Az olvasó még nem feledte el, milyen körülmények közt hagyták el Doniphan, Webb, Cross és Wilcox a Francia-barlangot. Eltávozásuk óta a fiatal telepítvényesek élete nagyon szomorú volt. Briant bizonyára semmiféle szemrehányást nem tehetett magának, de talán mégis jobban hatott rá ez az esemény, mint a többiekre, mert utóvégre is ő volt a szakadás oka.

Hiába igyekezett őt Gordon vigasztalni:

– Vissza fognak térni, Briant, éspedig hamarabb, mintsem gondolnád! Bármilyen makacs legyen is Doniphan, a körülmények erősebbek lesznek elhatározásánál. Fogadni mernék, hogy a rossz évszak beállta előtt itt lesznek ismét a Francia-barlangban.

Briant a fejét csóválta és nem mert felelni. Lehet, hogy a körülmények a visszatérésre fogják kényszeríteni a távollevőket. De ez esetben a körülményeknek nagyon komolyaknak kell lenniük.

Gordon azt mondta: a „rossz évszak beállta előtt”. A fiatal telepítvényesek tehát arra volnának kárhoztatva, hogy még egy harmadik telet töltsenek a Chairman-szigeten? Nem érkeznék semmi segély a számukra ezen időpont előtt? Vajon a Csendes-tenger e részén nem szokott nyáron át semmiféle kereskedelmi hajó közlekedni és nem fogja valaki észrevenni valahára az Auckland-dombok ormán kitűzött jelzőgömböt?

Igaz, hogy a gömb, amelynek árboca csak kétszáz lábnyi magasságban állíttatott fel a sziget szintvonala fölött, csupán meglehetősen szűk térségről volt látható. Ennélfogva Briant afölött gondolkozott, hogyan lehetne valamely jóval tetemesebb magasságban elhelyezni. Gyakran beszélt e tárgyban Baxterrel, és egy napon azt mondá neki, hogy e célra talán „sárkányt” lehetne felhasználni.

– Se vásznunk, se kötelünk nem hiányzik - mondá - és ha e készülék kellő nagyságú volna, akár ezerlábnyi magasságban is lebeghetne.

Kivévén azokon a napokon, amikor teljes szélcsönd uralkodik - viszonzá Baxter.

– E napok a nagy ritkaságok közé tartoznak - felelé Briant -, és utóvégre is szélcsöndes napokon a készüléket lehúzzuk a földre. De ez esetek kivételével, ha a kötél vége a földön jól megerősíttetnék, a sárkány magától jelezné a szél változásainak irányát.

– Megpróbálhatjuk - mondá Baxter.

– Ami több - mondá Briant - a sárkány nem csak nappal volna nagy távolságra látható, mondjuk hatvan angol mérföldnyire, hanem éjjel is, ha az egyik lámpát a farkára vagy a készülék vázára kötnénk.

Szóval Briant gondolata elég ügyes és gyakorlati volt. A kivitele nem ejthette zavarba a fiatal-telepítvényeseket, akik az új-zélandi lapályokon akárhányszor bocsátottak már fel sárkányokat.

Mikor Briant tervét közölte, nagy és általános volt az öröm. Főleg a kicsinyek, Jenkins, Iverson, Dole és Costar fogták fel a dolgot a mulatságos oldaláról és el voltak ragadtatva a gondolatára is, hogy lesz egy sárkányuk, amely az összes eddig látottakat felül fogja múlni. Milyen öröm lesz a megfeszült kötelet húzogatni, míg a sárkány a levegőben fog lebegni.

– Hosszú farkat fogunk ráakasztani - mondá az egyik.

– És hosszú füleket.

– És egy gyönyörű babát festünk rá, amely odafenn bámulatosan fog bukfencezni.

– Postákat is küldünk fel hozzá.

