A sárkány barlangja

Az olvasó, ha figyelte Marcel helyzetének eddigi szerencsés alakulását, aligha fog csodálkozni azon, hogy a fiatal elzászi néhány hét leforgása alatt teljesen belopta magát Schultze úr bizalmába. Elválhatatlanok lettek. Együtt dolgoztak, együtt étkeztek, együtt sétáltak, együtt pipáztak és söröztek - közösen csináltak mindent. A jénai exprofesszor még sohasem akadt ennyire kedvére való munkatársra. Félig kimondott szavakból is értett, és gyorsan meg tudta valósítani főnöke elgondolásait.

Marcel nemcsak a mesterség minden ágában való jártasságával, általános hozzáértésével tette magát nélkülözhetetlenné. Kellemes társalgó volt, jókedvvel és kitartóan dolgozott, feltalálói ötleteit illő szerénységgel tálalta fel.

Schultze úr el volt tőle ragadtatva. Egy nap százszor is elmondta magában:

„Ezzel a fiúval jó vásárt csináltam. Valóságos gyöngyszem!”

A dolog úgy állt, hogy Marcel kezdettől fogva veséjébe látott a főnökének. Felismerte uralkodó jellemvonását, a mértéktelen, kapzsi önzést, mely kifelé ádáz hiúságban nyilvánult meg... Eszerint bánt vele, ehhez szabta viselkedését.

Csakhamar annyira kitanulta ennek a léleknek egész billentyűzetét, hogy úgy játszott rajta, mint jó zenész a zongorán. Igen egyszerű taktikával élt. Lehetőleg kimutatta saját érdemét, de mindig úgy, hogy a másiknak módja legyen vele szemben a fölényét éreztetni.

Ha például egy tervrajzot készített, tökéletesen megcsinálta, de hagyott benne valamilyen csekély, könnyen észrevehető hibát, amire aztán az exprofesszor diadalmasan lecsapott.

Ha valamilyen ötlete támadt, igyekezett úgy beleszőni a társalgásba, hogy Schultze úr azt hihesse, neki jutott eszébe. Néha még messzebbre ment, azt mondta például:

– Megrajzoltam az újfajta hajó tervét, leválasztható sarkantyúval, úgy, ahogy ön kívánta.

– Én? - csodálkozott Schultze, aki álmában sem gondolt ilyesmire.

– Hát persze! Nem emlékszik?... A leválasztható sarkantyú az ellenséges hajó oldalában orsó alakú aknát hagy, amely három perc múlva robban!

– Csakugyan, egészen elfelejtettem. Annyi gondolat nyüzsög a fejemben!

És Schultze úr szépen bezsebelte az új találmány szerzőségét. Ámbár lehet, hogy csak félig ugrott be a ravasz fogásnak. Sőt valószínű, hogy titokban elismerte Marcel fölényét. De amilyen tekervényes utakon jár az emberi hiúság, könnyű volt elhitetnie magával, hogy ő különb elme; fő, hogy alárendeltje is elhiggye, legalább látszólag.

„Akárhogy adja az okosat ez a fráter, alapjában véve mégis nagy szamár!” - gondolta magában, és mind a harminckét foga kivillant, ahogy némán elnevette magát.

Önhittsége hamar megtalálta a kielégülést abban a tudatban, hogy ezeket a műszaki elképzeléseket rajta kívül senki meg nem valósíthatja... Csak általa és az ő számára értékesek! Végeredményben Marcel csupán egy csavar abban az ipari gépezetben, amelyet ő, egyedül Schultze volt képes megteremteni...

Teljesen sohasem gombolkozott ki - ahogy mondani szokás - alkalmazottja előtt. Öt hónapi tartózkodás után a Bikatoronyban Marcel nem sokkal többet tudott a központi erőd titkaiból, mint annak előtte. De gyanakvása félig-meddig bizonyossággá erősödött. Mindinkább meggyőződésévé vált, hogy Stahlstadt valami nagy titkot rejt, és hogy Schultze az üzleti hasznon túl más célra tör. Foglalkozásának, gyára berendezésének természete nagymértékben valószínűsítette azt a föltevést, hogy valamilyen eddig ismeretlen hadigépet talált fel.

De a rejtély nyitja még homályban volt. Marcel lassanként ráeszmélt: ha meg akarja szerezni a titok kulcsát, azonnal cselekednie kell. Döntő lépésre határozta el magát.

