A BERING-SZOROS

A Bering-tengerszoros voltaképpen elég keskeny csatorna, mely a Bering-tengert köti össze az Északi-Jeges-tengerrel. Háromszor olyan széles, mint a Calais-i szoros a La Manche csatorna és az Északi-tenger között, de fekvése és iránya ugyanaz. A francia területen fekvő Gris-Nez fok és az angol parton levő South Foreland között mindössze hét mérföld a távolság, míg Numanát mintegy húsz mérföld választja el Port Clarence-tól.

A Szép Vándor, miután elhagyta utolsó amerikai állomáshelyét, az ázsiai part legközelebbi pontja, vagyis Numana kikötő felé indult.

Ha rézsútos irányban vágtak volna át a Bering-szoroson, úgy a Szép Vándor kevésbé magas szélességi fokon, a sarkkörtől jóval délebbre mehetett volna tovább. Ez esetben délnyugat felé, egyenesen a Szent Lőrinc-sziget felé kellett volna indulniuk - a meglehetősen jelentékeny szigetet több eszkimó törzs lakja, s éppen olyan vendégszeretőek, mint a Port Clarence-iak -, majd az Anadir-öböl felett a Navarin-foknál értek volna partot, hogy nekivágjanak Szibéria délebben fekvő részeinek. Csakhogy ilyen módon hosszabbra nyúlt volna a tengeren, pontosabban a jégmezőn vezető útjuk, vagyis hosszabb útszakaszon kellett volna számolniuk mindazokkal a veszélyekkel, melyeket a jégmezőn való kocsikázás jelenthet. Érthető, hogy a Cascabel család igyekezett minél előbb szárazföldet érni. Rendjén volt tehát, hogy nem változtattak az eredeti terven, és Numana irányába indultak azzal, hogy majd megállnak a Diomida-szigeten, mely a szoros közepén olyan szilárdan nyugszik sziklaalapzatán, mint a kontinens bármelyik része. Ha Szergej úrnak hajója van, mely alkalmas a kis karaván és az egész fölszerelés befogadására, úgy más útvonalat választott volna. Port Clarence-ból elindulva a Bering-sziget felé tartott volna, mely a fókák és más tengeri emlősök kedvelt téli tartózkodási helye, majd onnan Kamcsatka valamelyik kikötőjébe, esetleg egyenesen Petropavlovszkba, a kormányzóság fővárosába ment volna. Minthogy azonban nem volt hajója, a legrövidebb utat kellett választania, hogy mielőbb ázsiai földre érjenek.

A Bering-szoros medre nem nagyon mély. A megfigyelt geológiai talajemelkedések - melyeknek tanulmányozása a jégkorszakig vezetheti vissza a tudóst - arra engednek következtetni, hogy a nagyon távoli jövőben az ázsiai és az amerikai kontinens e ponton össze fog kapcsolódni. Ez esetben valósággá válna a híd, melyről César Cascabel álmodozott, vagyis valósággá válna egy olyan szárazföldi út, melyen nyugodtan indulhatna el az utasember. De amilyen hasznos volna a két kontinens összekapcsolódása az utasember számára, olyan kárt jelentene a hajósoknak, főként a bálnavadászoknak, minthogy bezárulna előttük a sarki tengerekhez vezető átjáró. Akkor aztán valóban szükség volna egy új Lessepsre, aki két kontinenst ismét szétválasztva, helyreállítaná a dolgok eredeti rendjét. De ezek a gondok legföljebb az ükunokáink örököseinek okoznak majd fejfájást.

A szoros különböző részeit tanulmányozva, a hidrográfusok megállapították, hogy a csatorna az ázsiai partján, a Csukcs-félsziget közelében a legmélyebb. Az északról kiinduló hideg áramlat itt vonul végig, míg a meleg áramlat a kevésbé mély részen, az amerikai parttal szomszédos vízen halad át.