Igazi, hamisítatlan öröm volt ez. De valóban az, amiben a gyermekek csak szórakoztató időtöltést láttak, nagyon komoly szándékot szolgált, amelytől szerencsés eredményeket lehetett várni.

Baxter és Briant munkához láttak, mégpedig két nappal Doniphan és három társa eltávozása után.

– Hej! - mondá Service - azok fognak csak nagy szemeket mereszteni, ha meglátják ezt a szörnyeteget!

– Látható lesz szigetünk valamennyi pontjáról? - kérdé Garnett.

– Nemcsak szigetünk valamennyi pontjáról - felelé Briant - hanem a szomszédos vizeken is, jelentékeny távolságra.

– Meglátják-e Aucklandben is? - kiáltá Dole.

– Fájdalom, nem - viszonzá Briant mosolyogván a megjegyzés fölött. - De végre is a többiek meglátják, ez talán a visszatérésre rá fogja őket bírni.

Amint látjuk, a derék fiú csak a távollevőkre gondolt és semmit sem óhajtott forróbban, mint hogy a szomorú elválás véget érjen.

Két napot a sárkány elkészítésére használtak fel, amelyet Baxter nyolcszögletesnek tervezett. A könnyű és amellett nagy ellenállási képességű vázat, amely képes volt dacolni a közönséges erejű széllel, a Családi-tó partjain tenyésző nagyon merev nádból készítették. E vázat Briant bevonatta ama könnyű kaucsukos vásznak egyikével, amelyekkel egykor a Sloughi gerincét vonták be és amelyeknek szövése oly sűrű, hogy a szél nem szűrődhetik át rajta. Zsineg gyanánt egy legalábbis kétezer lábnyi hosszúságú mérőorsó-kötelet fognak használni, amelyet mélységmérésekre kellett volna használni a Sloughin. E kötél jelentékeny feszülést volt képes kiállni.

Magától értetődik, hogy a készüléket pompás fark fogja díszíteni, amelynek rendeltetése lesz az egyensúlyt fenntartani, ha a sárkány ráhajlik a légrétegekre. Valóban oly szilárdul készítették el, hogy nagyobb veszély nélkül a levegőbe vihette volna fel akármelyiket a fiatal telepítvényesek közül. De hiszen erről szó se volt; nem kellett egyéb, mint hogy szilárd szerkezeténél fogva ellenállhasson az élénkebb szélnek és terjedelménél fogva felszállhasson bizonyos magasságba úgy, hogy észrevehető legyen ötven-hatvan angol mérföldnyi kerületben.

Természetes, hogy e sárkányt nem lehetett kézen tartani. A széltől tovasodortatván, magával vitte volna a gyarmat egész személyzetét, mégpedig sebesebben, mint a fiúk akarták. A kötelet tehát a Sloughi egyik hengerkerekén fogják megerősíteni. Ezt a kis vízirányos készüléket kivitték a Sport-terasz kellő közepére, jól megerősítették a földben, hogy képes legyen ellenállni a feszülő erőnek, amelyet a „levegő óriása” fog kifejteni. A kicsinyek közmegegyezéssel ezt a hangzatos nevet adták a hatalmas sárkánynak.

Ez a munka 16-án este elkészülvén, Briant másnap délutánra tűzte ki a felbocsátási kísérletet, amelynél összes társai jelen lesznek.

De másnap lehetetlen volt megtenni a kísérletet. Borzasztó vihar támadt és a szél azonnal darabokra tépte volna a sárkányt, ha felbocsátják.

Ugyanaz a vihar volt ez, amely Doniphant és társait meglepte a sziget északi részén és az amerikai hajósokat ladikjukkal együtt az északi partokon levő szirtsorhoz csapta, amelyek később a Savern-szirtek nevet kapták.

Harmadnap, október 16-ikán, noha a vihar kissé csillapodott, a szél mégis sokkal erősebb volt, hogysem Briant föl merte volna bocsátani a légi készüléket. De minthogy délután az időjárás lényegesen megváltozott és a szél délkeleti irányt vevén, jelentékenyen enyhült, a kísérlet a következő napra halasztatott.