Szeptember ötödike volt, annak a napnak évfordulója, amikor az Albrecht-aknában rátalált kis Karl barátjának holttestére.

Künn hideg volt. Az amerikai Svájc hosszú, kemény tele már fehér hótakaróval borította a környező bérceket. De Stahlstadt parkjában enyhe volt a hőmérséklet, akár júniusban. A hópelyhek elolvadtak, mielőtt földet értek volna, és harmatcseppek alakjában hulltak a trópusi növényzetre.

Vacsoránál ültek.

– Pompás volt a mai káposztás kolbász, nemde? - kérdezte Schultze úr. A bégum millióinak birtokában sem mondott le kedvenc ételéről.

– Remekül ízlett - hagyta rá Marcel, pedig kegyetlenül unta már a minden esti fogást, amit hősiesen gyűrt le.

Háborgó gyomra ösztökélte, hogy most próbálkozzék a kockázatos kísérlettel.

– Nem is értem - sóhajtott fel a professzor -, némely népek hogy tudnak meglenni kolbász, savanyú káposzta és sör nélkül!

– Kutya életük lehet - felelte Marcel. - Valóságos jótétemény lenne számukra, ha bekebelezné őket a Vaterland.

– Eljön az ideje, eljön biztosan - mondta az acélkirály. - Máris benn vagyunk Amerika szívében. Foglaljunk el egy-két szigetet Japán körül, meglátja, mily hatalmas léptekkel haladunk majd előre a földtekén!

A komornyik pipákat hozott. Schultze úr megtömte a magáét, és rágyújtott. Marcel kivárta azt a percet, amikor főnöke a tökéletes boldogság hangulatának engedte át magát.

– Meg kell hogy mondjam - szólalt meg kis szünet után -, én nemigen hiszek ennek a hódításnak a sikerében.

– Miféle hódításról beszél? - kérdezte Schultze, aki már elfelejtette, miről volt szó az imént.

– Arról, hogy a németek meghódíthatnák a világot!

Az exprofesszor azt hitte, rosszul hall.

– Mit mond? Nem hisz a németek világhódító erejében?

– Nem.

– No nézd csak!... És nem mondaná meg, miért nem?

– Egyszerűen azért, mert a francia tüzérek leleményesebbek a németeknél, és fölébük tudnak kerekedni. Honfitársaim jól ismerik őket, és szentül hiszik, hogy egy eszes francia fölér két más nemzetbelivel. 1870 jó lecke volt nekik, de majd visszafizetik azoknak, akiktől kapták. A kis Svájcban senki sem kételkedik ebben, és meg kell mondanom, uram, hogy angol mérvadó körök ugyanígy vélekednek.

Marcel hideg, metsző hangja, ha lehet, még fokozta szentségtörő kijelentésének döbbenetes hatását.

Az acélkirály egészen megdermedt, torkán akadt a szó a megrökönyödéstől. A vér a fejébe tódult, úgyhogy Marcel félni kezdett, talán elvetette a sulykot. De mikor látta, hogy áldozata csak levegő után kapkod, s nem halt szörnyet, még meg is tódította, amit az imént mondott:

– Úgy van, uram, sajnos, de való. Vetélytársaink nem csapnak zajt, csendben dolgoznak. Azt hiszi, semmit sem tanultak a háború óta? Mialatt mi elvakultan azzal törődünk, hogy egyre növeljük ágyúink súlyát, egyszer csak majd azon vesszük észre magunkat, hogy nagy újítással állnak elő.

– Újítással! Újítással! - hebegte Schultze úr. - Hát talán mi nem újítunk?

– Hogyne, tudom! Acélból öntjük azt, amit eddig bronzból öntöttek! Megkétszerezzük ágyúink nagyságát és hordtávolságát, ez az egész!

– Megkétszerezzük? - Schultze úr hangjában benne volt: ohó, annál többet is teszünk!

– Akárhogy is, csak utánzók vagyunk. Mondjam ki az igazat? Nincs bennünk lelemény. A franciákban van, legyen nyugodt.

Schultze úr lassanként visszanyerte higgadtságát. Arcának gutaütéses vörössége eltűnt, csak ajka remegésén látszott, hogy még forrong belül.

