úr.

– És hogy a téli hideg csak a napsugarak ferde esésének tudható be?

– Pontosan.

– Nos, fiam, hát éppen ezért van melegebb a déli féltekén.

– Nem értem - felelte Robert tágra nyílt szemmel.

– Gondolkozz - felelte Paganel -, mikor Európában tél van, milyen évszak van itt, Ausztráliában, az antipoduson?

– Nyár - mondta Robert.

– Nos, hát éppen ebben az évszakban van a Föld a Naphoz közelebb... Érted?

– Értem...

– És a déli vidékek nyara e közelségből következően melegebb, mint az északiaké.

– Valóban, Paganel úr.

– Tehát mikor azt mondjuk, hogy a Nap „télen” van közelebb a Földhöz, akkor ez csak a mi számunkra, az északi félteke lakói számára érvényes.

– Erre nem gondoltam - felelte Robert.

– Hát ezentúl ne felejtsd el, fiacskám.

Robert szívesen vette a kis kozmográfiai oktatást; végül még azt is megtudta, hogy a Victoria tartomány átlagos hőmérséklete 74 Fahrenheit-fok, azaz 23 Celsius-fok.

Este a csapat a Lonsdale-tavon túl, ötmérföldnyire táborozott le, az északra emelkedő Drummod és a déli látóhatár fölé magasló Dryen hegy között.

Másnap tizenegy órakor a szekér a 143. délkörön a Wimerra folyó partjára érkezett.

A fél mérföld széles folyó tiszta vize gumifák és akácok magas sora közt hömpölygött. Néhány pompás mirtuszféle magaslott a parton, többek között a hosszú, lekonyuló ágain piros virágokkal ékeskedő metrosideros speciosa, mely tizenöt lábnyira is megnőtt. A zöldellő lombok között ezernyi madár repkedett; sárgarigók, pintyek, aranyszárnyú galambok, csacsogó papagájok. Alant, a víz színén megközelíthetetlen, félénk fekete hattyúpár hancúrozott. Az ausztráliai folyók e ritka madarai hamarosan eltűntek az elbűvölő vidéket öntöző Wimerra zegzugos kanyarulataiban.

A szekér megállt a pázsitszőnyegen, melynek rojtjai a sebesen rohanó víz fölé csüngtek. Tutajnak, hídnak nyoma sem volt. Pedig át kellett kelniük a folyón. Ayrton járható gázló keresésére indult. Folyás ellenében negyedmérföldnyire kevésbé mélynek tűnt a víz, s úgy döntöttek, itt kelnek át a túlsó partra. Több helyütt is megmérték a vizet, és az sehol sem volt mélyebb háromlábnyinál. A szekér tehát nagyobb veszély nélkül vághatott neki a gázlónak.

– Más módon nem kelhetnénk át a folyón? - kérdezte Glenarvan a fertálymestertől.

– Nem, uram - felelte Ayrton -, de ez az átkelőhely nem ígérkezik veszélyesnek. Átjutunk rajta.

– Lady Glenarvan és Grant kisasszony a szekéren maradhat?

– Igen. Az ökrök biztosan állnak a lábukon, és én majd a jó úton tartom őket.

– Gyerünk, Ayrton - felelte Glenarvan -, megbízom magában.

A lovasok körülvették a nehézkes szekeret, és elszántan nekivágtak a folyónak. A szekereket, ha efféle gázlókon kelnek át, általában üres hordók füzérével fogják körül, mely a víz színén tartja őket. Ilyen úszóöv azonban nem állt rendelkezésükre, így hát az óvatos Ayrton vezette ökrök ösztönére kellett bízniuk magukat. A fertálymester a bakról hajtotta a fogatot; az őrnagy és a két matróz néhány ölnyire előregázolt a sebes folyóban. Glenarvan és John Mangles a szekér egy-egy oldalán lovagolva készen álltak, hogy ha sor kerül rá, a nők segítségére siessenek. A sort Paganel és Robert zárta le.

A Wimerra közepéig minden rendben volt. Ott azonban elmélyült a meder, és a szekér egészen a kerékagyig a vízbe merült. Az ökrök lesodródtak a gázlóról; bármelyik pillanatban elveszthették lábuk alól a talajt, s magukkal ránthatták az ingó alkotmányt. A bátor Ayrton önfeláldozóan beleugrott a folyóba, s az ökrök szarvába kapaszkodva sikerült egyenesbe terelnie őket.

E pillanatban váratlanul nekiütődtek valaminek, reccsenés hallatszott, s a szekér ijesztően oldalra dőlt; a víz lady Helena és Mary lábáig ért. Az alkotmányt sodorni kezdte az ár, Glenarvan és John Mangles hiába igyekezett tartani a szekér oldalát. Aggasztó pillanat volt.

Az ökrök szerencsére nekirugaszkodtak, így a szekér közelebb került a túlsó parthoz. A lovak és az ökrök patája emelkedő talajra hágott, és az emberek, állatok hamarosan biztonságban a túlsó parton voltak - legalább olyan elégedetten, mint amilyen nedvesen.

Mindössze a szekér elejét törte el a nagy zökkenés, és Glenarvan lovának mellső lábairól veszett el a patkó.

A kárt nyomban ki kellett javítani. Meglehetősen tanácstalanul néztek egymásra, mikor Ayrton felajánlotta, hogy elmegy a húszmérföldnyire északra fekvő Black-Point állomásra, és hoz magával egy patkolókovácsot.

– Menjen, menjen csak, derék Ayrton - mondta neki Glenarvan. - Mennyi idő alatt járja meg az utat?

– Talán tizenöt óra alatt - felelte Ayrton -, több időbe nemigen kerül.

– Induljon hát, visszatértéig itt táborozunk a Wimerra partján.

A fertálymester felült Wilson lovára, és néhány perc múlva el is tűnt a mimózák sűrű függönye mögött.