Október 17-ike volt. E nap fontos szerepet játszik a Chairman-sziget történetében.

Noha péntek volt, Briant pusztán az előítélet kedvéért, nem akart még huszonnégy óráig várni. Ezenfelül az idő és az állandó, szabályos szellő igen kedvező volt a sárkány felbocsátására, amely remélhetőleg igen magasra fog fölemelkedni ily körülmények közt. Este majd ismét lehúzzák és ráakasztanak egy lámpát, amelynek világossága egész éjjel látható lesz.

A reggelt a legutolsó előkészületeknek szentelték, amelyek a reggeli után egyórányi időt vettek igénybe. Aztán valamennyien kimentek a Sport-teraszra.

– Milyen jó gondolat volt Briant-től, hogy ezt a sárkányt elkészíttette! - kiálták Iverson és a többiek tapsolva és ugrándozva.

Délutáni egy és fél óra volt. A sárkány hosszúra készített farkával a földön feküdt és csupán Briant jeladására vártak, hogy felbocsássák - de e pillanatban Briant félbeszakítá a manővert.

Figyelmét hirtelen magára vonta Phann. A vadászeb egyszerre elrohant az erdő felé és oly sajátszerűen, oly keservesen vonított, mely Briant-t nagyon meglepte:

– Vajon mi baja lehet Phannak? - kérdé.

– Talán idegen állatot érez a fák alatt - mondá Gordon.

– Nem! Mert ez esetben másképp ugatna.

– Menjünk utána! - kiáltá Service.

– Nem bánom, de csak fegyveresen - viszonzá Briant.

Service és Jakab a Francia-barlangba szaladtak, ahonnét csakhamar visszatértek a kezükben egy-egy töltött puskával.

– Jertek! - mondá Briant.

És mindhárman elindultak Gordon kíséretében a Verem-erdő felé. Phann már az erdőben volt és nem lehetett őt látni, de annál inkább lehetett a hangját hallani.

Briant és társai alig tettek ötven lépést, mikor megpillantották a kutyát egy fa alatt, amelynek tövében egy emberi alak feküdt.

Egy nő volt. Mozdulatlanul hevert ott, mint egy halott; a ruhái - durva szövetből készült szoknya és ujjas és a derekán átkötött sál - még elég jó karban látszottak lenni. Az arca rendkívüli szenvedéseket árult el, noha a testalkata nagyon izmos volt és az életkora is alig lehetet több negyven-negyvenöt évesnél. A fáradtságtól, talán az éhségtől kimerülten, elvesztette eszméletét, jóllehet ajkairól gyönge leheletek lebbentek el.

Képzelhető, mily nagy volt a fiatal telepítvényesek megilletődése, szemben a legelső emberi lénnyel, akivel a Chairman-szigetre való megérkezésük óta találkoztak.

– Lélegzik!... Lélegzik! - kiáltá Gordon. - Kétségkívül az éhség, a szomjúság...

Jakab azonnal visszaszaladt a Francia-barlangba egy kevés kétszersültért és egy palack égettborért.

Briant Jakab visszaérkezése után lehajolt a nő fölé és sikerült az erősítő italból összeszorított ajkai közé néhány csöppet önteni.

A nő egy mozdulatot tett és felnyitotta a szemeit. Mindenekelőtt a pillantása szinte fölélénkült a körüle egybesereglett gyermekek láttára... Aztán mohón a szájához emelte a kétszersültet, amelyet Jakab a kezébe adott.

A szerencsétlen nőt kétségkívül inkább az éhség gyötörte, mint kimerülés.

De vajon ki lehetett ez az asszony? És lehetséges lesz-e vele néhány szót váltani és őt megérteni?

Briant eziránt csakhamar tisztába jött magával.