Tizenkét évvel későbben a félszigettől északra, a Koljucsin-öbölben fekvő, ugyancsak Koljucsin nevű sziget mellett rekedt meg Nordenskjöld hajója, a Vega, mely miután fölfedezte az Északkeleti átjárót, 1878. szeptember 26-án jégtáblák közé szorult, és ott vesztegelt 1879. július 15-éig, vagyis kilenc hónapon át.

A Cascabel család meglehetősen kedvező körülmények között, október 22-én indult útnak. Csípős, száraz hideg volt, a hóvihar csöndesedett, a szél lanyhult, az égbolt egyenletesen szürke, fénytelen maradt. A ködfátyol mögül alig derengett a nap, rézsútos sugarai alig tudtak áthatolni a szürke párán. Még délben, delelőpontján sem emelkedett három-négy foknál magasabban a látóhatár fölé.

Még Port Clarence-ból való indulásuk előtt megegyeztek abban - s ezt nagyon okosan tették -, hogy sötétségben sohasem utaznak. A jégmezőn hol itt, hol ott vannak mély repedések, s ha nem látják, nem is kerülhetik ki, és a legsúlyosabb katasztrófa érheti őket. Úgy állapodtak meg, hogy a Szép Vándor azonnal megáll, mihelyt az utasok száz lépésnél nagyobb távolságra nem látnak. Inkább tartson két hétig a szoroson átvezető húszmérföldes út, de nem botorkálnak, nem kockáztatnak semmit a sötétségben.

A huszonnégy órán át szüntelenül tartó hóesés meglehetősen vastag takarót képzett a jégen, s a hidegben a hótakaró megjegecesedett. Ez mindenesetre megkönnyítette a lovak dolgát. Ha nem havazik tovább, az átkelés nem lesz nehéz. Ám félő volt, hogy a hideg és meleg áramlat találkozási helyén - melytől kezdve mindkét áramlat másik vonalra kényszerül - a sodródásuk közben összeütközött jégtáblák egymásra halmozódtak, s ha ily módon többszörös torlaszokat alkottak, a Szép Vándor nagy kerülőkre kényszerül.

Azt már tudjuk, hogy Cornélia, Kayette és Napoleona a kocsiban tartózkodott. A férfiak gyalog mentek, mert amennyire csak lehetett, könnyíteni kellett a lovak terhén.

Ahogy előre megbeszélték, Jean feladata az volt, hogy elöl haladva, figyelje, milyen állapotban van a jégmező; a komoly fiúban mindig meg lehetett bízni, volt iránytűje, és noha nehezen tudott volna szabatos iránypontokat választani, nagyjából elég egyenesen haladtak nyugat felé.

A lovak előtt Szegfűszeg ballagott, hogy támogassa, vagy ha kell, fölsegítse Vermuthot és Gladiátort, ha elbotlanának, bár az állatok, patkójukon az éles vasalással, elég biztonságosan haladtak. A sima jégmezőn egyébként sem akadt olyan rög, amiben megbotolhattak volna.

A kocsi mellett Szergej úr és César Cascabel haladt beszélgetve, mindegyikük hószemüveget viselt, és akár a többiek, ők is jól beburkolóztak csuklyás köpenyegükbe.

A fiatal Sandre-nak vajmi bajosan lehetett volna állandó helyet kijelölni, de még nehezebb lett volna rávenni, hogy maradjon is ott. Jött-ment, futkosott, ugrándozott, sőt csúszkálással szórakozott. Csak egy bánata volt: az édesapja nem engedte meg neki, hogy fölcsatolja az eszkimó hótalpakat.

– Ezekkel a korcsolyákkal néhány óra alatt átmehetnénk a szoroson! - panaszkodott.

– De mire volna jó, mikor a lovaink nem tudnak korcsolyázni! - torkolta le az édesapja.

– Meg kellene tanítanom őket! - válaszolt a fiú, s bukfencet vetett a havon.