Megalázottnak érezte magát. Ezt kellett megérnie! Hogy neki, a leghatalmasabb üzem korlátlan urának, a világ legnagyobb ágyúgyárosának, akit királyok és parlamentek hízelegnek körül, neki, Schultzénak egy jelentéktelen svájci műszaki rajzoló szemébe meri vágni, hogy nem ér annyit, mint egy közönséges francia tüzér... Amikor itt közel, azon a páncélos falon túl van valami, amivel pozdorjává zúzhatja ennek az arcátlan bolondnak az ellenvetéseit, befoghatja a száját, tönkresilányíthatja érveit! Nem, ezt a sértést nem hagyhatja magán száradni!

Schultze olyan hirtelen mozdulattal állt fel, hogy a pipája leesett és összetört. Metsző gúnnyal nézett Marcelra, és összeszorított fogai közül inkább sziszegte, mint mondta:

– Jöjjön velem, uram. Megmutatok önnek valamit, aztán merje mondani, hogy bennem nincs lelemény!

Marcel nagyban játszott, de nyert. Megnyerte a játszmát vakmerő szókimondásával, amely annyira meglepte az exprofesszort, hogy a hiúság legyőzte benne az óvatosságot. Schultze leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy feltárja titkát. Szinte önkívületben lépett be a dolgozószobájába, s intett Marcelnak, hogy kövesse. Gondosan bezárta maguk mögött az ajtót, aztán egyenest a könyvespolcához ment, és megnyomott rajta egy titkos rugót. Könyvsorokkal álcázott ajtó nyílt meg a falban. A szűk nyíláson túl keskeny csigalépcső vezetett a Bika-torony aljába.

Egy tölgyfa ajtó meredt elébük. Schultze kinyitotta a mindig magával hordott kulccsal. A második ajtót, akárcsak a páncélszekrényeket, titkos szóra járó lakat zárta. Schultze betűkből összerakta a szót, és kitárta a nehéz vasajtót, amely belülről bonyolult robbanószerkezettel volt felszerelve. Ezt Marcel szakmai kíváncsiságból szerette volna megvizsgálni, de vezetője erre nem hagyott neki időt.

Most egy harmadik ajtó előtt álltak. Ezen nem látszott semmiféle zár vagy retesz, rejtett rugó megnyomására nyílt ki.

Átjutva az utolsó ajtón is, kétszáz vaslépcsőn kellett fölmenniük a Bika-torony kupolájába, amely egész Stahlstadt fölé kimagaslott...

A torony gránitból épült, oly szilárdan, hogy kiállt volna minden ostromot. A kupola belseje kerek bástyateremnek volt kiképezve, több lőréssel. Közepén óriás acélágyú.

– Íme! - kiáltott fel a professzor, aki egész úton egy szót sem szólt.

A legnagyobb ostromágyú volt, amelyet Marcel valaha látott. Súlya lehetett vagy háromszázezer kilogramm, toroknyílása két méter. Hátultöltő szerkezet volt. Acéltalpra szerelve, acélsíneken gördült. Egy gyermek is kezelhette volna, oly könnyűvé tette minden mozgását egy elmés fogaskerékrendszer. Az ágyútalp hátulján alkalmazott rugó tökéletesen kiegyensúlyozta a hátralökődést, és minden lövés után önműködően vitte vissza előbbi állásába a csövet.

– Mekkora az átütőereje ennek a lövegnek? - kérdezte Marcel, elálmélkodva a hatalmas hadigépen.

– Húsz kilométerre egy teljes töltésű lövedék úgy átfúr egy negyven hüvelyk vastag vaslemezt, mint egy szelet vajas kenyeret.

– És milyen messzire hord?

– Milyen messzire? - kiáltott nekihevülten Schultze. - Az imént ön azt mondta, hogy a mi leleményünkből csupán a jelenlegi ágyúk hordtávolságának megkétszerezésére futja! Nos, merek fogadni, hogy ezzel az ágyúval tíz mérföldre¹ célba találok!

– Tíz mérföldre! - kiáltott Marcel. - Miféle új lőport használ?

– Úgy! Ha kíváncsi, megmondhatom - válaszolt Schultze különös hangsúllyal. - Semmi okom sincs rá, hogy föl ne tárjam ön előtt a titkaimat! A szemcsés lőpor már idejét múlta. Én lőgyapotot használok. Ennek feszítőereje négyszerte nagyobb a lőporénál! És én még ötszörösére fokozom azzal, hogy nyolctized rész kálium-nitrátot vegyítek hozzá!

– Csakhogy - jegyezte meg Marcel - nincs az a legkitűnőbb acélból öntött ágyúcső, amely sokáig kibírná ilyen rengeteg lőgyapot robbanását. Három-négy lövés után tönkremegy, hasznavehetetlen lesz!