Az ismeretlen nő fölegyenesedett és angol nyelven így szólt:

– Köszönöm... gyermekeim... köszönöm!

Félórával később Briant és Baxter bevitték őt a csarnokba és itt Gordon és Service részesítették mindabban, amit állapota igényelt.

Mihelyt a nő eléggé erősnek érezte magát, azonnal elmondta történetét.

A nő amerikai származású volt és sokáig élt az Egyesült Államok nyugati tartományaiban. Ready Katalin volt a neve, de rendszerint csak Katának hívták. Több mint húsz év óta szolgált Panfield R. Vilmos családjánál, amely Albanyban lakott, New York állam fővárosában.

Ezelőtt egy hónappal Panfield úr és neje Chilébe akarván elutazni, egyik rokonuk látogatására, San Franciscóba mentek, Kalifornia legnagyobb kikötőjébe és ott a Savern nevű kereskedőhajóra szálltak, amelynek parancsnoka Turner F. János kapitány volt. A hajó rendeltetési helye Valparaiso volt. Panfield úr és neje magukkal vitték Katát is, aki úgyszólván a családhoz tartozott.

A Savern jó hajó volt és az átkelés kétségkívül minden baj nélkül sikerült volna, ha az újonnan szerződtetett és nyolc emberből álló legénység nem tartozik a gonosztevők legnyomorultabb fajához. Az indulás után kilenced napra az egyik, névleg Walston, cinkosaival: Brandt, Rock, Henley, Cook, Forbes, Cope és Pike matrózokkal egyetértve, lázadást rendezett, amely alkalommal Turner parancsnok, a másodkapitány, valamint Panfield úr és neje is meggyilkoltatott.

A gyilkosok célja az volt, hogy a hajót a kezükre kerítsék s aztán rabszolga-kereskedésre használják, amely Dél-Amerika némely tartományaiban még teljes virágzásban volt.

Csupán két ember életét kímélték meg. Az egyik Kata volt, akinek érdekében a társainál kevésbé vérengző Forbes vetette magát közbe; a másik a mintegy harmincéves vitorlamester - Evans, akire a hajó kormányzásánál szükségük volt.

E borzasztó jelenetek az október 7-ike és 8-ika közti éjjel történtek, mikor a Savern még körülbelül kétszáz angol mérföldnyire volt a chilei partoktól.

Evanst halálbüntetéssel való fenyegetés mellett kényszerítették a hajót kormányozni, hogy megkerülje a Horn-fokot és eljusson Afrika nyugati partjaira.

De néhány nap múlva - sohase lehetett kitudni, mily okból - a hajón tűz támadt és oly gyorsan elharapódzott, hogy Walston és társai hiába igyekeztek a végpusztulástól a hajót megmenteni. Egyik közülük - Henley - a tűz elől menekülendő a tengerbe ugrott és beleveszett. A hajót okvetlenül el kellett tehát hagyniuk. Némi élelmiszert, lőszert és néhány fegyvert dobtak a csónakba és maguk is lebocsátkoztak abban a pillanatban, mikor a Savern a lángok közepette alámerült.

A hajótörést szenvedettek helyzete rendkívül válságos volt, miután a legközelebbi szárazföldtől még kétszáz mérföldnyi távolság választotta el őket. Valóban csak méltó igazságszolgáltatás lett volna, ha a ladik a gonosztevőkkel, akik benne voltak, elvész, de hát Kata és Evans is ezek közé tartoztak.

Negyvennyolc óra múlva erős vihar támadt, amely a helyzetet még borzasztóbbá tette. A szél az árbocától és vitorláitól megfosztott ladikot a Chairman-sziget felé kergette. Tudjuk, hogy október 15-ike és 16-ika közti éjjel, miután a szirteken átvetődött volna, a hullámok félig összezúzott állapotban a fövenypartra dobták ki.