Eközben Cornélia, Kayette és Napoleona a konyhában foglalatoskodott, s a kis bádogkéményen át valami jót jelző könnyű füst emelkedett a magasba. Ha ők a szinte légmentesen zárt fülkékben nem is szenvedtek a hidegtől, gondolniuk kellett azokra, akik kívül maradtak. És ők nem is feledkeztek meg róluk, mindig készen tartottak számukra néhány csésze forró teát, melyet orosz pálinkával, vodkával ízesítettek, úgy mondják, az még a halottat is föltámasztaná.

A lovak abrakoltatására annyi szénát vásároltak a Port Clarence-i eszkimóktól, hogy elég legyen az átkelés egész idejére. Wagramnak és Marengónak bőségesen jutott iramszarvashús, amit láthatóan szívesen ettek.

No és a jégmezőn több vad akadt, mintsem gondolnánk. A két kutya futkosás közben ezerszám verte föl a ptarmigánt, a lumát és más, a sarkvidék közelében otthonos szárnyast, melyekből - ha az ügyes szakács kezében elvesztik olajos ízüket - elfogadható eledelt lehet készíteni. Minthogy azonban teljesen fölösleges lett volna elejteni akár egyet is, hiszen Cornélia éléstára bőségesen el volt látva, elhatározták, hogy Szergej úr és Jean puskája nyugton marad a Port Clarence-tól Numanáig vezető úton. A kétéltűekből, tehát a fókákból és egyéb tengeri emlősökből viszont egy szál sem került a szemük elé, noha tudták, hogy tömegesen élnek e vidékeken.

Akármilyen vidám volt is az indulás, a Szép Vándor utasait hamarosan elfogta az a meghatározhatatlan mélabú, melyet a beláthatatlan síkságok, a végtelenbe húzódó fehér térségek árasztanak. Tizenegy óra tájt már eltűntek szemük elől Port Clarence magas sziklái, még a Prince of Wales-fok orma is elmosódott a köd távoli fátylai mögött. Félmérföldnyi távolságból már semmit sem láttak, így hát sok időnek kell még elmúlnia, míg megpillanthatják a Csukcs-félsziget keleti fokának magas csúcsait. Pedig ezek a csúcsok nagyszerű tájékozódási pontként szolgálhatnának az utasok számára.

A kis Diomida-szigetről, mely úgyszólván a szoros kellős közepén fekszik, nem nyúlik a magasba sziklaorom. Minthogy a sziget felszíne alig valamivel emelkedik a tengerszint fölé, csak akkor fogják megtudni, hogy odaértek, mikor a kerekek majd a hóréteg alatt húzódó sziklás talajon csikorognak. Jean az iránytűje segítségével meglehetős könnyen kalauzolta a *Szép Vándor*t, mely ha nem is haladt gyorsan, mindenesetre biztonságos úton járt.

Szergej úr és César Cascabel útközben szívesen ejtett szót jelenlegi helyzetükről és a várható fejleményekről. Az átkelés a szoroson, melyet indulásuk előtt olyan egyszerűnek láttak, és amely megérkezésük után nem kevésbé egyszerűnek fog látszani, most, hogy nekivágtak, ugyancsak izgalmasnak ígérkezett.

– Azért mégiscsak veszélyes dologba kezdtünk ám! - jegyezte meg César Cascabel.

– Alighanem - válaszolt Szergej úr. - Átkelni a Bering-szoroson egy ilyen nehéz járművel... no, ilyen ötlet sem fogamzik meg akárki fejében!

