TÉL A KATYELNIJ-SZIGETEN

1868. január 1-ének napját tehát a Katyelnij-szigeten élték meg a Szép Vándor utasai. Elég baj volt már önmagában az, hogy a bennszülöttek fogságában voltak - helyzetüket még az is nehezítette, hogy éppen erre a szigetre került Ortik és Kircsev. Vajon a két gonosztevő nem próbálja majd a maga hasznára fordítani e váratlan találkozást? Szerencsére nem tudják, hogy az utasember, akit az alaszkai határon megtámadtak, nem más, mint Narkin gróf, a Jakutszk-erődből szökött politikai fogoly, nem tudják, hogy Szergej úr szökevény, aki a vásári komédiások között bujkálva próbál visszatérni Oroszországba! Ha mindezt tudják, nyilván habozás nélkül hasznot húznának értesüléseikből vagy úgy, hogy megzsarolják a grófot, vagy úgy, hogy a cári hatóságok kezére játsszák, hogy ők kegyelmet, esetleg még jutalmat is kapjanak. De vajon a véletlen nem fedi-e fel előttük a titkot, melyet egyelőre csak a Cascabel házaspár ismer?

Ortik és Kircsev ezentúl is az odújukban visszavonultan éltek, de elhatározták, hogy adott esetben kezére járnak Szergej úrnak, hogy együttes erővel szerezzék vissza szabadságukat.

Azt természetesen jól tudták valamennyien, hogy semmivel sem próbálkozhatnak, míg tart a zordon sarki tél. Olyan kegyetlen hideg volt, hogy a kilehelt pára nyomban megfagyott. A hőmérő mínusz negyven fokot mutatott, ilyen hideget még akkor sem lehet elviselni, ha nincsenek viharok. Cornélia és Napoleona már ki sem mert mozdulni a Szép Vándor fedele alól, igaz, nem is engedték volna ki őket. És milyen végtelenül hosszúak voltak ezek a napfény nélküli nappalok, azaz ezek a majd huszonnégy órán át tartó éjszakák!

Az észak-amerikai telekhez edzett Kayette természetesen nem félt kimenni a hidegbe. Nem féltek a bennszülött asszonyok sem, rénszarvasbőrből készült dupla öltözékükben, prémekbe csavarva, fókabőr mokasszinjukban, kutyabőr sapkával a fejükön, nyugodtan jöttek-mentek, végezték napi teendőiket. Úgy be voltak bugyolálva, hogy még az orruk hegye sem látszott ki, de ezzel semmit sem vesztett az, aki rájuk nézett.

Szergej úr, César Cascabel, a két fia és Szegfűszeg prémjeikbe burkolózva, mindennap elindultak kötelező látogatásukra Csu-Csukhoz, megjelent a főnöknél a két matróz is, akiket már elláttak meleg takarókkal.

Új-Szibéria lakói egyébként nyugodtan járkálnak a szabadban, akármilyen idő legyen is. Vadászni mennek a végtelenbe nyúló, keményre fagyott síkságokon, szomjukat hóval oltják, éhségüket az útközben elejtett állatok húsával csillapítják. Bálnaállkapocsból, -bordából és -inakból fabrikált könnyű szánjaikra hó- vagy jégtalpat szerelnek, indulás előtt vízzel locsolják a talpat, hogy vékony jégréteg képződjék rajta. A szánok elé rénszarvast fognak, s a derék állatok kitűnően beválnak mint igavonók. A bennszülöttek kutyái leginkább farkashoz hasonlítanak, természetük is olyan vad, hosszú lábúak, vastag bundájuk fekete-fehér vagy sárga-barna foltos.

Az új-szibériai bennszülött, ha gyalog indul útnak, hosszú hótalpat, vagyis sít köt, mellyel rendkívül gyorsan siklik a végtelen lapályokon, a szigetcsoport egyes szigeteit elválasztó szorosok partján, a tundrákon, vagyis általában a partszegélyeken képződött keskeny földsávokon.

A Ljahov-szigetek bennszülöttjei a fegyverkészítésben sem érik utol az észak-amerikai eszkimókat. Íj és nyílvessző - ez minden támadó és védekező fegyverük. Halászatnál szigonyt használnak, ezzel támadják meg a bálnát, ha meg fókát akarnak ejteni, hálót feszítenek ki a jég alatt. Lándzsát és kést is használnak, mikor a rozmárok ellen harcolnak, ami meglehetősen veszélyes dolog, mert a rozmár valóban félelmetes állat.