Walston és társai, élelmiszereik elfogyván, kimerülve a vihar elleni hosszú küzdelemben, a hideg és a fáradtság miatt csaknem eszméletlenek voltak. Mikor a ladik a szirtekhez ért, már ájulás is vett erőt rajtuk. Ekkor egy hullám ötöt közülük kidobott a ladikból, kevéssel a partra vetődés előtt. Néhány pillanat múlva a másik kettő is kizuhant a homokra, míg Kata a ladik másik oldalára esett.

E két ember sokáig feküdt ájultan, valamint Kata is. Az utóbbi azonban csakhamar visszanyerte eszméletét, de gondja volt rá, hogy mozdulatlanul maradjon, noha azt hitte, hogy Walston és a többiek elvesztek. A reggelt akarta bevárni, hogy segélyt keressen ezen ismeretlen földön, de hajnali három óra tájban lépteket hallott a fövenyen, a ladik mellett.

Walston, Brandt és Rock voltak, akik a ladik partra vetődése előtt nagy nehezen megmenekültek.

Miután a szirtsoron átkeltek és elértek oda, ahol másik két társuk, Forbes és Pike feküdt és miután ezeket eszméletre hozták, tanácskoztak egymással, míg Evans, a vitorlamester, néhány száz lépésnyire onnét várt rájuk, Cope és Cook őrizete alatt.

Beszélgetésüket Kata tisztán hallhatta.

– Hol vagyunk? - kérdé Rock.

– Nem tudom - felelé Walston. - De mindegy. Ne maradjunk itt, hanem tartsunk délkelet felé. Reggel majd tájékozhatjuk magunkat.

– Hát a fegyvereink?

– Itt vannak a lőszerekkel együtt, érintetlenül - mondá Walston.

És ezzel öt puskát és több csomag töltényt vettek elő a ladik ládájából.

– Ez nem sok - mondá Rock - ha meg akarunk menekülni e szigetről, amelyen bizonyára vadak laknak.

– Hol van Evans? - kérdé Brandt.

– Amott van, Cope és Cook őrizete alatt - felelé Walston. - El kell bennünket kísérnie, akár tetszik neki, akár nem, különben ha vonakodnék, magamra vállalom, hogy az eszére térítsem.

– Hát Katával mi történt? - kérdé Rock. - Megmenekült?

– Kata? - viszonzá Walston. - Attól nem kell többé félnünk! Láttam kizuhanni a ladikból, mielőtt a hullám a szárazra kidobott volna bennünket. Valahol a tenger fenekén lesz.

– Szeretem, hogy megszabadultunk tőle! - mondá Rock. - Nagyon is sokat tudott felőlünk.

– Nem sokáig tudott volna! - dörmögé Walston sötéten. Még e gonosz emberek is megijedtek tőle.

Kata mindent hallott és föltette magában, hogy azonnal megkísérli a menekülést, mihelyt a Savern matrózai eltávoznak.

Néhány pillanat múlva Walston és társai Forbest és Pike-et támogatván, akiknek a lábaik még nagyon inogtak, előszedték a készleteket, amelyek még a ladikban maradtak, ami néhány font besózott húsból, némi dohányból és két vagy három csutora égettborból állt, aztán a leghevesebben dühöngő vihar közepette távoztak el.

Mihelyt meglehetős távolságban voltak, Kata fölkelt. Éppen ideje is volt, mert a dagály már a parthoz ért és néhány perc múlva a hullámok elsodorták volna őt.

Most már tudjuk, hogy Doniphan, Cross, Webb és Wilcox miért találták a tengerpartot üresen, mikor visszatértek megadni a végtisztességet a hajótörést szenvedetteknek. Walston és cimborái már elmentek kelet felé, Kata pedig szintén eltávozott ellenkező irányban és tudtán kívül a Családi-tó északi vége felé tartott.