– Azt meghiszem, Szergej úr! De hát mit tehetnék? Ha egyszer valaki a fejébe vette, hogy hazatér, nem állíthatja azt meg senki, semmi! Hiszen ha csak arról volna szó, hogy száz meg száz mérföldet kell megtenni a Far-Westen vagy Szibérián át, nem sokat törődnék az egésszel!... Mégiscsak más az... szilárd talajon haladni, ahol nem kell attól félni, hogy egyszeriben csak megnyílik a föld az ember lába alatt!... De hát húsz mérföldet megtenni a befagyott tengeren, húsz mérföldet kocsival, rakománnyal meg minden egyébbel!... A keservit! Nem bánnám, ha már túl lennénk rajta!... Az út neheze vagy legalábbis a legveszélyesebb szakasza már ezzel mögöttünk volna!

– Úgy van, kedves Cascabelem, főként ha a Szép Vándor gyorsan eljut Szibéria déli területeire. Végzetes könnyelműség volna, ha a nagy hidegben a partvidék mentén akarnánk továbbmenni. Így hát, mihelyt elindulunk Numanából, egyenesen délnyugatnak tartunk, hogy valamelyik útba eső mezővárosban jó téli szállást keressünk.

– Így gondolom én is! De Ön, Szergej úr, nyilván ismeri a vidéket.

– Csak a Jakutszk és Ohotszk közötti területet ismerem, minthogy a szökésem után ezen vágtam át. Az európai határtól Jakutszkig vezető útról csak azoknak a rettenetes fáradalmaknak az emlékét őriztem meg, melyekkel éjjel-nappal gyötörték a rabokat. Micsoda szenvedések!... Még a halálos ellenségemnek se kívánnám!

– Szergej úr, ön talán már cseppet sem reménykedik abban, hogy valaha visszatérhet a hazájába, már úgy gondolom, hogy teljesen szabadon visszatérhet. Nem bízik abban, hogy a kormány engedélyezi önnek a hazatérést?

– Ehhez az kellene, hogy a cár amnesztiát hirdessen, mely Narkin grófra éppúgy kiterjed, mint a vele együtt elítélt többi hazafira. Vajon bekövetkeznek-e azok a politikai körülmények, melyek lehetővé tesznek egy ilyen döntést?... Kedves Cascabelem, ugyan ki tudna feleletet adni erre a kérdésre?

– Száműzetésben élni mégiscsak nagyon szomorú... Mintha csak a saját otthonából űznék ki az embert...

– Igen!... Messze mindenkitől, akit szeretünk!... És az apám, aki már olyan öreg... s akit annyira szeretnék viszontlátni!

– Viszontlátja, Szergej úr! Higgyen a vén vásári komédiásnak, aki jövendőmondás közben már annyiszor a jövőbe látott! Velünk együtt ér Permbe!... Elvégre a Cascabel-társulathoz tartozik!... Sőt meg is akarom tanítani néhány bűvészmutatványra - alkalomadtán ez is hasznunkra lehet -, bár hiszen az is nagyszerű szemfényvesztés lesz, amit a cári rendőrség rovására művelünk majd, mikor elsétál az orruk előtt!

És César Cascabelból kitört a nevetés. Még ilyet! Narkin gróf, az orosz főúr, amint éppen súlyzókat emelget, palackokkal dobálódzik, bohócokkal perlekedik - és ezzel pénzt keres!

Délután három óra tájt a Szép Vándor kénytelen volt megállni. Noha még nem esteledett be, alig láttak a sűrű ködben. Jean visszatért a kocsihoz, és azt javasolta, hogy álljanak meg, kockázatos volna továbbmenni a sötétségben.

Egyébként meg, mint Szergej úr előre figyelmeztette őket, a tengerszoros e részén, ahol a keleti áramlat vonul át, hepehupás volt a jégmező, a táblák összefagyásánál keletkezett egyenetlenségeket a hótakaró sem töltötte fel. A kocsi nagyon erősen rázkódott. A lovak majd minden lépésnél megbotlottak. Ha csak még fél napig így kellene menniük, teljesen kimerülnének.

A kis karaván eddig legföljebb két mérföldet tett meg.

