A San Franciscó-i tőzsde

A San Franciscó-i tőzsde rendkívül élénk és sajátosan kozmopolita jellegű. Kalifornia fővárosának földrajzi helyzetéből természetszerűen következik, hogy ez a tőzsde mintegy sűrített kivonatban tükrözi az egész világ ipari és kereskedelmi forgalmát. Gránitból faragott szép oszlopcsarnokaiban a szálas, tagbaszakadt, szőke szász fajta közvetlenül érintkezik a tompább arcszínű, barna hajú, finomabb alkatú keltával. A finn a négerrel és hinduval kerül össze. A polinéz ámulva szemléli a grönlandit. A ferde szemű, copfos kínai versenyt ravaszkodik ős ellenségével, a japánnal. Számtalan nyelv, tájszólás és zsargon keveredik itt bábeli zűrzavarban.

Október tizenkettedikén üzletnyitáskor ez a világon páratlan tőzsde a megszokott képet mutatta. Tizenegy óra felé föltűntek az ismertebb alkuszok és ügynökök. Élénken vagy komolyan, ki-ki a maga egyénisége szerint, kezet szorítottak, és bevonultak a falatozóba, hogy a napi munka megkezdése előtt felhörpintsék a szokásos szíverősítőt. Aztán kiszállingóztak a folyosóra, ahol falba mélyesztett, számozott rézajtós szekrénykék sorakoztak. Mindegyik fölnyitotta a magáét, kivette belőle nagy halom postáját, és szórakozott arccal átfutotta a címére érkezett leveleket.

Észrevétlenül nőtt az üzletemberek nyüzsgő sokadalma, és hamarosan kialakultak az első árfolyamváltozások. Egyre szaporodtak a zsibongó csoportok. Csak úgy záporoztak a sürgönyök a földkerekség minden tájáról. A tőzsdei altisztek szinte minden percben kifüggesztettek egy-egy táviratot a terem északi falára. A tőzsdések zajongva, tolakodva olvasták.

Percről percre fokozódott az izgatott sürgés-forgás. Jöttek-mentek, ide-oda futkostak az alkuszok, táviratokat adtak fel, lobogtatták a válaszsürgönyöket. Noteszükbe jegyezgettek, vagy kihúztak egy-egy bejegyzést, egyes lapokat kitéptek és továbbadtak. Mintha járványos téboly hatalmasodott volna el a tömegen. De egy óra felé valami titokzatos, jéghideg fuvallat dermesztette meg az izgatott csoportokat.

Megdöbbentő, váratlan, hihetetlen hírt dobott be a Far-West Bank egyik főrészvényese. Villámgyorsan terjedt el a hír.

– Ez valami rossz tréfa! - zúgott az egyik oldal.

– Otromba manőver! Ki hisz el ilyen képtelen hazugságot?

– Nono! - hangzott másfelől. - Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél!

– Hogy bukhatna meg ilyen hatalmas vállalat?

– Mindenkit érhet baleset!

– De uraim, maguk az ingatlanok és a berendezések több mint nyolcvanmillió dollár értéket képviselnek! - kiáltott fel az egyik.

– Nem szólva a kohókról és az acélművekről, az élelmiszerraktárakról és a készgyártmányokról! - toldotta meg a másik.

– Azt mondom én is! Schultze hitelképes kilencvenmillió dollárig, bármikor hajlandó vagyok realizálni!

– De akkor mivel magyarázza a fizetések beszüntetését?

– Én nem magyarázgatok!... Egyszerűen nem hiszem el!

– Pedig láttunk már ilyet, megeshet a legtekintélyesebb, legszilárdabb házakkal is.

– Stahlstadt nem ház, hanem város.

– Egyszóval kizárt dolog, hogy csődbe ment! Lehetetlenség, hogy ne alakult volna részvénytársaság az ügyek rendezésére!

– De a fenébe, miért nem alakította meg Schultze, mielőtt beadta volna a kulcsot?

– Ez az éppen, uram! Abszurdum az egész, beszélni sem érdemes róla! Közönséges álhír, valószínűleg Nash koholta, akinek rettenetes nagy szüksége van hosszra¹ az acélpiacon!

– Dehogyis álhír! Schultze nemcsak hogy megbukott, hanem meg is szökött!

– Ne mondja!

– Megszökött, uram. Most jött a sürgöny, már ki is függesztették.