A bennszülöttek mégis a fehér medvével való találkozást tartják a legnagyobb veszélynek. A medvét a kegyetlen hideg, a koplalás néha a falvak széléig kergeti. Tagadhatatlan, hogy a bennszülöttek rendkívül bátran veszik fel a harcot a medvével is, nem menekülnek a roppant állat elől, mely az éhezés miatt még vérszomjasabb, késsel a kezükben elszántan nekitámadnak, és a küzdelem rendszerint a bennszülött vadász javára dől el.

A Cascabel család többször is szemtanúja volt, hogy a jegesmedve, miután több embert súlyosan megsebesített, végül mégis vereséget szenvedett a rettenthetetlen vadászokkal szemben. Ilyenkor aztán összesereglett az egész törzs, ünnepelt a falu. Mert micsoda nagyszerű pecsenye a medvehús! - legalábbis a szibériai gyomornak. A legfinomabb falatok, mint az illik, természetesen Csu-Csuk asztalára, azaz kondérjába kerültek. Alázatos alattvalóinak mindössze az jutott, amit kegyesen meghagyott nekik. Ilyenkor egyszersmind alkalom nyílt a nagy ivászatra is, a falu lerészegedett attól az erjesztett italtól, melyet a rövid ideig tartó nyáron bőségesen gyűjtött salix- és rhodiolahajtásokból, vörös áfonya levéből s a mocsaras területeken termő sárga bogyóból készítettek.

A medve azonban meglehetősen ritka állat e szigeteken, ritkán kerül terítékre, és vadászata mindenkor veszélyes. Így hát a bennszülöttek fő eledele a rénszarvaspecsenye, véréből a bennszülött asszonyok levest is készítenek, amitől a Cascabel család minden egyes tagja iszonyodott.

Hogy a rénszarvas miként élhet meg télen e kopár vidéken? Úgy, hogy a vastag hótakaró alól is kikotorja sovány növényi táplálékát, azonfelül még a nagy hidegek beállta előtt roppant mennyiségű takarmányt gyűjtenek a számukra, hogy legyen mit ennie az ezer meg ezer kérődzőnek.

– Ezer meg ezer! És ha meggondolom, hogy nekünk húsz is elég lenne, és segíthetnénk magunkon! - sóhajtozott César Cascabel, aki gyakran törte a fejét, hogyan pótolhatná elpusztult lovait.

Mint már tudjuk, a Ljahov-szigetek lakói bálványimádók, ráadásul roppant babonásak, az isteneiknek tulajdonítanak mindent, ami körülöttük történik, és vakon engedelmeskednek a maguk fabrikálta bálványoknak. Vak hitük minden képzeletet felülmúl, és Csu-Csuk, a főnök jár elöl a fanatizmusban, melyben alattvalói készségesen követik.

Csu-Csuk naponta fölkereste a falu kezdetleges templomát, a Vorspüköt - vagyis imabarlangot, melynek sziklafalánál szép rendben sorakoztak a cifrára pingált cölöpök: az istenek, s ő sorra hódolt mindegyiknek. Az idegenekkel bár roppant szigorúak voltak, imabarlangjuktól mégsem tiltották el őket, sőt gyakran hívogatták oda. Így történt, hogy Szergej úr és barátai merő kíváncsiságból elmentek megnézni az új-szibériai bálványokat.

A cölöpök végén undok madárfejek: kerek vörös szem, nagyra tátott csőr, szarv módján görbülő kemény taréj. A hivők leborultak előttük, fülüket a cölöpök lábához tapasztották, imádkoztak; s noha a bálvány süket maradt, ők mindig azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy hallották az istenség válaszát - amely válasz nyilván az imádkozó titkos óhajainak felelt meg. Így természetesen, ha arról volt szó, hogy Csu-Csuk új adót szándékozott kivetni népére, a vén huncut mindig égi hozzájárulással tette azt, s alattvalóinak eszébe sem jutott szembeszegülni az olyan magas helyről kapott paranccsal.