– Csak egyetlenegyet fog lőni, de az elég lesz!

– Drága mulatság!

– Egymillió, annyiba kerül az ágyú előállítása!

– Egymillió egyetlen lövésért!...

– Megéri, ha elpusztít egymilliárdot!

– Egymilliárdot! - kiáltott fel Marcel. De vigyázott, hogy el ne árulja bámulattal vegyes rémületét. - Akármilyen meglepő és csodálatos alkotás ez - mondotta -, mégis csupán tökéletesebb utánzata a meglevőnek, és nem változtat a véleményemen: nincs benne lelemény.

– Lelemény! - válaszolta lenézően Schultze. - Mondom, nincs már titkom ön előtt. Jöjjön!

A kupolát hidraulikus felvonógép kötötte össze az alsó emelettel. Leszálltak. Schultze úr egy sor henger alakú tárgyra mutatott. Első pillantásra leszerelt ágyúcsöveknek látszottak.

– Ezek a lövedékeink.

Marcel most kénytelen volt elismerni, hogy ezekhez hasonló bombákat még sohasem látott.

Két méter hosszú, egy méter átmérőjű hengerek voltak. Külső ólomburkolatuk mintázata az ágyúcső rovátkáiba illett. Hátul acéllemez volt rájuk szegezve, elöl gyutacsban végződtek.

Hogy mi volt ezeknek a bombáknak különleges sajátsága, külsejük nem árulta el. Csak sejteni lehetett, hogy valami borzalmas robbanóerőt rejtenek magukban, amelynek gyilkos hatása minden eddigit felülmúl.

– Nem találja ki? - kérdezte Schultze a némán bámuló Marceltól.

– Nem én, uram! Nem értem, miért olyan hosszú a lövedék, és roppantul súlyos is lehet, amint látom.

– A látszat csal, a súlya alig különbözik egy hasonló kaliberű közönséges bomba súlyától. No de tudjon meg most már mindent!... Üvegből készült rakétalövedék, tölgyfa burkolattal. A beléje préselt folyékony szénsav feszítőereje hetvenkét atmoszféra nyomásnak felel meg! Az ütközés pillanatában a burkolat szétrobban, a folyadék gázzá válik. A következmény: a környező hőmérséklet fagypont alatt mintegy száz fokra süllyed, ugyanakkor nagy tömeg szénsav vegyül a levegőbe. A robbanás helyétől harmincméteres körzetben minden élőlény megfagy és megfullad. A harminc méter hozzávetőleges alapja a számításoknak, de valószínűleg sokkal nagyobb a hatás; lehet, hogy száz-kétszáz méteres sugarú körre is kiterjed! Sőt még jobb eredményt kapunk, ha tekintetbe vesszük, hogy a széngáz, nehezebb lévén a levegőnél, sokáig az alsó légrétegekben marad, s a veszélyes zóna a robbanás után még órákig megtartja mérgező hatását, úgyhogy aki odamerészkedik, menthetetlenül elpusztul. A lövedék gyilkoló hatása pillanatnyi és tartós egyszersmind!... Rendszerem szerint tehát sebesültek nem lesznek, csak halottak!

Schultze úr szemlátomást kéjelegve sorolta fel találmánya előnyeit: jókedve visszatért, arca kipirult a büszkeségtől, nevetve villogtatta mind a harminckét fogát.

– Képzelje el - folytatta -, hogy kellő számú ilyen ágyútorkot szegeznek egy ostromlott városra! Számítsunk minden hektárnyi területen fekvő város ellenében száz, tíz-tíz lövegből álló üteget, a harci célnak megfelelően felállítva. Tegyük fel, valamennyi ágyú tüzelésre kész, az idő csendes és kedvező. Egyszerre villamosság útján megadom a jelt... Egy perc múlva ezer hektár területen nincs többé élőlény! A szénsav óceánja árasztja el a várost. Hát nem fölséges gondolat? Nápolyban fogamzott meg bennem, amikor egyszer a Kutyabarlangban² jártam. De a végső lökést a megvalósításhoz tavaly ilyenkor kaptam, amikor az orvosi jelentésben olvastam, hogy az Albrecht-aknában egy bányászfiút halálos baleset ért. No, mit szól ehhez?

Marcel némán állt, nem bírt megszólalni. Schultze úr annyira élvezte diadalát, hogy nem akart visszaélni vele.