Hanyatt-homlok rohant a fölzaklatott tömeg a hirdetőtáblákhoz. Ott lógott a legújabb távirat, ezzel a szöveggel:

NEW YORK 12 ÓRA 10 PERC - CENTRAL BANK STAHLSTADT-MŰVEKBEN
KIFIZETÉSEK FELFÜGGESZTVE - EDDIG ISMERT PASSZÍVA
NEGYVENKÉTMILLIÓ DOLLÁR SCHULTZE ELTŰNT

Ezek után, akármilyen döbbenetes volt a hír, nem lehetett benne kételkedni. Elkezdődtek a legképtelenebb találgatások. Két óra tájt egymás után érkeztek a jelentések azokról a cégekről, amelyeket Schultze úr magával rántott a bukásba. A New York-i Mining Bank vesztett legtöbbet. A chicagói Westerley és Fia cég hétmillió dollárral volt érdekelve, a buffalói Milwaukee ötmillióval, a San Franciscó-i Iparbank másfél millióval. Azután az apró halak, a harmadrendű cégek hosszú sora...

Alighogy kipattantak a hírek, nagy erővel megindult az ellenhatás. A San Franciscó-i tőzsde, amely délelőtt a beavatottak szerint lanyhán indult, bezzeg nem volt lanyha két órakor!

Egymás hegyén-hátán szöktek magasra az árfolyamok! Fékevesztetten nekiszabadult a spekuláció!

Percről percre emelkedtek az acélrészvények. Fölugrottak a kőszénpapírok, az amerikai kohóipari, az összes vasipari részvények. A franceville-i telkekben is óriási lett a kereslet. Az ostrom hírére nullára estek, nem is jegyezték a tőzsdén, most meg egyszerre csak úgy röpködtek a száznyolcvan dolláros ajánlatok holdanként.

Aznap este megrohamozták az újságbódékat. A Herald, a Tribune csakúgy, mint az Alta, a Guardian, az Echo és a Globe óriás betűs címsorokkal közölték sovány értesüléseiket. Ez azonban alig volt több a semminél.

Annyit tudtak, hogy szeptember huszonötödikén egy nyolcmillió dollárról szóló váltót - elfogadó Schultze úr, kibocsátó Jackson Elder et Comp. Buffalo - bemutattak a New York-i Schering Strauss et Comp.-nak, az acélkirály megbízott bankárainak. Ezek az urak megállapították, hogy a nagy összegű kifizetésre ügyfelük kontóján nincs kellő fedezet. Távirati érdeklődésükre válasz nem érkezett. Utánanéztek, és nagy megdöbbenésükre kiderült, hogy tizenhárom napja egyetlen pénzeslevél vagy értékküldemény nem érkezett Stahlstadtból. Viszont ez idő alatt nap nap után ontotta a posta a Schultze úr által pénztárukhoz utalt váltókat és csekkeket, s valamennyit vissza kellett származtatni a feladó címére, ezzel a megjegyzéssel: „no effects” (nincs fedezet).

Négy álló nap egymást kergették a sürgős tudakozódások, türelmetlen táviratok, dühös kérdések a New York-i bankból Stahlstadtba.

Végre megérkezett a végleges válasz:

Schultze úrnak szeptember tizenhetedike óta nyoma veszett. A titokzatos eltűnésre eddig nem sikerült fényt deríteni. Semmiféle rendelkezést nem hagyott hátra. A gyár pénztárai üresek.

Tovább nem lehetett titkolni az igazságot. Néhány főhitelező megijedt, és váltóit letétbe helyezte a Kereskedelmi Törvényszéknél. A csőd villámgyorsan köztudomású lett, és egész sor másodlagos bukást von maga után. Október tizenharmadikán délig a nyilvántartott követelések összege negyvenhétmillió dollárra rúgott. A várható további bejelentésekkel a teljes passzíva alighanem meg fogja közelíteni a hatvanmilliót.

Ennyi az, amit az újságok többé-kevésbé hosszú lére eresztve közöltek a nyilvánossággal. Természetesen másnapra mindegyik részletes, eredeti különtudósítást ígért olvasóinak.

És csakugyan, egy lap sem akadt, amelyik ne küldte volna el az első órában különtudósítóját Stahlstadtba.

Október tizennegyedikén este jegyzettömbökkel és ceruzákkal fölfegyverzett riporterek hada vette ostrom alá az Acélvárost. De ez a hadsereg mint gyenge hullámverés tört meg Stahlstadt külső falövezetén. A kapuőrség helyén volt, és a riporterek hiába vetették latba minden csábeszközüket, nem tudták megpuhítani.