Mihelyt a kocsi megállt, Cornélia és Napoleona leszállt, mindketten tetőtől talpig prémekbe burkolóztak, hogy védekezzenek a nagy hőmérséklet-különbség ellen, hiszen a fülkében plusz tíz fok, kívül pedig mínusz tíz fok volt a hőmérséklet. Kayette is kiszállt, ő azonban nem borította magára meleg prémjeit, megszokta már az alaszkai tél zordságát.

– Jobban fel kell öltöznöd, Kayette! - figyelmeztette Jean. - Vigyázz, mert még megfázol!

– Nem félek én a hidegtől, megszoktam már a Yukon völgyében!

– Akkor is öltözz melegebben!

– Jeannak igaza van - szólt közbe César Cascabel. - Teríts magadra egy jó meleg prémet, édes fürjecském! Különben is figyelmeztetlek, ha megnáthásodsz, én gyógyítalak, s az rettenetes lesz!... Akár a fejedet is levágom, csak ne prüszkölj!

E szörnyű fenyegetésre az indián lányka mit tehetett volna egyebet - engedelmeskedett.

Aztán valamennyien nekifogtak a táborhely elrendezésének. Végül is roppant egyszerű dolguk volt: nem kellett az erdőbe menniük, hogy fát vágjanak, hiszen nem volt erdő, nem kellett tüzet rakniuk, még csak füvet sem tudtak volna szedni az állatoknak. De most is rendelkezésükre állt a Szép Vándor kényelmes fülkéivel, melegével, vetett ágyaival, rakott asztalával, megszokott otthonosságával.

Csupán Vermuthot és Gladiátort kellett megabrakoltatniuk a szénával, amit Port Clarence-ból hoztak magukkal. Etetés után vastag takarókat borítottak a két állatra, és azok most már pihenhettek másnapig. Lefekvés előtt azonban nem feledkezhettek meg a kalitkájában gubbasztó papagájról, a függőponyvában megbúvó majomról meg a két kutyáról sem, Wagram és Marengo jóízűen lakmározott a szárított húsból.

Szergej úr és a barátai, miután az állatokat ellátták, maguk is jó étvággyal megvacsoráztak.

– Nézzük csak! - jegyezte meg César Cascabel. - Azt hiszem, előszőr fordul elő a világtörténelemben, hogy ilyen nagyszerűen rakott asztalnál franciák vacsoráznak a Bering-szoros közepén!

– Alighanem igaza van - mondta Szergej úr. - De azért remélem, hogy három-négy nap múlva már szárazföldön üljük körbe az asztalt.

– Numanában? - kérdezte Cornélia.

– Nem, hanem a Diomida-szigeten, ott töltünk egy-két napot. A lovak nagyon lassan mennek, legalább egy hét kell ahhoz, hogy az ázsiai partra érjünk.

Vacsora után, noha csak délután öt óra volt, mindnyájan örömmel tértek pihenőre. A jégmezőn megtett nehéz út után nem megvetendő dolog egy hosszú éjszakát eltölteni a jó puha ágyban, a takarók alatt elnyúlva. César Cascabel úgy gondolta, hogy nem kell őrszemet sem állítaniuk, hiszen ebben a pusztaságban nem történhetik semmi baj. A kutyák egyébként is őrködnek majd, és ugatással jelzik, ha csavargók közelednének a Szép Vándor felé - bár ugyan kinek jutna eszébe csavarogni a Bering-szoros jegén?

Szergej úr kétszer-háromszor mégis felkelt, hogy megnézze, milyen állapotban van a jégmező, melyet a hirtelen hőmérsékletváltozás veszélyessé tehetett volna: minden gondja közül ez volt a legnagyobb. Az időjárás azonban, legalábbis látszatra, nem változott, a szoros fölött északkeleti szél lengedezett.

