Október 8-tól 13-ig.

A szél nagyon erősen kezd fújni észak-keletről. A tenger igen hullámzik s a hajó szerfölött hánykolódik. A közös társalgó-szoba deszkafalai recsegnek, ropognak, ami végre izgatottá teszi az embert.

Az utasok legnagyobb része lakosztályaiba vonult.

Én inkább a födélzeten maradok, bár a szél által morzsolt finom permetező eső szitál rám.

Két napig megy ez így mindig szilajabban. A vitorlákat lebocsátották. A szél e percben ötventől egész hatvan mérföldnyi sebességgel fúj.

Bármily kitünő hajó is a Chancellor, jelentékenyen elhajlik a kitűzött iránytól s a szél dél felé ragad bennünket. A sötét felhőkkel borított ég miatt nem mérhetjük meg, hogy milyen hosszúsági fok alatt vagyunk, s miután nem tudjuk pontosan, csak tájékozás után megyünk.

Úti társaim, kiknek a másodkapitány mitsem szólt, nem tudhatják, hogy teljesen megmagyarázhatlan irányban haladunk. Angolország északkeletnek fekszik s mi délkeletnek megyünk! Kurtis Róbert nem érti a kapitány szándékát, legalább a vitorlákat kellene megfordítani s észak-nyugat felé tartva, kedvezőbb áramlatokat keresni. De nem! Mióta a szél északkeletről fúj, a Chancellor még jobban délnek rohan.

Egyedül lévén ekkor Kurtis Róberttel a hátsó födélzeten, azt kérdeztem tőle:

– Megbolondult az önök kapitánya?

– Én öntől akarom azt kérdezni, Kazallon úr, - felelte Kurtis Róbert, - mert ön már figyelemmel kisérte őt.

– Nem tudom, hogy mit mondjak önnek, Kurtis úr, de megvallom, hogy különös arckifejezése, gyakran mereven bámuló szemei!... Hajózott ön már vele?

– Nem; most először.

– S ön ismételve elmondta neki észrevételeit ez utat illetőleg, melyen haladunk?

– Igen, de ő azt felelte, hogy ez a helyes út.

– Kurtis úr, - kérdém, - mit tart Walter hadnagy és a kormányos erről a furcsa eljárásról?

– Ők is úgy gondolkoznak, mint én.

– S ha Huntly kapitány Kinába akarná vezetni a hajót?

– Engedelmeskednének, mint én.

– De az engedelmességnek is van határa.

– Nincs, mindaddig, mig csak a kapitány eljárása elveszéssel nem fenyegeti a hajót.

– De ha a kapitány őrült?

– Ha őrült, akkor Kazallon úr, majd meglátom, mit kell cselekednem.

Ez aztán olyan eset, amire nem számítottam, mikor a Chancellorra szálltam.

Eközben az időjárás mind inkább rosszabbra fordult s valóságos szélvész dühöng az Atlanti-óceán e részén. A hajó csak a nagy vitorlát használhatja s az előárboc kisvitorláját, azaz mintegy szembe száll a széllel. Hanem, amint mondtam, elhajlása jelentékeny s mindinkább lefelé verődünk délre.

Ez nyilvánvaló, mikor 11. és 12. közti éjjel a Chancellor már teljesen benn vitorláz a Sargasso-tengerben.

E tenger, melyet a Golf-áram langyos folyása vesz körül, nagy vízterület, tele tengeri hinárral, mit a spanyolok «sargasso»-nak neveznek. Kolumbus hajói is nagy bajjal eveztek benne, mikor először kelt át az Óceánon.

Mikor megvirrad, furcsa látványt nyújt az Atlanti-óceán s Letourneurék észreveszik, a zajt keltő lökések mellett is, melyekkel a szél taszigálja hajónkat, úgy hogy az érc kötéltartók az árbocok két oldalán zengenek, mint valóságos hárfahúrok. A ruha testünkön rongyokra szakadna, ha csak egy kicsit kimennénk is a szabad fedélzetre. A hajó nagyokat zökken a szapora fucus fajjal sűrűn benőtt tengeren, ezen a zöld füves síkon, melyet elejével, mint valami ekevas hasít. Néha hosszú szálak, melyeket a szél elszakít, a vitorla kötelekre tekergőznek, mint a vadszőlő s zöld lugost képeznek egyik árboctól a másikig. E hosszú algák, - e végtelen hosszaságú szalagok közt akadnak olyanok is, amelyek egészen az árboc csúcsára tekergőznek, mint megannyi lebegő zászló.

Néhány óra hosszáig kell e hinár sereg ellen küzdeni s néha olyannak látszik a Chancellor az árbocaira csavarodott zöld növényzettel, mint valami mozgó erdő egy rengeteg prairie közepén.