– Van valami mégis, ami bosszant.

– Vajon mi?

– Az, hogy nem tudtam kiküszöbölni a robbanás zaját. Így az ágyúm túlságosan hasonlít más, közönséges ágyúkhoz. Mennyivel szebb lenne, ha nesztelenül suhanna a bomba, hang nélkül kiirtana százezer embert egy csöndes, holdas éjszakán!

A csábos gondolat ábrándokba ringatta Schultze urat. Talán sokáig megmaradt volna a szótlan merengésben, mellyel voltaképpen hiúságát legyezgette, ha Marcel föl nem riasztja:

– Ez mind nagyon szép, uram, de ezer ilyen ágyú sok időbe és pénzbe kerül.

– Pénz? Van bőven! Az idő pedig nekünk dolgozik.

Ez a tőrőlmetszett germán hitte is, amit mondott.

– Helyes - folytatta Marcel. - Az ön széngázzal töltött lövedéke nem egészen új ugyan, mert hiszen fullasztó bombákat már évek óta ismerünk, de nem vitatom, hogy pusztító hatása rendkívüli. Csakhogy...

– Csakhogy?...

– Térfogatához képest túl könnyű, így hát tíz mérföld távolságra nem lehet kilőni!

– Nekem elég, ha két mérföldre visz - mosolygott Schultze úr. - De mutatok önnek egy másik bombát. Ez száz szimmetrikusan elrendezett ágyúcsövet tartalmaz egymásba illesztve, mint egy messzelátó hengerei. Ezek a kilövés után szétválnak, s mintha külön-külön kis ágyú lenne mindegyik, gyújtóanyaggal töltött apró bombákat okádnak magukból. Olyan ez, mintha teljes üteget lőnék ki az űrbe, amely egy egész várost föl tud gyújtani, elolthatatlan lángokkal terjeszti a tűzvészt és a halált! Ennek a bombának megvan a kellő súlya ahhoz, hogy tíz mérföldre hordjon! Nemsokára meggyőzzük a hitetlenkedőket, akár az ujjukkal tapinthatják majd a százezer áldozat hulláit!

Schultze most olyan undok nevetéssel vicsorította harminckét fogát, hogy Marcelnak nagy kedve lett volna kiverni belőle vagy egy tucatot. De volt ereje türtőztetni magát. Még nem tudott meg mindent, amit meg akart tudni.

Schultze úr csakugyan tovább beszélt:

– Amint mondom, nemsokára elvégezzük a döntő kísérletet!

– Hogyan? Hol? - kiáltott fel Marcel.

– Hogyan? Úgy, hogy az egyik bombát kilőjük innét a toronyból, s a bomba el fog röpülni a Cascade Mounts fölött... S hogy hol fog robbanni? A tőlünk tíz mérföldre eső város területén, amely nem készülhet fel erre a mennykőcsapásra, és ha felkészül, sem lesz képes ellenállni irtózatos hatásának! Ma szeptember ötödike van. Nos, tizenharmadikán este tizenegy óra negyvenöt perckor Franceville eltűnik az amerikai föld színéről! Meg fog ismétlődni Szodoma tűzvésze! Most professzor Schultze engedi szabadjára az ég minden tüzeit!

Erre a váratlan kijelentésre Marcelnak arcába szökött a vér. Szerencsére Schultze úr nem vette észre, hogy mi megy végbe benne.

– Ez fog történni! - folytatta most már hanyagabbul. - Pontosan az ellenkezőjét tesszük itt annak, amire Franceville alapítói vállalkoztak. Mi az élet megrövidítésének titkát keressük, míg ők azt kutatják, mily módon lehet az életet meghosszabbítani. De az ő munkájuk kudarcra van ítélve, s az élet abból a halálból fog sarjadni, amelynek magvát mi hintjük el. Azonban a természetben mindennek megvan a maga rendeltetése, és doktor Sarrasin, amikor az elszigetelt várost megalapította, tudtán kívül a legnagyszerűbb tereppel szolgált kísérleteim számára.

Marcel nem hitt a fülének.

– De hiszen - mondotta, és hangjának akaratlan remegése mintha egy pillanatra feltűnt volna az acélkirálynak -, de hiszen Franceville lakói nem vétettek nekünk, uram! Tudomásom szerint önnek semmiféle oka sincs, hogy haragudjon rájuk.

