December 7.

A hajó folyvást sülyed. A hátsó födélzet, a hajó orrmánya már egészen elmerült s a rézsutos előárboc csúcsa is eltűnt. Most már csak a három nagy árboc áll ki az Óceánból.

Hanem a tutaj készen áll s megrakva mindennel, amit megmenteni lehetett. Egy hézag a tutaj elején az árboc számára van fönnhagyva, melyet az emelvény oldalaira szögezett vitorlarudak fognak támogatni.

Ki tudja, hogy amit a Chancellor nem bírt megtenni, nem teszi-e meg e deszkákból összetákolt gyönge alkotmány, mely nem merül el oly könnyen? Ki tudja, nem szállít-e partra? A remény oly erősen gyökerezik az ember szívében, hogy én még remélek!

Reggeli hét óra. Éppen reá akarunk szállni a tutajra, midőn egyszerre oly hirtelen lesülyed a hajó, hogy az ács és az emberek, kik a tutajon vannak, kénytelenek elvágni a kötelet, nehogy a hajó magával rántsa őket is a mélységbe.

Remegő gyötrelem nyilal át akkor szívünkön, mert épp azon pillanatban, midőn a hajó a mélységbe leszáll, látjuk eltávozni reményünk egyetlen deszkaszálát, melyet a hab tova ragad!

Két matróz s egy matrózinas elvesztik az eszöket s beugornak a tengerbe. Mindjárt látjuk, hogy sem a tutajt nem bírják elérni, sem a hajóhoz vissza nem térhetnek, mert szél és hab ellenök van. Kurtis Róbert egy kötelet köt derekára és segélyükre rohan. Hasztalan önfeláldozás! Mielőtt Kurtis Róbert hozzájok eljutott volna, e három szerencsétlen, kiket még egy percig vergődni látok s karjaikat felénk nyújtogatni, eltűnik a víz alatt.

Kurtis Róbertet a hullámoktól keményen összeverve húzzák vissza.

Ezalatt Daoulas és matrózai vitorlarudak segélyével, melyeket evező gyanánt használtak, azon igyekeznek, hogy visszatérjenek a hajóhoz. Csak egy órai erőlködés után - és ez óra egy századnak látszott minekünk, ez a végső óra, midőn a tenger már az árbockosarakig fölhágott! - csak akkor bírt a Chancellorhoz visszatérni a tutaj, mely csak két kötélnyomnyi távolságra¹ volt.

A kormányos egy kötelet dob most Daoulasnak s a tutaj ismét hozzá, van kapcsolva a főárbochoz.

Most már egy elveszteni való pillanatunk sincs, mert hevesen kanyargó örvény támad a sülyedő hajó helyén s levegővel telt roppant bugyborékok szállnak föl a víz színére.

– Beszállni! beszállni! - kiált Kurtis Róbert. Rohannak a tutajra.

Letourneur András, miután megvárta, míg miss Herbeyt átszállították, maga is szerencsésen eljut a tutajra. Atyja nemsokára mellette foglal helyet. Egy perc múlva már mindnyájan ott vagyunk, - mindnyájan, Kurtis kapitányt s a vén matrózt O’Readyt kivéve.

Kurtis Róbert az árbockosár fölött állva, nem akarja előbb elhagyni hajóját, míg az el nem tűnt a mélységben. Kötelessége és joga az. Szinte érezzük, mily fájdalmasan elszorul szíve azon pillanatban, midőn el kell hagynia a Chancellort, melyet úgy szeret, melyet mostanáig vezényelt!

Az irlandi még akkor is ott maradt a hátsó árbockosarában.

– Szállj be, öreg! - kiált neki a kapitány.

– A hajó elsülyed? - kérdezi a nyakas öreg a legnagyobb hidegvérrel a világon.

– El végkép.

– Akkor hát beszállok, - felel O’Ready, mikor a víz már derekáig ér.

S fejét csóválva fölugrik a tutajra.

Kurtis Róbert még egy pillanatig az árbockosár fölött marad, körültekint, aztán legutoljára hagyja el hajóját. Itt az ideje. A kötelet elvágják s a tutaj lassan eltávozik.

Mindnyájan azon hely felé pillantunk, hol a hajó elsülyed. A hátsó árboc csúcsa tűnik el először, aztán a főárboc csúcsa is és nemsokára semmi sem marad többé föl e szép hajóból, melynek Chancellor volt a neve.