Hetenként egyszer ünnepélyesebb vallási szertartásra került sor; a bennszülöttek ilyenkor nagy ceremóniával vonultak az imabarlangba. Lehetett akármilyen kegyetlen hideg, dühönghetett a szélvihar, hordhatta a havat, Turkev minden lakója habozás nélkül követte Csu-Csukot az imabarlangba. No, és a Szép Vándor érkezése óta hogy kicicomázták magukat a szertartásokhoz! Bőröltözékük fölé magukra szedték a Cascabeléktől lopott ringy-rongyokat, César Cascabel színehagyott trikóit, Cornélia divatjamúlt szoknyáit, a gyerekek ócska zubbonyait és Szegfűszeg tollforgós csákóját! S ráadásul az egyik fújta a kornétát, hogy majd beleszakadt, a másik a trombitából csalt ki elképesztő hangokat, s verték a tamburát, a nagydobot, a cirkuszi zenekar minden hangszerét megszólaltatták, hogy az ünnepség fényét a fülsiketítő zenebona is fokozza.

César Cascabel rettenetesen kikelt a gazfickók ellen, akik odáig merészkedtek, hogy ellopják a jelmezeket, s a végén még tönkreteszik a tamburát, a kornétát, beszakítják a nagydobot!

– Csürne!... Csürhe! - dühöngött szüntelenül, s még Szergej úr sem tudta lecsillapítani.

A napok és hetek nagyon lassan múltak, és a Szép Vándor lakói egyre elviselhetetlenebbnek érezték a helyzetüket. S mi lesz a vége ennek a kalandnak, ha ugyan valaha vége szakad? Az idő nem volt alkalmas arra, hogy tréninget tartsanak - César Cascabel sokszor gondolt arra, hogy társulatának tudománya teljesen berozsdásodik, mire Permbe érnek -, megpróbálták hát másként hasznosítani. Nehogy a csüggetegség erőt vegyen rajtuk, Szergej úr elbeszéléseivel szórakoztatta, oktatta őket szüntelenül.

César Cascabel viszonzásul néhány szemfényvesztő meg bűvészfogásra akarta megtanítani, mint mondotta, csak éppen a szórakozás kedvéért. Az igazság az volt, hogy e tudomány esetleg még hasznára is lehet Szergej úrnak, mikor majd valóban mutatványosnak akarja álcázni magát, hogy kijátszhassa a cári rendőrséget. Jean az indián lánykát tanítgatta írni, olvasni, s Kayette rendkívül értelmesnek, az ifjú tanár pedig rendkívül buzgónak mutatkozott. Elképzelhető, hogy ez a tudni vágyó, tehetséges és derék fiú sohasem lehet több, sohasem lehet más, mint vásári komédiás? De ki tudja, mit rejt számára a jövő, s ki tudja, mit rejt mindannyiuk számára, akik itt a világ végén egy vad törzs hatalmába kerültek...

És Csu-Csuk csak nem hagyott alább a követelőzéseivel. Kitartott amellett, hogy foglyait nem engedi szabadon váltságdíj nélkül, és legalábbis valószínűtlennek tűnt, hogy bárhonnan bármiféle segítséget kapjanak. Önerejükből meg ugyan hogyan szerezhetnék meg a Ljahov-szigetek harácsoló uralkodója által követelt pénzt?

Cascabelék persze nagy kincs tulajdonosai voltak - csak éppen nem tudtak róla. Övék volt az aranyrög, a mesés kincs - legalábbis Sandre csöppet sem kételkedett abban, hogy mesés értéke van. Néha, mikor senki sem látta, elővette a követ, bámulta, dörzsölte, fényesítette, és természetesen habozás nélkül föláldozta volna, hogy Csu-Csuk rabságából kiválthassa a családját. Csakhogy ez a nyavalyás Cucu az aranyrögöt, akármilyen értékes is, aligha fogadná el készpénz gyanánt. Sandre hát kitartott eredeti elgondolása mellett: majd ha Európába érnek, csengő aranyra váltja kincsét, így pótolja a nagy veszteséget, mely Amerikában érte őket.

Kitűnő elgondolás - ha ugyan valaha is Európába kerülnek. Az igazat megvallva, nem sok reményük lehetett arra, hogy ez a közeljövőben megtörténik. Ezen kesergett egyébként a két gonosztevő is, akiket a balsors összehozott Cascabelékkal.