Az utazás a következő napon hasonló körülmények között folytatódott. Komoly nehézségeik nem voltak, legföljebb kicsit kifáradtak. Vacsoraidőig három mérföldet tettek meg, s éjszakai pihenőre ekkor éppúgy rendezkedtek be, mint előző este.

A következő napon, október 23-án csak reggel kilenc óra körül indulhattak el, de még ekkor is alig-alig volt világos.

Szergej úr megállapította, hogy a hideg némileg enyhült. A látóhatáron, délkeleti irányban gomolygó felhők gyülemlettek. A hőmérő higanyoszlopa némileg emelkedőben volt, és az egész tájon érződött a kezdődő alacsony légnyomás.

– Ezt sehogyan sem szeretem, Jean! - jegyezte meg Szergej úr. - Amíg a jégtáblán vagyunk, azt kell kívánnunk, hogy minél hidegebb legyen. Sajnos, úgy látom, hogy a tenger felől forduló széllel a barométer is alábbszáll. A legnagyobb ellenségünk most a hőmérséklet emelkedése.

Természetesen, ha novemberben indulnak, április közepéig nem kellett volna semmi olyan változástól rettegniük, melyeknek bekövetkeztétől Szergej úr félt. Novemberben már véglegesen beköszöntött volna a tél. Minthogy azonban ebben az évben késlekedett, a tél-előt a hideg és az olvadás váltakozása jellemezte, ez viszont a jégmező részleges fölbomlását eredményezhette. Igaza volt Szergej úrnak, jobb volna, ha átkelésük közben mínusz 25-30 fokot kellene elszenvedniök.

Félhomályban indultak útnak, a nap ferdén hulló gyenge sugarai alig tudtak áttörni a vastag ködfelhőkön. Az egész égboltozatot alacsonyan lógó szürkés felhők csíkozták, a szél sebesen kergette őket észak felé.

Jean, a menet elején haladva, gondosan figyelte az előző nap óta némileg meglágyult hóréteget, mely a lovak minden lépésére besüppedt. Mégis meg tudtak tenni mintegy két mérföldet; majd az éjszaka is minden különösebb esemény nélkül múlt el.

Másnap, tehát október 24-én tíz órakor indultak útnak. Szergej úr rendkívül nyugtalan lett, mikor megállapította, hogy a hőmérséklet ismét emelkedett - ez már valóban meglepő, ilyen magas szélességi fokon, az évnek ebben a szakában.

Minthogy már nem volt olyan csípős hideg, Cornélia, Napoleona és Kayette úgy határoztak, hogy a kocsi mellett gyalogolnak. Eszkimó csizmáikban eléggé könnyű volt a járás. A szemüket mindannyian hószemüveggel védték, már megszokták, hogy csak a szemüveg közepébe fúrt csöppnyi lyukon át látnak. A Sandre gyereknek ez rendkívül tetszett, neki most sem volt elég az ugrándozásból, fáradhatatlanul futkosott a kocsi körül.

Az igaz, hogy a Szép Vándor nem haladt valami gyorsan. Kerekei mélyen besüppedtek a vastag hórétegbe, s a lovak kínlódva, verejtékezve húzták a kocsit. Mikor a keréktalp az egyenetlenül összefagyott jégtáblák élébe és göröngyeibe ütközött, a kocsi mindig hatalmasat zökkent. Helyenként egymásra halmozódott roppant jégtömbök álltak az útjukba, és ilyenkor nagy kerülőt kellett tenniök. No de ez csak azt jelentette, hogy az út kissé hosszabbra nyúlik, és még örülhettek, hogy jégtorlaszok és nem repedések kerülnek az útjukba. Legalább a jégmező szilárdságában bizakodhattak.

Közben a hőmérő higanyoszlopa egyre emelkedett, a barométer pedig szabályos lassúsággal csökkenő légnyomást mutatott. Szergej úr egyre nyugtalanabb volt. Valamivel déli 12 óra előtt a nők kénytelenek voltak visszamenni a kocsiba. Ismét bőségesen havazott, apró, áttetsző pelyhek repkedtek a levegőben, mintha máris olvadtak volna, mintha ezer meg ezer madár szórta volna teli a levegőeget könnyű fehér pihével.