Mindenesetre megállapították, hogy a munkások semmit sem tudnak, s hogy a munka az egyes üzemrészekben a megszokott ütemben folyik tovább. Csupán annyi történt, hogy a műhelyfőnökök előző este felsőbb rendeletre közölték, hogy az osztálypénztárak kimerültek, a központi erődből utasítás nem érkezett, minek következtében jövő szombattól kezdve, ha addig ellenkező intézkedés nem történik, a munka megáll.

Mindez nemhogy tisztázta volna, még inkább bonyolította a helyzetet. Kétségtelen tény volt, hogy Schultze úr majd egy hónapja eltűnt. De eltűnésének senki sem tudta az okát és jelentőségét. Csupán valami tétova kilátás, hogy a titokzatos személyiség máról holnapra előkerülhet, enyhítette némileg a nyugtalanságot.

Ideig-óráig az üzemekben a tehetetlenség erejénél fogva a rendes kerékvágásban haladt a munka. Ki-ki végezte a dolgát a maga részlegének keretei közt. Az osztálypénztárak szombaton kifizették a béreket, mert a főpénztár még addig folyósította ellátmányukat. De a végletekig vitt központosítás oly tökéletes rendszerré merevedett Stahlstadtban, a tulajdonos annyira kezében tartotta az ügyek intézését, hogy távollétében rövidesen meg kellett állnia a gépezetnek. Szeptember tizenhetedikén írta alá utolszor az acélkirály a napi rendelkezést. Attól kezdve egészen október tizenharmadikáig, amikor a fizetéseket váratlanul beszüntették, tömérdek levél - valószínűleg sok nagy összegről szóló pénzeslevél is - érkezett a stahlstadti postahivatalon át a központi erődbe, egyenest Schultze úr dolgozószobájába, de ő kizárólag magának tartotta fenn a postabontás jogát, csakis ő utalhatta a pénzeslevelek tartalmát, piros ceruzajelzéssel, a főpénztárba.

A gyár legfőbb hivatalnokai sem merték túllépni szigorúan megszabott hatáskörüket. Alárendeltjeik fölött szinte korlátlan hatalommal basáskodtak, de Schultze úrral szemben még gondolatban is minden tekintélyt és kezdeményezést nélkülöző, szó nélkül engedelmeskedő közegek voltak. Mindegyik a megbízatásával járó szűk körű felelősség mögé sáncolta el magát, és halogató taktikával várta az események fordulatát.

A fordulat bekövetkezett. A különös, kétes helyzet elhúzódott mindaddig, míg végül a legsúlyosabban érdekelt vállalatok rengeteg hiábavaló táviratozás, követelőzés, tiltakozás után megrémültek, és törvényes lépéseket tettek. Ehhez bizonyos időnek kellett eltelnie. Nem egykönnyen törődtek bele, hogy a közismerten virágzó Acélváros agyaglábakon áll. De most már nyilvánvaló volt a tény: Schultze úr meglépett a hitelezők elől.

Ennél többet nem tudtak kiszaglászni a riporterek. Még a híres Meiklejohn sem, akinek annak idején sikerült politikai nyilatkozatra bírni Grant elnököt, kora leghallgatagabb államférfiát; még a fáradhatatlan Blunderbuss sem, aki arról volt nevezetes, hogy mint a World egyszerű tudósítója, elsőként jelentette a cárnak Plevna elestét - az újságriportnak ezek az elismert nagyságai sem értek el ezúttal többet kartársaiknál. Kénytelenek voltak beismerni, hogy a Tribune és a World egyelőre adós marad a Schultze-botrány hátterének földerítésével. Ami a bukott nagyiparos esetét a maga nemében páratlanná tette, Stahlstadt különleges helyzete volt. A független és elszigetelt városban ugyanis nem lehetett szabályszerű, törvényes nyomozást folytatni.

Schultze úr váltóit ugyan megóvatolták New Yorkban, s a hitelezőknek minden okuk megvolt arra a föltevésre, hogy az üzem által képviselt tőkéből bizonyos mértékű kárpótláshoz juthatnak. De miféle bíróság útján érhetik el a lefoglalást és a zár alá vételt? Stahlstadt továbbra is területen kívüli jogot élvező, az Egyesült Államokba még be nem sorolt terület lévén, ott minden Schultze úr személyes tulajdona volt. Ha legalább igazgatótanácsot vagy személyi helyettest hagyott volna maga után. De sehol semmi, még egy árva jogtanácsos sem! Ő egyedül volt a fejedelem, a főbíró, a vezérigazgató, a közjegyző, az ügyész, a kereskedelmi törvényszék, minden együtt a maga városában. Saját személyében testesítette meg a központi egyeduralom eszményét. Távollétében mindazok, akiknek rajta követelnivalójuk volt, a nagy semmivel álltak szemközt, és az egész töméntelen építmény kártyavárként omlott össze.