16-án délután ért oda, a fáradtságtól és az éhségtől kimerülve. Aztán tovább haladt a tó nyugati partján egész éjjel és október 17-én egész reggel gyalogolt, végre lerogyott azon a helyen, ahol Briant őt félig holtan találta fel.

Kata elbeszélése rendkívül komoly volt. A Chairman-szigetre, ahol a fiatal telepítvényesek eddig teljes biztonságban érezték magukat, most már kívülük hét, minden gonosztettre képes ember vetődött. Ha fölfedeznék a Francia-barlangot, vajon haboznának-e megtámadni a lakóit? Nem! Mert a legnagyobb érdekükben állt kézre keríteni e kis gyarmat készletét, élelmiszereit, fegyvereit és főleg műszereit, amely utóbbiak nélkül lehetetlen volna a Savern ladikját oly karba helyezniük, hogy rajta ismét tengerre szállhassanak. És ezen esetben milyen ellenállást fejthetnének ki Briant és társai, akik közül a legidősebbek legföljebb tizenöt évesek voltak, a legfiatalabbak pedig alig tízévesek? Nem volt-e ez iszonyú eshetőség? Ha Walston és cinkostársai a szigeten maradnak, okvetlenül el kell készülniük a megtámadtatásra.

Képzelhető, milyen érzelmek közt hallgatták mindnyájan Kata elbeszélését.

Briant nem gondolt egyébre, mint arra, hogy Doniphan, Cross, Webb és Wilcox már jelenleg is nagy veszélyben forognak. Hogyan vigyázzanak magukra, ha sejtelmük sincs Walston és társai jelenlétéről, kik pedig éppen a Chairman-sziget ama részén csatangolhatnak, ahol ők jelenleg tartózkodnak. Egyetlen lövés elég volna ahhoz, hogy Walston a nyomukra akadjon és ez esetben a négy fiú a gonosztevők kezébe kerülne, akiktől bizonyára nem remélhetnének irgalmat.

– Segítségükre kell menni - mondá Briant. - Értesíteni kell őket még holnap reggel előtt.

– És vissza kell őket hozni a Francia-barlangba! - tevé utána Gordon. - Most szükségesebb, mint valaha, hogy mindnyájan együtt legyünk és megtegyük a mellőzhetetlen intézkedéseket a gonosztevők ellen.

– Úgy van - viszonzá Briant - és miután szükséges, hogy barátaink visszatérjenek, vissza is fognak térni. Én magam megyek el értük.

– Te, Briant?

– Én, Gordon!

– És hogyan?

– A ladikon, Mokóval. Néhány óra alatt átkelünk a tavon és a Keleti-folyónál leszünk. Minden valószínűség amellett szól, hogy Doniphant és társait a torkolatnál fogjuk találni.

– Mikor szándékozol útra kelni?

– Még ma este - válaszolá Briant - mihelyt a sötétség megengedi észrevétlenül áthaladnunk a tavon.

– Veled mehetek, bátyám? - kérdé Jakab.

– Nem - felelé Briant. - Okvetlenül a ladikon kell visszatérnünk mindnyájunknak és hatnak is csak szűken lesz benne hely.

– Tehát el van határozva? - kérdé Gordon.

– El! - felelé Briant.

Estig mindnyájan bezárkózva a csarnokban maradtak és elbeszélték Katának a saját kalandjaikat. A derék asszony nem gondolt többé magára, hanem csakis a szegény, elhagyatott gyermekekre. Ha az a sorsuk, hogy továbbra is együtt maradjanak a Chairman-szigeten, szolgálni fogja őket és szeretni s ápolni, mintha az édesanyjuk volna.

Dole-t és Costart máris a szívébe zárta, csókolgatta őket és „babáinak” nevezte, mint az nyugati Amerikában szokás.

Service pedig azt indítványozta, hogy Katát nevezzék el Pénteknek, mint ahogy a Crusoe Robinson nevezte el halhatatlan emlékű társát, miután Kata éppen pénteki napon érkezett a Francia-barlangba.