César Cascabel fölkínálta Szergej úrnak, hogy húzódjék ő is a Szép Vándor fedele alá, Szergej úr azonban határozott nemet mondott: amit a társai elviselnek, miért ne viselné el ő is? Az olvadó hó hullása végképp nyugtalanná tette, ha ez sokáig így tart, végül is megkezdődhet a jégmező olvadása. Mielőbb biztos menedéket kell találniuk a Diomida-sziget szilárd földjén.

Mégis óvatosnak kellett maradniuk, és csak lassan haladhattak tovább. Szergej úr Jeanhoz csatlakozott, aki vagy száz lépésnyivel a kocsi előtt járt, César Cascabel és Szegfűszeg pedig a lovak mellett maradt, az állatok lába egyre gyakrabban csuklott meg. Ha bármi baj történnék a kocsival, kénytelenek lennének otthagyni a jégmezőn, s ez jóvátehetetlen veszteséget okozna a családnak.

Jean mellett baktatva, Szergej úr messzelátó segítségével fürkészte a gomolygó felhők mögött rejtőző nyugati látóhatárt. Messzire természetesen nem láthatott. Most már inkább csak találomra mentek, és Szergej úr elhatározta, hogy rögtön megállást parancsol, ha úgy látja, hogy a jégmező szilárdsága nagyobb mértékben csökkent.

– Lesz, ami lesz - mondotta -, még ma a Diomida-szigetre kell jutnunk, legföljebb ott maradunk, míg a fagy újra kezdődik.

– Mit gondol, Szergej úr, milyen távolságra lehetünk még a szigettől? - kérdezte Jean.

– Mintegy másfél mérföldnyire. Még két órán át lesz világos, vagyis még két óráig tart ez a félhomályféle, ami mellett még tájékozódni tudunk, iparkodjunk hát, hogy odaérjünk, még mielőtt teljesen besötétedne.

– Szergej úr, engedje meg, hogy előremenjek megnézni, jó irányban megyünk-e a sziget felé!

– Nem, Jean, szó sem lehet róla! Még eltévedhetnél ebben a ködben, s ez aztán mindennél nagyobb baj lenne! Próbáljunk az iránytűhöz igazodva tájékozódni, mert ha akár kelet, akár nyugat felé elkerülnénk a szigetet, igazán nem tudom, mit csinálnánk...

– Figyeljen csak, Szergej úr! - kiáltott Jean a jég fölé hajolva.

Szergej úr is lehajolt, és összetörő üveg csörömpölésére emlékeztető tompa recsegést hallott a jégrétegből. Lehet, hogy ez a recsegés, ha nem is a zajlást, de a részleges olvadást jelzi? A jég felszínén azonban, ameddig csak a szem ellátott, nyoma sem volt repedezésnek.

Az utasok helyzete rendkívül veszélyessé vált. Ha itt töltik az éjszakát, iszonyú katasztrófa áldozataivá lehetnek. Csak a Diomida-sziget nyújthat számukra menedéket, mindenképpen oda kell jutniuk. Mennyire sajnálta most Szergej úr is, hogy nem bírták még néhány napi türelemmel Port Clarence-ban!

Jeannal együtt visszatért a kocsihoz, és Cascabelt tájékoztatta a helyzetről, a nőknek azonban egy szóval sem beszéltek aggodalmaikról. Miért is ijesztgették volna őket? Elhatározták hát, hogy a nőket a kocsiban hagyják, ők pedig segítenek az elcsigázott, már-már lesántult lovaknak, melyeknek szőrét elborította a verejték.