Minden más esetben a hitelezők szindikátust alakíthattak volna, beülhettek volna Schultze úr helyére, rátenyerelhettek volna aktív vagyonára, kézbe vehették volna az ügyek intézését. Valószínűleg rájöttek volna, hogy az egészhez nem kell egyéb, mint némi forgótőke és erős kezű vezetés.

De mindez lehetetlennek bizonyult. A helyettesítéshez hiányzott a törvényes alátámasztás. Az erkölcsi gát, ha lehet, még az Acélvárost körülvevő sáncgyűrűnél is áthatolhatatlanabb volt.

A szerencsétlen hitelezők látták követeléseik zálogát, de képtelenek voltak megkaparintani.

Az egyetlen, amit elérhettek, az volt, hogy közgyűlést tartottak, és abban állapodtak meg, hogy feliratot intéznek a kongresszushoz. Ebben kérik, hogy a kongresszus tegye magáévá ügyüket, támogassa az állampolgárok érdekeit, jelentse ki Stahlstadt bekebelezését az Egyesült Államokba, és ily módon helyezze ezt a szörnyeteg alkotást a civilizáció jogrendszerének közösségébe. A kongresszus több tagja személyesen érdekelve volt az ügyben. A követelés számos vonatkozásban egyezett az amerikai gondolkodással, miért is teljes sikerre számíthatott. Sajnos azonban a kongresszus épp akkortájt nem ülésezett, és tartani lehetett tőle, hogy az ügy még jó sokáig nem kerül tárgyalásra.

Addig is Stahlstadtban megszűnt a munka, a kohók kialudtak, a gépek megálltak.

Nagy lett a megrökönyödés a hatalmas üzem tízezer családot kitevő népességében. Mit lehet tenni? Folytatni a munkát a majdani bér reményében, amit talán fél év múlva fizetnek ki, vagy akkor se? Erre senki sem volt hajlandó. Különben is, mit dolgozhatnának? A rendelések, minden egyébbel együtt, elapadtak. Schultze úr ügyfelei nem vették föl a kapcsolatot, amíg nincs törvényes megoldás. Az egyes osztályok főnökei, a mérnökök és műhelyvezetők utasítás hiányában nem intézkedhettek.

Összejöveteleket, nagygyűléseket tartottak, szónoklatok, javaslatok hangzottak el. Határozott terv nem alakult ki, mert nem volt rá lehetőség. Fölléptek a kényszerű munkaszünet elmaradhatatlan kísérőjelenségei: a nélkülözés, a kétségbeesés, a züllés. Ha üres a műhely, megtelnek a kocsmák. Valahányszor egy gyárkémény megszűnt füstölni, új csapszék nyílt valamelyik környező munkástelepen.

A legjózanabb, legértelmesebb munkások, akik idejében gondoltak a nehéz napokra, és tartalékot gyűjtöttek, sietve fölszedték sátorfájukat. Magukkal vitték a szerszámot, ágyneműt, minden becses holmit, ami kell a háztartáshoz, és vitték pufók képű gyermekeiket, akik elragadtatva gyönyörködtek a vagonajtón át elébük táruló ismeretlen világban. Elutaztak, szétszóródtak a négy égtáj felé; ki északon, ki délen, ki keleten, mindegyik talált magának valahol új műhelyt, új hajlékot...

De egy vagy tíz olyannal szemben, aki ezt az álmot meg tudta valósítani, hányat kötött röghöz a nyomor! Ezek ott maradtak beesett szemmel, gyötrődő lélekkel!

Ott maradtak, eladogatták cókmókjukat azoknak az emberarcú dögkeselyűknek, akik ragadozó ösztönüktől hajtva rajzanak a nagy szerencsétlenség nyomán. Ott maradtak rövid idő múlva a legkétségbeejtőbb szorultságban evickélve, hamarosan megfosztva a hiteltől éppúgy, mint előbb a bértől; a reménytől éppúgy, mint a munkától. Előttük, akárcsak a közeledő tél, sötét árnyékot vetett az ínséges jövő.