Aztán utána tette:

– Ezek a gonosztevők éppen olyanok, mint a különböző Robinsonok vademberei. Mindig van egy pillanat, mikor megjelennek és egy másik pillanat, mikor a Robinsonok végeznek velük!

Este nyolc órakor az úti előkészületeken túlestek. Moko, akinek önfeláldozása semmiféle veszély elől se riadt vissza, örült rajta, hogy elkísérheti Briant-t ezen expedícióra.

Ladikra szállván, csak kevés élelmiszert és mindegyikük egy-egy revolvert és vadászkést vittek magukkal. Miután elbúcsúztak volna társaiktól, akik nagy szívszorulások közt látták őket távozni, nemsokára eltűntek a sötétségben, amely a Családi-tóra borult. Napnyugtakor könnyű északi szellő emelkedett, amely ha meg nem szűnik, elő fogja segíteni a ladik haladását, úgy menet, mint jövet.

Az éjszaka igen sötét volt, amit szerencsés körülménynek kellett tartani Briant-ra nézve, miután észrevétlenül akart maradni.

Két óra alatt a hat angol mérföldnyi utat megtették. A ladik nemigen hányódott, noha a szellő valamivel erősebben fújt. Ama hely közelében ért a parthoz, ahol az első alkalommal érték el a szárazföldet és körülbelül félmérföldnyi utat kellett még tenniük, mielőtt eljutottak a kis öblöcskébe, amely a Keleti-folyó kiindulási pontját képezte. Ez az út is bizonyos időt vett igénybe. A szél ekkor egyenesen ellenkező irányban fújván, az evezőiket kellett használniuk. Minden csöndes volt a fák alatt, amelyek ágaikat a víztükör fölé hajtották. Az erdő mélyéből nem hallatszott állati hang, a lombok sötét tömegei közt sehol se látszott tűz.

Azonban fél tizenegy óra tájban Briant, ki a csónak hátulján ült, megfogta Moko karját. Néhány száz lábnyira a Keleti-folyótól a tó bal partján félig kialudt tűz haldokló világossága látszott a fák árnyékában. Vajon ki tanyázik itt?... Walston-e avagy Doniphan? Ezt célszerű volt megtudni, mielőtt beeveznének a folyó medrébe.

– Partra fogok szállni, Moko - mondá Briant.

– Nem akarja, hogy elkísérjem önt, Briant úr? - kérdé Moko halk hangon.

– Nem, jobb ha egyedül vagyok, így kevésbé veszik észre a közeledésemet.

A csónak a part mellé siklott és Briant kiugrott a szárazra, miután meghagyta volna Mokónak, hogy várjon. Kezével megtapogatta övében a kését és a revolverét, és elhatározta, hogy a fegyvereket a legvégső esetben fogja használni, nehogy zajt üssön.

A bátor fiú felmászott a partra és a fák alatt előrelopózott.

Egyszerre megállt. Úgy rémlett előtte a még pislogó tűz világánál, mintha mintegy húszlépésnyire tőle egy árnyékot látna, amely szintén továbblopózik a fű közt, éppúgy mint ő.

E pillanatban borzasztó ordítás hangzott és nyomban utána egy nagy tömeg rontott előre.

Egy hatalmas jaguár volt. A következő pillanatban e kiáltás hallatszott:

– Segítség! ... Segítség!

Briant megismerte Doniphan hangját. Csakugyan ő volt, társai kissé távolabb a tanyájukon maradtak.

Doniphan, akit a jaguár feltaszított, hasztalan vergődött. Nem használhatta a fegyverét.

Wilcox, meghallván a segélykiáltásokat odarohant, célzott és éppen lőni készült, de Briant rákiáltott:

– Ne lőj!... ne lőj... - és a vadállatra rohant, amely ellene fordult, mialatt Doniphan gyorsan felugrott.