Két óra tájt a havazás észrevehetően csökkent, hamarosan már csak egy-két árva pelyhet pörgetett a szél a levegőben. Így már könnyebben tájékozódtak. Valamennyien nekifeszülve tolták a kocsit. Szergej úr elhatározta, semmiképpen sem állnak meg, míg a Szép Vándor kerekei nem érintik a Diomida-sziget szikláit.

Számításai szerint a sziget legföljebb mintegy félmérföldnyire lehet nyugat felé, és ha valamennyien jól nekirugaszkodnak, egy óra alatt a partra érhetnek.

A máris halvány világosság szerencsétlenségükre hamarosan még jobban gyengült, és végül csak valami bizonytalan derengéssé vált. Vajon jó úton vannak?... Vajon ebben az irányban kell-e menniük? Semmiképpen nem állapíthatták meg.

A két kutya ekkor hevesen ugatni kezdett. Vajon veszélyt jeleznek? Vajon megszimatolták, hogy eszkimók vagy csukcsok mennek át a szoros jegén? Ha igen, Szergej úr tétovázás nélkül segítségül hívja a bennszülötteket, vagy legalábbis tudakozódik tőlük a sziget pontos fekvéséről.

A kocsi egyik kis ablaka nyomban kinyílt, Cornélia kérdezősködött, hogy Wagram és Marengo miért ugat ilyen veszettül.

Megmondták neki, hogy még ők maguk sem tudják, de semmi ok a nyugtalanságra.

– Szálljunk le? - kérdezte Cornélia.

– Nem, dehogy! - válaszolt Cascabel. - A kislányokkal együtt maradj csak szépen bent!... Maradjatok nyugodtan!

– És ha a kutyák valami állatot szimatoltak meg... esetleg egy medvét?...

– Hát akkor majd szólunk! Nem árt, ha a puskát készenlétben tartjátok! De főként ne próbáljatok meg kiszállni a kocsiból!

– Csukja be az ablakot, Cascabelné asszonyság! - kiáltott feléje Szergej úr. - Minden perc drága!... Máris indulunk.

A kocsi, mely a kutyaugatásra megállt, most keservesen ismét nekilódult.

A Szép Vándor ezután vagy fél órán át kicsit gyorsabban haladhatott, mert a jégmező felszíne simább volt. Az elcsigázott lovak leszegett fejjel, rogyadozó térddel, a legnagyobb erőfeszítéssel húzták a kocsit. Látni lehetett rajtuk, hogy erejük végén tartanak, és hamarosan kidőlnek, ha még tovább hajszolják őket.

Az egyre homályosuló világosság mintha nem az égboltról, hanem inkább a jégmezőről áradt volna a térbe.

A két kutya pedig szüntelenül ugatott, előrerohantak föltartott fejjel és farokkal, aztán ismét visszavágtattak a kocsihoz.

– Egész biztos, hogy valami rendkívülit éreznek! - jegyezte meg César Cascabel.

– Azt bizony! A Diomida-szigetet érzik! - kiáltotta Jean.

És nyugat felé mutatott: néhány száz lépésnyivel odébb elmosódó körvonalú sziklatömegek magaslottak. A sziklákat sötét foltok pettyezték, melyek élesen kiváltak a fehér hótakaróból.

– Ez bizony a sziget! - állapította meg Szergej úr.

– Én meg mintha mozogni látnám azokat a fekete pontokat! - csodálkozott César Cascabel.

– Mozogni?

– Azt bizony!

– Alighanem fókák, amint látom, ezerszám kerestek menedéket a szigeten.

– Ezer meg ezer fóka? - álmélkodott César Cascabel.

– Ó, főnök úr - áradozott Szegfűszeg -, micsoda szerencse volna, ha néhányat összefogdoshatnánk, hogy mutogassuk őket a vásárokon!

– Hát ha még megtanulnák kimondani azt, hogy „papa” - nevetett Sandre, akiből a született cirkuszos beszélt.