Egy napon - január 30-án - Ortik megjelent a *Szép Vándor*nál, hogy Szergej úrral, Jeannal és César Cascabellal a hazatérésre vonatkozó elképzeléseikről beszéljen. Valójában csak azt akarta megtudni, mit terveznek arra az esetre, ha Csu-Csuk meggondolná magát, és foglyait elengedné a Katyelnij-szigetről.

– Mondja, Szergej úr - kezdte a tapogatódzást -, mikor Port Clarence-ból elindultak, úgy tervezték, hogy Szibériában töltik a telet?

– Igen - hangzott a válasz -, úgy beszéltük meg, hogy valamelyik városkában várjuk meg a meleg időszak beálltát. De miért kérdezi ezt, Ortik?

– Mert szeretném tudni, vajon kitartanak-e eredeti útitervük mellett, ha ezek az átkozott bennszülöttek szabadon engednék önöket...

– Nem, szó sincs róla - mondta Szergej úr -, hiszen így csak feleslegesen nyújtanánk az amúgy is hosszúra nyúlt utat. Véleményem szerint okosabb, ha az orosz határnak tartunk, hogy innen aztán eljussunk az Urál egyik hágójáig...

– Szóval a hegylánc északi része felé indulnának?

– Igen, hiszen így jutnánk a legrövidebb úton a sztyeppékhez.

– És mi történnék a kocsival, Szergej úr? - kérdezősködött tovább Ortik. - A kocsit itt hagynák?

César Cascabel nyilván megértette a kérdést, mert máris kitört:

– Itt hagyni a *Szép Vándor*t?... Dehogy hagyjuk itt, ha teherhúzókat tudok szerezni, és rövid időn belül... legalábbis azt remélem...

– Van valami elképzelése? - csodálkozott Szergej úr.

– Nincs nekem még egy halovány ötletem sem, viszont Cornélia egyre mondogatja, hogy majd csak kitalálok valamit, és ő csak tudhatja, hiszen ő még sohasem tévedett! Csodálatos egy teremtés ő, meg aztán alaposan ismer is engem!

A csodálatos César Cascabel csak nem változott, most is rendületlenül bízott szerencsecsillagában, és el sem tudta képzelni, hogy négy francia és három orosz egyesült erővel ne tudjon megbirkózni egy ilyen Csu-Csukkal.

Szergej úr tolmácsolta Ortiknak, hogy mit mondott César Cascabel a *Szép Vándor*ra vonatkozóan.

– Hát pedig, ha el akarják vinni a kocsit - mondta az orosz matróz, aki szemmel láthatóan fontosnak tartotta ezt a részletkérdést -, rénszarvasokra volna szükségük.

– Úgy van.

– És azt hiszi, hogy Csu-Csuk adna önöknek rénszarvasokat?

– Azt hiszem, hogy Cascabel úr valahogyan ráveszi, hogy adjon.

– És akkor a jégmezőn átvágva, megpróbálnak eljutni a szibériai partra?

– Természetesen!

– Ez esetben, Szergej úr, még jégzajlás előtt kellene indulniuk, vagyis három hónapon belül.

– Világos!

– Mégis, hogy gondolja?

– A bennszülöttek esetleg mégis úgy döntenek, hogy szabadon engednek bennünket!

– Nem hinném, ha egyszer nem tudunk nekik váltságdíjat fizetni.

Cascabel, mihelyt Szergej úr lefordította nekik Ortik szavait, nyomban rávágta:

– Hacsak rá nem kényszerülnek ezek a nyomorultak!

– Kényszerülnek... Ugyan ki, mi kényszeríthetné őket? - csodálkozott Jean.

– Mondjuk, a körülmények!

– Hogyhogy a körülmények, apám?

– Igen, bizony a körülmények! Mindennek ez a nyitja... A körülmények, édes fiam, de azok ám!

És olyan erővel vakarta a fejét, hogy majd kitépte a haját, de csak nem támadt semmi jó ötlete.

– Az a fontos, kedves barátaim - mondta Szergej úr -, hogy tudjuk, mitévők legyünk, ha a bennszülöttek nem hajlandók bennünket szabadon engedni. Megpróbáljuk a szökést?