Szerencsére Briant félreugorhatott, miután a jaguárba szúrta a kését. Ez olyan gyorsan történt, hogy se Doniphannak, se Wilcoxnak nem volt ideje közbelépni. A halálosan megsebzett állat lerogyott abban a pillanatban, mikor Cross és Webb odasiettek Doniphan segítségére.

De a győzelem könnyen életébe kerülhetett volna Doniphannak, mert a válla máris vérzett a vadállat körömcsapásától.

– Hogyan jöttél ide? - kérdé Wilcox.

– Majd később megtudjátok! - felelé Briant. - Jertek!... jertek!

– Nem megyek addig, míg meg nem köszöntem, hogy az életemet megmentetted, Briant - mondá Doniphan.

– Csak azt tettem, amit te is tettél volna a helyemen - felelé Briant. - Ne beszéljünk többé erről, és kövessetek.

Azonban noha Doniphan sebe nem volt veszélyes, mégis szorosan be kellett kötözni egy zsebkendővel, és mialatt Wilcox ezt a műtétet végezte, Briant értesíthette társait a helyzetről.

Eszerint tehát azon emberek, akikről Doniphan azt hitte, hogy a dagály elsodorta a hulláikat, még éltek!... a szigeten barangoltak - és vérrel fertőztetett gonosztevők voltak. Velük együtt egy nő szenvedett hajótörést a Savern ladikján és ez az asszony jelenleg a Francia-barlangban tartózkodik! Nincs többé biztonság a Chairman-szigeten.

Azért kiáltott tehát Briant Wilcoxra, hogy ne lőjön, mert attól félt, hogy a lövés meghallatszanék s ugyanazért használta csupán a vadászkését a vadállat ellen!

– Ah, Briant, te sokkal többet érsz mint én! - kiáltá Doniphan nagy megilletődéssel és a hála felbuzdulásában, amely erőt vett gőgös természetén.

– Nem, Doniphan, nem, pajtásom - viszonzá Briant -, és miután kezedet az enyémben tartom, nem is fogom elbocsátani, míg meg nem ígéred, hogy visszatérsz velem.

– Igen, Briant, vissza kell térnünk - mondá Doniphan. - Számolj rám: Ezentúl én leszek a legelső, aki mindenben neked engedelmeskedik. Holnap hajnalkor indulunk.

– Nem....azonnal - felelé Briant - hogy észrevétlenül megérkezhessünk.

– De hogyan? - kérdé Cross.

– Moko itt van. A ladikon vár ránk. Éppen a Keleti-folyóba akartunk beevezni, mikor a ti tanyátokon észrevettem a tűz világát.

– És éppen jókor érkeztél, hogy az életemet megmentsed - mondá Doniphan.

– És hogy visszavigyelek a Francia-barlangba.

De hát Doniphan, Wilcox, Webb és Cross miért tanyáztak itt és nem a Keleti-folyó torkolatánál? Csakhamar ez a kérdés is meg volt fejtve.

Miután elhagyták a Savern szirteket, mind a négyen október 16-án este visszatértek a Medveszikla barlangjába. Másnap reggel megállapodásuk szerint elindultak a Keleti-folyó bal partján és elmentek a tóig, ahol tanyát ütöttek, bevárandók a reggelt, hogy visszatérjenek a Francia-barlangba.

Néhány perc múlva Briant és társai helyet foglaltak a ladikon, amelyet azonban nagyon óvatosan kellett kormányozni, mert nagyon szűk volt hat ember számára. De a szél kedvezett és Moko oly ügyesen kormányzott, hogy az átkelés minden baj nélkül ment véghez.

Mily örömmel fogadták Gordon és a többiek a távollevőket, midőn a Zéland-folyó sarkán hajnali négy óra tájban partra szálltak! Habár nagy veszélyek is fenyegették őket, legalább mindnyájan együtt voltak újra a Francia-barlangban!