– Kedves barátom - válaszolta Schultze úr -, az ön különben jól rendezett agyában még vannak holmi kelta eszmecsökevények. Ezek nagyon ártalmára lehetnek, ha hosszú életű akar lenni a földön! Jog, erkölcs, gonoszság csupa viszonylagos és szokványos fogalom. Csak a természet törvényei abszolút érvényűek. A létért való küzdelem törvénye ugyanúgy megdönthetetlen, mint a nehézkedésé. Azt semmibe venni esztelen próbálkozás. A józan értelem azt diktálja, hogy hozzá alkalmazkodjunk, és kövessük útmutatását. Ezért fogom elpusztítani doktor Sarrasin városát. Ágyúm segítségével az én ötvenezer németem játszva végez majd annak a százezer holdvilágfalónak pusztulásra ítélt csoportjával.

Marcel belátta, hogy teljesen meddő dolog Schultze úrral vitatkozni, nem is fűzte tovább a szót.

Elhagyták a bombaraktárt. Schultze gondosan bezárta az ajtókat, aztán visszamentek az ebédlőbe.

Schultze a világ legtermészetesebb ábrázatával szájához emelte a söröskorsót, csengetett, hogy hozzanak másik pipát az összetört helyébe, és megkérdezte a lakájtól:

– Arminius és Sigimer itt vannak?

– Igen, uram.

– Szóljon nekik, legyenek kéznél, ha hívatom őket. - Amikor az inas kiment, az acélkirály Marcelhoz fordult, és erősen az arcába nézett.

Marcel nem sütötte le szemét a kemény, szúrós tekintet előtt. Ő szólalt meg először:

– Igazán végre akarja hajtani tervét?

– Igazán. Tizedmásodpercnyi pontossággal ismerem hosszúságban és szélességben Franceville földrajzi helyzetét, és szeptember tizenharmadikán este tizenegy óra negyvenöt perckor a város megszűnik létezni.

– Talán helyesebb lett volna tervét tökéletesen titokban tartani!

– Kedves barátom, maga, úgy látszik, sohasem tanulja meg a logikus gondolkozást. Ezért nem sajnálom túlságosan, hogy fiatalon kell meghalnia.

Marcel ezekre a szavakra felpattant ültéből.

– Hát nem érti - folytatta hidegen Schultze úr -, hogy én csak olyanok előtt beszélek terveimről, akik azt, amit tudnak, nem adhatják tovább?

Ismét csengetett. Két óriás jelent meg a terem ajtajában: Arminius és Sigimer.

– Ön meg akarta ismerni titkomat - szólt Schultze úr. - Most ismeri!... De halállal fizet érte.

Marcel nem válaszolt.

– Ön sokkal eszesebb - folytatta Schultze úr -, semhogy feltegye rólam, hogy életben hagyom most, amikor be van avatva a titkomba. Megbocsáthatatlan könnyelműség lenne, azonkívül ellenkezne a logikával. Nagy célom tiltja, hogy kockáztassam a sikert olyan viszonylagos és jelentéktelen értékért, amilyen egy ember élete - még ha olyan emberről van is szó, mint ön, akinek kitűnő agyberendezését őszintén becsülöm. Bánom is voltaképpen, hogy a hiúság elragadott, s most kénytelen vagyok önt eltenni láb alól. De be kell látnia, hogy amikor oly nagy célnak szentelem magam, nem lehetnek érzelmi szempontjaim. Elárulhatom különben, hogy elődje, Sohne sem dinamitrobbanás következtében halt meg, hanem azért, mert befurakodott a titkaimba!... A szabály nem tűr kivételt, kell is, hogy hajthatatlan legyek. Ezen nem változtathatok.

Marcel szótlanul nézte Schultze urat. Rideg hangjából, kopasz fejének vadállati konokságából megértette, hogy el van veszve. Ezért nem is tartotta érdemesnek, hogy tiltakozzon.

– Mikor halok meg és minő halállal? - kérdezte.

– Ezek a részletkérdések ne érdekeljék - válaszolta Schultze úr. - Meg fog halni, de szenvedés nélkül. Egy reggel majd nem ébred föl. Ennyi az egész.

Az acélkirály intésére Marcelt elvezették a szobájába. Ajtaja előtt a két óriás állt őrt.

Mikor egyedül maradt, aggodalomtól és dühtől remegve gondolt az orvosra, övéire, honfitársaira, mindazokra, akiket szeretett.

„Az semmi, hogy rám halál vár - töprengett. - De a veszély, ami őket fenyegeti! Azt hogy lehet elhárítani?”