– Megpróbáljuk, Szergej úr - mondta Jean. - Csakhogy akkor itt kell hagynunk a *Szép Vándor*t!

- Ne beszélj így, Jean! - kiáltott rá César Cascabel. - Megszakad a szívem, ha ilyet kell hallanom!

– De hát gondolkozz, édesapám!

– Nem!... A Szép Vándor a mi guruló otthonunk!... A fedele alatt születtél, édes fiam!... Még hogy itt hagyjuk ezeknek a fókáknak, ezeknek a...

– De kedves barátom - szólt közbe Szergej úr -, higgye el, minden tőlünk telhetőt megteszünk, csak rávehessük a bennszülötteket, hogy engedjenek bennünket szabadon. Sajnos azonban alighanem hiába kérjük őket, s akkor nem marad más számunkra, mint a szökés. Ha ki tudjuk játszani Csu-Csuk éberségét, ha szökni tudunk, akkor itt kell hagynunk...

– A Cascabelek házát! - mennydörögte elkeseredetten a családfő.

– Nyugodj meg, apám - csitította Jean -, talán valami más lehetőség is akad, ami mindent megold...

– Ugyan milyen lehetőség?

– Például megszökhetne valamelyikünk, s a kontinensre jutva, értesítené az orosz hatóságokat! Szergej úr, kérem, én igazán szívesen mennék...

– Azt már nem! - ripakodott rá César Cascabel.

– Nem!... Valóban ne tegye! - tiltakozott Ortik is, mikor Szergej úr tolmácsolta neki Jean szavait.

César Cascabel és a matróz tehát egyetértettek ebben a kérdésben, de míg Cascabel csak Narkin grófot féltette az orosz hatóságoktól, a másik nem szívesen került volna szemtől szembe a hatóságok képviselőivel.

Szergej úr más szempontból nézte Jean javaslatát.

– Erről a gondolatról rád ismerek, édes fiam - mondta -, mindnyájunkért akarsz áldozatot hozni, és ezt mindnyájan köszönjük neked! Önfeláldozásod azonban eredménytelen maradna. Őrültség volna nekivágni a sarki tél kellős közepén a jégmezőnek, őrültség volna vállalkozni száz- meg százmérföldes útra, hiszen a Katyelnij-szigetet legalább akkora távolság választja el a kontinenstől! Elpusztulnál útközben, kedves fiam! Nem, barátaim, ne váljunk el, és ha valaha így vagy úgy szabadulhatunk a szigetről, hát szabaduljunk együtt!

– Ez az okos beszéd! - bólintott César Cascabel -, és kérlek, Jean, ígérd meg nekem, hogy engedélyem nélkül nem kezdesz semmi ilyesmibe!

– Megígérem, apám.

– És mikor azt mondom, hogy együtt távozunk a szigetről - folytatta Szergej úr Ortikhoz fordulva -, természetesen úgy gondolom, hogy Kircsev és maga is velünk lesz. Nem akarjuk magukat a bennszülöttek hatalmában hagyni.

– Köszönöm, uram, és úgy gondolom, hogy Kircsev és jómagam szolgálatukra lehetünk a Szibérián át vezető úton. Egyelőre semmivel sem próbálkozhatunk, de nagyon fontos, hogy indulásra készen álljunk, még mielőtt megkezdődne a jégzajlás, tehát mihelyt kicsit enged az idő! - mondta Ortik, és távozott.

– Bizony, készen kell állnunk - folytatta Szergej úr a beszélgetést.

– Készen is leszünk! - jelentette ki César Cascabel. - De hogyan fogjunk neki? Kapjon be a farkas, ha csak sejtelmem is van róla!

Hogyan is válhatnának meg Csu-Csuktól, akár a főnök hozzájárulásával, akár enélkül - ez volt most legfőbb gondjuk. Nagyon nehéz volna kijátszani a bennszülöttek éberségét. Arra sem számíthatnak, hogy idővel majd jobb belátásra bírhatják Csu-Csukot. Egyetlen megoldás marad tehát: lóvá kell tenni, mint azt César Cascabel napjában hússzor is elmondta.

Igen, ő mindenesetre erre törekedett! Csakhogy hiába törte a kobakját, mint ahogy ő maga mondogatta, a január elmúlt, és ötlet nem született a kobakjában.